Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-09 / 213. szám
4 • PETŐFI NEPE • 1976. szeptember 9. Villanások Miske hétköznapjaiból T T gy adódóit a minap, ahogyan monda- ni szokás: jól kijött a lépés. Kalocsán a tervezettnél előbb sikerült elvégezni a dolgom, maradt egy órányi szabad időm a munkájával még elfoglalt kollégámmal való találkozásig. Elmélyült eszmecserére, tapasztalatgyűjtésre egy óra kevés idő. Röpke látogatásra viszont, megtudni, mi újság a járás valamelyik! közeli községében — erre elég. Gyors elhatározás, s alig negyedórával később Miske hétköznapjaiból meríthettem, ha csak villanásnyi, mégis kellemes közérzetre hangoló élményt. „Ágnes asszony a patakban ...” — jutott az eszembe önkéntelenül Arany János balladájának sora a faluszéli kép láttán: néhány feliér réklis, bőszoknyás asszony mos a patakban, azaz, hogy a csatorna vizében. Igaz, nem fehér lepedőt, mint a balladabeli Ágnes asszony. Messziről is kivenni: jobbára tarka holmi, munkaruha a mosnivaló. S közben társadalmi életet élnek. Lám, ketten éppen felegyenesednek, bólogatnak, széles karmozdula tokkal is nyomatékot adva a szónak, a köztük folyó tereferének. Romantikus látvány; élő valóság a régi hagyomány. Nyilván, mert jó alkalom egy kis eszmecserére. Kényszerűséggel aligha magyarázható a mosásnak ez az ősi módja, manapság, amikor száz háztartás közül hetvenben gép segíti a ház asszonyát. — A tanácsházán két kislány — mint a nótában: egyik szőke, a másik barna — „tartja a frontot”. — Az elnök elvtárs? Épp az előbb ment el ebédelni. Ma kicsit később, mint máskor, mert tanácsülés volt délelőtt. Talán az iránt érdeklődik? Majnek Attila, a szlovákok szövetségének titkára is itt volt, mert a község nemzetiségi jellegéből adódó feladatokról tárgyalt a tanács — készsé- geskedik a szőke kislány. A nyílórózsa arcú kolléganője pedig hozzáteszi: — Mert falunk őslakosai, mint Dunaegyházán és Kiskőrösön is, szlovákok. — Érdekes volt a tanácsülés? — Szerintem igen — feleli ismét a szőke lány. — Az elnök elvtárs beszámolt az 1969 óta történtekről, az akkor elhatározott feladatok végrehajtásáról. Ilyen veit például a nemzetiségi érzés felkeltésére való törekvés, aminek egyik eredménye a miskei úttörő népi együttes. Két évvel ezelőtt nagydíjat kapott a Békéscsabán megrendezett nemzetiségi fesztiválon. Tavaly pedig Hódmezővásárhelyen szerepelt nagy sikerrel. A szlovák nyelvoktatásról is szó volt a tanácsülésen. Ezt még nem sikerült bevezetni. Nincs Miskén olyan pedagógus, aki a nyelvet tanítani tudná. Az idősebb emberek, akik még beszélik, azok is keverik már, a felét magyarul mondják. Az egyik tanácstag, Kovács Andrásné, aki szintén szlovák származású, úgy vélekedett, hogy egy kicsit késve van, nehéz lesz a nyelvtanítást elkezdeni. — De jó lenne Kovács András- néval találkozni — jegyzem meg, mintegy hangosan gondolkozva, mire informátoraim szinte egyszerre ajánlják: — A templommal szemközti házban lakik, most biztosan otthon találja... Sajnos, nem találtam otthon. A derűs hangulatot árasztó, rendszerető gazdára valló portán, a szőlőlugas mögötti rángatós kútnál, a macska tányérját öblítő nagy- anyó ezzel fogadott: — Lányom, az Erka? Ö, az csak bekapta az ebédet és már karikázott is. Ment a tsz-be, mert sok a dolog. Máskor korán reggel kint van, de máma tanácsülésre köllött menni. Mondta, hogy majd szlovákul is kiírják a tanácsházát, meg a többit, és hogy elmennek Kiskőrösre kitapasztalni, hogyan lehetne nálunk is szlovákul tanítani... — Vajon a kedves néni beszél-e szlovákul? — kérdem a barátságos, kissé nagyothalló anyókát, aki büszkén rávágja: — Hogyne beszélnék! Éppen dnyeszká mám születésnap (ma vart a születésnapom). — Isten éltesse jó erővel, egészséggel! Hányadik? — Nyolcvankettő. Ügy