Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-07 / 211. szám

1976. szeptember 7. • PETŐFI NEPE • I j*,v,v_ „Az állami oktatásban szélesebb rétegek számára kell meg­teremteni a feltételeket az általános és a'szakmai ismeretek magas fokú elsajátításához, a rendszeres továbbképzéshez ... Alapvető követelmény a fizikai dolgozók gyermekeinek hat­hatós tanulmányi segítése valamennyi iskolai fokozatban.” (Idézetek a Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusának határozatából — 1975. március.) Új arcok a tantestületekben • A tanintézetek nevelőtestüle­tei sajátos közösségeket alkotnak. A pedagógusok egymásra utaltsá­ga, munkájuk közösségi jellege,'a napi gondok és örömök, valamint az életmód hasonlósága mind­mind szorosra fűzik a kolle­giális kapcsolatokat. Valamennyi­en élő, „emberi anyaggal" dol­goznak, és ez érzékennyé teszi őket. Napi öt-hat órát foglalkozni harminc-negyven élénk gyerek­kel, azokat rendre, figyelemre késztetni, sőt az oktatáson, az az ismeretek közlésén túl, em­bereszményt is állítani eléjük — másszóval a fiatalok alakulóban levő egyéniségének formálása, nevelése — bizony nem kevéssé megterhelő az idegrendszerre. Ezért is nagyon fontos, hogy a tanítók-tanárok közösségét va­lóban jellemézze a jó emberi kollektíva valamennyi lényeges tulajdonsága. A belső ellentétek, a tisztázatlan nézeteltérések az oktató-nevelő munka rovására mehetnek. A pedagógusok igen fontos sze­repet töltenek be a települések társadalmi életében. Munkájuk hatóköre túlterjed az iskolák fa­lain, sok társadalmi megbízatást látnak el, és így szinte elmosó­dik a magán- és közéletük kö­zötti határ. • Augusztus végén, a tanév­kezdés előtt igazgatók, pedagógu­sok és az érdekelt szülők évről évre közös érdeklődéssel várják a tantestületek új tagjait. Azo­kat is, akik munkahelyváltozta­tás révén, áthelyezés útján, gya­korlott szakemberekként kerül­nek az iskolákba, és azokat is, akik most kezdik el a pályáju­kat. Az előbbiek gyakorlatára és szakmai tudására számítanak, az utóbbiaktól elsősorban fiatalos lendületet és friss gondolkodás- módot várnak. Bács-Kiskun megye általános iskoláinak száma meghaladja a háromszázat, bár a körzetesítést program hatásaként az idén nyáron néhány külterületi intéz­mény bezárásával tovább csök­kent a számuk. A tanintézetek összesen 175 pályázatot hirdettek meg az év közben megüresedett állások betöltésére. Elsősorban szaktanárokban mutatkozik hi­ány megyeszerte. • A nyári hónapok alatt bebi­zonyosodott, hogy a pályázatok meghirdetése ellenére — és ez országos jelenség — sokfelé nem kapták meg a szükséges pedagó­gusokat, és így kényszermegoldá­sokhoz kellett folyamodni. A me­gyei tanács művelődésügyi osz­tályán az elmúlt napokban 61 új, képesítés nélküli nevelő al­kalmazására adtak ki engedélyt így a tantestületekben ismét je­lentkeznek majd azok a fiatalok, akik csupán érettségi bizonyítvá­nyukat hozzák a „tarsolyuk­ban". Általános az á nézet, hogy ezek a nevelők szakismeret nélkül nem tudják hiánytalanul betöl­teni hivatásukat. Ez a megálla­pítás jórészt igaz, de a tanítani kezdő fiatalok többsége nagy szorgalommal és ügy-, illetve gyermekszeretettel igyekszik pó­tolni a pedagógiai tudás és a gyakorlati tapasztalatok hiányos­ságait. Igen sokan vállalják a munka melletti tanulás nem kis többletet jelentő tehertételét. Bi­zonyítja ezt az is, hogy jelenleg 197, a statisztikai összesítések­ben még képesítés nélküliként feltüntetett nevelő végzi levele­ző úton tanulmányait a