Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-26 / 21. szám

1977. január 26. • PETŐFI NÉPE • S Közvélemény és szocializmus „NYÁR/"' SKODT4M A7 'S 4 Letűnt századok faggatója Mint az em­bereket álta­lában, a kuta­tókat is több minden jelle­mezheti. Van, akinek legfőbb tulajdonságai közé tartozik a szakszerű ala­posság, másnak viszont a szí­vós kitartás; s megint másnak a lelkesedéssel átszőtt szenve­dély. Ám olyan ember is akad, akinél mindezt együttesen fel­lelhetjük. Kő­hegyi Mihály régész, a bajai Türr István Mú­zeum tudományos főmunkatársa ilyen ember. Az alábbiakban az ő sokirányú munkásságával fo­gunk megismerkedni. Katymárról Bajára Aki kicsit is ismeri, tudja ró­la, mennyire szereti szülőfaluját. Ha bárhol, bármikor Katymár nevét meghallja, nevetésre fordul az arca, a tekintete. Mikor meg­tudta, hogy írok róla az újság­ban, így szólt: „Katymárt feltét­lenül írd bele, ez nagyon fon­tos!'’ Amikor azt kérdeztem, mi­ért, így válaszolt: — Sok min­denért. Mert ott kezdődött az életem, és sok egyéb miatt is. — Ott jártál iskolába? — Kezdetben: azután Baján. S később jöttek az egyetemi évek. — Ügy tudom, hogy már mint diák, muzeológus lettél... — Tegyük idézőjelbe ezt. Csak kacérkodtam vele. Bár igaz, ak­kor mestereim dicsértek, biztatá­sukkal kedvet adtak a további­akhoz. Nyaranta, amikor „inas- kodtam” az ásatásoknál, egyre közelebb kerültem későbbi hiva­tásomhoz. Jó visszagondolni az akkori időkre. — S a diploma megszerzése után ? — Egy esztendeig a Nemzeti Múzeumban dolgoztam, s akkor azt kértem: hadd mehessek vi­dékre. Bajára, az első indulásom színhelyére vágytam. Ez sikerült is: ezért vagyok itt, a Türr Ist­ván Múzédiíi falai között; immár csaknem két évtizede. Cikkek, tanulmányok, könyvek — Mikor jelent meg a legelső írásod? — A mai Petőfi Népe elődje, a Bács-Kiskun megyei Népújság adott, helyet először a cikkeim­nek. Első alkalommal a madarasi ásatásokról írtam. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a hely később olyan nagy szerepet ját­szik az életemben. — És a továbbiakban? — Az első komolyabb igényű, immár tudományos témával fog­lalkozó cikkem az Ethnographia című folyóiratban jelent meg. Em­• A közvélemény fogalma mintha alig szorulna magyará­zatra: egyszerűen: a „köz” véle­ménye és kész. Ám mégsem ilyen egyszerű a dolog. Felbukkanásai­ban ellentétes természetet és je­lentéseket mutathat. A közvélemény lehet „úr”: sző­kébb közösségekből kiüldözhet egyéneket (mert azok nem azo­nosultak szokásaival és erkölcsé­vel), ítélethozatalánál megkemé­nyítheti az elfogulatlan bírák szívét, megbuktathat közéleti sze­mélyiségeket, lemondathat politi­kusokat, intézkedések gyakorlati hatékonyságát fúrhatja meg. Passzív is maradhat: közömbös­séget tettethet, fontosabb vagy kevésbé fontos társadalmi ügyek­ben. De válhat visszaélés tárgyá­vá is eközben: éppen a modern tömegkommunikáció korában a szándékolt véleményformálás ügynökei nagy mértékben hozzá­járulhatnak ahhoz, hogy a dolog igazi lényéig jutás helyett a köz véleménye megragadjon a felszí­nen, a hamis, „felsőbb érdek” sugallta ideológiáknál. Mi több: ez éppen úgy is történhet, hogy rá hivatkoznak, a „csendes több­ségre”, az „izgágák”, a „zsörtölő­dök”, és a „nem-tudni-mi-bajuk”- félék, a „szélsőségesek”, a „huli­gánok”, vagy éppen a „kommu­nisták” ellenében. A polgári társadalmak anta- gonisztikus érdekstruktúrája te­szi, hogy a közvélemény a fenti szélsőségeivel és említett jelleg­zetességeivel együtt van