ám! De amit bírok, el teszek-veszek még a ház körül. Feltűnő itt az idegen — állapítom meg, miközben igyekszem vissza, a tanácsházára. Az egyik kapu előtt délceg, szobortermetű menyecske áll. Távolról is látom, hogy ugyancsak szemrevételez. Már-már köszönteném, s akkor kecses-fürgén a kapun belülre lép. A kukucskálásra szánt jókora résre tapasztott derűs szemein látom: vették az üdvözlő fejbiccentésemet. — Mit vihet hírül a krónikás Miskéről? — kérdezem az időközben visszatért Baracskai János tanácselnököt. — Szorgalmas lakosság szorgos hétköznapjait. De mondhatok konkrétumokat is. Azt például, hogy a május elsején birtokba adott 75 személyes óvoda után, augusztus 20-án kisvendéglőt és presszót avattunk; innen az ablakból is látszik. Az óvoda most már mindenkinél: tetszik. Pedig tervének láttán, a falugyűlésen sokan mondogatták ám: a világosságot zsákban kell majd behordani... Lényeg, hogy szép, s főleg, hogy nagy gondunk oldódott meg vele. Előtte, ahogy az igények nőttek, az iskolától csípdestünk el egy-egy termet. Most felújítottén visszaadjuk valamennyit az alsótagozatnak. Mert gyarapszik ám Miske. Az 1960-as években száz családra csak 75 gyerek jutott, ma viszont magától értetődő a kettő. Az óvodaépítés kétmilliós költségéhez a lakosság fizetésének 1 százalékát ajánlotta fel. Ez 200 ezer forintot jelentett. Nem szólva a pluszként adott 150 ezer forint értékű társadalmi segítségről. Az összes festést, mázolást, takarítási a tsz és a paprikatelep szocialista brigádjai, elsősorban a nők végezték el. Volt, aki szabadságot vett ki ezért. A korábban inkább kocsma szövetkezeti kisvendéglőnk bővítése, felújítása szintén kétmillió forintba került. Nagyon kellett ez is. Nem utolsósorban a lakosság közétkeztetését megoldani. Művelődési házunk nincs, így a nagytermét különböző rendezvények céljára is igénybe lehet venni. A helyi tanács 100, ezer forintot adott a felújításhoz, a tsz 400 ezerrel segített bele. Soron következő tervünk pedig? Látja, ott ferdén, szemközt azt a nagy házat? A tsz irodája volt, de már üres. Az öregek napközi otthonát szeretnénk benne kialakítani ... Perny Irén Emlékezés a pályakezdésre EGY BESZÉLGETÉS FOLYTATÁSA — Mikor megismeri az ember egy ilyen kisközség társadalmát belülről is, tehát nemcsak ami a kirakatban van — érzi, hogy beilleszkedett ... Van itt munka a hivatásban is, és ha ezt közéleti tennivalókkal egészíti ki valaki, akkor érzi igazán, hogy otthonra lelt... E summázó gondolatokkal fejeződött be az a portré, amelyet „írásban és képben” a Petőfi Népe augusztus 20-i számában közöltünk dr. Molnár István ho- mokmégyi körzeti orvosról. A 33 éves doktor 9 esztendeje volt „kezdő”. Rövid kórházi gyakorlat után immár hat éve működik Homokmégyen. — Akkor még csak ketten voltunk — a feleségemmel. Ö az orvosírnokom... Most már van egy ötéves kislányunk. Miért van az, hogy némely fiatal értelmiséginek, orvosnak — jóval nehezebben sikerül vidéken, pláne falun gyökeret verni? □ □ □ Ennél a kérdésfeltevésnél már túl voltunk a „célfeladaton”. Megvolt a leglényegesebb, ami ä népfrontkongresszusi küldött gyorsfényképéhez kellett. A gusztusos kalocsai kávéskészletből szürcsöltük az élénkítő duplát, — és csak úgy riporton kívül beszélgettünk. — Nem is olyan egyszerű az a bizonyos beilleszkedés. Vannak, akiknek nem sikerül hosszabb idő után sem... Hogy úgy mondjuk — kettőn áll a vásár. Az új emberen is, a község vezetőin is múlik... Én bármit kértem eddig, jóindulattal cselekedtek, segítettek. — Persze, függ ez az ifjú kapcsolatteremtő készségétől, természetétől is. Biztosan emlékszik olyan évfolyamtársakra, akik eleve ódzkodtak a falura menéstől. — Ilyen is van ... Emlékszem, amikor az egyetemi felvételi izgalmait