Petőfi Népe, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-03 / 2. szám
1978. január 3. • PETŐFI NÉPE • S Szociofotó-kiállítás Szolnokon A NAGY OKTÓBER VISSZHANGJA KECSKEMÉTI, KALOCSAI, KISKUNHALASI, BAJAI ÚJSÁGOKBAN „Szinte vulkáni erejű erupció” 1932, 1966 és 1977. E három évszám közül az első egy betiltott, a másik kettő pedig egy-egy megvalósult és sikeres szolnoki szociofotó-kiállítás időpontjait jelenti. Az első szociofotó-tárlato- kat a Kassák Lajos vezette Munkakör fotósai rendezték. „Célunk az volt, hogy a munkás-fotózást az osztályharc egyik kulturális eszközévé tegyük. Kritikai meggondolással szociográfiai feltáró útra indultunk. A parasztság életviszonyainak tudományos vizsgálata már megkezdődött, de ilyen célzattal az ipari munkásság életével még nem foglalkoztak.” — írta Kassák, s folyóirata, a Munka, három irányban kezdett ehhez a feladathoz. „Egy nap életemből" címmel rovatot nyitottak fiatal munkások számára, akik beszámoltak arról, mivel töltik munka utáni szabad idejüket. Továbbá népdalkórusokat és fotócsoportokat szerveztek. Ez utóbbi adta ki „A mi életünkből" című szocio- fotó könyvet. □ □ □ Megrázó erejű dokumentum ez a két világháború közti Magyar- országról, a proletariátus, az elnyomottak világáról. Talán valami a képek címei is elárulnak: Proletárcsalád, Mutterka, Népkonyha, Használt holmi csere- útón, Másnak aratnak, Kilakoltatás előtt, Razzia után, Vak koldus, Falusi konyha, Munka nélkül. A képek alkotói, a szoclofo- tózás mesterei: Lengyel Lajos, Gönci (Frühof) Sándor, Haár Ferenc, Tabák Lajos, Escher Károly, Bergmann Teréz, Bass Tibor és a többiek, mind olyan emberek voltak, akiknek „van életideáljuk, ismerik a társadalom szerkezeti törvényeit, fölfogják a technikai kultúra jelentőségét, s eredményeit a jövő vonalában alkalmazni és hasznosítani tudják. Nem elégszenek meg a képi szép elérésével, tudják, hogy a tárgyilagos fotó egyrészt a jelen feltárásának, másrészt a jövő történetírásának nagy jelentőségű eszköze. Tudatosan, egy bizonyos szemszögből, a haladás né-, zőpontjából állítják be gépüket,' fölvételeiken át a dolgok lényegéhez akarnak közelférkőzni, s a valóságot akarják föltárni társaik előtt.” Kassák Lajos, akitől a fenti megállapításokat idéztük, 1966- ban, Szolnokon, a Damjanich múzeumban is arra hívta fel a figyelmet és arra buzdított, hogy hasznos lenne, ha mind a fővárosban, mind vidéken fotócsoportok alakulnának szociográfiai felvételek készítésére. Véleménye szerint ugyanis a munkásfotózásnak manapság is épp úgy megvan a társadalmi jelentősége, mint annak idején. S hogy a jó tanácsnak, no meg a szolnoki szociofotózás hagyományainak — itt főként Tabák Lajos munkásságát kell kiemelnünk — volt és van foganatja, mi sem bizonyítja jobban, mint a Szolnokon látható Tegnap és ma, 1932—1977 elnevezésű szociofotó-kiállítás a múzeum földszinti termeiben. □ □ □ A megnyitóra eljöttek a „nagy öregek”, Lengyel, Gönci, Tabák is, és elhozták magukkal a harmincas évek híres fotóit. Érdeklődésük azonban, ahogy például a Tisza menti Vegyiművek Művelődési Otthona fotószakkörének tagjaival beszélgettek, inkább a mában is a jövőnek szólt. Mondván, most nem az elnyomottak, hanem az építők hangját kell megszólaltatni a szociofotó- soknak. Elmondták még, tekintve, hogy a társadalom építése most sem teljesen zavartalan, ellentmondásmentes folyamat, van hát mire figyelmeztetni, ezért az optika ma is kritikus. Csakhogy ez a kritika ma már birtokon belüli, tehát önkritika. „Érted haragszom” szemléletű elkötelezettsége pedig szellemi létalapját kell hogy jelentse minden igaz, komoly, tudatos és felelős valóságfeltáró ábrázolási módnak, így a szociofotónak is. Pálréti Ágoston A kezembe került újságok közül a mai Bács-Kiskun megye területén a Kecskeméti Lapok és a Kalocsai Néplap adott először hírt az oroszországi változásokról. Az északkeleti rádióállomások által elfogott hírekből kiérezték az orosz muzsikok, munkások békevágyát. 