Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-07 / 211. szám
A • PETŐFI XEPE • 1976. szeptember 7. A gazdaságfejlesztés kulcsproblémája (1.) Munkaerőbőség után munkaerőínség Tartok tőle, hogy az újságolvasó — ahogy mondani szokták — mióta csak az eszét tudja, mást sem hall és olvas, minthogy nincs elegendő munkaerő, elfogytak a tartalékok, s hogy a helyzet ebből a szempontból csak súlyosbodik. S az újságolvasó — valószínűleg —, időnként elmorfondírozgat magában: ha egyszer nincs elegendő munkáskéz, akkor vajon kik végzik az egyre sokasodó munkát? Kik és miként teljesítik az évről évre magasabb tervszámokat, kikkel dolgoznak az új üzemrészek és a vadonatúj gyáróriások, egyáltalán: hogy van ez az egész munkaerőhelyzet? A kép, első pillantásra, valóban meglehetősen ellentmondásosnak látszik, érdemes hát kissé közelebbről is megismerkedni mindazzal, ami nemcsak a szakembereket, de az ország közvéleményét is egyre élénkebben foglalkoztatja. Való igaz: egyszer s mindenkorra lezárult az a körülbelül két évtizeddel ezelőtti korszak, amikor az évi gazdasági növekedés egyhatoda a foglalkoztatottak számának növeléséből származott. (Hozzátehetem: sajnos, hogy lezárult ez a korszak; a közhit szerint ugyanis nálunk példátlan gyorsasággal és ütemben emelkedett a foglakoztatottak száma, ám a nemzetközi statisztikák szerint ez nem egyedülálló jelenség. Másutt is hasonló volt a helyzet, bizonyságául annak, hogy a gazdasági növekedéshez azért a foglalkoztatottak számának növekedése is hozzájárul... Nem kis mértékben!) A munkaerőínséges esztendők — sokak szerint — a hetvenes évek elején kezdődtek, s mert addig nem volt különösebb baj (s mert ez a baj, úgymond, „hirtelen szakadt ránk"), így az iparvezetők meglepetése, tanácstalansága. hitetlenkedése és mindebből következő tagadhatatlan kapkodása voltaképpen nem váratlan és nem elítélendő. Végtére is: nem volt idejük fölkészülni az általános munkaerőhiányra. A statisztika is mintha ezeket a véleményeket igazolná: Az I960 és 1974 közötti időszakban a foglalkoztatottak száma még körülbelül 380 ezerrel emelkedett. Ebből csaknem negyedmillióan, az 1965—1970 közötti években álltak munkába, a jelek szerint tehát, alig fél évtizede még szép számú tartaléksereggel számolhattunk. S az a tény mintha kissé eltájolta volna az ipar vezetőit. Nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy a következő években az újonnan foglalkoztathatók száma rohamosan csökkent: 1970—71 között 30 ezres, 1973—74 között már csak 12 ezres létszámnövekedés volt az egész népgazdaságban (S ez már — ugye? — elég hangos figyelmeztetés?) De nézzünk más tényeket, nyúljunk vissza korábbra is. Az ötvenes években jelentős — elsősorban női — munkaerő-tartalékokkal számolhattunk, mégis, már 1950-ben elhangzottak a munkaerőhiánnyal kapcsolatos első panaszok. Az építőip'ar, s általában az ipar szak- és segédmunkásigénye már akkor nagyobb volt, mint a foglalkoztatottak számának lehetséges emelkedése. 