Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-14 / 268. szám
1978. november 14. • PETŐFI NÉPE • 3 — Fájem Iszusz! Varga István fogadja a köszönést. — Mi járatban van? — vált át kérdezőbe. — Az érdekel, hogyan élnek Dusnokon a rácok. Az öreg eltöpreng ezen. — Hát hogy? Ügy, mint a magyarok. Csak beszélnek rácul is. — Mind? — No, azt nem mondanám. Nekem még az öregapám is rác volt. meg annak neveltem öt családomat is — most már csak négy van, a fiam meghalt. Hiába. Más városba költöztek, s az unokáim? — Legyint, tekintetében három adag lemondás. — Azok nem tudnak egy árva szót se rácul... A következő állomás akarva- akaratlan történelmi: Köztársaság utca 48. — — Rácul? Beszélhetünk róla... — ajánlkozik egy kis disputára, Balázs István, kiderítve, hogy rác-ügyben járok. Aztán — arra való tekintettel is, hogy éppenséggel nem az első pohár bor utáni állapotban van — marad a magyarnál. Elsorolja, két fia, négy lánya mivel foglalatoskodik, aztán hozzáteszi nagy büszkén: — Hét unokám van, most van útban a nyolcadik. özv. Maláti Jánosné, ez idő szerint alkalmi vendéglátója Balázs Istvánnak, letromfolja a férfit. — Nekem hét családom van! — v$fi,kQ?be á S?ót, majd kiegészíti ma már anakronisztikusnak ható módon: — És mind élő . . .Csapatnyi évodás sétál a délelőtti napsütésben, gyorsan megszámolom őket: harmincnégyen vannak — Hányán értik közülük a rác szót? Rogács Istvánná óvónő — aki csak magyarul beszél — kételkedve csóválja a fejét. — Az egész óvodában százhetven gyerek van, ha ötvenen értik, sokat mondok. Beszélni nem beszélik. Tavaly megkezdődött a nemzetiségi nyelvoktatás az óvodában, a „pongyola” dialektust tanította az óvónő, az ment is. Az idén áttértünk az irodalmi nyelvre, amit még a felnőttek sem értenek, ez nehezebb feladat. Menetel lassú ütemben a sok Isteja, Iveja, Petreja, Miseja meg Zsuzskány (már ahogy az Istvánokat, Jánosokat, Pétereket, Mi- hályokat és Zsuzsannákat hívják rácul — fülelek, de csak magyar szót hallok. — Ezerszáz család lakja Dusno- kot, közülük kilencszáz a rác — mondja Csőit László vb-ltitfcár, aki szintén nem beszéli a nemzetiség nyelvét. — Mégis, az 1970-es népszámláláskor egy sem akadt, aki rácnak mondta volna magát, mind magyarnak iratkozott föl. — Milyenek a rácok? — kérem helyzetelemzésre Csóti Lászlót. — Kezdjük azzal, hogy speciális rác nemzetiségről van szó, egy talán Dalmáciából jött népcsoportról. Rendkívül zárt — ugyanakkor belülről hihetetlen méretű rokonsággal nyitottá tett — csoportot alkotnak. Az okát talán abban látom, hogy még ma is három-négy gyerek az elfogadott családideál, korábban pedig a hatnyolc volt. Ezek az összefonódó kapcsolatok a megszokottnál össze- tartóbb közösséget alakítottak ki. Itt évente harminc-negyven ház épül, mind kalákában! Olyan nincs, hogy kőművest hívnának ... Egy nap, míg elkészül az alap, legföljebb kettő, míg fölhúzzák a falakat, megesik, hogy harmincnegyven ember is segít. Egy-egy eljegyzés, esküvő 120—140 személyes esemény. Igen munkaigényes a paprika — egy hold leszedése egy ember harminc napi hajlado- zása. Ha a család összefog, egykét nap alatt leszedi. — Gazdagok, vagy szegények? — Aki nem jómódú, az maga tehet róla — gondolkodik el a kérdésen a tanácstitkár. — Bár azelőtt nagy-nagy nyomorban éltek, száz közül nyolcvan uradalmi cselédként tengette az életét. Két éve számoltuk fel az utolsó közös- konyhás cselédlakásokat. A csóró ember pálinkában kereste a vigaszt, s még néhány esztendeje is, ha valaki Dusnokot említette, hát rögtön a pálinkára gondolt: a novabor volt az alapanyag. Majd ezt kiirtották, szerencsére, s csökkent a pálinkázás is. Folytatva a választ a gazdagok—szegények kérdésre, egyetlen példa. Most van vagy 140 autó, két éve alig nyolcvan volt. Múltkorjában meséli egy öreg: zsebébe tett százötvenezer forintot, megfogadott egy