1917. november 10-én vastagbetűs című közlemény tudatta, a kecskeméti olvasókkal: Péter- váron győzött a békeforradalom. Ugyanezen a napon a Duna menti városkában is azt olvashatták a Néplap előfizetői, hogy „a márciusi orosz forradalom óta oly nevezetes események híre nem érkezett a roskadozó szertehulló nagy orosz birodalomból, mint aminőnek a híre most érkezett egy ellesett dróttalan távirat közlése szerint. A maximalisták (bolsevik-szocialisták) a mostani kormánynak fölébe kerekedtek. A hadsereg elfogadta a szovjet (katona és munkás- tanács) által Skobelevnek, a párizsi konferenciára kiküldött képviselőnek adott békeutasításo* kát. A bolseviki forradalom uralomra jutott Szent-Péterváron és kezébe kerítette a Pétervári Távirati Iroda helyiségeit, a távíróközpontot, az állami bankot, fogságba vetette a minisztereket, s bár Kerenszklj miniszterelnök egyelőre elmenekült, elfogatása iránt megtették az intézkedést.” Valaminek történni kell, érezték szerte az országban, a világban. Nyilvánvalóvá vált, hogy kimerültek a háborús felek, keresték a gyors győzelem, az elfogadható kiegyezés módozatait. A Kecskeméti Lapok 1917. május 30-1 számában Tóth László így válaszol saját — mikor lesz vége? — kérdésére: ha " eltűnik „néhány háborús csoport nálunk és odaát is”. Hajnal József szerint „a békében senkinek se hitt, szürke porszemnél is kisebb emberek szentségként imádott tradíciókat döntenek romba”. (K. L. 1917. november 9.) Az orosz frontról küldött cikkben képzett szocialistaként előre látta az eseményeket. Viszonylag későn és keveset foglalkozott a Bajai Hírlap az északi országból érkező hírekkel. Meglepő lelkesedéssel, fenntartás nélkül elismeréssel hivatkoznak december '6-án a lenini békedekrétumra. Hó^szan idézik, értelmezik: „Kétségtelen, hogy ez a békeajánlat a világháború legjelentősebb , eseménye. Szinte vulkáni erejű erupció éz, mely elsöpör minden ellenállási kísérletet. A kifáradt emberiség jobbik eszének szavait halljuk ebben az ajánlatban. Ki tudna elzárkózni az abban foglalt eszmék igazsága elől?” „Mintha bilincsek alól szabadultak volna föl az emberek, oly boldog, reménykedő arcokat lehetett látni, amidőn az orosz fegyverszünet híre megérkezett Halasra”, így a Kiskun-Halas Helyi Értesítője. (1917. november 29.) Elképzelhető: a pétervári eseményekből vontak le következtetéseket a cenzúrától törölt cikkeik. Az üres ablakok a helyzet éleződését jelzik! A Kecskeméti Napló, a helyi katolikus plébánia szócsöve a Rávágy-téri Kökény Pál hadifogoly levelével érzékelteti az oroszországi hangulatot: „A katonák nem akarnak harcba menni. Nagy forradalom van. Várjuk a békét hamarosan.” (November 15.) Áz újság szerkesztői vették észre elsőként itt, hogy „a bol- sevikiek és maximalisták forradalma azonban főként az orosz demokrácia belső harmóniájának megteremtésére irányul és éppen ezért sok remény van arra is, hogy Lenin új kormánya számolni fog a Kerenszkij által teremtett helyzet hátrányaival és a meghódított területek visszaszerzésétől nem fogja függővé tenni a béke Ügyét.” Prohászka Ottokár sem tagadhatta november 7. jelentőségét. „Ezen a világbékén és a benne alakuló jobb világon sok tényező dolgozhatik: dolgoznak a hadseregek, dolgozik a pápaság és az orosz forradalom”, írta a karácsonyi számban. Dolgozik bizony. December 11- én Hajnal József Béke című tudósítása is bizonyítja, „A barátko. zás minden alkalma hosszabbra nyúlik. Leveleket és újságokat cserélgetnek (a