Petőfi Népe, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-31 / 258. szám
MŰVELŐDÉS .IRODALOM . MŰVÉSZET HÍRNÉV ÉS SZEGÉNYSÉG Egy naiv festő életútja Amikor Kecskeméten átadták rendeltetésének a náiv művészek alkotásait őrző épületet, az ünnepség résztvevői közül sokan észrevették azt a hajlott hátú. aranyos kis öregembert, aki inkább a hangokra, mint a látványra figyelt. Régi patrónusa és mostani kísérője Tóth István fotóművész mutatta be azoknak, akik talán nem ismerték Benedek Pétert, az uszódi születésű, Cegléden élő festőt. Eljött hát Péter bácsi is a maga 87 évével erre a jeles alkalomra, hogy inkább csak érzékelje, hisz megromlott látásával szemügyre venni nehezen tudná, a nagy nyüzsgést, a szép ceremóniát. Ami lám neki is szól, mivel néhány képe ott függ a termekben, bár jórészt kölcsönképpen jutottak ide a gyűjtőktől, a festmények mai gazdáitól. Utoljára akkor láttam a kis öreget, amikor 1971-ben a ceglédi múzeumban megrendezett gyűjteményes kiállításán, nagy tisztelőjétől és önzetlen segítőjétől, Barcsay Jenő Kossuth-dí- jas festőművésztől átvette a 85. születésnapjára adományozott Munka Érdemrend arany fokozatát. Meghatottan és tétován állt a köszöntő barátok és ismerősök gyűrűjében, mintha valami nagy- nagy tévedésről lenne szó. Pedig akkor már mindenki láthatta — száz festménye, műve volt a falakon, soha tán ennyi így együtt! —, hogy nem érdemtelenül illette az a magas kitünte- tés. A ceglédi városszéli kis házban, az Örkényi út 13. szám alatt, ahol már a rétek, szántóföldek kezdődnek, találkoztunk ismét, ahol feleségével, Erzsi nénivel éldegél csendesen, a régi napokra emlékezve. Néha betopannak távol élő gyermekei, unokái, és egy kis vígságot visznek a szeretetreméltó idős emberek életébe. Nem, most már semmiben sem szenvednek hiányt! Benedek Pétert tagjai sorába választotta a Magyar Képzőművészek Szövetsége, és tagja a Képzőművészeti Alapnak is, anyagilag támogatják, elismerik. Még 1970- ben elnyerte a Népművészet mestere címet. Csakhát nagyon eljárt az idő. Már alig látja, érzékeli a színeket, jó pár éve annak, hogy utoljára kezébe vette az ecsetet. Nem fest többé, csak emlékezik. Az uszódi házak, utcák, emberek jutnak eszébe, mert hiszen itt Cegléden iS, ahová annak idején a dunai árvíz után települt, megmaradt uszódinak. A festményein is az aszódiak jönnek elő, de nemcsak úgy általában, hanem egyenest és névszerint. Pontosan sorolja még most is, hogy például a Lakodalmas című képén, amely a magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van, a Vastag Sándor háza látszik. Akik meg a kerítésen át kukucskálva lesik a menetet, a Szabó Gábo- rék lefestve. A sövénykerítéses ház a Simon Imrének a háza. Az a cigányasszony, aki jósol, igen „kikapi menyecske” volt. Egyszóval sohasem úgy „átaljában” festett, hanem mindig a valóságost, de azt olyan szépen, olyan élettel telve és színesen, hogy elállt tőle a népek szeme-szája. Pedig nem tanult soha senkitől festeni. Nem is lehetett rá módja, alkalma a munka; mellett a szülői házban. Apja dorgálta is ct haszontalan időtöltésért, csak a tanító úr dicsérte, meg egy vándor festő, aki észrevette a tehetségét. Aztán Pesten, amikor az első világháború idején hadimunkára vitték a gépgyárba, ott akadt rá egy üzleti szellemű tisztviselő, aki haza vitte a lakására, és azt mondta neki: ne csináljon mást, csak fessen. „Bagóért vette meg a képeket” — emlékszik rá minden harag és indulat nélkül. Mert ez hozta meg a sikert. 1923-ban volt a kiállítása, hozsannáztak a szenzációra éhes fővárosi lapok, a névtelen parasztfestő tehetsége megragadta a közönséget és a hozzáértőket is. Neves írók és festők méltatták művészetét elismerően. Eljutott Bécsbe is, ahol 1929-ben rendezték meg a kiálr lítást, sikerrel, harminc képekeit el. Művei ott voltak 1934-ben a Nemzeti Szalonban rendezett „őstehetségek” kiállításán, de eljutottak még Hollandiába is. Aztán az elfelejtés évei következtek, megviselték, tönkretették a háborús évek, házát a dunai ár döntötte romba. Így jutott el 1949-ben Ceglédre, ahol egy félbemaradt ONCSA-házat utaltak ki neki. Nem ismerték itt, nem kellett a képe senkinek. Mikor is volt az? Talán 1953 őszén. Erzsi néni csak arra emlékszik, hogy egy nagy autó állt meg a házuk előtt ég beültették a férjét, vitték a férjét, vitték a kultúr- házba. Festéket, vásznat adtak neki, és. munkára biztatták. Akkor kezdett dolgozni megint igazi lendülettel, megújulva, a régi kedvvel. Es hol vannak azok a finom tónusú, kitűnően komponált, derűs hangulatokat árasztó Bene- dek-képek? Nézelődöm az egyszerű bútorokkal berendezett szobában, de nincs belőlük egy sem. Egy kis. akvarell a házukról, ez az egyetlen. De hát el lehet-e ítélni azokat, akik a szűkös években megrendeléssel látták el a gyermeki hitű művészt? A képek többsége itt van az országban, jórészt mágángyűjtők, ismerősök háza falán. Sok van Cegléden, akad belőlük Kiskunfélegyházán, Dunaszentbenede- ken, Úszódon, Kalocsán. Homok- mégyen, Szentendrén, Budapesten és Debrecenben —■ mint a gyűjteményes kiállítás katalógusában olvashattuk. Igen nagy szerencse, hogy a ceglédi Kossuth Múzeum is őriz több mint harmincat, egy Benedek-emlékszobárd elegendőt. A Magyar Nemzeti Galéria számos vidéki városban bemutatta már a birtokában levő Benedek-képeket, Szegeden tavaly májusban láthatta a közönség. Nincs elzárva tehát a nyilvánosság elől mégsem. És feledve sincs az uszódi származású naiv festő, ezt Barcsay Jenő rendszeresen érkező levelei, meleg, baráti sorai is bizonyítják. Talán csak Bács-Kiskjn megye érdeklődése hiányzik egy-egy figyelmes szó, s látogatás erejéig. Péter bácsi hazai követeknek vélt és hálás szívvel fogadott bennünket. Az alkotó évek elmúltával szükség van a biztató fényre, melyet a világ küld fiának — jelezve: nincs elfeledve, amit végeztél és cselekedtél a mi gyönyörűségünkre. r. Tóth Pál • önarckép kalapban (1923) • Jobb oldalt: Akkor még fiatal voltam... • Erzsi néni: — Egy nagy autó állt meg a ház előtt... (Tóth Sándor felvételei.) Könyvek Kodály Zoltán művészetéről Breuer János zenetörténész, a Népszabadság zenekritikusa a több kötetre tervezett Kodály- dokumentumok című sorozat első részét jelentette meg a közelmúltban. A meglehetősen „szerény” kiállítású könyv a Zeneműkiadónál látott napvilágot, mindössze 1800 példányban. A kiadvány Kodály Zoltán műveinek 1910—1944 közötti, németországi fogadtatását dokumentálja. illetve a német lapokban megjelent írásokat eleveníti lel, és elsőnek nyújtja át a magyarul olvasók kezébe. A szerkesztő nagy ügybuzgalommal gyűjtötte össze a hazai és nemzetközi zenei életnek, mondhatnánk a közelmúlt zenetörténetének dokumentumait, s azokat gondosan rendezve adta közre. A jelen kötet szemelvényei _ közel kettőszázötven ki- sebb-nagyobb cikk, illetve részlet — sokszor egymással feleselve rajzolják meg „egy zeneszerzői világhír történetének” időben és térben eléggé körülhatárolt, ám mégis jelentős szakaszát. Az ilyen, dokumentumokba foglalt előadásmód izgalmasabb olvasmány sok összefoglaló történeti munkánál. Tájékozódásunkat bőséges jegyzetanyag segíti. Csupán két kis bíráló megjegyzés: Kodályt több ízben szláv zeneszerzőként említik a német kritikák. Breuer felhívja a figyelmet e tévedésre, de rögtön le kellett volna szögeznie, hogy nemcsak a személy, hanem általában a magyarság hovatartozásának kérdésében voltak tájékozatlanok a német cikkírók. Jó lenne az is, ha minden előadás és bemutató szereplőinek a nevét megtalálhatnánk a jegyzetanyagban. ‘ Persze lehet, hogy a tárgyi akadályok a „felelősek” a hiányért. A legfontosabb, igazán rangos előadókról így is tudunk. A kritikákból kitűnik, hogy Kodály kamaraművelt, zenekari alkotásait meglehetősen sokat játszották, míg az énekes művek, kisebb kórusok alig kerültek a német közönség elé, ami nyelvi okok miatt részben érthető Is. A Háry (nemcsak zenekari szvitként, haném a teljes daljáték) és a Székelyfonó azonTÁRNÁI LÁSZLÓ ország holvoltholnemvolt katonaköpeny-lepedőn folt a volt-nemvolt sötétség kipattantak a bimbók s a csillagos mennyezet holvoltholnemvolt ötágú ölelésben zászlórúdra hegyezett koponyám zenitben viselem ban néhány helyen nagy sikert aratott. Mindenekelőtt azonban a századunk legnagyobb remekei közé tartozó Psalmus Hungaricus nemzetközi sikerének többnyire megértő, elismerő zenei és tartalmi értékelésének lehetünk Breuer János kötete révén kései tanúi. Az egyes művek fogadtatása mellett többek között értesülhetünk a népzenében __ gyökerező művészet korszerűségéről folytatott vitákról is. Az elmarasztalások ellenére a két ítélőszék, „a nép és az idő” maradandó értékeknek minősítette Kodály népzenében fogant műveit németföldön is. * Kodály Zoltán zenéje egészen másként kerül reflektorfénybe Lendvai Ernő összefoglaló jellegű könyvében. A nemzetközi hírű, Erkel-díjas zenetudós elsősorban alapvető Bartók-kutatásai révén — amelyek új könyvének is szükségszerűen nagyobb részét jelentik — vált ismertté. A Bartók és Kodály harmóniavilága című kötet igen meggyőzően bizonyítja, hogy az első hallásra felfedezhető különbségek ellenére „példamutató nagy ikerpár” zenéje — túl a népzenei ihletésen is — mennyire egy tőről fakadt Ugyanakkor a rájuk jellemző harmóniavilág, zenei eszköztáruk történeti előzményeit is számos példával, elsősorban Verdi- és Wagner-idézetekkel mutatja be a szerző. Lendvai Ernő az esztétikai-tartalmi következtetésekhez mindig a zenei anyag tárgyszerű vizsgálatával jut el. Példaként hadd hivatkozzunk most csak a Háry János néhány részletének szellemes elemzésére, a motívumok, harmóniák belső összefüggéseinek feltárására. A Zeneműkiadónál megjelent szép kiállítású kötet végén, a nagy alkotóink zenei műhelytitkait összegező fejezetek mellett megtalálható a Bartók—Kodály-i zenében fontos szerepet játszó aranymetszésről írott rész, amely egyetemes összefüggéseket is tárgyal. Mindkét könyvet melegen ajánlom a muzsikusoknak, a zenetanároknak és a zenekedvelőknek. a művelődéstörténet iránt érdeklődőknek. Ittzés Mihály hasadból kiszakadt a nyár a nyár fölém rakta a napot ötágú ölelésben teremtem a mikort hogyant mit rozsdás koponyába is velőt vések beléd jó szemet én-időnket én ügyünket karjainkkal felemellek teremtem a mikort hogyant mit Krámer Henrik a szőlő- szomszéd, elhalálozott. Nagyanyám szerint visszaadta lelkét teremtőjének, mások úgy tudják, hogy meggyulladt benne a pálinka. Kerítésszaggató rézeleje lehetett, mert Henrik bátyámon akármely bolti szesz ki nem foghatott. "* Csendesen hagyta itt az árnyékvilágot, mint ahogy csendes ember volt egész életében. A részegeknek a jámbor fajtájából való, aki nótát is dúdolva mívelik, s mennél többet isznak, annál jobban szeretik felebarátaikat. Ivott pálinkát és itta a bort, hanem a sört azt nem szívelhette. A ser az nem magyar ital, a ser az német gyomorba való, mondta Krámer Henrik bátyám, akivel két liter után anyanyelvén kellett beszélni, ha szavát akarta érteni az ember. De kedvenc történetét a hadifogságról mindig magyarul mondta. Így kezdődött: A lágerben ketten voltunk magyarok, én meg egy sombereki sváb. A bor mellett utóbb már csak a zsíros, fűszeres ételeket szerette, meg a szőlőt. Nem az ennivaló fürtöket, hanem a szőlős- kertet. Ez utóbbit talán a legjobban. Volt neki belőle egy kis magyar hold. Maga dolgozta, mint a valamelyes háztáji földet is: „Utóbbival ugyan nem sokat törődött, a két hízónak való kukoricát megadta úgy is. De a szőlő az más. — Maga, szomszéd, még fiatal ember, de ez nem magának való. Maga ezt nem érti, meg nagyobb haj, hogy nem is érzi. A szőlőnek lelke van ... — Meg kilenc munkája. — Nono... — A permetezés ... — Az nem számos. Az kell. A szőlőnek, különben is, egy munkája van. Márciusban kezdődik, novemberben végződik. Közben a borral kell dolgozni. — Inni sem árt. — Azt is kell! Ez volt az utolsó beszélgetésünk. mer' a héttel későbbi „is- tenáldját, meg a „grüssgottot” csak egynapi búcsúnak szántuk, nem gondoltuk, hogy örökkévalónak bizonyul. □ □ □ Henrik bácsit annak rendje és módja szerint eltemették. Ott volt a fia — főkönyvelő egy másik megye téeszében —, egy unokája, valahány szőlőszomszéd^ a völgyből összesen hárman hiányoztak. A lánya nem tudott elunni, tanítónő lévén, órája volt i ppen. A pap és a kántor tették a dolgukat. Nekem jobban tet- s :ett a valaha „circumdederunt”, mint a mostani „körülvettek az at nyak”, de ez se volt csúnya. Egy öregasszony még siránkozott, tudta mi az illem, hajdani siratóasszony korából. Koszorú nem volt, az unoka hozott egy művirágcsokrot. A ministráns- gyerekek csak elmenőben kaptak pénzt. Béla bácsi, az egykori számtiszt dugott a markukba fejenként két forintot. Valaha sok jó bort megittak Henrik bátyámmal, meg mert tudja, hogy mi az illem. A temetőkapuban megállított bennünket a fiú, aki maga is erős negyvenes és főkönyvelő egy másik megye téeszében, s nagy zavartan ezt mondta: — Hát akkor, uraim, maguk ugye szomszédai voltak az apámnak. < Erre nem kellett válaszolni. — Meg jóban is voltak vele. Erre sem szóltunk, bennem már ágaskodni kezdett az indulat, ha még azt is mondja, hogy „sok bort megittak együtt”, hát megmutatom neki, hol lakik az úristen. De azt nem mondta. — A szőlő. A szőlőről szeretnék beszélni. Beszéljen, ha akar. A temetőkapuban, amikor még meg se ülepedett a föld az apja koporsója fölött, kissé furcsa, de kinek ez, kinek amaz a szokása. Az öreg mindig kiöblítette a poharat a vörös bor után, mielőtt fehéret töltött volna bele.' Meg a tanya. Béla bácsi közbeszól: — A pince ott az igazi, meg az előtér, ahol poharazgatni szoktunk. A vejem faragta a padokat, az asztalt is. — A pince? Azt bővítette az apám? Erre nincs válasz. — Hát akkor eladó a szőlő. Meg a tanya is. Hárman vagyunk közvetlen szomszédok. Ügy teszünk mintha nem hallottuk volna. Temetőkapuban nincs vásár. Örülök, hogy nincs kalapom, nem kellett megemelni a búcsúzásnál. Kezelni meg nem mindenkivel szokás mifelénk. □ □ □ Krámer Henrik, a szőlőszomszéd, elhalálozott. Az élet megy tovább. A munkát tenni kell, ki-ki módja szerint. Épp az jár a fejemben, hogy az öreg tulajdonképpen megsértett az utolsó beszélgetéskor. Kétségbe vonta hozzáértésemet. Aztán nevetek. Hogy is mondta? „Maga szomszéd még fiatal ember...” No, ötven év után ez jólesik. Nálam fél pászta híján betakarva a tőkék. Az öreg Henriké, bitangban, ö mondja egyszer: „Szomszéd úr. nem fél, hogy a magáé lesz a völgy csúfja?” Féltem, nem lett az. Ha már a magamét csinálorm a szélső sort bevágom a szomszédoméból is. Azelőtt is megtettem az öregnek. A munka nem vár, a vasárnap szabadját elfecsérelni bűn. Ezen a napon minden parcellában hajladozik valaki. A szőlő a görnyedt embereket szereti. a szálfaegyenesek menjenek máshová, van tennivaló millióféle. Hát vasárnap, amikor nemcsak a levelét még nem vesztett tőkéktől, hanem a hajladozó emberektől is tarkállik a völgy, megjelenik egy autó, aztán egy férfi meg egy nő. A férfit ismerem, a nő idegen, de bemutatkozik. Leánykori neve Krámer. Megjöttek az örökösök. A köszöntésnek még vége se, vagyunk ezen az oldalon is négyen. A híreket mintha a levegő vinné. — Mondtam emberek, már a temetőben, eladó a szőlő meg a tanya. Ha valaki vevő rá, nálam jelentkezhet. — Tudjuk az újságból, ott is kótyavetyélik. — El akarjuk adni. Én meg a húgom. — A maguk dolga, adják el. — Mit ígérnek? — Az eladó szokott kérni. Mifelénk. De ne kérjen, mert nem ígérünk. — Tehát maguk nem vevők? — Mink nem. — És ha árat mondok? — Mink nem vagyunk vevők. Az asszony is megszólal. A bátyjának mondja: — Jöjj, István, látod, hogy ezekkel nem lehet tárgyalni. Majd találunk vevőt a jobb emberek között. így esett, hogy nem lett vásár. □ □ □ ' Egyszer jött egy atyafi. Nem idevaló, máshonnan fújta a szél. Elmondtuk neki, hogy a szőlő bitangban, semmit semér. A tanya vert fal, és úgyis ösz- szedől, ha jönnek a fagyok, az olvadás, meg a böjti szelek. Elment. Nem jött vissza. S azontúl a völgy torokján nem jutott át egyetlen érdeklődő sem, Jóérzésű emberek laknak mifelénk. □ □ □ Halottak napján Krámer Henrik sírján egy szál krizantém árválkodott. tígy mondják, Béla bácsi, az egykor volt számtiszt húzta ki a csokorból, amit a felesége kriptájára hozott. □ □ □ Jönnek a hírek. A főkönyvelő azóta kicserélte Zsiguliját Fiatra, a tanítónő szidja a kőműveseket, mert nincs megelégedve az új kerítéssel. A szőlő bitangban. Szüretelők majd jönnek, de az még messze van. □ □ □ Erős á természet. A tanya vert falában gyökeret eresztett a tyúkhúr és már hozott is néhány satnya virágot.