éltük, mennyire fogad- koztak egyesek: „Bárhova elmegyek majd orvosnak, csak vegyenek fel!” — Aztán mikor végeztek, már válogattak: klinika, kórház, nagyváros ... Molnár elvtárs említette, két és fél évig a kalocsai kórházban dolgozott... — Mikor lehetőség nyílott rá, — szívesen vállaltam itt Homokmégyen a körzeti orvos feladatkörét, Itt érzem magáin igazán jól — Kapcsolatteremtés. Belülről'•’fe' megismerni a fálut, 'a családokat, embereket. Hogy . mielőtt belép egy ház küszöbén, már „magától jöjjön”, kivel hogy értsen szót. Mert ismerem a környezetet, az ott lakók körülményeit, anyagi viszonyoktól kezdve az iskolázottságig, érdeklődési körükig. Örömeiktől gondjaikig... — Hat év erre nem sok idő... □ □ □ Szeretném még hozzátenni, hogy azért az életbe bocsátó fészektől is sok függ, de elhallgatom. Nehogy a közvetett fogalmazásból valami olyasmire következtessen, hogy „származási” alapon firtatok, holott ma már klnek-kinek a munkája, magatartása, szemléletének társadalmi hevülete a mérce — embersége megítéléséhez. Dr. Molnár István is kis gondolkodás után tér rá. Csöndesén, szerényen: ne gondoljam, hogy ez az egyedüli magyarázat. — Állami gondozott voltam. Nevelőszüleim parasztok ... Általános iskolába is a „periférián” jártam, Hódmezővásárhelyt. Parasztgyerek, munkásgyerek, szegényebb, tehetősebb éppúgy volt, mint értelmiségi családból való vagy éppen cigány. Már ott se volt tőlem idegen egyik réteg sem... Már akkor eldöntöttem: orvos leszek. Nem a „doktor” címért. Nem is azért, mert a szülék meg-megmutatták a tenyerüket : „Ládd, milyeij* kérges, hogy feltörte máma is a kapa?.. Ezért tanulj, hogy ne maradj parasztnak” ... Nem, nem a paraszti munkától húzódoztam . .. Hogy mondjam, na, hogy ne hangozzék frázisnak... Gyógyítahi akartam ... Saját magamra voltam utalva, meg kellett nyomni a gombot, sok mindenről lemondani, de elértem, amit akartam. De az állam is sokat adott min- ehhez... □ □ □ — Ám nem minden kolléga indult ilyen — előzményekkel. — No igen ... Meg az anyagi oldal sem mellőzhető. Képzelje el, mennyi új viszonylat, feladat sűrűjébe kerül például egy kezdő orvos. Indulni kell a pályán, feltalálni magát, beilleszkedni az új emberi, társadalmi környezetbe, családot is jó volna alapítani — de a továbbképzésről sem lehet lemondani. Egyenként is elég felelősség... S mindezt akkora fizetéssel, mint amennyivel annak idején kezdtem. — Mennyi volt a kezdő? — Ezerháromszáz forint — 9 éve —; ma körülbelül kétezer. Mikor' Homokmégyre jöttem, 1970-ben — kétezer-nyolcszáz volt már, aztán a rendezés ezt háromezer-négyszázra emelte. Jelenleg négyezer a fizetés ... — A szép szolgálati lakás lakbére mennyi? • Az orvosi táska „magánúton” se maradhat el a körzeti orvos mellől. Munkahely a település s a határ egyaránt, és mint dr. Molnár István mondja: — A munkaidő pedig január 1-től december 31-ig tart. (Méhes! Éva felvétele) — Négyszázharminckét forint... Van már autóm; ekkora körzethez — a „belközség”-hez .öt szállás, s most majd öregcsertő — nélkülözhetetlen munkaeszköz. A rendelő fenntartásához is jelentősebb költséggel járul hozzá a helyi vezetés — mint régebben. □ □ □ — Megtalálta helyét... De lehetnek kollégák, akik induláskor rögtön elkedvetlenednek, ha mindjárt nem sikerül valami. Mások csak több kudarc utálj húzódnak vissza, befelé fordult emberekké válnak, fiatalon. Ezt lehet elkerülni, illetve lerövidíteni az otthonra-találás idejét — ha a kezdő ember se marad közömbös a falu, a most már hozzátartozó kis társadalom ügyei-bajai iránt... A közéleti munka és a hivatás gyakorlása együtt — hozza igazán közel egymáshoz az embereket... Én innen, őszintén mondom, nem kívánkozom el. Ha városba vágyom, bekocsizok. Hopp, erről jut eszembe: még ma