frontkatonák), sőt valamelyik napon az oroszok szép fehér kenyérrel is megajándékozták a mieinket," A mundérba kényszerített költő leveleit közlő Kecskeméti Lapokban publikáló külső munkatársak Ismerték föl leghatározottabban a kor fejlődésirányát. Idézet a november 17-1 számból: „valami gigantikus, valami emberfeletti való és az emberiség sorsára döntő csoda születik.” Egy hét múlva Lenint mutatják be skandináv források fel- használásával. „Tisztában van azzal, hogy mit követel ma a helyzet Oroszországban... A burzsoázia kormányának és a mérsékelt szocialistáknak befolyását meg kell dönteni és a forradalmi népet kell állítani a nemzetközi forradalom élére, amelynek minden népet ki kell szabadítani a kapitalizmus bilincseiből és felállítani az igazságosság kommunisztikus birodalmát.” Decemberben, januárban már jónéhány polgári lap megriadt a pétervári, moszkvai társadalmi változásoktól, a forradalmi intézkedésektől. Hangsúlyozott örömmel számoltak be az új rend gondjairól, a létét fenyegető megmozdulásokról. A Kecskeméti Lapok cikkírója (Tóth László?) sem titkolta a veszélyeket, de látván látta a jövőt. „Lehet, hogy fel fog fordulni ez a rendszer. Lehet, hogy nyomorúságosán fog gurulni, ahelyett, hogy repülne, mint ahogyan a repülőgépek is így tettek az első próbák idején ... A kommunizmus szerkezete is fel fog repülni mert erről, a Föld teljes meghódításáról, épp oly kevéssé fog lemondani az emberiség, mint a levegőről.” 1918. január 9-ét mutattak a naptárak. Heltal Nándor 0 Escher Károly: Kubikosok. A Psalmus Hungaricusból tévéfilm Dabasról jövet elhatároztuk, hogy Ócsán megnézzük a román stílű műemlék templomot. A premontreiek építették a XIII. században. A községbe érve, a piac mögötti poros mellékutcán flitteres fekete ruhák suhanták át. A nagyestélyi toalettekhez kenyeret szorongató nők tartoztak, akik meg-megálltak beszélgetni frakkos és fapapucsos férfiakkal. A piacon nyüzsgő tömeg lenyűgözve bámulta a nem -mindennapi látványt. Kíváncsiskodva figyelték a .templomot is, ahova a sötét ruhás hölgyek, urak bementek. Amint azt sejteni lehetett, filmet forgattak. De nem statiszták hada várt a rendező instrukciójára, hanem valamennyien főszereplők: a Magyar Állami Hangversenyzenekar és a Rádiókórus tagjai. Azért jöttek Ócsára, hogy részt vegyenek Kodály Zoltán Psalmus Hungari- cus című művének tévéfilm-fel- vételein, a különösen jó akusztikájú templomban. A jubiláló zenekarról beszélgettünk a tagokkal. Elődje, a Székesfővárosi Zenekar 1923-ban alakult, mint amatőr együttes, de jelentős szerepe volt a zenei művelődés terén, Eredetileg korábbra tervezték a városi zenekar megalapítását, de az első világháború miatt nem valósult meg. 1922-ben egyesítették a pesti zenebarátokat muzsikálásra. A zenekar a Gellértfürdő márványcsarnokában, majd az Állatkertben játszott. 1923. április 5-én léptek fel a pesti Vigadóban. 1940-ben a zenekart átszervezték. Á felszabadulás után megszűnt a főváros védnöksége, s 25 évvel ezelőtt kapta jelenlegi nevét. Á .főzeneigazgató azóta Ferencsik János. Az Állami Hangversenyzenekart a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel is kitüntették. Sok világhírű karmester is dirigálta már az ÁHZ-t. Claudio Abbado szerint a társulat a világ legjobb zenekarai közé tartozik. Ezt a „státust” akarják megtartani, s egyben őrizni az együttes lágy vonóshangzását, amely jellegzetes sajátsága. Sok beszélgetésre nem volt idő. # Az ócsal műemlék-templom. Megérkezett a rendező, Horváth Ádám, nemsokára kezdődött a forgatás. Ferencsik János ké-" szült, hogy pálcájával „hirdesse az igét”: Kodály Psalmusát. Bent a frissen ácsolt lépcsőkön énekelt a Rádió kórusa. A Psalmus Hungaricust Pest-Buda