Petőfi Népe, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-25 / 71. szám
1979. március 25. • PETŐFI NÉPE • S VENDÉGÜNK VOLT A vörös repülőszázad parancsnoka most is, de kicsit megfázott, nem engedhettem. Vigyáznom kell rá, hiszen már nyolcvan éves!... Azután komolyra fordul a szó. Hogyan lett az első világháborút végigharcolt katonatisztből vörös pilóta? — A háború utolsó évében Újvidéken voltam kiképzőtiszt. Amikor jöttek az antant csapatok, sikerült Budapestre menteni a felszerelést. Ezután úgy látszott, nem nagyon lesz rám tovább szükség, s épp azon gondolkodtam, hogy osztrák állampolgár lévén, megyek Bécsbe, amikor januárban találkoztam Stromfeld Auréllal, ö aztán lebeszélt. Megbízott, hogv vegyek részt az új magyar repülőcsapatok szervezésében. Leküldött Kecskemétre repülőteret keresni, s megszervezni az ország déli légterének védelmét... Ez már a Tanácsköztársaság kikiáltása után történt... Záporoznak a kérdések. Hogyan oktattak akkoriban, hogyan tájékozódtak műszerek nélkül? S hol volt a kecskeméti repülőtér? — Sóstón? ... Vagy Széktón?'... Úgy, úgy, ahogy mondjátok, a Széktón, most már emlékszem, a várostól nyugatra feküdt egy eléggé vizes lapos ... Hogy ott van most a strand? No, majd ha még egyszer eljövök, megnézem. Mi volt a feladatuk? — Felderítés, futárszolgálat főképp. És a földi csapatok támogatása a tiszai fronton. A jó kétórás beszélgetést magnetofonszalag őrzi. Még röviden sem foglalható itt össze. De Hugó bácsi egy lapokra töredezett régi írást ad át a repülés kecskeméti barátainak, s erről még szólni kell. Ez a megsárgult akta az ellene szóló vádirat és végzés. Az ellen- forradalmi rendszer ugyanis felelősségre vonta „a vörösök alatti viselt dolgai” miatt. Ez pedig a következő: A kecskeméti repülőszázad július 21-én Szentes mellett, a Tisza túlpartján szétverte a támadáshoz • Szálfatermete kimagaslik az őt fogadók gyűrűjéből. Nyugodt, biztos léptekkel jön fel a Megyei Művelődési Központ lépcsőin. Kezében a könnyű bot inkább csak jelkép: kilencedik évtizede végén jár Matzenauer Hugó, a kecskeméti vörös repülőszázad egykori parancsnoka. Szerdán este láthattuk a Tanácsköztársaság még élő pilótáit a Vörös Berg című dokumentumfilmben. Matzenauer Hugó a legidősebb közöttük, az idén tölti be 89. életévét. Lenyűgözően fiatalos, eleven szellemű ember. A levélre, amelyben Kecskemétre hívtuk, azt válaszolta, hogy jön vonattal, ha nekünk gondot okozna a lehozatala. „A délutáni gyorsnál várjatok, mert már nem ismerem ki magam Kecskeméten, annyit változott.” — Ez volt az egyetlen kívánsága. Egyszer már járt itt az utóbbi években, a néphadsereg egyik alakulatának KISZ-bizottsága hívta meg. Kedves emléke maradt, s most a repülők baráti körének meghívására szívesen jött újra. A művelődési központ termében nagyméretű tabló ábrázolja az 5/a. vörös repülőszázad harcait. A Fegyveres Erők Klubja készítette erre az alkalomra. A klub- parancsnok, Tihany János őrnagy és Bognár Ferenc, az MHSZ megyei titkára fogadja a szeretettel várt vendéget, majd dr. Weither Dániel, a Petőfi Népe fő- szerkesztője üdvözli a megjelentek nevében, s rövid áttekintést ad a Tanácsköztársaság kecskeméti eseményeiről. Fiatalok, öreg repülők és a dicsőséges 133 nap története iránt érdeklődők egyaránt eljöttek meghallgatni a hősi idők tanúját és részesét. Hosszú életéből Hugó bácsi — mert az első bevezető mondatok után már mindenki így szólítja, így kérdezi a vendéget — csak néhány hetet töltőt hatvan esztendővel ezelőtt Kecskeméten, de ez a néhány hét életének fontos és feledhetetlen időszaka. — Történelmi idők voltak. Nekem pedig kétszeresen is emlékezetes — mondja, s mosoly bujkál a hangjában —, mert júniusban ide hoztam Pestről a feleségemet. Mindjárt az esküvő után. Olyan időkben nem maradhattam távol a századtól, így ez volt a nász- utunk ... Készült, hogy jön velem • „Mutassátok meg a fiataloknak!...” HATVAN ÉVE TÖRTÉNT Szocializálás Az üzemek szocializálásának gondolata először a Szociáldemokrata Párt 1918 októberi kiáltványában bukkant fel. Sokat kellett a tömegeknek és különösen a vezetőknek forradatanasodniuk, amíg 1919. március 7-én a Budapesti Munkástanács elfogadta Varga Jenő javaslatát a nagyipar, a bányák, a pénzintézetek és a közlekedés szocializálásáról. A közhangulat a minisztertanácsot is megérintette. Böhm Vilmos, hogy kifogja a szelet a baloldal vitorlájából, március 17-én elfogadtatta a szocializálás! minisztérium felállítását. Erre azonban már nem került sor, az intézkedéseket már a proletárdiktatúra állama hozta meg. Március 26-án jelent meg a kormányzótanácsi rendelet az ipar, közlekedési, bányászati üzemek, pénzintézetek és lakóházak szocializálásáról. Gyorsan hozták meg a rendeletet és gyors volt a végrehajtás is, amelyet a munkástanácsokra, a szak- szervezetekre bíztak. Jó értelemben vett látványos sikerekre törekedtek, átmenetek és kompromisz- szumok nélkül kívánták szocializálni a 20 főnél többet alkalmazó üzemeket. (A végrehajtás folyamán azután még ezt a kis határt sem tartották be, és a szatócsboltok, kisipar, kiskereskedelem erőltetett szocializálási kísérletei már inkább gondokat, mint eredményeket okoztak.) A sietségnek, a „túlzásoknak” persze van magyarázata. A Tanácsköztársaság vezetői ki akarták használni a viszonylag békés periódust, a külső és belső osztályellenség zavarát és visszafordíthatatlanná kívánták tenni a szocializmus irányába elindított folyamatokat. Propagandaszempontból is halálos sebeket akartak ejteni a tőkés magántulajdon intézményén. Egyébként a forradalom kezdeti lendületét bizonyítja maga ez a tempó és az, hogy az üzemek munkássága meg sem várva a központi utasításokat, maga kezdett a szocializáláshoz. Lenin is elismeréssel szólt minderről: „A magyar kormány politikája igen határozott volt és olyannyira kommunista irányt vett, hogy addig, míg mi a munkásellenőrzéssel kezdtük és csak fokozatosan tértünk át az ipar szocializálására, Kun Béla a maga tekintélyével, abban a biztos tudatban, hogy óriási tömegek állnak mögötte, egyszerre életbe tudott léptetni egy olyan törvényt, amely szerint Magyarország minden kapitalista ipari .vállalata társadalmi tulajdonba megy át.” A szocializált üzemekért, bankokért stb. a proletárállam semmiféle megváltást nem fizetett. Lépéseket tettek a szocialista tervgazdálkodás irányába is. Május 19-től a gazdasági népbiztosságokat a Népgazdasági Tanács keretében egyesítették és létrehozták ennek területi gazdasági hivatalait is. A blokád körülményei között az anyaghiány leküzdésére pedig felállították az Anyagel- osztó Tanácsot. Ezek a szervek egy erősen centralizált modell keretében a helyi tanácsok kikapcsolásával működtek, ami hatásköri vitákra és problémákra adott lehetőséget. A bankok és pénzintézetek államosítása — a szervezett banktisztviselőknek köszönhetően — szintén zökkenőmentesen zajlott le. A Kormányzótanács egyébként a bankóiknak három ' bankközpontba való összevonását tervezte. Kevésbé egyértelműnek és átgondoltnak bizonyult a házak köztulajdonba vétele. A rendelet megalkotói nem gondoltak arra, hogy széles dolgozó rétegeket is érint és megzavar ez az intézkedés. A nagykereskedelem államosítása egyértelműen az árukészlet jobb elosztását szolgálta, a kiskereskedelem szocializálása — említettük — problémákat okozott. Végül az oktatási-kultúrális épületek, szállító- vállalatok, filmgyártás—filmforgalmazás és mozi Szocializálása, színházak és műgyűjtemények köztulajdonba vétele már a kultúra területén kiépülő szocializmus képét vetette előre. D. M. • A képen: a felfegyverzett proletárság megbízottai átveszik az üzemeket. IRÁNY: MEXIKÓ! • A nemzetközi gyermekév alkalmából homokszobrászati világbajnokságot rendeznek április 28-án a mexikói Acapulcóban. A versenyen részt vevő magyar úttörőket és kisdobosokat a XII. kerületi Lékaí János Cttöröház versenyén választották ki. A gyerekek „hazai pályán” homok helyett agyagból készítettek szobrokat. A képen: készülnek az agyagszobrok. (MTI-fotó — KSl V _________________________________________________ A mikor vége a mesének... Űj bölcsőde épül Kalocsán Kalocsa három bölcsődéjét eredetileg százhúsz kisgyermek számára tervezték. Kicsit talán túlzás a „tervezés” kifejezés, hisz valamennyi mai bölcsőde más célra készült annak idején, s közülük a legfiatalabbnak is 1930-ban emelték a falait. Nemrégiben húsz idényhelyet állandósítottak — ezzel az intézmények alapterületé nem lett nagyobb —, s így most száznegyven apróságot lehetne elhelyezni a három bölcsődében. Ezzel szemben egy februári felmérés tanúsága szerint Kalocsán 203 kisgyermek részesül e szociális ellátásban. Ennél is többen kérték azonban gyermekük felvételét, s számuk várhatóan évről évre tovább növekszik. Még egy sokat mondó adat: az országos átlagnál jóval nagyobb — mintegy hatszorosa — a csecsemők száma, és kétszerte több gyermek tartozik a tipegő korosztályba. Ez az arányeltolódás rengeteg többletmunkát jelent a gondozóknak, akik a meglehetősen nehéz, mostoha körülmények közepette — két bölcsődében sincs öltöző, fürdő- és mosdóhelyiségük — is odaadóan, lelkiismeretesen végzik munkájukat. Enyhítené a gondokat, ha mihamarabb elkészülne a hatvan kisgyermek számára tervezett új létesítmény. Erre megvan a reális lehetőség, ugyanis a kalocsai Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának legutóbbi ülésén határozatot hoztak: még ebben az esztendőben megkezdődik a bölcsőde építése, és a következő évben sor kerül az átadásra is. Ugyanakkor a meglevő három gyermekintézményt a lehetőségekhez mérten átrendezik, bővítik. V. T. Áruforgalmi jelentés A korábbiaktól eltérően az idén a rövid február mozgalmasabb volt a kereskedelemben, mint a hosszabb január. A két hónapban együttesen 9,8 százalékkal növekedett a forgalom, úgy, hogy januárban 6,5, februárban pedig 13 százalékkal emelkedett. A kiskereskedelem összesen 40,8 milliárd forint értékű árut adott el. Januárban 19,2, februárban 21,6 milliárd forintért vásárolt a lakosság élelmiszereket és iparcikkeket. A Belkereskedelmi Minisztérium most közzétett áruforgalmi jelentéséből az is kitűnik, hogy kiugró eredményt ért el a ruházati kereskedelem, amelynek nagy forgalma elsősorban a téli vásárnak a tavalyitól eltérő időpontjával függ össze. A gyerekek is, mint mi, felnőttek, a képernyőn látják viszont az aznap történteket. A kép ereje legtöbbjüket odavonzza a tv-híradóhoz is, hiába búcsúzott a maci és Müller Kati is oly kedvesen. Mennyi érdeklődő, kis szempár mélyed bele ilyenkor a világlátó ablakon sorjázó eseményekbe! Jókba és rosszabbakba egyaránt. Azok a hat-nyolc-tizenévesek, akik a Kojak-sorozatba, mint amolyan konzervdobozos, 20 óra után felbontható „csemegébe” olykorolykor bele-belecsippenthettek, de azért nem vették túlságosan a lelkűkre az egészet — o zsa- nai, majd a vietnami tűzjelenté- seknél már mocorogni kezdtek a székükben. A valóság mindig megragadóbb, még a gyermek számára is, mint az egyéb, hétköznapi olcsóságok, és a 24 óra tényei mintegy gongütésszerűen jelzik: vége a mesének — most nagybetűs ÉLET következik. A tűz mindig ijesztő és borzasztó, csak akkor nyugszunk meg, ha a gyúlékony anyagot csövekbe, kazánokba, palackokba kényszerítjük és lakásunkat, kávénkat, teánkat, fürdővizünket melegíthetjük vele. Ezt a tüzet a gyerek jószerivel érti, szelídített változatában a barátjának érzi, de hová tegye, hová sorolja képzeletében azt a tüzet, amely hozzánk sok ezer kilométerre embereket, felnőtteket és gyerekeket űz ki otthonaikból, miközben a tankok dübörögnek és a gépfegyverek kelepeinek? Háború a képernyőn. Messzi földön, de számunkra mégis közeli nép ellen. Anya a gyermekével fut, menekül, igyekszik védettebb helyre. Lövések dördülnek. A kicsi sír. Amokfutó, úgy látszik, nem csupán gépkocsi volánja mögött létezik... Nézzük a filmjelentést. Kislányom, alig múlt kilenc, ökölbe zárt kézzel szőrit az üldözötteknek. Csak sikerüljön!... Csak sikerüljön nekik megmenekülniük!... Nincs az a krimi, az a kellékekből összetákolt történet, amely ennyire csillogóvá tehetne gyermekszemet. A gyerek, persze, gyakorlatias. Találna megoldást rögtön a maga eszével. — Apu! Miért nem építünk nekik itt, nálunk, egy tízemeletes házat? Ahol ellakhatnának. Ahol nem bánthatnák őket. Megnyugtatom. — Már épül a világon egy ilyesféle ház. De nem tízemeletes — sokkal nagyobb és hatalmasabb! Évről évre épül, az emberiség rengeteg téglájából, amit úgy hordanak össze közös akarattal, közös szívvel a legjavából, sokat dolgozva érte, hogy egyszer tényleg elkészüljenek ezzel a nagy építkezéssel... Kohl Antal • Dicsőségtábla az 5/a. vörös repülőszázad tetteiről. felvonuló egész román hadat. Az ellenség ezen a szakaszon nem is tudott átkelni a folyón, a támadás csak Szolnoknál sikerült nekik. Kiáltó önleleplezés: a hazafisá- gával annyit hivalkodó Horthy- rendszer azért von felelősségre egy katonát, mert feltartóztatta az ország közepén előretörő ellenséget. Érdemes figyelni a tárgyalás menetét: Először is azt tudakolták újra meg újra, hogy parancsot kapott-e Matzenauer repülőszázad parancsnok a támadásra, vagy önhatalmúlag rendelte el? Történetesen volt rá parancs. Jó, beletörődtek. így kisebb a főhadnagy felelőssége. De akkor meg azzal foglalkoztak: nem szabotálhatta-e el a parancsot? S netalán nem volt túlságosan buzgó a teljesítésben? — Ilyen a véletlen — mondja Hugó bácsi. — Magamtól eszembe se jutott volna ez a mentség, de ahogy meghallgatták a tanúkat, kiderült, hogy a parancsnokság egy egész vagon bombát küldött, aminek csak egy része hiányzott... Mert mi bombát bírt el egy akkori repülőgép? Néhányszor tíz kilót. S abban az akcióban nem is vett részt minden gép, hiszen a háborút járt öreg masinákat állandóan javítgatni kellett, hogy repülőképesek maradjanak. — így esett — folytatja Hugó bácsi —, hogy nagyobb bajom nem lett a dologból... Mi történt tehát július 21-én a Tisza partján? — Derekas munkát végeztek a fiúk, annyi bizonyos. Nem az a pár száz kiló bomba hozta meg a sikert, hanem az, hogy ügyesen használták. Mindenekelőtt: pontosan céloztak. S még inkább az, hogy az akkori hadseregekben még nem motor szolgálta a katonát, hanem a lovak. Azok meg a nagy durrogásra, légcsavarzúgásra ezerfelé szaladtak. Az összevont csapatok végül is harcképtelenné váltak. S ez számít, nem ami utána jött... Ezt az aktát is azért adom nektek, hogy mutassátok meg a fiataloknak. Hadd lássák az én kis ügyemből is, hogy még a maguk hitén is milyen képmutató, hamis hazafiak a fasiszták! Matzenauer Hugó századparancsnoknak az ellenforradalmi rendszerben meg kellett válnia a hadseregtől és a repüléstől. Sok mindent próbált hosszú élete során. Ment a sora jól is, rosszul is. Nyolcvankét évesen ment nyugdíjba, ma ő a néphadsereg második legidősebb nyugdíjasa. Budapesten lakik, egy angyalföldi új gázban. Derűs, elégedett ember. Sok ismerőse van a környéken, és minden érdekli ma is, ami a nagyvilágban történik. — Csakugyan kedve volna Hugó bácsinak megkeresni azt a régi repülőteret ? — Volna bizony! — Akkor legközelebb korábban, reggel küldjük a kocsit, hogy legyen idő kimenni a Széktóra. Együtt gondoltuk, együtt kívántuk: — Ügy legyen!... M. L.