jelen, mintegy állandó felbomlási fo­lyamatban: hiszen az egymással versengő különös érdekek a „köz” véleményét is ellentétes módon formálják, s az egészből a rend­szert megkérdőjelező éllel nő ki a szocialista mozgalom. Mi a helyzet azonban a szocia­lizmusban? Könnyű lenne azt mondani: mivel az általános tár­sadalmi érdek szabályozza a szo­cialista fejlődést, a kövélemény lényegében egységes, az általános érdeket kifejező (hiszen a tömeg­kommunikációs eszközök által is ebben az irányban formált) té­nyező a szocializmusban. S „el­vileg” valóban annak kell lennie. Ez a minősége azonban mégsem adódik máról-holnapra, s különö­sen nem önmagától. Az elmúlt évek társadalmi tapasztalata ezen a téren is gazdagabbá tett ben­nünket, s differenciáltabb meg­közelítést tesz lehetővé szá­munkra. Mert először is: a „társadalmi érdek” maga sem olyan absztrak­ció, amely a különböző társadal­mi osztályok és rétegek érdekei felett állna, mindenféle kapcso­lódás nélkül. Nyilvánvalóan nem lehet úgy feltenni a kérdést: vagy gyarapodsz, vagy a társadalmi ér­deknek szolgálsz! A társadalmi tevékenység bonyolult szervezete csak akkor működhet hatéko­nyan. ha a két oldal — az egyéni érdek kielégítése és a társadalmi érdeknek megfelelés -— szerves kapcsolatba lép egymással. • Ott, ahol nem teremthető meg ez az összefüggés, két dolog­ról lehet szó: Vagy olyan egyéni érdekről, amely tartalmában es szándékaiban nem egyeztethető össze a szocializmussal, vagy úgy fogalmazható meg a „társadalmi érdek”, hogy nem találja meg kapcsolódását valóságos életető­jével, a különös érdekkel. Az el­ső eset a társadalmi tűrés hatá­rát súrolja, a második viszont arra vall, hogy a „hivatal” ad­minisztratív módon kíván meg­oldani olyasmit, amelyhez pedig az érintettek beleegyezése sem lenne mellékes. Mindkét esetre érvényes vi­szont: a feladat hatékony, politi­kailag is termékeny megoldása feltételezi a közvélemény aktivi­zálódását, „politizálódását” is. Közvetlenül azoknak a rétegek­nek az aktivizálódását, akiket az adott intézkedés érint. Közvetve azonban — s tulajdonképpen ez jelenti az igazi politizálódást, a közösségi érdek formálódását — az intézkedést be kell kapcsolni az egymással bonyolult kapcso­latrendszert alkotó társadalmi csoportok általánosabb tudatába és vélekedésébe is, különösen, ha egyes fontos társadalmi csopor­tokra vonatkozó intézkedések csak áttételesen kapcsolhatók össze mások érdekeivel. S itt pél­dák sorával szolgálhatnánk. Egy városi munkás lehetőségei lénye­gében a nyolc órai üzemi mun­kához kötődnek, egy ingázó vagy egy termelőszövetkezeti dolgozó számára viszont adott a lehető­ség, hogy munkaidejét akár meg­kétszerezze, s ezzel a végzett munka szerinti elosztás szocialis­ta elve alapján — jogosan — magasabb jövedelemhez jusson. • Az így adódó egyenlőtlensé­get lehet ugyan az érdekelt tár­sadalmi csoportok érdekellenté­teként értelmezni (igaz, hogy minden valószínűség szerint csak egy hamis egyenlősdi szellemé­ben). De lehet úgy is felfogni, hogy rádöbbenünk: különböző társadalmi csoportok életprbolé- máinak a megoldása más-más utakat és módokat feltételez, más-más lehetőségekhez és tár­sadalmi feladatokhoz kötődik, s ezért megoldásukat sem egymás ellenében kell elképzelnünk. De említhetünk egészen eltérő jelle­gű problémát is: a cigányság kérdésének társadalmi kezelése ugyancsak keresztezheti egyéb néprétegek közvetlenebb, előíté­letektől sem mindig mentes el­képzeléseit, és ehhez kapcsolódó érdek-megfogalmazásait. Az