beszaladunk a feleségemmel Kalocsára ... Krisztina napja van, — kislányunk első szava az lesz, mikor hazajön az óvodából: „Mit kapok nevem napjára?” Tóth István LEVÉL A TANÁCSHOZ + IGEN — NEM + AKIK SEMMIBE VESZIK + EMBERHEZ MÉLTÓAN Egy homokozó sorsa • Megszűnjön, vagy ne, ez volt a kérdés. A tanai . döntést a valóságban is be kell tartani. A játszadozó gyerekek mosolyánál nincs szebb látvány. S ami még fontos: nem a bölcsődések okozták a „kavarodást”. „Alulírottak kérjük, hogy Kecskemétem a Lenin tér 2-es. és JO-es épületek közötti részen levő homokozót szüntessék meg, helyette virágos ágyást hozzanak létre. A köztisztagág Szempontjából ugyanilyen megoldás történt a Schönhercz téren levő medencével is, mivel az örökösen tele volt szeméttel. A Lenin téri homokozó távolról Sem szolgálja azt a célt, aminek készült. A közelben levő Borharapó vendéglőből a részeg állapotban levők veszik igénybe, éretlen suhancok a peremére állva ízléstelen versenyeket rendeznek, a kutyabarátok állatai benne kaparnak. Nem utolsósorban pedig a távoli környék utcán nevelkedő gyerekei itt tombolják ki magukat, A lakók nyugalmát zavarva. A homokozó tartalma határo- zottaln fertőzött. Délelőttönként kicsinyek játszadoznak benne, az óvónők mit sem tudnak arról, ami benne történik.” A Kecskeméti Városi Tanács elnökéhez, Gádor Józsefhez intézett beadványt tizenegyen írták alá. A másolati példányt azzal a kéréssel küldték szerkesztőségünkhöz, hogy lapunk a kérés teljesítése mellett foglaljon állást. „Megjegyezzük — áll a hozzánk irt levélben —, hogy a homokozótól 55—60 méter távolságra jól felszerelt és karbantartott játszótér van.” „Az öregek kívánsága ez...” A helyszínen. A homokozó frissen gereblyézve, az első, ami eszembe jut: rend, tisztaság. Nézzük, hallgassuk meg, miért akarják a lakók a megszüntetését. — Nem mindenki írta alá a beadványt, mert nem mindenki ért vele egyet — mondja az egyik lakó, aki nem szeretné, ha nyilvánosságra kerülne a neve. — Arról van szó, hogy a levélben az öregebbek óhaja fogalmazódott meg. Sokuknak nincs1 gyermeke, így aztán természetesen nem szívesen hallgatják a homokozó felől beszűrődő zsivajt. Én megértem őket, idősek, ingerlékenyebbek az átlagnál. De a bölcsődések délelőttönként játszanak itt, nem este, a pihenés idején. — Este tehát nincá is rendbontás? — Azt nem mondtam. A megoldás mégsem a homokozó megszüntetése. Az csak fél-, vagy, ha úgy tetszik, álcselekvés lenne. A gondok néma homokozó miatt, hanem egyesek helytelen magatartása miatt keletkeztek. „Ez anarchia...” — Ami itt folyik*' az már nem is a társadalmi normák megsértése, hanem anarchia. — Botsch- ner János, a Lenin tér 10-ből egyike a felhívás aláíróinak. Az ő írógépén kapott hivatalos formát a beadvány. Csendesen beszélgetünk, a másik szobában szívbeteg felesége pihen. De Botschner is túlélt két infarktust, ami hatvanhat éves korban legalább is kímélő életmódot kíván. Mutatja a tanács 52 963/1976. IV. számú levelét, „A homokozó megszüntetését nem tartjuk indokoltnak, mivel azzal a céllal létesítettük, hogy óvodáskorú gyermekek ott játszhassanak. A panassz jogosságát nem vitatjuk, ezért — jelen levelünkkel egyidejűleg — intézkedtünk a Kommunális és Költségvetési Üzem felé, hogy a parkőr ezt a homokozót kísérje fokozott figyelemmel, és szükség esetén a homokot cseréljék ki.” — Parkőr? — néz rám talányos arccal. — Tanúja voltam a Schönhercz téren egy esetnek, kerékpáros suhanc feldöntött egy asszonyt. Kérdem a parkőrt, miért nem szól rá. Az szomorúan csak legyintett. „Uram, mondta, én öreg vagyok és beteg. Ha rájuk szólok, megvernek.” Tudja mikor láttak itt utoljára parkőrt? — Nemi mondja mikor, ez tehát azt jelenti, nagyon régen. — A kisgyerekek ellen senkinek sincs