1953-ban már a könnyűipar is munkáshiányról panaszkodott, 1957-ben pedig az ipari centrumokban általánossá vált a munkaerőhiány. A következő 10—15 esztendőben csak annyit változott a helyzet, hogy a munkaerőtartalékok gyakorlatilag kimerültek, a népesség foglalkoztatási színvonala a lehető legmagasabbra emelkedett és az egyes váP- lalatok számára a létszámutánpótlás, illetve létszámnövelés egyetlen gyakorlati lehetősége és módszere a munkaerő spontán — de jórészt mesterségesen előidézett — hullámzásából, a fluktuációból adódott. Az elmondottak összegezéséből következik, hogy a mai munkaerőhelyzet nem sorolható az újabb keletű, s még kevésbé a váratlanul bekövetkezett gazdasági jelenségek közé. Azért sem, mert jó másfél évtizede annak, hogy a statisztikusok és a demográfusok az előbbre látó munkaügyi szakemberek és közgazdászok, konkrét tények és cáfolhatatlan számítások alapján jelezték a munkaerőínséges korszak közeledtét. Mindebből a józan ész logikája szerint le kellett volna vonni a kézenfekvő következtetéseket. Munkaerő-tartalékokkal már a hatvanas évek közepén sem számolhattunk; a gazdasági irányítási rendszer módosítása felszabadította a korábbi kötött létszámgazdálkodást — az ebből adódó lehetőségeket csak szélesítette az átlagbér-szabályozás —, és az sem lehetett kétséges, hogy a vállalatok nem hagynak fel egyik napról a másikra a már- már feltételes reflexé rögződött extenzív fejlesztéssel. S mégis: az 1968-ban megfogalmazott szabályozók, rendeletek és intézkedések, mintha nem számoltak volna ezekkel a tényekkel. Sőt: akkoriban komoly szakmai viták folytak az esetleges munkanélküliség veszélyeiről, elkerülésének lehetőségeiről... Az amúgy sem túl erős — de a gazdaságirányítás szervezeti rendjében nemcsak a gyengeségük miatt háttérbe szorított — munkaügyi apparátusuk egyre jelentéktelenebb szerepet kaptak. Sőt": helyenként teljesen szétzilálódtak. Mindez szükségszerűen vezetett a munkaügyi, illetve a munkaerő-tervezés elbagatellizá- lásához és ahhoz az állapothoz, amikor a munkaügyi osztályokat csupán a munkaerő-forgalom adminisztrációjára tartották fenn. Felesleges lenne tovább sorakoztatni a mai munkaerőhelyzetet kiváltó okokat, már csak azért is, mert azok mindenki előtt ismertek. A lényeg: Magyarországon néhány tüneti kezelésnek minősíthető intézkedéstől eltekintve, a mai napig is megoldatlan a munkaerő keresletének és kínálatának tervszerű befolyásolása. V. Cs. Következik: Elsőbbség: a hatékonyan dolgozóké. Kedvetlen halak a harkakötönyi tavakban szatnak mondjuk. Ősszel egy-egy húzásra 300 mázsa is van a hálóban. Az utolsó erőfeszítések, s a háló csaknem teljesen a part menti sekély vízhez érkezett. Csobog a víz, ugrándoznak a halak. Ponty, amur, busa, harcsa, no meg kárászok zsúfolódtak a szoba-területű befogott részbe. — Ez kevés — mondja a halászmester. — Nem mozognak most a halak. Étvágytalanok is, hiszen eddig takarmánnyal csalogattuk, de arra se jött valami sok. Lehűlt a levegő, a víz kevés, meg szennyezett is, így aztán kedvtelen halaink vannak. A Dong-ér táplálja a tavat. A nagy szárazságban, amikor kevés talaj- és csapadékvíz jutott a csatornába, csak szennyvizet hozott. Azokon a területeken, ahol ipar van, a szennyvizet a Dong-érbe vezetik. Különösen a kiskunhalasi üzemekből. Ha ma létesítenénk ezeket a tavakat 15 millióba kerülne. Évente több száz mázsa hal felnő itt. Nagy szakértelmet kíván 3' főí>!.,?n?Ap 'I'»Kn/vn halásztól, hogy csökkentse a ki- sebb-nagyobb halpusztulást. — Nem mondhatunk le a tavakról. Ha már az ipari üzemek nem fordítanak kellő gondot a víztisztításra, nekünk kell cselekednünk, vagyis szövetkezetünknek, a bajai Üj Élet Halászati Tsz-nek. Azt tervezzük, hogy a harkakötönyi Egyesülés