ér­dekegyeztetés itt is csak egy köz­vetettebb szemlélettel, az összfo- lyamat teljességének szem előtt tartásával érhető el, látható be. Anélkül, hogy folytatnánk a pél­dákat: az egyenlőtlenségeket ter­melő közvetlen összeegyeztethe- tetlenség megszüntethető, ha a tiszta gazdasági síkról az érde­kek egyeztetésének politikai sík­jára emelkedünk fel. Az érdekek sokféleségének látszólagos „ren­dezetlensége” ezen a síkon olyan elrendezettséggé áll össze, amely a közvetlen érdekeltség ellenté­tes motívumain túllépve a szem­lélet és rnagatartás tudatosságát is növelheti. • Társadalmi mibenlétünk, ér­dekösszefüggéseinek a legkülön­bözőbb szinteken való kidolgozá­sa messze túl nyúlik hát a köz­vetlen irányító tudat problémá­ján, s alapjában érinti a külön­böző társadalmi rétegek gondol­kodásmódját, s ennek politikussá formálását. A közvélemény ma­ga — s a mögötte meghúzódó alap: a közgondolkodás — kettős meghatározottságában funkcionál ebben a folyamatban. Részben olyan alap, amire támaszkodni kell, amelyet valamilyen módon mindig számításba kell venni, mégpedig úgy, ahogy éppen van, adott fejlettségi szintjén. Részben pedig olyan jelenség, amelynek a formálása, továbbfejlesztése is társadalmi-politikai feladatként merül fel. Egységessége és szo­cialista jellege a társadalmi fo­lyamatok politikai és közéleti közvetítőcsatornáin keresztül for­málódhat csak ki, miközben fel­bontásra és megvilágításra kerül­nek a társadalmi érdekösszefüg­gések valóságos alapjai, s ezzel az egyeztetések módjai is. Nem vonható hát ki abból a tanulási folyamatból, amelynek eredmé­nyeképpen egy társadalom elsa­játítja saját mozgástörvényeit, s ezzel megvalósítja önmagát... lékszem, Hankó Bélának a ma­gyar háziállatok történetét feldol­gozó könyvéről írtam kritikát. Csak később tudtam meg, hogy a szerző a biológiai tudományok doktora; vagyis nagyon jelentős személyiség. A későbbiek során legalább húsz évkönyvbe, s tucat­nyi folyóiratba írtam. Ám fur­csamód ezek nem Bács-Kiskun- ban jelentek meg, hanem másutt, az ország különböző részein. Az az igazság, hogy nálunk sok éven át nem volt publikálási lehetőség. Most már más: a Katona József Múzeum kiadványsorozata, a Cu- mania nagyon sokat változtatott a helyzeten. Más kérdés, hogy ma már én nem igen veszem igénybe; feladataim másfelé kény­szerítenek. (Kőhegyi Mihály időközben több könyvet megjelentetett. Elég itt talán megemlíteni a Pécs—Ba­ranya—Baja háromszög történel­mi problémáiról írt művet, ame­lyet eredeti kutatások után Ger­gely Ferenccel együtt hoztak nap­világra. A másik társszerzőjével, Solymosné Göldner Mártával el­készítették Madaras község mo­nográfiáját, s feldolgozták a kör­nyék lakóinak névadási szokása­it. Irodalomtörténet, nyelvtudo­mányi és helytörténeti cikkek és régészeti tanulmányok gazdagít­ják még eddigi munkáinak a so­rát. önállóan írt műve — Nagy- baracska története a kezdetektől napjainkig — a közeli napokban hagyja el a nyomdát.) Előadás Nizzában Miközben a múzeumi „műhely­ben”. nézegetjük a két-három év­tized alatt napvilágot látott pub­likációkat, kirajzolódik előttünk a változatos és gazdag eddigi élet­út. Am a változatosság és sok­színűség nem takarja el előttem a lényeget: hogy Kőhegyi mind­ezek mellett elsősorban régész. Hisz eddigi sokrétű tevékenysé­ge során elsősorban ebben alko­tott igazán értékeset, maradandót, figyelmet érdemlőt. (Ezzel persze korántsem akarom az egyéb mun­káit kisebbíteni; nem is lehet.) Tovább kérdezem őt a munkás­ságáról. — Részt vettél a legutóbbi ré­gészeti világkongresszuson. Sze­relnénk valamit hallani erről. — A világ szinte valamennyi országának részvételével, általá­ban öt-hat évenként rendezik meg a kongresszust, más-más he­lyen. A legutóbbit a franciaor­szági Nizzában rendezték; kerek egy hétig tartott. Csaknem száz ország ezerötszáz régésze volt jelen. Új vonása volt ennek a ta­lálkozónak, hogy örvendetesen előrenyomultak az afrikai kollé­gák. — Mi volt a fő témakör a ta­nácskozáson? — Az őskőkori kutatások mai állása. Érdekes, hogy az ember­ré válás folyamata az eddigi egy­millió helyett hárommillió évre tágult az újabb kutatások által. Ezt a tényt a fő kiállítás címe is sugallta, mely így hangzott: „Az ember hárommillió éves kaland­ja a földön.” — Tudjuk, hogy a megyei ta­nács anyagi támogatásával meg­hívásra mentél el a tekintélyes tudományos világtalálkozóra. Volt ott valamilyen konkrétan megfo­galmazható szereped is? — Hogyne. Előadást tartottam az alábbi címmel: „A jazigok Ti­szán túli hódítása és Traianus diák háborúi.” — Milyen nyelven hangzott el az előadásod? — Németek De aki akart vagy tehette, beszélhetett még ango­lul. franciául, olaszul és oroszul; a kongresszus hivatalos nyelvein. — Hallottam, hogy a hasonló találkozókon nem ez volt az első ilyen szereped. — Résztvettem a prágai, majd a belgrádi kongresszuson is. Ez utóbbi helyen előadást is tartot­tam a korai szarmatákról. És a további tervek? A most negyenkét esztendős muzeológus ezután részletesen beszél nemcsak a jazigokról, ro- xolánokról, de a korai és későbbi szarmatákról is. Ebben aztán iga­zán illetékes: munkatársaival együtt ő tárta fel a világ egyet­len teljes szarmata temetőjét, Ma­daras határában. Erről éveken át sokat cikkeztek az újságok. A ti­zenhárom évig tartó ásatások ide­jén összesen hatszázhatvanhat sír került elő, sok-sok értékes lelet­tel. Érthető hát, hogy amikor a további tervekről kérdezgetem, a letűnt századok, faggatóját, leg­először erről szól: — Az előkerült leletek szaksze­rű feldolgozása még évekig eltart. A metszetek, térképek, sírrajzok és fotók tanulmányozása és ha­sonlítása, egybevetése, elemzése hosszú és fáradságos folyamat. Az ásatási munkanaplók rende­zésével, s a leltározással együtt kell mindezt elvégezni. Messze vagyunk hát még attól, hogy e nagy munkát befejezettnek tekint­hessük. A további egyéb tervei­met ehhez az alapvető feladatom­hoz kell igazítani még jó ideig. Természetesen ezután sem mon­dok le a helytörténeti kutatásról, s gondolom, ezentúl is kikerül­het majd a kezem közül időnként egy-egy irodalomtörténeti vagy egyéb témájú írás. Varga Mihály ÚJJÁÉPÜL A DREZDAI OPERAHÁZ • A drezdai operaház híres épülete 1945 februárjában a bombázások következtében teljesen elpusztult. Most megkezdték a klasszicista épü­let újjáépítését. A tervek szerint megőrzik az eredeti épület legtöbb elemét, de korszerű próbatermekkel, öltözőkkel és színpadi berende­zésekkel egészítik ki az operaházat. (Fotó: Panoráma DDR—KS) mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmaMimm wmmmmmmmmmmmmmmmmmMmmm (48.) S mint a megszállottak, ö lesz, aki kihozza a szurdokból a katonát, megváltván rettegéséből 8 falut; megnyitva előtte a vilá­gító értelem útját. Nem beszélte meg ezt magával szavakban, de a megváltás go- molygó izgalma reszketett szívé­ben. S még valami reszketett, amit nem tudott megfogalmazni, mert sohasem érzett még. S ami együtt és elválaszthatatlan reszketett benne a megváltás