kifogása. Viszont szemet szúr az, hogy este mi történik a homokozóban, s hogy délelőttönként ugyanott játszadoznak, A fő gond nem az óvodás- hanem az iskoláskorúakkal van. Miattuk nehéz itt az élet. ,, Volt itt egy virágágyás ” Az ablakhoz lépünk, látjuk, megérkeztek a bölcsődések. A gondozónők vizsgálgatják a homokot, majd beleengedik a kicsinyeket a betonteknőbe. Botschner János lefelé mutat. — Fű nőtte be a szegélyköveket — mondja bánatosan. — pedig. — Pedig? — Volt itt egy virágágyás ... Látja, itt az ablak előtt azt a platánfát, meg amott azt a nyírfát? Mágam nyesegetem őket. Nézze meg a többit, azzal senki sem törődik. A lakásszövetkezet elnöke már belefáradt az ilyen ügyekbe. Érti ugye? —• Huszonnyolc gyerekünk van. Napos időben eljövünk velük ide. Egésiz nyáron még soha sem találkoztunk részeg emberrel. Keresztes Istvánná és Hegyi Erzsébet kíséri a Batthyány utcai bölcsőde kicsinyeit — A másik lehetőség a Czollner tér —, de a picik nem bírnak akkora gyaloglást. Mi szívesen elmennénk innen, halenne másik játszótér, Tény, hogy a homokozótól úgy ötven méterre van egy, de nem ilyen kicsi gyerekeknek való. Meg kell elégednünk a kiégett, kopasz földdel, meg ezzel a homokozóval. Játszanak a gyerekek, készül a homokvár. Nevetés, sikongás, kacaj hallatszik. Nem az első emeletig. ,,Kivizsgálták az ügyet” A körzet tanácstagja dr. Rebek Lőrinc. — Két tábor van, az egyik akarja a megszüntetést, a másik nem. Nekem a többség véleményét kell magamévá tennem. Tudok a beadványról, árról is, hogy kivizsgálták az ügyet. A döntés helyes, de a meghatározott dolgokat meg is kell valósítani, mert anélkül semmit sem ér. — Március végén töltöttük fel új homokkal a Lenin téri játszókát. A tanács intézkedése után nyomban kitisztítottuk. — Da- rida József városi főkertész hangjából bosszúság érződik. — Abszurd, ami ott folyik kérem, egész egyszerűen az. Ismerem az ügyet. Részegek — nincs jobb szó — veszik igénybe, a kutyások is ott végeztetik el a dolgot az ebbeL De, ha tizenegyen aláírtak egy beadványt, ákkor sem értem. Hasonló kérések tucatjai futnak be hozzám. Pedig nem a játszótereket, a homokozókat kell megszüntetni, hiszen így is nagyon kevés van belőlük. Valamiféle társadalmi összefogásra lenne szükség, egy új fajta közösségi szellemre. És főként olyan bejelentésekre, amelyekben nem a panasz szerepel, hanem az, hogy a rendzavarást ki, kik követték el. Szabálysértési eljárást indíthatnánk ellenük, s állítom, hogy négy-öt bírság megfelelő eredménnyel járna. — Hány parkőr van most a Lenin téren? — Kettő, az egyik kórházban. De a parkőr, hal senki sem áll melléje egy kritikus percben, egymagában kevés. A homokozó — kell Sokfajta — divatosan szólva — vetülete van a Lenin téri homokozónak, amely aA ott lakók egy részének szemében valamiféle szimbólummá is vált. Vélem, a társadalmi együttlét megsértésének jelképévé. A névtelen nyilatkozó is elismeri, esténként fura és megengedhetetlen dolgok történnek. Botschner János amiatt aggódik hogy egyszer fertőzést kapnak á bölcsődések, mások felelőtlen magatartása miatt. Köz- tiszteletben álló, megbecsült emberek írták alá a beadványt. Pedig — véleményem szerint — a homokozó kell. Ha fejfájásról ván szó, gyógyszert adnak, nem a fejet vágják le — a megszüntetés nem a megoldás. Napjainkban — általánosabb síkra terelve az ügyet — a „miből éljünk” kérdésre nem nehéz válaszolni. A gond á „hogyan éljünk” firtatása. Az, hogyan gazdálkodunk a rendelkezésünkre álló javakkal, az anyagi feltételeket miként hsSsználjuk fel. A homokozó —■ áttételesen — ebbe a témakörbe tartozik. Hogyan, ez tehát a kérdés. A fentiekből, remélem, kiolvasható a válasz is. Emberhez méltóan, ez az alapvető. A homokozó — kell, maradjon. Homokozni. Ballai József