megyé­ben. Az idén 84-en kapták meg közülük a főiskolai, illetve egye­temi diplomájukat, és már okle­veles pedagógusként mutatkoz­hatnak be. Szeptember 7-én megkezdi munkáját az a tizenhat frissen végzett tanító és tanár is, aki­nek tanulmányait a megyei ta­nács segítette elő társadalmi ösz­töndíj juttatásával. A tantesületek, az iskolák örömmel várják az új kollégá­kat. Változatlanul fontos, hogy az intézmények, valamint a vá­rosok és községek vezetői és a pedagógus szakszervezeti bizott­ságok mindent tegyenek meg a letelepedési és beilleszkedési gondok enyhítésére. Sokfelé, el­sősorban a kisebb településeken kell közreműködniük a lakások felkutatásában, bár számos állás­helyet már szolgálati lakással együtt hirdettek meg. • A pályakezdő fiatal nevelők felfrissíthetik az iskola kulturá­lis és mozgalmi munkáját, és új színfoltokkal, ötletekkel gazda­gíthatják a települések közmű­velődési életét. Sok minden mú­lik a pedagógus közösségekbe, a tantestületekbe való beilleszke­désen. Ha a kialakult helyi szo­kásokat, hagyományokat figye­lembe véve, azokra építve al­kalmazzák az egyetemeken, fő­iskolákon, tanítóképzőkben tanult korszerű oktatási módszereket és elveket, akkor minden bizonnyal sikeresen készíthetik fel az élet­re a fiatalságot. Pavloviig Miklós % „MIÉRT NEM JÁR MINDNYÁJA?...” Népiskolák egy évszázaddal Kiskőrösön és környékén A korabeli dokumentumokból a népoktatás szomorú képe tá­vul elénk. Magyarországon a XIX. század második felében a lakosságnak több mint fele írás- tudatlan volt, s azokat is, akik jártak iskolába, az írott betű „gyakran inkább zavarbahozni, mint fölvilágosítani képes” — irta Schwarcz Gyula, a kor­szak jelentős közoktatáspolitiku- sa. A törvények és a rendeletek egymagukban nem voltak ele­gendők. Alapvető társadalmi vál­tozás kellett, hogy a népoktatás ne maradjon mostohagyermek. Vigasztalan állapotok jellemez­ték Kiskőröst és környékét is. A múlt század közepén különösen a pusztai iskolák ügye volt el­hanyagolt. Egy jellemző példa: 1855-ben a helytartótanács uta­sítja a kiskőrösi szolgabírói hi­vatalt, hogy a járásbeli pusztá­kon népiskolákat hozzanak létre, mert „a pusztai ifjúság az eddi­gi úgyszólván baromi állapotban tovább csakugyan nem tartha­tó”. Ai akasztói katolikus iskola — amelyik később a legjobbak közt szerepel — ekkor még . igen kicsiny és szűk, úgy hogy télen által, noha rendület­lenül jártak iskolába, még is igen tetemes része bé nem fér... roskadozó állapotban van, falai nemsokára kidülnek, padlása rothadt deszkái hplladoznak, ami benső bútorzatát illeti; írópadjai hasított fenyő darabok, a tanító asztala majdnem gyalulatlan két darab deszka, az iskola ala­csony, ablakjai kicsinyek, e vé­gett igen sötét...” Több mint egy évszázad távolá­ból is szívszorongatóan ábrázol­ja a néptanító helyzetét Kelemen Gábor kiskőrösi kántortanítónak 1863-ban a tanfelügyelő alespe- reshez írt levele Panaszából nemcsak a katolikus iskolák nyomorúságos állapota tűnik ki, hanem a felekezeti iskolák közti különbség is, hiszen Kiskőrösön az evangélikus népiskola a hí­vők nagyobb száma és jobb mód­ja miatt sokkal szerencsésebb helyzetben volt: „... Az iskola épületnek egy része már ledült és úgy fog düledezni az többi része is, ha nem fognak utánna látni, a padlás végképpen csurog, úgy annyira, hogy még az iskolá­ba is folyik, én nem tudom hát mit csináljunk, ha már ő Ex- cellentiája végképpen lemondott az reparálásról... én már tehe­tetlen vagyok valamit reparál- jak rajta... Keserves