boldog izgal­mával. Könnyű lett volna megta­lálnia pedig, ha kicsit is keresi, az egyetlen hasonlítható érzést: a féltést. Ügy lehet, a vezérlő fo­nalat a láthatatlan szálak sodra- tában. melv ide húzza. Pillangó­sors? A botor pillangóé? Fényszá­lak foglya ? ... A batyu előtte huppant a bar­lang kőpadlójára. Az erdő réme a bőrökön ült, moccanatlan. Feje durva tenyeré­nek öblös kelyhében. A bánatba roskadt tehetetlen erő. Beszéde­sebb kép nem is lehetne. Anyics- ka ahogy letekintett, nyilvánvaló volt előtte. A zajra, amit a batyu ütött, még riadni is felejtett. Lassan, sú­lyosan emelte meg fejét, mint má­zsás kőtömböt. Olyan volt, mint nehéz álomból az ocsúdás. Végig- zuhintotta a barlangot szomorú­sággal. S akkor a lány is letoppant a hágcsóról. Letoppant. Az ember csak állt, lógó kéz­zel, nyitva felejtett szájjal, kék szemében gyermekcsodáíkozással, a gyermeköröm készülődő szárny- csapdosásával a kék fészekmély­ben. Kis fények keltek lassan az arc bozótjában, s ahogy szétterültek a gyermekien felderülő arcon, a barlangot is elárasztották. Az ember mosolygott. S a lány visszamosolygott rá. Bontani kezdte a batyut. Arcának titokmosolya beszélt: na, mit hoz­tam? Kiemelte a pirosszőke kenyeret, szép, kerek dombosat. S a férfi megnevezte áhítattal: — Chleb. És utána a sót. — Sol. Mióta hogy nem látott kenyeret és sót? A házi tűzhely e páros szimbólumát. És szívében külö­nös, távoli tájakról felderengő melegséggel fogadta. A gyermek­kor homályából érkező jó üzene­tet. Kenyér és só. Mélyebben él a jelkép, mint a gyermekkor emléke. Vele születik az emberrel, mert népek bölcső­jénél van forrásvidéke, első csi- holása, és nemzedékek adják kéz­ről kézre, az ősidőktől. Mint házi tüzet, melynek nem szabad soha kialudnia. Mondák, példabeszé­dek. altatódalok borostyánmélye őrzi szent parazsát, békességmele­gét. Ahol barátságos lángja fello­bog, magát nyújtja a szív, biza­lommal és kitárulón: fogadd el! Lásd, fegyvertelen. Fogadd el a kenyeret és sót. És a lány. fehér orcáján ünnep­ragyogással, fehér karja ünnep- áhítatú mozdulatával elővette a nagy kenyérvágó kést. síkos pen­géjén végigcsúszott a kürtőn át bekandító fény. Elővette, s baljában tartva ke­nyerét, keresztet rajzolt; rá. A kés hegye szelíden kezdte volna éppen a szent, jel karcát. S a lány, hogy fölnézett, keze meg­bénult a kés nyelén. A kurta villámot látta előbb a szemek gyermeki tükrén, pillanat alatt sötét, vad borulattá vált az arc bozótja. Idegen fény gyúlt a szemek helyén, merev, viaszsárga fény. mint holtak sápadása, üveg­fény, mint ádáz bomlottaké. Mesealak, megrázkódik, s ím a bárányból farkas lesz. Az erdei legenda rémalakja állt a lány előtt. Állt ugrásra kész. s már szök­kent. mielőtt a lány kettőt gon­dolhatott, vagy felet szólhatott volna. , Ott-termett, s durva rántással ki­ragadta a kést a gyenge kézből. Kiragadta, s félrelökte tulajdo­nosát. S a lány iszonyattal látta a dü- höngőt borzalmas őrületében. Vad hajának szertebomlását, vér­be borult, zavaros tekintetének félelmetesen cikázó villámlásait. „Vége az életemnek" — huny­ta be szemét a lány. S reszketé- sében kis idő múlva újra felnyi­totta. Nem értette, hogy máris elvonult a vihar, és ő él és seb- zetlen. Az ember nem volt sehol. S akkor látta a fény megsoka- sodását. Látta a fényt alulról is felszivárogni, s ölelkezni a fonti­vel. Látta az elmozdított követ, mely asztalnak szolgált a bőrök mellett. Annak a helyén bugyo- gott fel a világosság. Már tudta: a kijárat! Az