Petőfi Népe, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-21 / 68. szám
I 1978. március 21. • PETŐFI NÉPÉ • 3 százharminchárom nap Hatvan évvel korábban az akkor élők egy nagy forradalmi folyamatnak voltak tanúi. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom az emberiség történetének, a világ egyhatodán bekövetkezett, és a munkásosztály győzelmét meghozó, s a múltat elsöprő kritikája volt az, amelynek következményei akkor, és mind a mai napig kézzelfoghatók. A harctereken és a hátországban küzdő hatalmas embermilliók, az elárvult családok, a sorban álló éhezők, az évek óta fűtetlen szobák, az egészében nyomorodó emberiség kiutat keresett magának. A kiút első lépése a háború befejezése, a béke, az innen továbblépés pedig a proletárforradalom volt. Ha a hat évtizeddel előbb történtekre emlékezünk, akkor újságok, fennmaradt emlékek, könyvek garmadája szól arról, hogy a magyar nép türelme is fogytán volt, hogy nap mint nap szaporodtak a sztrájkok, hogy tüntettek a sorbanállók és elhajigálták fegyvereiket a frontkatonák. A z új történelmi helyzet új, radikálisabb megoldást követéit. A deklarációkban rögzített reformok, politikusok, képviselők szónoklatai, Jobbat, szebbet ígérő szavai már mit sem értek, és nem voltak hatással a kiábrándult embertömegekre. Valami gyökeresen új rendre volt szükség, amelyik képes változtatni a meglevő gyötrelmeken, képes szakítani a múlttal és képes arra is, hogy egy új társadalom programját az egész ország méreteire vonatkozó Sikerre vigye. Annak ellenére, hogy a történelmi szituáció kedvező előjelekkel kecsegtetett az emberi jövő iránt, a forrádalmi új létrehozásához a korábbinál más minőségű, eredményes változtatást produkáló, forradalmi eszközökre is szükség volt. A társadalom evolúciója ezt is kitermelte magából. 1917 után még egy év sem kellett, amikor létrejött a polgári demokratikus forradalom betetőzését irányító Nemzeti Tanács, és három héttel később megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja. Az egyetlen olyan szervezett politikai erő, amelyik ebben a nehéz, zűrzavarig helyzetben képes volt a programadásra és volt bátorsága kimondani. hógy a következő lépés nem MéV'rtiás, mirrfa pfb- létaíiátús hatalmának mfegsziér-j zése. R övid, mindössze néhány hónapot felölelő időszak volt az átmenet, amely a proletariátus igényeit is tartalmazó polgári forradalmat eljuttatta a proletariátus kizárólagos hatalmát biztosító forradalomba. A kommunisták pártja még nagyon kevés tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy pontosan megfogalmazza a hatalom megszerzésének módját, hogy az ország közvéleményét tovább láttassa az adott helyzet gondjainak megoldásánál. Mégis fellépése olyannyira sikeres volt, hogy háttérbe szorult a már nagy múlttal rendelkező szociáldemokrata demagógia, hogy visszavonultak az új helyzetben semmit adni nem tudó v polgári politikusok, és a legprogresszívebb eszmény lett a diadal birtokosa 1919. március 21-én. Az akkor forradalmat vívók és az azóta eltelt emberöltők talán még mindig nem számoltak eléggé azzal, hogy mily nagy jelentősége volt az 1919-es százharminchárom napnak. Az addig megvolt kiábrándultság, reménytelenség optimizmussá változott. Hit teremtődött abban, hogy a sok szabadságharcot megvívott magyar földön tényleg lehetséges — ha további küzdelmek árán is — egy új világ felépítése. A frontról hazatért katonák, a gyárak szegény páriái, a cselédsorsban kiszolgáltatottak, a háborút végigszenvedő munkásasszonyok, ha nem is teljes tudatossággal, de megérezték az új út irányát. A diktatúra első napjai szerte az országban, Bács- Kiskunban is, a legfontosabb szociálpolitikai és hatalmi intézkedések megteremtésével teltek el. Államosították az üzemeket, a pénzintézeteket, a bankokat. Emelték a munkások fizetését, kedvezőbb körülményeket teremtettek a háborúban szüleiket vesztett gyermekeknek. Munkára késztették az addigi kizsak- mányolókat. Más kérdés, hogy mennyire jutottak előre, hiszen a belső ellenség és az antant már idejekorán támadásra készült az új hatalom ellen. Akkor egyáltalán nem volt irreális a közös front létrehozatala az el; lenforradalmi bandákkal küzdő Vörös Hadsereg és a Tanácsköztársaság hadserege között, de az ellenerők is tudva ezt, ennek sikeres megakadályozására tőre- kedtok A kezdeti, alig egyhónapos béke után a Tanácsköztársaság legfőbb feladata a hatalom küzdelme és fegyverrel való megtartása volt. Ez számos olyan hangulati elemet is vonzott, ami nem segítette a Tanácsköztársaság létét. Négy éven át tartó világháború után következő sorozások, a hadsereg számára a létminimumot biztosító ételmiszer- szálLitás, az egyébként is színvonal alatt teljesítő magyar mezőgazdáság számára nagy terheket rótt. így hát megnövekedett a reakció aknamunkájának lehetősége, amely a direktóriumot leveréséig végigkísérte. A Magyar Tanácsköztársaság bebizonyította, hogy 1919- ben valóban az egész magyar dolgozó nép vágyait, törekvéseit, legjobb célkitűzéseit teljesítette. A nép minden nehéz gondjának megoldását, súlyos bajainak orvoslását várta és remélte a diktatúrától. Az 1919. április eleji tanácsválasztások ennek az osztatlan bizalomnak adták a tanújelét. Bár az idő rövidsége miatt — alig három héttel a proletárdiktatúra kikiáltása után — szó sem lehetett alapos előkészítésről, nagyarányú agitációról, mégis az új hatalomnak erre a bátor kezdeményezésére olyan válasz érkezett, hogy a dolgozók milliói városban és falun egyaránt a tanácsrendszerre, a proletariátus diktatúrájára szavaztak. A proletár kormány minden figyelme, gondja arra összpontosult, hogy a rendkívül nehéz viszonyok közepette hogyan lehet segíteni a dolgozókon, hogyan lehet javítani gazdasági, szociális, kulturális helyzetüket. Ez a direktórium minden intézkedésnek alapvető szempontja volt. Bevezették a nyolcórás munkanapot, amelynek megvalósításáért évtizedék óta annyi áldozattal harcolt a magyar munkásság. Megszüntették az üzemi hajcsárrendszert. Létrehozták azokat a szerveket, amelyek segítségével a proletár állam irányította és választott megbízottak ellenőrizték a termelés menetét. A Tanács- köztársaság biztosította a munkához való jogot és az állam kötelességévé tette a munkaképtelenek eltartását. A tanácskormány lefoglalta a meglevő árukészleteket, és szigorú intézkedésekkel gondoskodott arról, hogy azok csakis a dolgozók szükségletének kielégítését szolgálják. A nőkről, a proletár anyákról és gyermekekről való gondoskodást a Tanácsköztársaság egyik legfontosabb kötelességének tekintette. S zinte magától értetődő természetességgel azonnal bevezették az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, gondoskodtak a nők terhesség alatti védelméről, a kisgyermekes anyák ellátásáról, egészségük oltalmazásáról. A kiváltságosok addigi üdülő- és szórakozóhelyein megjelentek a vézna és sápadt proletár munkásgyermékek. A később felnövő proletár nemzedek tízezreinek lelkében élt kitörölhetetlenül. mint ifjúságuk egyetlen ragyogó fénypontja, az 1919- es proletár nyár emléke. A Tanácsköztársaság létrejöttekor azonnal hozzálátott az új proletár hadsereg felállításához. Ez kezdetben csak vontatottan történt, de amikor május 1-re a helyzet válságosra fordult, a munkásság az első szóra fegyvert ragadott, hogy életével védje a proletárhazát, szabadságát és jogait. A hadsereg erejét és harcképességét fokozta, hogy tisztjeinek, parancsnokainak egy része a Szovjet-Oroszországból hazajött, a polgárháborúban tapasztalatókat szerzett hadifoglyokból került ki. A Tanácsköztársaság ebben az írásban nem részletezhető, ra-. gyogó hőstettei nem másítják meg azt a tényt, hogy létrehozásakor és fennállása idején a magyar kommunisták súlyos hibákat követtek el. Ez megnyilvánult a szociáldemokratákkal való, előzetesen eléggé nem tisztázott. elvtelen egyesülésben, és a dolgozó parasztság földhöz juttatásának elmulasztásában. Ezeknek a hibáknak a létrejöttében viszont nagy szerepe volt a magyar kommunisták tapasztalatlanságának, hiszen a pártalapítás óta eltelt néhány hónapos múlt nem volt hasonlítható ahhoz a nagy iskolához, amellyel a forradalom győzelmét biztosító szovjet párt rendelkezett. Hibáinkat, sok téren tapasztatható erőtlenségünket az ellenforradalmi erők nem hagyták kihasználatlanul. A Duna—Tisza köze már áprilistól bővelkedett ilyen ellen- forradalmi megmozdulásokban, amelynek leverése jelentős erők összpontosítását igényelte. A Tanácsköztársaság létének summázata végső soron az, hogy a belső ellenforradalmi erőkre támaszkodó külső imperialista övezet leverte a munkáshatáknat. A történelem az ellenforradalom szennyáradatát dobta felszínre és a Tanács- köztársaság folytatása nagy történelmi intervallum után csak 1945 eljövetelével volt folytatható.