Tsz-től átveszünk vizenyős, művelésre alkalmatlan területeket, ahol mintegy 60 hektáron vízderítő tóhálózatot létesítünk. Mindennapi feszültséggel, idegességgel jár az itteni munka. Nem tudjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, hogy a szennyvíz miatt esetleg az egész tó állománya elpusztul. Rideg, mostoha körülményeket kell elviselni az itt tenyésztett halaknak. Már háromnapos koruk óta szoktatjuk ehhez. Itt nőnek meg az ivadékok, s így 60 százalékuk meg is marad. Kipróbáltuk, ha egy- vagy kétnyaras pontyot hozunk, annak itt 80 százaléka elpusztul. Nem bírják ezt a vizet. Évente 8 —10 vagon halat veszünk ki a tóból. Nem nagy a nyereség, de megéri. A nyári lehalászást a megye városainak és Budapest halellátásának javításáért végezzük. Tudnánk itt több halat is nevelni évente, ha lenne jó víz. A halászok kiszedik a hálóból a szép nagy pontyokat, amurokat, a kisebbeket visszadobálják a vízbe, hadd nőjenek, ősszel majd valamennyi szállítókocsikba kerül, s a halcsarnokok üvegkádjaiban láthatjuk viszont. ,3i Jmlo ,c Csabai István « Esőztető berendezéssel szórják a vizet a tó egy darabkájára. Ki látott már ilyet, tavat öntözni? Leállítják az öntözőszivattyúkat. A sima víztükörből jókora karéjt vág ki a számtalan parafadugó. A háló helyzetét jelzi. Gumicsizmában fél lábszárig vízben állnak a halászok. Kezükben a kötél megfeszül. — Valahol leakadt! Az egyik halász arra irányítja a ladikot, húzogatja az elakadt hálórészt. Aztán ismét nekifeszül az emberek izma a hálóhúzó kötélnek. A dugók a víz alá buknak, aztán megint előjönnek. Lassan, a tó iszapját kotorva percről percre közelebb kerül a hatalmas kerítőháló a tó széléhez. A két végénél egy-egy halász a lábával tapossa az iszapba a háló alját. Jókora hal ugrik. Megcsillan pikkelyes teste a reggeli fényben, vi- háncol, megremeg, s a víz nagy loccsanással ismét befogadja. — A fehér hálórészt várjuk — mondja az egyik húzó. — Akkor már túl leszünk a felénél. Van ez vagy 150 méter. Bugyborékol a víz. Tele iszappal a háló, attól nehéz. Megint ugrik egy hal, mintha érezné, hogy a hálón belül van, át a dugókon, ki a szabad vízbe röppen. — Nézd csak! Itt röhög a képünkbe ... Ezt már csak az őszszel fogjuk ki. Ilyenkor nyáron telve van a tó vízzel. A harkakötönyi halastavak nem mélyek, különösen most, a szokásosnál fél, egy méterrel kevesebb bennük a víz. Aszály volt. A nyári halászat más, mint ősszel, amikor leengedik a tó vizét és csak a halágyban marad. A halászmester, Farkas László, aki a csónakból irányította a hálóhúzást, elmondta az öntözés okát is. — Csalogatjuk a halakat. Ha öntözzük a tavat, oxigént juttatunk a vízbe, s ezért úszkálnak ide. No, majd meglátjuk, menynyi gyűlik össze a hálóban. Két tóban halászunk. Ebben a legna- gyobban, ami 66 hektáros, meg a kisebben, amelyik fele ennek. Mintegy 60 mázsát augusztusban kilógunk belőlük. Gyérítő halá• Repül a dobóháló Farkas László kezéből. Mielőtt a halászás elkezdődik ezzel fognak ki néhány halat, hogy megtudják, a tó ezen a részén van-e elegendő. • Lassan partra húzzák a hatalmas keritőhálót a halászok. (Méhes! Éva felvételei) • A zsákmány; nagyra nőtt amurok, pontyok (37.) Én annak idején sokkal inkább attól szenvedtem, hogy Kornélt behívták katonának, de nem igazi katonának, akiket mégis emberszámba vettek, hanem olyan büntetőalakulathoz, ahol csupa hozzá hasonló osztályidegen, ku- lák... tudod, mi a kulák. Bólintottam, hogy tudom, tanultuk, hogy a kulákok kizsákmányoló zsírosparasztok voltak, akik cselédeket tartottak, és kölcsönökkel kiuzsorázták a szegényebb parasztokat, stb. — Kornél ilyen munkaszolgálatos lett, eltűnt, én pedig hiába vártam, hogy írjon. Nem írt. Egy ideig azt hittem, hogy elkobozzák a leveleit. Később már nem hittem. Arra gondoltam, hogy talált valaki mást helyettem, és nem akar írni. Csak félig volt igazam. Abban, hogy nem akart írni. Azt akarta, felejtsem el. Nekem pedig ellenszenves kezdett lenni anya szövege. Minél tovább mondta a magáét, annál ellenszenvesebb volt a tartalom. De valami miatt ezt az ellenszenvet mégse akartam tükrözni. Nem néztem anyára, inkább én is rágyújtottam, és hallgattam tovább a mesét, magamban meg grimaszkodtam, hogy ez az egész egy hiperDumas legenda, oltári romantikus, de engem nem fakaszt könnyekre. — Aztán én is leérettségiztem — folytatta anya. — Dolgozni kezdtem, apád is ott dolgozott az autógyárban, megismerkedtünk, hatott rám a nyugalmával, a tisztességtudásával, és amikor elmeséltem neki Kornélt, azzal kapcsolatban is megértő volt. Sose felejtem el, hogy elgondolkozva megjegyezte, hogy elhiszi ő Kornélról, amit mondok, hogy ilyen rendes és olyan rendes, de őt mégse a Kornélék fajtájának a baja bántja, haínem a saját fajtájának a keserves élete, a parasztoké, akiknek hosszú vaisbotokkal szúrkálják fel a kertjüket, hogy eldugott gabonát találjanak... Hát így szerettük meg egymást. Apa fiatalon sokkal jobb kedélyű volt, mint később. Mellette akkor mindig jó volt a hangulatom. Meg aztán sokszor eszembe jutott, hogy Kornél anyja engem sose nézett jó szemmel. Illetve, hogy pontosabban fejezzem ki magam, egyszerűen lenézett. Amikor először látott, végigmért, és a szüléimről kérdezgetett. Megmondtam, kik a szüleim. Igen? Tehát egyszerű munkásemberek. És milyen tisztán járatják maigát, kedvesem ... Anya nevetett, amikor azt a vénasszonyt utánozta. Belőlem nem fakasztott derűt. Ez a Kornél egy burzsuj, én viszont mindig utáltam a burzsujokat. Allen- dét is a burzaujok döntötték meg Chilében, és meg is gyilkolták, és Portugáliában is megdöntik a forradalmat a burzsujok, ha tőlük függ. Énbennem nincs szimpátia se az anyám Kornélja iránt, se Stiffel úr iránt. — Amíg Éva kicsi volt és te még kisebb voltál, addig nem is volt semmi baj itthon. Amikor te már beszélni kezdtél, akkoriban kezdett elromlani az életünk. Te nem emlékszel, de az első értelmes mondatod az volt, hogy apa hol van. Apa hol van? Ezt tanultad meg először. Mert akkorra már kiemelték a gyárból, elvitték a minisztériumba, és legtöbbször olyan későn ért haza, hogy te akkor már aludtál, reggel pedig már elment, mire te felébredtél. A tanulás. Sose elleneztem. Rossz előérzetem volt, de uralkodtam magamon, egy árva szót se szóltam a tanulás ellen. Hét évet, hét hosszú évet vett el az1 életünkből, hogy apád leérettségizett a dolgozók iskolájában, utána pedig előbb a képesített könyvelői vizíga, aztán mérlegképes könyvelői vizsga, ami persze kell egy embernek, ha a minisztériumban pénzügyi dolgokká foglalkozik. De ha legalább a sok tanulás után ... De nem, ő nemi volt hajlandó elhagyni a területet. A területet... ahogy mindig mondta, és én las- lan allergiásán irtózni kezdtem még a szótól is. A terület! Nem hagyta el a területet, ezt a nyavalyás szállítási szakmát. Mint egy kuli. Vagy mint egy robotgép. Mindent vállalt, ámít csak rábíztak. Ha még egy kicsit, csak egy kicsit hozzátanul ahhoz, amit végzett, régen főkönyvelő lehetne, akár vállalatnál, akár szövetkezetben, akárhol, főkönyvelő jó fizetéssel, de nem is a pénz a lényeges, sose érdekelt, hanem egy főkönyvelő számára még egy vezérigazgató is csak partner, de nem fölöttea De apád nem... ö mindig azzal jött, hogy őt ez a terület nevelte, ez a terület szólította fel, hogy tanuljon, ez a terület adott lehetőséget és kedvezményeket, amíg tanult, közönséges karrierista lenne, ha ezek után elhagyná a területet egy könnyebb, vagy jobban fizető állásért másutt. Kívülről emlékszem minden kifejezésére, annyiszor vitatkoztunk. És mi lett a vége? Tarhosrév, az „Autotrans- port”, ahol előbb engem tettek tönkre, őt csak utánam ... Anya elhallgatott. Én nem kérdeztem semmit, csak ránéztem. * Észrevette, hogy nézem. Azt is tudta, mit kérdeznék, ha megszólalnék. Megint megrándult, hogy behozza a konyakját, vagy a rumját, de közben megakadt rajtam a szeme és a látványtól erőt vett rajta az önmérséklet. — Véletlen volt, százszázalékos véletlen, hogy összetalálkoztam Kornéllal. Hiszen azt se tudtam, él-e, hal-e. Huszonkét év. Huszonkét évig nem láttam és nem is hallottam róla. Bent az első emeleti folyosón jött szembe velem, megőszülve, megférfia!... Én meg olyan voltam, mint egy kutya. Mint az ugatás, úgy jött ki belőlem: — Nem érdekel! — Tudtam, hogy rohadt vagyok. Kísérletet tettem, hogy illedelmes legyek: — Ha mellőznéd a részleteket... Anyu pedig elpirult. Szégyenében. (Pedig énnekem kellett szégyellnem magam.) Aztán megint összecsomózta az önuralmát. — Az építési osztályra ment. Mert közben már építészmérnök. Nem is tudom, mennyi ideig álltunk ott a folyosón, hogy mindent elmondjunk egymásról. Amikor elbocsátották a munka- szolgálatból, ötvenhat őszén, akkor jött az ellenforradalom. Belőle nem lett ellenforradalmár. Pedig elhitethette volna magával, hogy ha valakinek, hát őneki joga van bossgút állni azon a rendszeren, amelyik tönkretette az életét. Nem is disszidált. Pedig már semmi, de semmi nem kötötte ehhez az országhoz. Az anyja meghalt a kitelepítésben, ő maga semmi perspektívára nem számíthatott. Mégis itt maradt. Ágrólszakadtan, lakás nélkül, abban az egyetlen kinőtt öltönyben, amit összevissza lyuggattak a molyok. Más ember elzüllött volna a helyében. Ö meg ... Körülnézett az építőiparban. Kapott egy ágyat valamelyik munkásszálláson. Hajtotta magát, hogy felöltözhessen, Aztán amíg a többiek, akikkel együtt lakott a munkás- szálláson, azok minden este kocsmában támasztották a pultot, ő nagy nehezen megszerezte a vállalata hozzájárulását, hogy beiratkozhasson az egyetemre, levelező tagozatra. Hat év múlva megkapta a diplomát. Csak azt az egyet nem tudta újra megtanulni, hogy közel engedje magához az embereket. Ezért is maradt egyedül. Feleség nélkül, család nélkül él ma is. Ránéztem anyára. Megint kitalálta, mi zörög a fejemben. — Nem, Attila, nem. vagyok < a szeretője. Én nem tudok a más ágyából hazajönni, és odafeküdni az apád mellé. Gyakran találkozom Kornéllal, gyötröm magam ezekkel a találkozásokkal, rongálom az idegeimet... — A Kornélod szoktatott rá a piára — mondtam. Megsímogatta a fejem. (Folytatjuk.)
