Petőfi Népe, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-03 / 207. szám

1977. szeptember 3. • PETŐFI NÉPE 0 3

Szanyi László, a kiskunhalasi dohánybeváltó és szárítóüzem vezetője elégedetten újságolta:

— Az eddigi tapasztalatok szerint a múlt évinél sokkal jobb a 1 dohány minősége. A világos levelek aránya a tavalyi 60' százalék helyett már eddig elérte a 69 : százalékot, s remélhető, hogy ezután sem csökken. A mennyiségi átvétellel, illetve szárítással ugyancsak jól állunk. Tavaly ilyenkor alig vettünk át 3 ezer mázsa zölddohányt, most pedig már meghaladtuk a 8 ezer mázsát, sőt, ezt a mennyiséget el is szállítottunk a szolnoki fermentálóba. A szezon végéig összesen 14 ezer mázsa zölddohány felvásárlását tervezzük, s bízunk abban, hogy az időjárás nem akadályoz ebben bennünket.

A termelőkkel elégedettek vagyunk, gondosan ápolták az ültetvényeket. Szerencsére a jég• Tűsor-keretekre fűzik a dohányleveleket.

verés és a peronoszpóra csak kevés kárt okozott.

A napokban kapunk két zöldA Röpülj páva vetélkedőről

Már javában folynak a Röpülj páva népművészeti vetélkedő felvételei az ország különböző tájain és a televízió stúdióiban. Lengyelfi Miklós szerkesztőtől érdeklődött az MTI munkatársa az előkészületekről.

Az idei népművészeti vetélkedőre 53 csapat nevezett be. Csaknem 50 ezer ember vett részt az előkészületekben; az előselejtezőkön „repülő zsűri” járta végig azokat a településeket, ahonnan a nevezések érkeztek. A szem- gyönyörködtetően előadott, igényes produkciók láttán határoztunk: a tervezett 16 helyett 18 kap jogot a nyilvános bemutatkozásra. tehát elődöntős. így a televízió nézői az ■ adások során

közel nyolcezer népművész játékában és munkájában gyönyörködhet.

— Mint a koraobi versenyeken, ezen is szavazással döntik el a zsűritagok és a nézők, hogy melyik produkciót juttatják tovább, majd; a döntőben kinek adják a különböző helyezéseket. A képernyők előtt ülők már az első adástól szavazhatnak. A hattagú zsűri mellett szavazataik összesítve úgy számítanak, mintha hetedikként ülnének a helyszínen.

— Egy nagydíjat, két első díjat és egy közönség díjat tervezünk kiadni. A nagydíj — egy Ikarusz autóbusz — megvételében a Kulturális Minisztérium sietett segítségünkre.

Hogyan közlekednek az autóbuszvezetők?

Mostanában sűrűn utazom autóbuszon. Az indulástól az érkezésig van időm, s akad tapasztalatom is az autóbuszvezetők vezetési technikájáról hű és pontos képet alkotni. Előrebocsájtom, sohasem merészkedtem arra, hogy ilyen mpp^trurnot — gyomrában több mint félszáz utassal — vezessek. Valahogy nem volt ■bátorságom ehhez, annak ellenére, hogy a vezető munkáját szervokormány, hidraulika, légfék, s más egyéb segíti. Ami visszatartott, az nem is felelősségtől való félelem, hanem inkább e társasgépkocsi nagysága, súlya, behe- mót terjedelme volt.

E társas gépjárműveken utazgatva a következő — noha nem eredeti, sokak által már régen megfogalmazott, sőt kifogásolt, olykor szidott — megfigyelésekkel lettem gazdagabb. Az autó- buszvezetők nem félnek! Nem, sem a forgalom más résztvevőitől, sem az esetleges rendőri ellenőrzéstől. Ennek oka abban rejlik, hogy e fenenagy járművet mindenki tiszteli még akkor is, ha szabálytalankodik. A velük való találkozás, ütközés esetében a rövidebbet — nagyobb anyagi kárt, sérülést — a másik jármű húzza, s ezzel az autóbuszok egyes vezetői a szó szoros értelmében visszaélnek. Az ellenőrzéstől már csak azért sem tartanak, mert a menetidő, az utasok célhoz szállítása szenvedne csorbát, s ezért kevésbé fordul elő, hogy leállítsák, igazoltassák őket.

Az autóbuszvezető magabiztosságából, az olykor kétes, de általában megfelelő műszaki állapotból adódóan legtöbbször hirtelen állóra fékez — blokkol —, veszélyes manőverrel előz — ráhúz a másik járműre —, körültekintés, irányjelzés nélkül hajt ki a megállóból, merészen kanyarodik, sportosan indul, s gyanítom, olykor túllépi a megengedett sebességet is. A szerencsétlen utas, aki bezsúfolódott e tömegközlekedési eszköz belsejébe, hol előre. hol hátra, hol pedig valamelyik oldalra vágódik, kétségbeesetten kapaszkodik az ülések fogantyújába, a merevítőkbe, úti- társa táskájába, ruhájába, az autóbuszvezető vezetési „technikájának” kénye-kedve szerint S

S ez természetesen csak az autóbusz belsejében zajlik, ám kint ugyanez a helyzet, csak a forma változik. A védett útvonalon haladó személyautó vezetője óvatosságból fékez, hátha „kijön” az autóbusz. Bár az szabálytalan lenne, de ő az erősebb, tart tehát tőle. Ha az autóbusz a megállóban áll, a motoros figyeli az autóbusz irányjelzőjét, de fékez is. A szabály is ezt írja elő, de a motoros nem ezért teszi. Fél! Attól, hogy irányjelzés nélkül, vagy azzal, féktávolságon belül eléje kanyarodik, a sportosan induló autóbusz, s a vesztes csakis ő lehet. Az autóbusz után haladó jármű vezetője is ideges. Hiába tart kellő követési távolságot, a blokkolás, az állóra fékezés az

autóbusznak kedvez. A forgalmi okból álló jármű vezetője, ha autóbusz közlekedik feléje, pánikba esik, mert buszvezetői szokás úgy* megállni — lehetőleg erőteljes fékds i korgatással —, hogy a két jármű lökhárítója közé a cigarettapapír azért beférjen. S ha nem sikerül, még mindig lehet műszaki hibára hivatkozni, no, meg fizet a biztosító. A visszakapcsolás, a fékezés nélkül kanyarodó autóbusz nem egyszer igénybe veszi az út jobb oldalán levő járda felét, ijedtséget okozva a gyalogosoknak, s a kereszteződésben közlekedő más járművek vezetőinek.

Elfogultsággal vádolhatnának, mondván, van ilyen is, de nem ez az általános. Tapasztalataim birtokában nyugodtan kijelenthetem : ez az általános, ‘de akad kivétel is! Nem kell ehhez más, csupán felülni valamelyik autóbuszra — függetlenül annak irányától —, s érteni egy kicsit a közlekedéshez. A bizonyítás, a szószaporítás helyett — mert igazam úgy vélem teljesen nyilvánvaló — álljon itt néhány olyan autóbuszvezetői észrevétel, amely nem vitatja, sőt alátámasztja állításaimat. Egy tizenöt éve „tengelyen utazó” autóbuszvezető, aki meglepően jól vezette a rábízott csuklós járművet, ezt mondta: „A fiataloknál, az éretleneknél jelentkezik ez a „mindent bele”- szemlélet, nem számolnak a következményekkel”. Egy fiatal, csupán néhány éve autóbuszvezetői hivatást választott kollégája kérdésemre csupán legyintett: „Felelőtlenek ...”, s hozzátett egy jelzőt, amely nem e sorok közé való. Akadtak — bevallom őszintén — olyanok is, akik a nehézségek felsorolását próbálták szembeállítani az érvekkel, ám végül csak oda lukadtak ki, szükségtelen ez a hősködés.

Foglalkozásomból adódóan jól tudom, hogy az autóbuszokat közlekedtető vállalat szakemberei, vezetői mennyi mindent próbálnak tenni azért, hogy a jelenlegi állapotokat — az autóbuszok törését, anyagi kárainak elhárítását, az utasok biztonságát megóvják, a közlekedés többi résztvevőit mentesítsék az idegességtől — megváltoztassák. Nem könnyű a dolguk, de a közlekedés, köztük a tömegközlekedés kulturáltabbá tétele nem elsősorban rajtuk, hanem az autóbuszok vőlánja mögött ülőkön múlik. A különböző oktatásokon hangoztatott felelősség, a közlekedési szabályok betartásának ismételgetése szükségtelen. A közlekedési rr»orál, az utasok, a többi közlekedő tiszteletben tartása azonban olyan, amelyről nem lehet eleget beszélni. No persze, erről nemcsak beszélni kell, de így is szükséges közlekedni, még akkor is, ha az autóbusz és a 'nyergesvontató az országút legerősebb járműve...

Gémes Gábor

dohány berakó gépet, ezzel jelentősen könnyíteni tudjuk a most még elég nehéz fizikai munkát.

Élelmiszeripari

szakvásár

Kölnben

Európa legjelentősebb élelmi- szeripari szakvására, a kölni ANUGA szeptember 10-én nyílik.

A magyar élelmiszeripari vállalatok (TER1MPEX, MONIM- PEX, HUNGAROFRUCT, AG- RIMPEX, Magyar Hűtőipar) —, amelyek a HUNGEXPO rendezésében hagyományos résztvevői a kiállításnak — gazdag árubemutatóval várják a közönséget, amely elsősorban szakemberekből, élelmiszerimportőrökből áll.

A mindig nagy látogatottságnak örvendő magyar standon a bemutatott élelmiszer- és italkülönlegességeken "kívül a TERIM- PEX képviselője, a Niederreuther cég detailáruisítást rendez a nyugatnémet piacon közkedvelt magyar szalámiból, kolbászból és borokból.

A közönség a helyszínen győződhet meg ízletes mélyhűtött ételeink bő választékáról és gyors elkészítési módjáról. A MAVAD —, amely először vesz részt a kiállításon — különlegességszámba menő meglepetést tartogat: a helyszínen frissen készült fürj- pecsenyével várja leendő üzletfeleit.

• A televízió jóvoltából nagy divat a vetélkedő, így akár találós kérdésként is fölfoghatjuk cikkünk címét. A teljes kérdés pedig így hangzana: az egyikből kevés, a másikból sok van, de mindkettő törékeny, mi az? A tégla és a cserép. A baj az, hogy nemcsak az áru törékeny, hanem előállításának módja, hogyanja is. A tégla- és cserépipar a közelmúltban újabb átszervezésen esett át — az egyesülés helyébe a tröszti felépítés lépett. Á következő esztendők adnak választ arra, csupán a forma változott-e, vagy vele együtt a tartalom is.

Jelentős készletek halmozódtak fel cserépből, holott a gyárak termelői képességeiket már korábban sem használták ki marálJáfc-: talanul. Ugyanakkor hiány van kisméretű — úgynevezett hagyományos — téglából, az üzemek nem tudnak annyit előállítani, amennyire vásárló lenne. Ellentmondás. Nem az egyetlen.

• A legutóbbi esztendőkben az iparterület gyarapodását olyan egységek jelezték, mint a báta- széki cserépgyár, a solymári tégla- és cserépgyár, az őrbottyá- ni téglagyár. Igenám, de ezeknél a fejlesztéseknél, valamint a rekonstrukciós jellegű beruházásoknál a technikai eszközök, a technológiai eljárások összhangja olykor hiányzik, magas a selejt aránya, gondok vannak az alapanyag minőségével, a berendezések némelyike a várt teljesítménynek csak részletét nyújtja. A tégla- és cserépipar termelő- egységeinek túlnyomó része pedig elöregedett, korszerűtlen eszközökkel, módszerekkel dolgozik.

Tavaly mindössze 0,1 százalékot tett ki a tégla- és cserépipar termelésnövekedése, s ha hosz- szabb távon vizsgálódunk, még szembetűnőbb a — süllyedés. Hat év alatt, 1971 és 1976 között az égetett cserép kibocsátása ötvenmillióval, a tégláé 150 millióval csökkent, igaz, ugyanakkor az azbeszt-cement tetőfedő pala termelése a kétszeresére nőtt. Az szintén igaz, hogy blokktéglából, vázkerámiából folyamatos a kínálat, ám ezek előnyei — például a tökéletesebb hő- és hang- szigetelés — teljesen ismeretlenek a vásárlók előtt, s az építőmesterek sem rajonganak az újdonságokért.

Közvetlenül a lakosság vásátavasszal avatták fel Mátraderecske községben a régi téglagyár mellett épített korszerű üzemet. Az Eszakmagyarországi Tégla- és Cserépipari Vállalat 152 millió forintot fordított az új üzemre, ahol évente 6,7 millió úgynevezett alfa 2-es vízkerámiai elemet gyártanak.

rolja meg — a kiskereskedelem hálózatában — a tégla hetven, a cserépgyártmányok kilencven százalékát. Mivel minden száz új lakás közül ötven úgynevezett hagyományos anyagokból épül — azaz tégla is, cserép is kell. hozzá —, mindegy miként tevékenykedik az építőanyagipar e sokáig mostohagyermekként kezelt területe. A mai gondok azokra a hosszú esztendőkre vezethetők vissza, amikor a termelés szin- tentartásához is alig került anyagi fedezet, a fejlesztés pedig távoli álom maradt. Ennek ismeretében már érthetőbb — bár az építkezni kívánó számára nem vigasz —, hogy a tégla- és cserépipar 140 gyárának csupán egyhar- mada dolgozik korszerű szárító- és égetőberendezésekkel, s még mindig sok helyen lelni szabadszárítókat, Hoffmann rendszerű körkemencéket. Ez utóbbit éppen egy évszázada kezdték alkalmazni ...

• Nem az a baj, hogy csökken a tégla- és cserépgyártás súlya. A negyedik ötéves terv végén az építőanyagipar teljes termeléséből 17,4 százalékkal részesedett a tégla, cserp- és tűzálló-anyagipar, ez az arány 1980-ra 14,8 százalékra csökken. Helyes; nyíljék tág út a korszerű anyagoknak, de ne akadályozza a lakosság építési terveinek valóra váltását áruhiány! Azaz bizonyos építőanyagok termelésének dinamikus fejlesztése mellett a lényegében szinten maradó cserépgyártás adjon jó minőséget és választékot,, a téglatermelés pedig tükrözze a kereslet lassú változását a meny- nyiséggel éppúgy, mint a minőséggel, méretválasztékkal. Amihez nem elég a jobb hírverés a blokktéglának, a vázkerámiának, az is szükségeltetik hozzá, hogy a korszerű üzemek valóban azok legyenek.

• Egy év alatt 6,3 millió tonna építőanyagot, törékeny árut állít elő ez az iparterület, s hogy mennyire törékeny árut állít elő ez az iparterület, s hogy mennyire törékeny körülmények között, azt érzékelteti: a tégla- és cserépgyárak gazdasági eredménye a négyszázalékos eszközarányos veszteségtől a tízszázalékos eszközarányos nyereségig terjed, azaz túl nagy határok között ingadozik. Vannak ennek objektív okai — az agyagbányák milyensége, a technikai eszközök állapota stb. —, de szervezés- és irányításbeliek ugyanúgy. Előbbieken a hárommilliárd forint értékű beruházás — két új gyár felépítése, s tizenkét üzem rekonstrukciója — módosíthat, utóbbiakon viszont a vezetés — a tröszttől a telepekig — kötelme a jobbítás. A mostohagyermek sorsának vége. Az új szervezeti forma: lehetőség. A hárommilliárd forint: szilárd alap. A keretek tehát megteremtődtek ahhoz, hogy a hazai ipar e patinás területe megfeleljen a változó igényeknek.

V. T.

HAZAI BARANGOLÁS

Emberek és foglalkozások

Jártunkban, keltünkben sokféle emberrel találkozunk a hajdúsági tájakon. Olyanokkal is persze, akik emlékezetükben őrzik a múltat, a valamikor-volt, s ma már a ködös régi éveket.

Az ,,emlékfestö

A szoboszlói városi fürdő modern és impozáns bejáratánál csoportosulás. Odafurakszom, s egy apró termetű embert látok, egy még apróbb asztal mögött. Parányi széken ül. Előtte halomban festékes dobozok, tollak, ecsetek, színes rongyok. Mellette kicsi láda, köcsögök, tálak, egyebek.

— A bácsinak mi a szakmája? — kérdezi egy kíváncsi lány a csoportból.

— Emlékfestő vagyok — így a válasz.

— Az micsoda? Ilyet mégnem hallottam.

— Ha valaki vesz valami díszt, edényt, vagy másvalamit, s azt ajándéknak szánja, idehozza hozzám, s ráfestem a kért szöveget.

— Most éppen mit ír?

— Mutatja:

— „Hajdúszoboszlói emlék.” Most egy gyerekháng röppen fel vékonyan a forróságban:

— A bácsi micsoda? Festő? Vagy művész?

— Nyugdíjas vagyok. Ez most a kis keresetem ...

— S azelőtt? — kérdeztem mostmár én.

— Azelőtt? Azelőtt több mindent csináltam. A kosárfonást tanultam legelőször...

Nem szól többet, a munkájába mélyed.

Két ember ostorral

Jókora csattanás hallatszik a közelből. Amikor odafelé nézek, látom ám, hogy egy szép szál férfi, fekete ruhában és kalapban, csizmában, pattogtatja az ostort. A csikósok, gulyások állatokat terelgető, vadakat, nem kívánatos madarakat elijesztő munkaeszközét.

— Elkelt? — kérdezem, miután gazdát cserélt az egyik ostor.

— El az.

— Mennyiért?

— Háromszázötvenért.

A bemutatkozás után megtudom, hogy Kiss Sándornak hívják. A társa — Deák Lajos bácsi —, ekkorra szintén velünk van.

— Nem sok annyi pénz érte? — évődök kicsit, inkább hogy szóra bírjam őket.

— Sok-e? Tudja-e, hogy három napig is eltart, míg egy elkészül? Szabdalni, vágni, kötözni, meg bélést fonni, arra is csavarni valamit, azután nyelet faragni, pillangókat kiszabni, felfűzni...! Még, hogy sok érte!

— Nagy a kereslet?

— A ... Inkább már csak dísznek keresik, ha egyáltalán. Inkább a gyerekeknek kéne, de azoknak drága.

— Mióta csinálják?

Erre ezt mondja Deák Lajos:

— Mióta az eszünket tudjuk. Azelőtt a múltban szükségünk volt rá a Hortobágyon. Érdekli, hogyan készítettük akkor?

Mondom, hogy igen.

— A hasit elástuk nedves földbe. A hasi az a nyers bőr volt, amit a tehén vagy a ló hasából

Munkában az „emlékfestő”.

0 Kiss Sándor és Deák Lajos — ostorokkal.

kimetszettünk. Szóval azt elástuk a nedves földbe, három napig hagytuk. £ztán kivettük, ledörzsöltük róla fával a szőrt, azután újra három napra tim- sós vízbe tettük. Majd elhasogattuk. Akkor kezdtük csinálni belőle az ostort. De az aztán ostor volt a javából ám!

,,Eltörött a kutam gémje”

Hajdúszoboszló egyik kedvelt étkező és szórakozó helye a Ma- gyaros Étterem. A jó hangulathoz nagyban hozzájárul a magyar nótákat, népdalokat játszó népi zenekar is. Juhász Géza prímással beszélgetünk. Az első mondatok után ezt mondja:

— Sokat hallottam a kecskeméti Rácz Kálmán cimbalmosról. A rádióban is hallottam a játékát.

— Mióta prímás?

— Harminchárom éve; tizenhét esztendős koromban lettem az. A családomban ez hagyomány. Apám, nagyapám, dédapám is ez volt. Sőt már az én fiaim is. De ők már zeneiskolában tanultak, látja, ennyire más lett a világ.

Miközben a zenekar azt muzsikálja, hogy „Eltörött a kutam gémje”, én belelapozok a vendégkönyvbe. Az ország minden részéből jött vendégek írtak bele elismerő, dicsérő sorokat.

Amikor visszajön a prímás, így szól:

— Szeretem, ha értő füleknek játszom. Akik tudják becsülni a szép népdalt...

S feláll, máris indul a kicsi pódiumhoz, veszi a hangszert, teszi lassan az álla alá, és kezdi az ismerős, gyönyörű dallamot:

„Lovamat kötöttem piros almafához, magamat kötöttem gyönge violához. Lovamat eloldom, mikor a hold kél fel, tetőled violám, csak a halál old el...”

Csak játszik az ötvenéves prímás, húzza a vonót becsukott szemmel; csak játszik, muzsikál a prímások prímás unokája, nemcsak a húrokon és nem csupán a vonóval, de az egész leikével, minden idegével, abban a neki gyönyörű hitben, hogy akinek most muzsikál, az kedveli, s érti a muzsikáját.

Varga Mihály k

Kevés, sok, törékeny

A tavalyinál jobb minőségű a dohány