egyesítésének ötvenéves jubileumára írta a szerző. A mű szövege Kecskeméti Vég Mihály XVI. századbeli protestáns hitszónok költőtől való, A vers alapja az 55. zsoltár: „Mikoron Dávid nagy busultában baráti miatt volna bánatában...” (A tenorszólamot a felvételen Simándy József adta elő, aki ezen a forgatási napon nem vett részt.) Szólt a zene, és néhány csalódott turista előtt becsukták a műemlék-templom kapuját. Útjukra mentek a bámészkodók, a piac mozgóárusai az utolsó falvédőt Is visszapakolták az ütött- kopott autókba. Aki ezek után ment arra, már nem talált semmi rendkívülit... K. K. • Részlet a templom freskóiból. (Pásztor Zoltán felvételei.) (28.) Amikor újra rátalált.a forró, sikamlós völgyre, Ildi egyet szisszent, s karjait a feje mellett messze nyújtva ritmikus mozdulatokba kezdett. Aztán egy meg. könnyebbült sóhaj és mindketten elernyedtek. Egymást átölelve aludtak el... Az öreg falióra ütésére, szinte egyszerre ébredtek. Hat óra volt. A bútorok súlyosabbá, az árnyékok tömörebbé váltak. Egy kis résen napsugár nyújtózott be és végig siklott a szőnyegen, a heverő előtt. Gergely nem mert a lányra nézni. Nem akart. Kerülték egymás tekintetét és szótlanul öltöztek fel. A fiú szeretett volna megmosdani, de erről szó sem lehet. Menekülni akart innen, nehogy korábban hazajöjjön az öreg, vagy — nem is tudta miért — de úgy érezte, akkor könnyebbül meg igazán, ha már kívül lesz a kapun. Bűntudatot érzett. Éhes volt, fájt a feje. Az Izzadtság és a szeretkezés szagától már-már hányingert érzett. Ildi kiment a szobából. Zavartan, gyorsan öltözött. Tekintete a heverőre tévedt, ahol egy parányi vérfoltot talált. Megijedt. — Mi van veled? — jött be Ildi már ruhában és hosszan csókolta Gergelyt. A fiú meglepődött, hogy gerjedelme újra jelentkezik. — Láttad már? — s a heverőre mutatott Gergely. — Tudom! Majd lemosom és vasalóval megszárítom. Megbántad? — nézett hosszan a fiú szemébe Ildi. — Dehogy bántam. Miért, te megbántad? — Már nem szeretsz, ugye? Csalódtál. Igaz? — kérdezte a lány, még mindig átölelve a fiú nyakát. — Ildikóm. Ne gondolj ilyenekre. Semmit sem bánok meg veled kapcsolatban. Semmit. Érted? Csak olyan zavarban vagyok. Soha nem csináltam még ilyet. Te nem így vagy? — Jajj, dehogynem. Nagyon furcsa, de nagyon jó ez a furcsa valami. Nagyon jó. — Ugye, johb lesz, ha elmegyek. Ugye jobb? — kérdezte Gergely és a lányt magához szorítva, arcát az arcához simította. — Igen, azt hiszem, most kü- lön-külön jobb lesz. De ugye, nem haragszol? — Én? — Igen. Te! — Nem. Egyáltalán nem haragszom. Csodálatos vagy! — mondta Gergely és elbúcsúztak... XV11I. Az utcán úgy érezte, hogy mindenki őt nézi. öt, aki néhány órával ezelőtt vesztette el a szüzességét, s most ragacsos alsónadrágban, bakszagot árasztva oson a kollégium felé. Pedig senki nem törődött vele. A lassan leereszkedő alkonyaiban sétáltak, fagylaltoztak, a padokon ülve beszélgettek az emberek. A platánfák alatt — türelmetlenül várva a besötétedést — már elfoglalták a helyüket a szerelmés- párok. Voltak közöttük, akik nem törődtek senkivel, nem bírták kivárni a sötétet és a sárga, kék, piros padokon úgy estek egymásnak, mintha a szerelem szabadfogású birkózás lenne. Némely nyugdíjas csinovnyik játszva a felháborodottat, fejét rosszallóan csóválva nézte őket, remélve, hogy többet is láthat a lány felcsúszott szoknyája alól kivillanó combokból. — Holnap hazautazom! — szögezte le Gergely magában, miközben benyitott a kollégiumba. Az öreg Csóti az Esti Hírlapot olvasta, s csak foghegyről fogadta Gergely köszönését. — Jó estét! A fiú úgy érezte, hogy az öreg hangjában szemrehányás van. Talán észrevette rajta? Daróczi elbeszélései jutottak eszébe. Édesapám, könyörgött a spiné, hogy irgalmazzak neki —visszhangzott a fülében az egyik történet. — Persze irgalom one. Aztán ő is belelendült. Ügy fogta a pájszeromat a bukszájával, hogy már attól szikrázott a szemem. Azért ne gondoljátok, hogy ez a spiné egy rongy kurva. Dehogy. Művész ez fiúk. Értitek? Művész... — Holnap hazautazom! — mondta Miskának, amikor belépett a szobába. Miska már menetkészen, becsomagolva tűnődött áz ágy szélén. — Stexed van? — kérdezte Gergelyt. — Annyi még van. Miért? — Nekem egy húszassal rövl- debb. — Tudok adni, ha gondolod! — Nem gondolom, hanem kérem — könnyebbül meg Miska, mert s^mlnt bevallotta később, Gergelyben volt az összes reménye. Hívta Gergelyt, hogy csavarogjanak egyet. Gergely azonban nem ment. Fürdeni akart. Mindenekelőtt fürdeni. — Pénz nélkül mit ér a csavargás? Inkább te is maradj itthon és olvass! — ajánlotta Gergely és törölközővel, szappannal kivonult a fürdőbe. Hosszan nézegette magát a tükörben. A „pájszer” meghunyászkodva lapított, fteréi mélyen lecsöngtek. Megfeszítette izmait, s elégedetten látta, hogy vannak deltái. Még az ellensége sem nevezheti penészkórónak. Mosolygott és a délutáni hűvös szoba jutott eszébe, s mindaz, ami ott történt. tett és nézte á tükörképet. í— íme, a lánytipró, a saját levében fürdő, s annak bűzétől úiídorodó Adonisz, aki vért eresztett az ő kedveséből — s már röhögött ezen a kikiáltói stíluson. Megnyitotta a csapokat és a zuhany alá állt. A meleg víz hatására a „pájszer” emelkedni kezdett, kl- nyújtóz'ott és már pattanásig feszült. Átváltott jéghidegre, s nagyokat prüszkölve mosdott, szappanozott, fürdőit. Mire visszaért a szobába, Miska eltűnt. Lement a menzára vacsorázni, ö is utána ment, aztán egy darabig olvasott, majd a pokróc alá bújva elaludt. Reggelre ébredve már (,,, ,josak hárman voltak a szobában. A többiek elutaztak. Gergely, Miska és Bandi maradt utoljára. — Hová tűntél tegnap délután? — kérdezte Bandi. ' — Ildivel voltam. Mondtam nektek, vagy ha nem, akkor is tudhattátok volna — mondta Gergely csomagolás közben. — Komoly az ügy? v — Véresen! — mondta Gergely, s azonnal a heverőn maradt kis Wérfolt jelent meg előtte. Zavartan nézett Bandi felé, de a fiú egy zakó összehajtásával volt elfoglalva. — Gatyarohasztó hőség lesz ma, gyerekek! — szólalt meg Miska, aki ekkor jött be a fürdőből.. — Látjátok? Itt ez a gyerek, aki már egy évet elvégzett az egyetemen, és semmi nem rai ' riw íme, a szüzességét '•?' elvesz- férfi — gondolta magában gadt rá. Mi lesz belőled, te apa- szomorító — évelődött Bandi Miskával nagy komolyan, majd folytatta: — Mert egy finom tanult ember nem mond ilyet, hogy gatyarohasztó. Az úri ember úgy fejezi ki ugyanezt, hogy kánikula, az alsónemű minőségét károsan befolyásoló hőmérséklet — s Bandi nagyot nevetett ezen, Miska viszont nem méltányolta a szellemességet, de megjegyezte: — Az úri ember tehet nekem egy szívességet. Mondjuk úgy szüret idején. Alig volt még reggel kilenc óra, amikor Miska és Bandi elköszöntek Gergelytől. Megölelték, megcsókolták egymást és ígéretet tettek arra, hogy jövőre újra együtt, egy szobában lesz- nek. Gergely egyedül maradt. Feküdt az ágyon és merengett. Mennyivel jobb volna itt tölteni a nyarat. Könnyű ingben, szeflős cipőben sétálva, fagylaltozva, napozni Ildivel, esténként sétálni, szerelmeskedni az illatos platánok alatt. Jó könyveket olvasni este az ágyban, végig csókolni Ildit tetőtől talpig elöl, hátul... Észrevette, hogy emelekedlk a „pájszer”. Elcsodálkozott, hogy milyen eleven lett, s ha Ildire gondol, már azonnal kapja a jelzést, hogy az „illető” vette a lapot. Nem figyelt oda. Tudta, hogy haza kell mennie, átdolgozni a nyarat, éppen úgy, mint máskor. (Folytatása következik.)