igazi! Gondolt egy merészet — hon­nan a szív ekkora bátorsága? — s elindult az ember után. Alattuk is volt egy barlang­üreg, amolyan rövid sziklafolyo­só, nyílásánál kis párkány, a já­tékos fantázia erkéllyé is előlép­tethette éppen. A lányt, hogy kilépett oda, bé­nító erőtlenség fogta el. Sziklafal alatta, sziklafal fölötte. Az ég fel­hőiről függött az. alá, és szédítő mélységekbe lógott. S ő mintha megkapaszkodott volna valahol a függélyes falon — semmerre se léphetvén onnan —, közelebb a felhőhöz, távolabb a mélység fe­neketlen fenekéhez, melynek ho­mályában patakocska fonala zen­gette a sziklákat. Túloldalról, honnan óriási bál­ványoknak tűntek e sziklák, tán a lány alakját is ki lehetett ven­ni, bogárnyi alakját egy szikla­köntös védőjében, közvetlenül a váll gödrénél, ahol a köntös kü­lönösen sok ráncot alkot. S az első szédülete után felfe­dezte a lány, hogy a ráncon to- tovább lehet menni; hogy a nyak inain, nyaktörés veszélyével ugyan, de feljebb lehet hatolni, s az arc, a fej már lankákat, zu­gokat, pihenőket ígér. S a repe­désekbe fészkelt csenevész nö­vény itt is, ott is kapaszkodókat. S elindult felfelé a lány; ügye­sen lépett, hiszen gyermekségétől barátságot kötött az erdővel, a fákkal, a bozótosokkal, mostoha, sziklás terepekkel — az „erdő lánya” volt, sose gondolt ilyes­mire, míg Lonci ámuló szava nem tudatosította. Most mosolyt vont az arcára, és erőt adott, s a kő csodálatos otthonossággal és engedelmességgel hajolt a talpa alá. S ím. fenn volt már a tetőn, a messzi táj legmagasabb pontján, hol a kopároson csak nehány fű­szál lengett, s hol a reggeli nap az ég sarkából úgy végigsuhin­totta sugarait, mintha az egész világot súrolni tudná velük, min­den árnyékot elnyelvén. A zegzugos sziklafennsíkon csak kisebb horpadások, mélye­dések mutatkoztak. Ezek törték több darabra a vidéket, melyet egyképp uralt a satnya csen- kesz, gyöngyperje, s díszlettek köztük a csipke ritkás boótcsok- rai. Mindjárt meg lehetett látni né­mileg délkeletre az egyetlen moz­gó alakot. Éppen egy mélyedés­ből hágott fel, s a kés meg-meg- villant a kezében, a surló fény útjába ütközvén. Odafönn megnőtt az ég meze­jében, mint az árnykép, a kés is így megnőtt vele. És hét bükkfa állott ott kissé oldalt. Világos- szürke törzsük kísértetiesen úszott a kék levegetőngeren. He­gyükben tépett kis zöld bojtot viseltek. Mit csinálhat? Az ember lehajolt, s a kés el­tűnt a kezéből. Föld nyelte el — mondta Anyicska, és nem is sej­tette, mennyire igaz. Egészen közel lopakodott. Az ember egy kövön ült, maga elé nézett, és egész testében re­megett. Sir. — csodálkozott a lány; az ember elméjében bajt gyanított. Hirtelen belevakított a gondo­lat: egy őrült! Hogyan nem gon­dolt eddig erre? Ügy lehet, a magányba zavarodott bele. Vagy elméje még előbb megbomlott? S talán éppen ezért bújt el az emberek elől? De legfőképp szinte bénultan arra gondolt, hogy az őrültek kiszámíthatatlanok cselekedeteikben. Most fogta el csak a félelem reszketése. „Menekülj!” — súgta a gyöngeség hangja. „Itt ma­radsz!” — parancsolt rá a másik hang, az a kis erős, ami annyira az övé volt, hogy mindig felül tudott kerekedni. Ezt csodálta meg benne Lonci és mások is. A ketrecajtót magukra záró állat- szelídítők lélekereje lakott e lányban, s a kíváncsiság aka­dályt nem ismerő szomjúsága hozzá. S az ember hangtalan rázkódá­sából felneszeit. A bozót zizzené- sére, mely mögül a lány előlé­pett. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom