Petőfi Népe, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-30 / 152. szám

1977. Június SO. • PETŐFI NÉP* • • wűm n sT v'WJf' / TISZTELGÉS KELEMEN LÁSZLÓ ELŐTT Az e fs/t magyar színigazgató Kétszáztizenhét évvel ezelőtt, 1760. július 26-án Kecskemér ten látta meg a napvilágot Kelemen László színész, szinigazr gató, a hivatásos magyar színészet meginditója. A reménytelenség éveiben mu­tatkozott meg Kelemen László igazi nagysága. Hinni akart, hin­ni tudott a keserves bukás, meg­aláztatások után. Kitartott a ma­gyar színészet felvállalt ügye mellett, amikor odahagyták a tisz­tük szerint felelősek. Ismét neki­vágott a létbizonytalanságnak, pe­dig megtapasztalhatta a napról napra tengődés kínjait. A nem­zeti játékszín feltámasztásáért fá­radozott pedig a magyar neme­sek vörösre tapsolták tenyerüket 1797. április 1-én a Glücksritter budai előadásain. Törte a fejét, honnan szerezhetne pénzt ruhák­ra, színpadi rekvizítumokra. A legsötétebb percekben is azt hir­dette: „különben, miként semmi új dolog, mégha a legjobb is, nem szokott mindjárt állandósul­ni, sőt akadályok merülnek fel, így e játszószíni társulat azon jelekből, melyek a múltra vonat­koznak, nem sokat remél”. Vagy­is, ember küzdj és bízva bízzál. Széthúzás, viszály, gyarlóság is ácsolta az első társulat koporsó­ját. Békebontók, fegyelmezetle­nek cáfolták a vármegyékhez küldött folyamodványokban ki­fejtett gyönyörű elveket. Foszto­gatók a ruhatárat, míg Kelemen László és egy-két társa aposto- los lemondással próbálta diadal­ra vinni a nemzeti játékszín esz­méjét. Mennyire fájhatott neki, hogy Magyarországon a német színészeket jobban megbecsülték a hazai nyelven szólóknál! Fél élete a működés legelemibb fel­tételeinek megszerzésére ment rá. Az 1790. október 25-én, a budai várszínházban bemutatott Igaz­házi, vagy a polgármester című darabot olyan kirobbanó sikerrel fogadták az urak, hogy két nap múlva ismételhették is a Rondel­lában. Volt közönség akkor is, meg mecénás. Ráday Pál gróf volt az első és utolsó előkelőség, aki Kelemenéket támogatta. A hirtelen fény után annál gyászo­sabban hatott a hallgatás sötét­sége. Hasztalan folyamodtak a pozsonyi diétán, a királynál ját­szási engedélyért, hiába kérték a pesti tanács támogatását. El­szomorodik csaknem kétszáz év után is az ember szíve a renge­teg küzdés, kudarc láttán. 1792. májusában már kilenc előadás­ra invitálhatták a nézőket. A színészek rájöttek, kevés a lel­kesedés és már rendezőt is szer­ződtettek. Működése újabb viszá­lyok kútfejévé vált. de tevékeny­ségének vitathatatlan a haszna. 1793. májusáig több-kevesebb rendszerességgel játszottak. Talán ez az esztendő biztatta 1799-ben az újrakezdésre Kele­ment. Baj volt ekkor is bőven, de telt házakra, elismerő sajtó­kritikákra is emlékezhetett. Jött hamarosan a bukás, a vég, • a szétbomlás megalázó tortúrája. A pesti, budai kudarcok után vidéken próbáltak szerencsét. Kecskemétben reménykedtek, hiába. A volt tagok közül tekin­télyes állást töltött be Nemes András és Szomor Máté. Kecs­keméti illetőségű volt a zenei mindenes Szerelemhegyi Lieben- berger András (korábban hasz­talan kért támogatást az itteni tanácstól magyar operák kiadá­sához). Az 1796. júniusában, a mostani SZTK helyén tartott előadások bevétele, sajnos, nem fedezte a kiadásokat, növekedtek az adós­ságok, szétszéledt a társulat. Ferde szemekkel néztek rájuk. A Martinovics-mozgalmat felje­lentő Sehy Ferenc színész ellen­lábasa volt Kelemennek, feltehe­tően sok kellemetlenséget oko­zott neki. A hatóságok féltek a szabadkőművesnek mondott tár­sulattól, útjukban volt a magyar nyelvet istápoló, a szabadság esz­méjét hirdető színészgárda. Mégis talpra álltak, és 1796. november 21-től 1800 áprilisáig folyamatosan szerepeltek Nagyvá­radon. Szeged következett, majd újra Kecskemét. Most már így írt róluk a Magyar Hírmondó (1800. XVIII. szakasz). „Keleme- nék második kecskeméti játéka szerencsésebb volt az elsőnél jú­nius 3-tól augusztus 14-ig szaka­datlanul játszottak a közönség és a városi tanács hatásos pártolása mellett.” Sajnos, második nekifutásra sem sikerült országos üggyé ten­ni a színészetet, ekkor sem épí­tettek játékszíneket, ekkor sem szavaztak rendszeres segélyt a számukra, így az állandósítás ek­kor még nem sikerült. Kelemen minden értékéből ki­fogyott, elkedvetlenedett és nem­sokára vége szakadt a számára immár értelmetlen' életnek. Os­toba baleset végzett vele 1814 karácsonyán, 52 éves korában. A magyar művelődéstörténet egyik legnagyobb egyénisége volt, aki megpróbálta a lehetetlent legyűrni. Heltai Nándor A szépség nem ráadás! ÉVSZÁZADOK félreérteimé- zett szépségeszméi — az érdek nélkül tetsző szépségről, az ön­célú szépségről — az okai talán annak, hogy egy-egy tárgy szép­ségét hajlamosak vagyunk a rá- tett dísz szerint, festett, ragasz­tott, cizellált, vagy formázott ékességük szerint megítélni. Nehéz is a mi helyzetünk. Év­ezredek óta használjuk például a tányért. Az emberiség társadalmi változásaival, technikai fejlődésé­vel változtak meg használati esz­közei, így például tányérjai is. Tudtuk, hogy az olcsóbbat, a dísz­telent használták nagyszüleink és szüléink a konyhában, hétközna­pokon, az értékesebbet, a „dísze­sebbet” ünnepi terítéskor. Ha manapság egyszerű fehér fajanszot, porcelánt ajánlanak, talán nem is tetszik annyira. Megszokás, beidegzés határozza meg ítéletünket. KÉRDEZZÜK csak meg gyer­mekeinket: melyik a szép autó? Gondolkodás nélkül, biztos íté­lettel választják azt, amelyik nemcsak jól gyorsul, hanem vo­nalaiban harmonikusan hordozza a huszadik század formatervezői eredményeit. Mert az autóval kapcsolatban nincsenek rossz be­idegzéseink. Okos kiállítást láthattunk nem­régiben Budapesten, az ipari for­matervezés — immár miniszter- tanácsi határozattal támogatott — témaköréből. Az érdekes és in­formatív kiállítás — az előbbi példáknál maradva — nem az autó szépségének fontosságáról akar meggyőzni — ezt már min­denki szépnek tudja, így fogadja el —, hanem a tányér formater­vezettségének szükségességéről. Éppen mert a szépség fogalma a tudatban fészkel, mert rossz be­idegzések áldozata, mint annyi más, múltból hozott eszméink között, a kiállítás nem elsősorban a fogyasztókat akarta meggyőzni, (őket is, hiszen a tárgyak gyár­tói. az árucikkek előállítói és for­galmazói más oldalon fogyasztói ugyanazoknak és a másféle tár­gyaknak.) A fogyasztók, a hasz­nálók ugyanis kötöttek a tár­gyaknak a használatához, ame­lyeket az üzletekében meg lehet vásárolni. Ezért elsősorban a gyártókat, a tárgyakat, használati eszközöket előállító üzemeket, vállalatokat kell meggyőzni. BEMUTATTA a kiállítás a ter­mék megtervezésének folyamatát, mely az ipari formatervezés sa­játságaként soha nem a szép kül­ső megtervezését, hanem a funk­ciónak való teljes megfelelést jelenti. Bemutatta azokat a ter­mékeket, amelyek már hordozzák ezeket az ismérveket. A tárgyak szépsége nem vala­miféle ráadás, valami ráaggatott külön esztétikum, hanem a lénye­get kifejező, funkcióját legtelje­sebben kibontakoztató jellemző. Az ipari formatervezés úgy hoz­za létre a sorozatban gyártásra kerülő tárgyak terveit, hogy az nem a ráaggatott dísztől válik széppé, hanem formájában, lé­nyegét, funkcióját tekintve, egy­szerűségében is a szépség hordo­zója. T. A. * ÖTVENÖT ESZTENDŐ KRÓNIKÁJA — MIT REJTENEK A LÁNGNYALTA LAPOK? Múlt századi kéziratos könyv Fülöpszálláson Á legrégibb kiskun településrőL Fülöpszállásról kaptuk a hírt: az egyik ottani pedagógus lakásán szokatlanul különös könyvet lát­hatunk. Ha érdekel bennünket. Herpai István tanár szívesen meg­mutatja nekünk. Siettünk, hogy e romantikus fekvésű község girbe­gurba utcáin, hangulatos terecs- kéin keresztül minél előbb a hely­színen lehessünk. A nyolcszázöt­ven éves Fülöpszállás lelkes lokál- patróitája szívesen fogadott min­ket — és tüstént elővette a szá­mára oly kedves, kincset érő írá­sos leletet. Hetven óráig másolta Nézegetjük a száz egynéhány oldalas, nagyformátumú kéziratos könyvet. Kormos deszkafedele ál­lítólag a második világháborúban pörkölődött meg. egy véletlenül kerekedett tűz által. — Honnan, s hogyan került elő? kérdezzük Herpai Istvántól. — Nemrégiben Kecskeméten voltam egy szakmai értekezleten. S szerencsémre, éppen egy orgo- ványi kollégám mellé kerültem, aki a szünetben elmondta: birto­kában van egy múlt századi könyv, amely a jelek szerint vala­mikor fülöpszállási lehetett. Meg­kérdezte, hogy érdekelne-e? Mond­tam: de még mennyire! Hiszen jó magam sok év óta foglalkozom Fülöpszállás múltjával: anyagot gyűjtök a monográfiához stb. Gon­dolhatják. mennyire megörültem! — S azután? — Hosszú napokon át bújtam a könyvet. Hamar kiderült, hogy egy tizenkilencedik századi, úgy­nevezett családi krónikára leltünk, amelynek minden egyes lapját kézzel írták. — Mi minden olvasható az ol­dalain? — Van benne sok minden. Má­ria Terézia rendelete a kunokról: családi bejegyzések, események, feljegyzések minden évszakban az akkori időjárásról; só- és keres­kedelmi rendeletek, stb. És ami rendkívül figyelemre méltó sze­rintem : megtalálható benne a Kun Miatyánk egy eddig nem ismert változata: méghozzá török és ta­tár nyelven is. Tulajdonképpen fülöpszállási viszonylatban ötven­öt esztendő krónikáját tartjuk a kezünkben, s ez bizony nem kis dolog. Hogy ne rongáljuk tovább az értékes leletet, kézzel lemásol­tam az egészet. Hetven órán át dolgoztam rajta. Néhol nehéz volt az olvasás, hisz sok helyen meg- perzselődtek a lapok. ­— A könyv szerzője ismeretes? — Hát éppen ez a legszebb szá­momra az egészben! Ugyanis az egyik ősömé, dédnagyapámé volt valamikor. Herpai Jánosé. Vagyis, most annyi év után. végre haza­került a család tulajdonába. Kö­szönet és hála érte az egykori Molnár Gergely orgoványi lakos­nak. aki sokáig őrizgette. „Kossuthnál jártak panaszukkal” Nem kevés izgalommal s nagy kíváncsisággal, el nem titkolható érdeklődéssel vesszük kézbe a kéz­iratos családi krónikát. A legelső bejegyzés 1820-as keltezésű. Ez áll a kötet első oldalán: „Bölcs Salamon beszédi”. S alatta: ..A bujaság megnémítja a betsületett. a józan okosságot, a lelkiismere- tett... és nyakra-főre taszítja az Embert veszedelembe.” A következő lapon viszont már az időjárás jellemzését látjuk. „Az 1821-ik esztendőben száraz tél járt”. Majd pedig egy évvel ké­sőbb: ........igen jó borok lettek”. Az után: „Bálint napkor a tél ki­eresztett.” És „Zsuzsámra napján oly jó idő volt. hogy a gyerekek a gödrökbe fürdőitek.” Megtudjuk azt is. hogy az 1931-es kolerajár­vány következtében a faluban egy nap alatt tizenhármán elvesz­tették életüket. A tizenhetedik ol­dalon meg az olvasható, hogy 1835-ben „A Szarvas Marhák oly igen Döglöttek mindenütt, hogy alig győzték nyúzkodni.” — Ne­héz. szomorú idők...! — sóhaj­tunk fel. amikor ide érünk az ol­vasásban. S hát még. amikor azt látjuk, hogy két évvel később a „rettenetes ítéletidő miatt” a szél „az esővel fákat, szöllőket. lova­kat. marhákat, sőtt még embere­ket is öldösött”. S amikor Pestre vitték a sót. „majd meg fagytak”. Az külön is érdekes számunkra, kiknek e táj múltbéli története kedves, hogy a Herpai-család tag­jai a szabadságharcot megelőző időszakban Kossuthnál jártak, kü­lönféle panaszukkal. Majd a nagy harcok idején: „Az őrseregből oda voltak tőlünk Száz tíz Emberek nagy Betskerekká, 4, azaz négy hétig”. Amikor eljött itt is a nép­felkelés ideje. „Kun Szent Mik­lósig mentek az emberek”. Majd jó néhány lappal később lehetetlen meghatottság nélkül olvasni azo­kat a keserű, szívfacsaró monda­tokat. amellyel a derék Herpaiak tíz év után fájlalták a szabadság- harc elvesztését. Adalékok a Kun kérdéshez — Hogyan és miért került bele a kötetbe Mária Terézia rendele­te? — kérdezzük Herpai Istvántól, — Amikor a múlt században a kunok kiváltságát veszély fenye­gette. bizonyára tudatosítani akar­ták a régi jogokkal kapcsolatos, számukra kedvező sorokat. Nyil­ván ezért másolták le a szöveget. S ami ugyancsak sokat elárul: a családi krónikában olvasható egy bejegyzés a helység múltjával, jobban mondva eredetével kap­csolatban. Kár. hogy a szerző nem jelölte meg a forrását. Így hang­zik a szöveg: „Kis Kun Fülöpszál­lás egy a legrégibb kis kun köz­ségek közül, telepítési ideje 1124 évtől számít, midőn II. István ki­rály uralkodása alat Magyaror­szágba bejötek s nekik azt a Ti­sza és Duna közti azon földrészt adta, melly most-is Kiskunságnak neveztet.” Ezután ismét a fafedelű könyv­ben lapozunk. A vége felé talál­ható a Kun Miatyánk egyik hely­beli változata, amelyről az egy­kori Herpai ezt jegyezte fel: „A kun imádságot hajdan a fülöp­szállási oskolába az akkori nagy vigyázata Rákosi Istvány rector úr alatt meg kellett gyermekeknek tanulni, nagy érdemű Nánási Já­nos asszesszor úr megbízásából.” Megpróbáljuk olvasni a fülünk­• Herpai István, as értékes do^ kumentum Jogos tulajdonosa. nek furcsa szöveget: „Bezen at- •tamáz kenze kikte szén adón szén lészen..." És így tovább. Ma­gyarul: „Miatyánk ki az égben vagy, tiéd a hatalom, tiéd a di­csőség...” S minden három nyel­ven is: a kunon kívül tatárul és törökül. Persze latin betűkkel ír­va. Kitűnő adalékok a kun kér­déshez. Fénymásolatot készítenek róla Jelen van ezen a beszélgetésen Bognár András irodalomtörté­nész is, a Katona József Könyv­tár tudományos munkatársa, öt hívtuk segítségül a fordításhoz, ■ most őt kérdezzük a további ten­nivalókról. Arról, hogy miként le­hetne és kellene nemcsak meg­menteni, de közkinccsé is tenni a sokat érő kéziratos könyvet. Ezt mondja erről: — A családi krónika minden oldaláról, a szöveg egészéből az derül ki, hogy olyan emberek ír­ták — többen, hiszen ötvenöt esztendő eseményeiről, történé­seiről van szó benne —, akik egyrészt haladó gondolkozásúak voltak, másrészt írói képességek­kel is rendelkeztek. És tudtak, mertek egyéni véleményt for­málni, maguk és az utókor szá­mára. Úgy vélem, szóba jöhet az esetleges nyomdai úton való meg­jelentetése is. Azt megelőzően vi­szont — s ezt ígérhetem —, a megyei könyvtár fénymásolással sokszorosítja az egészet, a köny- nyebb hozzáférhetőség miatt, s hogy az érdeklődők, főként a ku­tatók kedvükre használni tudják. Ez közérdek. Fontosnak tartom még elmondani: egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy éppen Herpai Istvánhoz került — jogos tulajdonosához — e nagyszerű dokumentum, ö sok év óta, fá­radságot nem ismerve dolgozik Fülöpszállás múltjának, értékes hagyományainak feltárásán, meg­mentésén. Köszönet és elismerés jár ezért neki. „Az alma nem esett messze a fájától,” amint mondani szokás: a nagyszülei például még nyolcvan évesen is rendszeresen olvastak. Varga Mihály <68.) Béla a fejéhez akart nyúlni, de nem mozdult a karja. Mi ez a zúgás? Hogyan került vissza a garázsba? Hiszen már leszerelt, hónapokkal ezelőtt leszerelt,.. Itt a szomszédban a repülőtér, felszálló gépek hajtóművei ordí­tanak, minden rezeg a fejében ettől a förtelmes zajtól,.. De hiszen fekszik, valahol fekszik, takaró nehezedik a testére és vánkos van a feje alatt. Hol fek­szik? Hová került? Ezek mégse sugárhajtóművek. A feje zúg. Erika meg akarja előzni az ol­dalkocsis motorkerékpárt. Vörös a bukósisak a motoros férfi fe­jén. Meg kellene mozdulni, de olyan nehéz a feje és annyira zúg, hogy hiába erőlködne. Még­is meg kéül mozdulnia,., Kik beszélgetnek itt ez ágya mellett? Ez egy férfi hangja, so­hase hallotta. Suttog vagy na­gyon halkan magyaráz valamit. Ki kellene nyitnia a szemét, de nincs ehhez se ereje. össze kell szednie magát, legalább lás­sa, mi van körülötte... Ez a nő, aki most beszél, ez Erika! Vala­mit mondott. — Nem megyek. Ezt mondta az előbb is. A férfihang akarja valahová vinni. — Ha te őrült vagy, nekem annál inkább normálisnak kell maradnom! Azonnal velem jössz! Nem elég, ami eddig... Ki ez a tompa hangú pasas? Hová akarja vinni Erikát? — Utállak! Takarodj innen, senki se hívott! Ki kell nyitnia a szemét, Eri­kának sírás van a hangjában.,, — Hát nem érted, hogy ez a fiú a szeretőm?! A rendőrök rög­tön rájötteik, te még mindig nem fogod fel a stupid agyaddal? A szeretőm, érted?! El válók tőled! El válók! Fogd fel, hogy megcsal­talak ezzel a fiúval! Ezzel, itt fekszik előtted.., Valahol messze beszél a tom­pa hangú pasas. Ha sikerülne ki­nyitni a szemét... Most közele­dik a hangja, már közel van. — Kit érdekéi? Az én helyze­temben az ember nem engedheti meg magának, hogy a felesége miatt botrányba keveredjen. Nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy válóperesdit játssz velem a világ szórakoztatására. Egyeseknek éppen ez jönne ka­póra, egy kis botrány körülöt­tem, de ezt nem éred el. Indu­lok, te is jössz velem, de ebben a pillanatban! — Takarodj innen! Ó, hogy utállak, te... Neked nem az a fontos, hogy megcsal a felesé­ged, neked mindegy, hogy utál­lak és ezt a fiút szeretem? Ne­ked csak a pozíciód... Ez a férje! Mindjárt sikerül kinyitnia a szemét. Még egy kicsit erőlködik, és látni fog! — A te szinteden, a te pozíci­ódban, a te helyzetedben! Sze­mét vagy, ezért válók el tőled. Legalább kitöröd a nyakad, vég­re egyszer nem ment meg a szerencséd, ki fogod törni a nya­kad. Kinyílt a szeme. Már mozogni is tudna. Ez az alacsony, elegáns ürge, Erika férje! Ha nem lenne ilyen alacsony, úgy nézne _ ki, mint a maneken kanok az újsá­gokban. — Elég! — Nem elég! — Erika itt ül ezen a fehér széken, a szék ülő­deszkájába kapaszkodik mind a két kezével, és a karján konyák­tól meg a vállán is fehér kö­tés van. — Takarodj innen, mert neked esek a tíz körmömmel! — Kuss! Béla teste megrándult a pofon csattanására. Fejében újra meg­indult a zúgás. Erika nyikkant a pofontól, mint a házinyulak, amikor a tarkójukra csap Soós bácsi a tenyere élével az aszta­losműhely előtt. Ez az őszülő jampec, ez merte megütni... Szétverni a pofáját, de ehhez fel kell kelnie innen a fehér ágy­ról, fel kell kelnie, fel fog kel­ni, lesz elég ereje hozzá, már sikerül is, így az ágy fehér cső­vázába kapaszkodva már sike­rül, zúg a feje, de ez se számít, már felkelt, már nem is kell kapaszkodnia, meg tud állni a lábán, sikerült, hülyén bámul fel rá ez a divatlapba való szar- jancsi, nem érti, hogyan kelhe­tett fel ő az ágyból, bámul, és már összeszarta magát, csak Eri­kával szemben nagylegény, Eri­ka azt kiabálta az autóban, hogy utálkozik ettől a tetűtől, Simon őrnagy nevezné tetűnek az ilyen jampecet... — Tetű! Meg merte ütni... Van ereje, hogy belevágjon a sima pofájába! Itt van a karjá­ban az erő, és már az ökle se lesz nehéz a karizmainak... Végre mozdul, lendül a karja. Maszaték Ferije ötne így! Jó reccsenés volt! A saját nya­kában is szakadt valami az ütéstől. Ott tántorog már aszar- jancsi az ablaknál, tenyerébe te­meti a pofáját, a rohadt. Erikát megütni, azt merte, de most ott görnyed... Megperdült körülötte a szoba. Meg kell kapaszkodnia, valami erő akarja repíteni, a saját üté­sének a lendülete, fehéren forog minden.., 8. Maszat kiszürcsölte kanalából a levest — apró korában hányszor arénázott vele nagyanyóka, hogy jól nevelt kislány nem szűrésűi­vé eszik —, lenyelte a kortyot, és bekiáltott a szobába: — Én ilyet még nem láttam, anyu, ezek készakarva szaggat­ják le a gombokat minden in­gükről? Más férfiak is így csi­nálják? Hozd ki az ingeket, se­gítek felvarmi. — Üjra kanala­zott, de rögtön fel is nézett a tá­nyérjából. Száz közül megismer­né Feri motorjának mély berre­gését. Úgy pörköl be vele a ka­pun, mintha valami versenypá­lyán bravúrozna. A motor szinte egy keréken fordult meg az udvar közepén és nekirohant a konyha ajtajának, hogy a téglajárda szélén mégis megálljon. — Megjött a kisebb fiad, anyu — szólt be a szobába. Jó ez a le­ves, olyan puha benne a friss zöldborsó, hogy szétbomlik a nyelvén. Mi van ezzel a sráccal? Megállt a kezében a kanál. Feri barna képe izzadt, pedig a motoron nem szokás megizzad­ni. Olyan dúlt, mintha valakivel verekedett volna. Még a motort is járni hagyja. És olyan bambán áll itt a kü­szöbön, mintha tőle, a saját hú­gától hökkent volna meg. — Hát te? Maszat belemerítette a kanalat a levesbe. — Mi bajod velem? Mit stí- rölsz így engem? Feri keze megmozdult. Fújt egyet, lehúzta a motoros kesztyű­jét, lassan lecsatolta fejéről a fehér bukósisakot, és lezöttyent az asztal másik oldalán a hoked­lira. — Az istenit a jódolgodnak. Hát nem mentél le a Velencei­tóra? — Feri megérintette a hom­lokán a bukósisak nyomát. — Azt mondtad... — Meggondoltam magam. De miért vagy így begőzölve? Anyu jelent meg a szoba kü­szöbén, egyik kezében a férfiin­gekkel, másik tenyerében a tű­párnával és a spulnival. Feri fel­nézett rá: — Hát anyu, ez a te lányod, mit mondjak... Ez volt a má­sodik okos cselekedete életében, ha elsőnek azt veszem, hogy megszületett. Maszat vágott egy fintort. Anyu se érti, mit dumál itt össze Feri. — Meggondolta magát, én meg már azt hittem... — Mit hittél? De előbb fújd ki magad. — Hát ti nem hallottátok a rádióban? Most mondta be há­romkor, hogy karambolozott a vonat. Amelyikkel ennek a tak- nyosnak kellett volna Gárdonyba menni. zenekarral, csupa hegedű... A szélén. — Mit beszélsz? — Most mondta be háromkor a rádió. Félórája. Én meg roha­nok haza, ész nélkül, a frász ki­tör közben, csak meg akartam mondani, hogy már söpörök is tovább utánad oda a karambol­hoz vagy a kórházba. Pffüh .., Az a szerencséd, hogy itt vagy, ha bajod esett volna, vörösre verném a fenekedet. Maszat odaugrott a rádióhoz, és bekapcsolta. Zene, valami nagy zenekarral, csupa hegedű... A lányok ott voltak a vonaton! — Mikor mond híreket? — ötkor. De most már mind­egy. Maszat szembefordult vele, és úgy kiáltott rá, hogy maga is megijedt a kamaszosan ideges hangjától: — Neked mindegy? A lányok lementek azzal a vonattal! (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom