Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
6 • PETŐFI NÉPE • 1979. április 4. CSANÄDY JÁNOS: Erek Éreztem a kanyargó Tiszát duzzadó kézfej-ereimben, ahogy lehajoltam az ösvény szélén é.s egy árva fűszálat téptem. Csak folyt, csak folyt, vad erdei között, ki is öntött, ha belevágtam, nádasaiba kócsag költözött, a kezemen öt sebet láttam. Ballagtam, a fűszálat rágtam Nagy-Alföld sűrű közepében, kukoricásban, hetedhét-határban, mint János vitéz a mesében; egyedül voltam már két hete, de nem jöttek a sűrű álmok, a Tiszát sejtettem kezemben, partján egy ősöm tán csikasz volt, országolt a holtág-világban laposfenekű ladikjában, aztán — elunva a vizet — átbotladozott dombos Dunántúlra a földet túrni, amely megigézte — de nem feledte a régi folyót, ha duzzadt-erű. nehéz öklét nézte. WEÖRES SÁNDOR: Az erő A nyugvás, mely kész a lendületre, változékony izmokban pihen. Egy parancs az agyból, s hirtelen dermedt kövek épülnek kövekre, s emelkedik Cordoba mecsetje, vagy Siena dómja ékesen. Más parancs, és engedelmesen omlik minden, törmelékbe veszve. Erő halja ál mind e világot, erő. melv sok építésért áldott, erő. mely bontásért átkozott. A lány, ki egv korty vizet hozott, a jót. s rosszat egyenként megitatja, mert kedvese, testvére, vagy atyja. ZELK ZOLTÁN: Jó reggelt! Jó reggelt néktek, ti csapat veréb! hát még tinéktek. ti fekete-s-kék sipkájú cinegék! S látom, gyöpön fut. majd lassúdva lép, s megáll, s gyanakvóan forgatja fejét, kutatja hajnali eledelét, a feketerigó. Tündéri nép! csőrük sípjától csillámos a lég; lágasságos hangcsarnokuk, de még! műhelyük is: van munkájuk elég! Csak az a homályteli szakadék két évszak közt! A menekvő vidék! Zúg rá dara-s-ónoseső sörét! Csak a kizsákmányoló téli ég — az éhkop. a munkanélküliség! A KAJTÁR MACSKA, ZÖLD PÉTER, ÉS TÁRSAIK • A szállást kérő Róka. • Eb, aki a kanalát meg nem eszi. • A kis gömböc. • Az t'gig érő paszuly. Esti népmesék „Volt egyszer egy öregasszony, s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt. hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. Egyszer aztán az asszony megelégelte a macska kajtárságát, fogta a seprüt. s azt mondta neki: — Kitakarodj a házamból, fel is út. le is út. többet ide be ne tedd a lábadat ...” zYK-uviicft. szuiuucuon este alkalmuk volt az esti mesék megszokott időpontjában a televízió képernyője előtt ülni, szokatlan főcímet pillanthattak meg. Piros galamb röppent fel és kecses virágszirmokkal, levelekkel mintázta be a képernyőt, majd kikerekítette a feliratot: Magyar népmesék. A Pannónia Filmstúdió új, tizenhárom részes esti mesesorozata a Kacor királlyal kezdődött el, és ismétlődik majd hétről hétre. Kecskemétről A jól megtermett, kackiás bajszú cirmos világgá kergetésével a képernyőre „lépett” a magyar népmesesorozat kedves hőseinek első alakja, akit a következő három hónap szombatjain újabbak követnek. Farkast forrázó okos kismalac, ravaszdi rókák, macskacicóvá varázsolt királykis- asszony, Mátyás király és juhásza, a telhetetlenül falánk kisgömböc, a szélkirály, szegény ember megszámlálhatatlan sok gyerekkel, háromfejű sárkány és a többiek; aranytojást tojó tyúk, „üssed, üssed botocskám”, égig érő paszuly ... Valameny- nyien ott élnek gyermekkoruk mesevilágában. Ismerősként köszönnek a felnőtteknek, s új barátokként üdvözlik a kicsinyeket vtAA* A televízió és a Pannónia Filmstúdió együttműködéseként született új produkcióról azt állítani, hogy hiánypótló jellegű, ez szinte már közhely. Akik figyelemmel követik a kisgyermekek fejlődésében, képzeletviláguk kitárulkozásában a ma már oly fontos szerepet betöltő televíziós mesefilmeket, bizonyára észrevették már, hogy egy-egy filmecskét milyen várakozás előz meg. A Kukori. a Lolka—Bolha vagy a Varázsceruza bevezető zenéiére felcsillannak az apró szemek, rosszalkodást, játékot félbeszakítva gyülekeznek a televízió előtt a kicsinyek. A gyerekek, akiket nem lehet egykönnyen becsapni. Akik számára talán sosem elég a varázslatból, mert képzeletviláguk határtalan, mindent befogadó. Várakozásukat pedig kielégíteni nem könnyű, az ötlettelenséget, sivárságot hamar étvdttk'Irinyiiktől. ‘ ■'■ *»>'••> ......-'v 1 A televíziós mesék. .jy^ä^^aböl^eze^di'^^ az egyik legfontosabb; a szinte kimeríthetetlen bőségű magyar népmesekincs hiányzott. Nemzeti gondolkodásmódunk e rendkívül jellemző sajátos formája, amely nélkül költészet és irodalom, zene és képi ábrázolás- mód mind-mind érthetetlen lesz a későbbiekben. Vagy úgy is mondhatjuk: az eredeti forrás és megélt tapasztalatok híján átélhetet- len. . Márpedig napjainkban a nagymamáknak, nagypapáknak egyre kevésbé van módjuk az ősi kincsből táplálkozó régi-régi mesék továbbadására. Jankovich Marcell rendező és számos munkatársa — döntő többségében a kecskeméti műterem tagjai —, e sorozattal várni nagyszerű dologra vállalkoztak: úgy merítettek a magyar folklór kincsesládájából, hogy a szó és a mondat magával hozta a tárgyi néprajz világának képeit is. Kíséretként pedig átszövi filmjeiket a Kodály- és Bartók-ihletettségű zene. Népi mesemondók és ízesen beszélő színészek mondják el a meséket a maguk egyszerűségében, csiszolatlanságában. A rajzok világa pedig annak a tájnak, kultúrkörnek építészetét, díszítő motívumait elevenítiíc meg. ahonnan a történetek származnak. Kalotaszegi, palóc, csángó, székelyföldi, há; zacskók, alföldi tanyák lakóinak viseletef, bútorai, edényei, hiteles szépségeikben vili- lannak fel a képeken, és termékeny fantáziával szövik át a humoros, találékony már ismeretlen is lebilincselően érdekesnek ható meséket. És teszik mindezt az animációs filmtechnika korszerű eszközeinek bőséges alkalmazásával, ahol az ál'tűnésak, röntgenképek, színváltások, s a legkülönbözőbb „trükkö ötletes változatossága bilincseli le a lát a szem fantáziáját, s aVvIaaU íivíifvii Talán az eddigiekből is kiviláglik, hogy A kecskeméti pannóniás műterem esti meséi jóval többek, mint mesefNmek gyermekek számára. Többek, mert képi yiláguk gaz- 'dä'gäaSi, összetettségük következtében sokkal többet adnak a mesék : egyszerű . törté- 'ttfctíÜtéf. A sorozat megvalósítja talán1 ;azt* ami többnyire csak megfogalmazott óhítj maradt: a magyar népi, nemzeti múlt gazdag értékeinek átmentését. S teszik ezt minden dalosköröknél, hagyománygyűjtő szakköröknél hatásosabban; mert a legnyitottabbak, a négy-tízévesek képi és gondolati világába „sugározzák be" a magyar folklór kincseit. Pavlovits Miklós Dubahin magabiztosan dol- lv gozott a póznán, mint mindig. Talpán a megszokott mászóvasak, amelyek belefúródva a póznába, biztosan tartották; körülnézett a magasból, odalent teherautót látott. rajta pótkerék, üres kanna, kötelek és rongyok heveitek. S/.i- zov a motorral bíbelődött. Pahomov szerszámokat válogatott a ládából. A táj ismerés volt, sokszor látott. A távolban valamilyen raktár álcázott tartályai voltak, magas, sárga kerítés, gomba formájú őrszem a sorkon, kanyargó töltés, néhány apró házacska magányos, poros fák árnyékában, aszfaltút, amelyet sorompó zár le, mellette őrház. A hűvös reggeli szellőben már érezni lehetett az ősz közeledtét, és ha nincsenek ezek a tüzérségi fűztől eltépett huzalok, ő, Ruba- hin vonalszerelő, mindent természetesnek találna. Dolgozzál csak orrod alatt fütyürészve — hiszen nem először csinálsz ilyesmit. Az úton magányos járókelők ballagtak, teherautók rohantak, valahol a messzi dombokon gépfegyverek .kattogtak; ha pedig az ember jól hátrafordítja a fejét, kékes párában úszó városi házak tengerét pillantja meg, amelyek fölött kémények meredeznek. A kéményekből hosszú, tarka füstcsíkok szállnak, akárcsak az iskolai képen, amelyet színes ceruzákkal rajzolta a kislánya. „Festő lesz belőle” — gondolja Rubahin. Munka közben mindig csak köny- nvű gondolatok jártak az eszében. minthogy figyelmét másra kellett összpontosítania. •Január rlején 8:i éves korában elhunyt Nylkolaj Tyihonov, a kiválu szovjet író, kiütő és közéleti személyiség. A forradalom és a polgárháború katonája volt, költőként indult, s verseit százezrek vésték emlékezetükbe. A második világháborúban badi- tudósftó volt. és megrázó erejű költeményekben és prózai müvekben dolgozta fel a szovjet ember hősi helytállását. Mint műfordító Petőfi verseinek egyik legkitűnőbb orosz tolmá- csolója, ezenkívül értékes kisregényt (rt Vámbéry Árminról a híres magyar nyelvtudósról és utazóról. A szovjet béketanács elnöke, a Béke-vi- lágtanács tagja, nemzetközi Lenin- békedfjas volt. NYIKOLAJ TYIHONOV* A kakukk Nem értette meg rögtön, hogyan kezdődött az egész. Először valami furcsa, egyre erősödő hang ütötte meg a fülét, behúzta a nyakát, majd vad dübörgés reszketette meg a levegőt, úgy rémlett, mintha valahová repülne. De aztán magához tért, és csak az égen kúszó óriási, kékesszürke felhő, meg a torkát fojtogató émelygés adta tudtára, hogy mi történt. Azután kiáltozást hallott. Erősen fülelve ki tudta venni Pahomov szavait, aki tenyerét szájához tartva kiabált: — Mássz le, Rubahin. mássz le azonnal! — A kiáltás határozott és ijedt volt. És túlharsogva a kiáltást, megint felhangzott az a hatalmas moraj, amely szinte elfojtott minden más hangot, belehatolt vállába, hátába; akár a fergeteg, amely elsöpréssel fenyeget köröskörül mindent, é.s látta, hogy por- íelhő szökik fel az úton, mintha óriási fésű szántott volna rajta végig. Nem. nem fog leszállni. Nem először került ilyen pergőtűzbe. Rubahin nem láthatta a fölötte elsuhanó ragadozót, de egész lényével érezte, hogy lóg a levegőben. védtelenül, akárcsak az út szélén a pózna, amellyel sorsa egybekötötte. Már nem nézett sem lefelé, sem oldalt, összeszedve figyelmét belemerült a munkába, mintha nem rá vadászna az odafent. Rubahin tudta, hogy „az” visszatér, de hogy hányszor tér vissza — erre nem gondolt. Werejték ütött ki a homlo- ' kán. izmai hirtelen eler- nyedtek, szája megtelt porral és homokkal, s ropogott a fogai között. Mögötte, kissé távolabb újra robbanás moraja hangzott. A föld a vállához csapódott, mintha fekete, hullám szaladt volna át a fí?je fölött. Rubahin félig lehunyt szemmel dolgozott. Tarka köd úszott az út fölött. Különös állapotba esett, amelyben csupán egyvalamit tudott és érzett: a vonalhibát ki kell javítani. „Sürgősen kijavítani” — szólt a parancs. „Sürgősen kijavítani!” Ettől a pillanattól fogva körös-körül minden olyan valószínűtlen lett, mintha álmodna. A dübörgés már süvítéssé változott, fölötte keringett, úgy rémlett, hogy a pózna rögtön darabokra szakad és elrepül, ádáz zi- zegés töltötte meg az eget, fülében visszhangzott a ropogás, mintha izzó sörét ugrándozna fémlapon, egész teste fájt. De hát hányszor előfordult már ilyesmi! Csak nem utoljára?! Talán csak úgy rémlik, hogy ő, Rubahin él. ő már nincs, és ez a köd és dübörgés csupán még élő öntudatának folytatása? ... összeszedte maradék erejét, és rekedt hangon kiáltozni kezdett, nem tudni, kinek. De vajon csakugyan kiáltott-e? Kiáltása talán rekedt suttogásként hangzott, amelyet nincs aki meghalljon. Ezt kiáltotta: — Azonnal! Mem emlékezett mozdulataiig ra, és nem tudta volna összefüggően elmondani, milyen sorrendben mozgott a keze, de ez a csodálatos kéz mintha külön élne. végezte a maga dolgát, s ő bízott benne, és tudta, hogy jól végzi a dolgát. Valami ünnepélyes csend borult a világra, és benne egy madár kimért, tisztán csengő hangja hallatszott. Hallotta, hogy a kakukk szól. Mohón számolta az annyira megszokott csodálatos hangokat. Úgy rémlett, hogy erdei tisztáson áll. és hűs. zöld félhomály veszi körül, valahol patak csörgedez, fenyők ágai zizegnek, és a nyugodt madár mintha vigasztalná, szól hozzá ... Számolta, hányat szól a kakukk. Öröm járta át. Hat, hét, nyolc, kilenc tíz... — Élni fogok! Élni fogok! — suttogta porlepte ajkával, és mélyen felsóhajtott. Újra borzalmas süvítés támadt, a madár elhallgatott: de ö most egyáltalán nem félt. Amikor beállt a csend pillanata, megint hallotta a kakukk bátorító szavát. Talán már nem is szólt, csak úgy rémlett neki. de ez a tudat is elég volt ahhoz, hogy újra érezze karját, vállát, és meglássa a csillogó mászóvasakat, amelyek belefúródtak a pózna gyantás, engedékeny fájába. Honnan került elő a kakukk, miért van itt, ahol nincs sem erdő, sem csend — erre nem gondolt. A kakukk — jó jel, jót jelent. Élni! — ez lüktetett halántékában és ettől elszorult a szíve az elnyűtt, fekete kezeslábas alatt. És újra elborította a kábulat tajtékzó hulláma, kis porfelhők kavarogtak az úton, de valahol a távolban, akár a képen, kislánya ült, színes ceruzával rajzolt, és összezavarta a színeket, az eget pirosra, az utat zöldre festette. És az út olyan messze volt tőle, hogyha leszállna a póznáról és elindulna, akkor egész nap mehetne. de talán még tovább is. Friss szél csapta meg arcát. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig dolgozott a póznán, de elvégezte, amit kellett: helyreállította a vonalat. Most leszállhatott a földre. A kakukk, ez a kedves, jósá- ** gos kakukk harsogott a fülébe, amikor ő elzsibbadt lábát nehezen mozgatva, csizmájával hozzáél t a tarka kavicshoz a pózna tövében. Állt az úton, szemét eltakarta a vakító fény elöl és körülnézett. Gyökerestül kitépett, fiatal fácskákat látott, megszürkült göndör koronájuk az útra bukott, egv teherautó roncsait látta, amely különös módon oldalra dőlt. egy embert látott, aki arccal a földre borulva feküdt, három kis fekete ér csörgött a feje alól. és megalvadt a világos aszfalton. Visszapillantott a póznára. A pózna tele volt karcolásokkal, mintha vasostorral csapkodtak volna végig rajta, de embermagasságon felül egyetlen heg sem látszott. — Rubahin! — kiáltották neki. — Rubahin. te