sofőrt, s elment a fiával Zsigulit venni Pestre. Ott azt mondja egy bordó kocsi eladója: százhúszért vihetik. • Csóti László. • Balra: Varga István. A fogadott sofőr ajánlkozott: lealkudja ő száztízezerre az árat. Az öreg elzavarta maga mellől. „Az én pénzemmel már csak azt csinálok, amit akarok ...!” rivallt rá. No, de nem azért jött be a tanácsra, hogy ezt elmesélje, hanem hogy megkérdezze: mikor épül meg a kövesút a házuk előtt. Itt szemben ezer forintos négyszögölenkénti áron kelt el telek, ami pesti ár! Nem ritka, hogy kétszázezerért megvesznek egy házat, amit másnap' lebontanak..Szánhatván. száznyolcvan négyzetméter alapterületű lakások; épülnék,, olasz csempével, minden luxussal, amit elképzel. Bár a tanácsházán csak magyar nyelvű a felirat, nem jelenti azt, hogy fittyet hánynak a nemzetiségiekre. A negyvenhatból harminc tanácstag beszél perfekt rácul, a népfrontbizottságban még többen. Sajnos, a vezetők közül csak kevesen értik a helyi többség nyelvét, de azok se beszélik. Újabban bevezették a szerb-hor- vát oktatását az iskolában: az első két osztályban kötelező, azontúl szabadon választható. Fele vállalja a tanulást, fele nem. Az ok persze egyszerű: a tanított és a beszélt nyelv nem azonos: „irodalmi szerb-horvátuí” egy szülő sem ért, a Narodne Novine (nemzetiségi lap) hónapszámra olvasat- lan a könyvtárban. Erről az ellentmondásról nyilván beszél a nemzetiségi kongresszus három dusnolki küldötte: Hadován József, Péjó Vince és Góhér Miklósáé. Volt olyan kezdeményezés, hogy néptánccsoportuk legyen: a vezetőt behívták katonának, abbamaradt az egész, bár — különösen az öregebbjének — igen nagyon tetszett. Úgy mondják egyébként, hogy egy hét alatt felállna újból a csoport, ha valaki akarná. • Balra: az óvodások még értik, de már nem beszélik a rácot. • Jobb oldali képünk: .. a rácnak rác legyek ...” Raffai Alfonz. • Lenn: Ambrúsék a kerítésfal tetején. • Balázs István és özv. Maláti Jánosné. — Szép jó napot kívánok! — Adjon isten még szebbet! — feleli meg a ikösziörntést Raffai Alfonz érseki tanácsos, plébános. Látogatásom oka egyébiránt igen prózai: mindkét pap beszéli a nemzetiség nyelvét, másrészt: vasárnaponként nem ritka a kétezer templomba járó, harmadsorban az általános iskolások többsége tanul hittant. A hatvannyolcadik évében járó, nyolc nyelven beszélő, már-már aS2kétíí kinézetű plébános tiltakozik a „rác” Szó használata ellen. —" Bár ift így mondják, ez tulajdonképpen sértés. Ahogy palócok sincsenek, csak palóc dialektus van, akképpen rácok sincsenek csak bunyevácok vagy dalmátok, akik tulajdonképpen horvátok. Aszerint, hogy a „sto” — ki, mi — kérdésre mit felelnek, vannak szerbek, horvátok és szlovének. A „rác” nyelv az „ikavstinához” tartozik, de ebbe ne bonyolódjunk bele, ez már nyelvészet. — Miért hatásos ennyire még ma is a vallás? — Ragaszkodás a régihez, konzervativizmus az ok. Én 1947-ben kerültem ide, azóta nem sok változott az emberi lélekben, s bár a kisiskolások hittant tanulnak, később nem járnak a templomba. Bár a misék magyarul vannak, ha lelkiatyát keresnek, a káplán úr is, én is tudok beszélni velük a nyelvükön. Én magyar vagyok, de a németnek német akarok lenni, az angolnak angol, a bunye- vácnak bunyevác. — Fennmarad-e a rácság? Az eddig mosolygó Raffai Alfonz elkomolyodik. — Nem! Ezt már többször mondtam nekik. Az öregek, a harminc éven felüliek még otthon is beszélik a nyelvet, a fiatalabbak nem. — Ez miért aggasztó ön szerint? — Ugye van az a mondás: ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. — Megkapnak-e mindent, hogy rácok maradhassanak? — Meg. De nem használják ki... A Zsák utcában gyerekzsivaj hullik ki egy udvarból. A lurkók otthonosan, a kerítés tetejére telepszenek, úgy válaszolgatnak kérdéseimre. — Ha rácul beszélnék hozzátok, megértenétek? — Majdnem minden szót — vi- dáimodiik meg Ambrus Zoltán, Ambrús Gábor és Ambrus Jutka. — Tanuljátok az iskolában is? — A könyvben nincs olyan, amilyen a beszéd, csak olvasmány ... — térnek ki. Eszembe jut a tanácstitkár megjegyzése a kiterjedt rokonságról. A három gyerek nem egészen fél perc alatt öt családban levő apróságot, hét unokatestvért sorol fel, de gyanítom, hogy a kapkodásban legalább ennyit kifelejtettek. — Ha kérdeznek titeket, minek mondjátok magatokat? — Én vagyok rác is és magyar is! — vágja rá Gábor. Zoltán a vállát vonogatja, aztán elnéz valahová a távolba. — Én magyar vagyok — mondja, szinte csak magánál^. Ballai József Tiszteletpéldány A mai naptól vasárnapig, tehát egy héten keresztül Bács-Kiskun megye lakossága közül kilenc-tíz- ezer család meglepetésben részesül. Ha a külterületen elhelyezett levélszekrényüket kinyitják, a hét minden napján ott találják a Petőfi Népe című napilapot, amelynek jelenleg ugyan ők nem rendszeres előfizetői. Először talán felmerülhet bennük a kérdés: tévedett a postás? Nem. A Bács-Kiskun megyei Lapkiadó Vállalat és a megyei posta- hivatal egy héten keresztül a megyei napilapból tiszteletpéldányt küld mintegy tízezer címre. A tiszteletpéldányokat a postások a külterületi levélszekrényekben a többi küldeménnyel együtt helyezik el. Otthon bizonyára a család valamennyi tagja érdeklődéssel veszi kezébe az új küldeményt, amely eddig nem volt minden nap az asztalukon, esetleg csak alkalmanként vásárolták meg a hírlapárusoknál. Most lehetőségük nyílik arra, hogy napról napra ismerkedjenek a sajtótermékkel, s így minden bizonnyal közelebb kerülnek hozzá. A Petőfi Népe olvasása közben egyebek között bizonyára észreveszik, hogy az újság második oldalán a világban zajló fontos politikai eseményekről kapnak tájékoztatást. A harmadik oldalon elhelyezett cikkekből megtudhatják, hogy szűkebb hazájuk, Bács- Kiskun megye községei, városai hogyan fejlődnek, hol, milyen létesítményekkel gazdagodott a lakosság, s persze az is kiderül, hogy hol, mire lenne még szükség, vagyis min, miért fáradoznak a helybeliek. Lapozva egyet, a 4-es oldal tudósításait, riportjait olvasgatva tudomást szereznek az ipari üzemek, mezőgazdasági szövetkezetek, állami gazdaságok dolgozóinak munkájáról, eredményeiről, feladatairól. S természetesen nemcsak a fiatalokat, más korosztályok képviselőit is érdekli az 5. oldalon található kulturális összeállítás. A tiszteletpéldányt egy héten keresztül figyelemmel kísérve bizonyára a Petőfi Népe állandó rovatai is felkeltik a figyelmet, hogy csupán néhány példát említsünk: a Házunk tája, Barátaink életéből, a Tudomány, technika, a Szocialista együttműködés, a Sajtóposta, a Mi otthonunk rovatokat, s nem utolsósorban a szombatonként megjelenő jövő heti rádió- és televízióműsort. Rendszeresen közzétesszük a kocsiátvételi sorszámokat is. Új olvasóink a Petőfi Népével való ismerkedés közben bizonyára gondolnak arra is, amiről szívesen olvasnának cikkeket a lapban. A Petőfi Népe szerkesztősége szívesen venné, ha a tiszteletpéldányok tulajdonosai ötleteiket, javaslataikat leírnák, s elküldenék a szerkesztőségbe, melynek vezetői természetesen figyelembe veszik az új olvasóink igényeit is. Közelebb kerülve a Petőfi Népe című laphoz, bizonyára állandóbbá, rendszeresebbé válik a kapcsolatuk, s hamarosan növelik a napilap 65 ezres olvasótáborát. A tiszteletpéldánnyal köszöntjük a Petőfi Népe új olvasóit. T. L. Befejeződött a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének kongresszusa A Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége VI. kongresszusának második napján, va-« sárnap folytatódott a vita. Az MSZMP Pest megyei Bizottságának Oktatási Igazgatóságán összegyűlt küldöttek — megbízatásukhoz híven — beszámoltak a hazai szlovákság életéről, a helyi kezdeményezésekről, törekvéseikről. Az MSZMP Központi Bizottságának, személyesen Kádár Jánosnak küldött táviratban kifejezték a hazai szlovák anyanyelvi lakosság ragaszkodását szocialista rendszerünkhöz. Biztosították pártunkat és kormányunkat, hogy a szlovákajkú lakosok a magyarokkal, továbbá a más nemzetiségekkel együtt a jövőben is tevékenyen vesznek részt szocialista társadalmunk építésében, a közéletben. A továbbiakban a kongresszus egyhangúan elfogadta a beszámolót és a határozati javaslatot, amely rögzíti a szövetségre váró főbb feladatokat. A küldöttek egyetértettek az alapokmányt módosító javaslatokkal, majd megválasztották-a két kongresszus között tevékenykedő országos választmány 57 tagját. A választmány döntése szerint ismét Knyihár János az elnök, Such János a főtitkár és Alt Gyula a titkár. A kongresszus az elnök zárszavával fejeződött be. (MTI) KÉPERNYŐ Sokat ígérő kezdet Eldönthetetlen, hogy örültek vagy bánkódtak pénteken este a Ti és Mi kitalálói. A Vitray Tamás eszmei irányításával a televízió lehetőségeit kutató, próbálgató csoport meggyőződhetett arról, hogy ezrek mozdulnak a tévé szólítására. Engedelmes eszközként alkalmazkodott a riporterek kívánságaihoz a sportcsarnokban összegyűlt közönség. Percekig féllábon álltak volna, ha ilyen kívánság hangzik el. Az Ötszemközt és a Csak ülök és mesélek befelé táguló, egyszemélyes kitárulkozásai után most az összetoborzott sokaság bizonyította, hogy ez a tömegkommunikációs eszköz jellegében tér el a többitől. Hiába mellőzték a díjakat, hiába- igyekeztek semlegesíteni a helyi hazafiság indulatait, olykor görcsös versengéssé fajult az önfeledt, vidám játéknak szánt műsor. Ludasak ebben a szerkesztők és a zsűri tagjai, akiic el-elfeledkeztek arról, hogy játszani is csak szabályosan lehet, hogy azért gyönyörű a sport, mert ott az ügyesebbé, a leleményesebbé, a gyorsabbé a pálma, mindig nyilvánvaló a feladat. öngólt lőttek pénteken este a rendezők, amikor — például — nem azt méltányolták, hogy a férfiak vagy a nők gyűjtöttek össze több, érdekesebb különleges foglalkozásút. A hozzákapcsolt Most mutasd meg! visszájára fordította a szándékot, hiszen nyilvánvaló, hogy köny- nyebb egy viszonylag ismert foglalkozást kitalálni, mint amiből nem sokan élnek. Az adásnak ez a része különben olyan volt, mint az állatorvosi főiskola ama bizonyos beteg lova. Az efféle sorozatokat elrontható hibák serege szeplősítette. Nemcsak az elemi udvariasság kívánta volna a becsalogatottak bemutatását: a műsort gazdagította volna foglalkozásuk egy-két mondatos ismertetése, hiszen a „felvonulta- tottak” az élet — az említett Vitray-műsorokban másként felcsillanó — gyönyörű tarkaságának érzékeltetésére adott volna alkalmat. A vezető operatőr sem állt feladata magaslatán. Több „bevágott” közönségképpel, a tömegből „kiemelt” gesztussal, arccal még mozgalmasabbnak hatott volna a közvetítés. A leggyengébbnek a zsűri bizonyult. Sportnyelven szólva: légüres térben mozogtak. A riporterek közül ezúttal Antal Imre vette legjobban a lapot, Szilágyi Jánosnak nem volt helyi partnere, ráadásul ő kezdte a „komolykodást”, Vitrayt pedig láthatóan elkedvetlenítette a felparázsló vita. Az új sorozat lehetőségeit, nagyszerűségét az mutatja, hogy a szinte természetes kezdeti bizonytalankodások ellenére érdekes, szórakoztató műsor kerekedett a nők és a férfiak vetélkedéséből. □ □ □ A Szegedi Körzeti Stúdió jelvénye mind gyakrabban tűnik föl a képernyőn. A legutóbbi Dél-alföldi Krónika négy riportja közvetlenül kötődött megyénk- hez. Jól időzítették a háromnyelvű Garáról készített tudósítást, nem utolsósorban Magyar Ferenc főigazgató közvetlenségének köszönhető, hogy ennyire jól sikerült a termelőgazdaságok és a kutatóintézet lehetséges és realizált együttműködéséről készített riport. Vasárnap szép műsorral áldoztak Juhász Gyula emlékének. Heltai Nándor Rácok Dusnokon I