élsz? Imbolyogva indult el a hang irányában. A bokrok közül egy sápadt, szinte rongyokba burkolt ember jött elő. akiben Andre.jev- re ismert. És nyomban meglátta a teherkocsit, amelyről emberek ugráltak le, és a sebesültszállítót, a hordágyat, amelyen egy sebesült feküdt, s nyöszörgött. — Szizov néhány karcolást kapott! — kiabálta majdnem a fülébe Andrejev. Odalépett az úton fekvő emberhez, föléje hajolt, és halkan mondta: — Szizov, hé, Szizov! — És te, Rubahin, nem sebesültél meg? — kiáltotta újra Andrejev, s Rubahinhoz lépett. Rubahin végignézett önmagán. Nadrágja elszakadt, kezeslábasa cafatokban lógott. Igen, sértetlen maradt... Újra látta a kék eget. a szinte nyári felhőkkel, a kicsi házakat, amelyektől csak egy ug- rásnyira van az országút, rajta teherautók futottak, a vasúti töltésen pedig a közeledő szerelvény füstje kígyózott. — Tovább kell mennünk — mondta szigorúan. — Van még egy feladatunk. — Tudom — felelte Andrejev —, itt van már a teherautó is. Amikor beült, Rubahin látta, hogy elviszik Szizov élettelen testéi, s becsapódik a betegszállító ajtaja a hordágy után, amelyen halkan nyöszörgött Pahomov. A teherautó elindult. Csend borult a világra, és Rubahin szíve úgy zakatolt. mintha sokáig futott volna hegynek felfelé. A kocsi kanyarhoz ért. és ekkor Rubahin felugrott helyéről, s hirtelen olyan hangon kiáltotta, hogy állj! állj! állj meg!, hogy a sofőr azonnal lefékezett. p ubahin kiugrott az autóból, *'• és bukdácsolva, nehéz leplekkel egv nyitott ablakú házikó leié indult, amely igen barátságos és kicsi volt. Falán folyondár csavarodott, előtte kis veteményeskert zöldéi It, és a virágágyban egy nyeszlett kis virágszál ágaskodott. Az ablakban egy apró kislány fejecskéje látszott. És a kis kert csendjében, ahol egyetlen fa sem volt, tisztán, élesen szólt egy kakukk. Ütemesen kakukkon Rubahinnak hosszú életet. Az a titokzatos hang volt, amely erőt adott neki odafent a póznán, azokban az iszonyatos percekben, amikor a föld rázkódott a robbanásoktól, és golyók hasították fel a port az úton. Az apró kislány copfjában a, szalag éppolyan zöld volt, akár a keskeny ágyások zöldje, háta mögött pedig fáradhatatlanul szólt a madár, s diadalmas kakukkolásával mindent betöltött. A kislány csodálkozóan húz« ta össze kis szemöldökét, és nézte, amint a hatalmas, nehézkes bácsi a rongyos kezeslábasban bedugta fejét az ablakon, és végigpillant a szobán. Félrehúzódott és nem tudta, mitévő legyen: sírva fakadjon, vagy kiáltson, figyelte, ahogyan ez a kocsiból kiugrott .'bácsi mereven nézi a nagy. ..i órát. amely alatt himbálóznak a súlyok, fent pedig, mulatságos, sárga fejét kidugva, egy kis madáv bólogat házikója ablakán, és |ikakukkolja. hogy most tizenegy líra van a világon. — Tiéd ez iá kakukk? — kérdezte Rubahin. A kislány zavarában elfelejtett sírni, é.s lassan felelte: — Az enyém. — Vigyázz rá — mondta Rubahin. — Ó. kicsikém ... Megcsókolta a kislányt, és sietve a kocsihoz indult: társai értetlenül figyelték. Beszállt és így szólt: — Gyerünk tovább ... — Ismerős talán? — kérdezte Andrejev. miközben nagy kockás zsebkendőbe fújta az. orrát, és megtörülte poros homlokát. — Ismerős — felelte Rubahin némi hallgatás után. — Kakukk! — Mit nem mondasz! — szólt Andrejev. — Ez a kislány cseppet sem hasonlít kakukkhoz. Igaz. úgy néz. ki az. ablakon, akár a fészekből, de már hogy kakukk..: A kocsi elindult. (Gellert György fordítása)