kántor­tanítóság ez, kivált illy luteránu­ELŐREHOZOTT RAJTKÖVEK A bajai táborból indulnak Az oktatáspolitikai párthatáro­zatok végrehajtásánál esztendő­kön át abból indultak ki a jövő nemzedékekért felelős állami és társadalmi szervezetek, valamint a pedagógusok, hogy Bács-Kis- kunra súlyosabb történelmi adós­ság törlesztése hárul, mint az or­szág sok más vidékére. S tudo­másul kell venni, hogy az erőfe­szítések ellenére ma is vannak hátrányosabb családi, szociális­kulturális körülmények között élő gyerekek. Valamennyien teljes .joggal formálnak igényt az egyen­lő indulás esélyeire. Ha a rajt­követ előbbre hozzuk, az még nem jelenti, hogy megkülönbözte­tett előnyhöz jutnának, csupán a szerencsésebb társaikhoz kerül­nek közelebb. Az új tanévben számos felzár­kóztató, korrepetáló és szakköri foglalkozásra nyílik mód. Ezek mintegy folytatják — a tanítási órákon kívül — azokat a kezde­ményezéseket, amelyek a nagy nyári vakáció idejében igyekeztek segítséget nyújtani a fizikai dol­gozók tehetséges, ám hátrányos környezetű gyermekeinek. Az utolsó évüket elkezdő középisko­lások egyetemi előkészítőkön ve­hettek részt, ötvenen Jelentek meg a kiskunhalasi és bajai olvasótá­borokban, Kunfehértón képzőmű­vészeti alkotótábort szerveztek a részükre. Baján, Ideális környe­zetben — a Sugovica-parti szige­ten, a KISZ vezetőképző iskolájá­ban — immár ötödik alkalommal készítette elő az SZMT, a megyei tanács és az ifjúsági szövetség megyei bizottsága az úgynevezett szintrehozó táborozást. Tíz napon át 133 tanyai, külterületi és pe­remkerületi fiatal ismetelte át az általános iskolai tananyag néhány tárgyának főbb összefüggéseit, a középiskolai pedagógusok irányí­tása mellett újabb szempontokkal ismerkedtek, megbarátkoztak a másfajta kérdésfeltevésekkel. És ami a fő dolog: oldódtak a gátlá­sok. A táborozás az új közössé­gekbe való beilleszkedés főpró­bájaként is tekinthető. A lányok és fiúk gimnáziumban, szakközép- iskolában, illetve szakmunkáskép­ző intézetekben folytatják tanul­mányaikat, a többségük kollégis­ta lesz. A szabad idő szervezett és hasznos eltöltéséről a rajfoglalko­zások gondoskodtak. Csenki András a Kiskunfélegy­házától hat kilométerre levő aranyhegyi általános iskolában végzett. Hat testvére van. Apja a Vöjös Csillag nevű termelőszö­vetkezet növénytermesztési ága­zatában dolgozik. Régen úgy mondták volna — s a fia is ezt a kifejezést használja —, hogy gyalogmunkás. Édesanyja a ház­tartást vezeti. — Anyu beteges, igyekeztem otthon sokat segíteni — mondja. — Fejni is szoktam, reggel hor­dom a tejet, napi két óránál töb­bet sose tanultam. Itt főleg orosz­ból kaptam nagy segítséget. Az átlagom 4,6 volt, történelemből negyedik helyezést értem el a megyei szaktantárgyi versenyen. A kiskunfélegyházi gépészeti szakközépiskolában tanulok to­vább, jó lenne megtartani az ed­digi eredményeket, bár tudom, hogy nehéz lesz. Ha sikerül, ké­sőbb a technikusi képzettséget is szeretném megszerezni. Kovács Ilona alig idősebb va­lamivel, tavaly táborozott a Pető- fi-szigeten, s az idén visszakérte magát rajvezetőként. A kecske­méti Katona József Gimnázium második osztályos tanulója. Négy húga van, az apja konzervgyári segédmunkás, a mama a lászlófal- vi Egyetértés Tsz dobozüzemében dolgozik betanított munkásként. — A nyári előkészítés után nem éreztem nagy zökkenőt a közép­iskolai évkezdéskor. Nem jelen­tett különösebb problémát, hogy új környezetbe kerültem, mint­ha az itteni munkát folytattuk volna. Hozzászoktam ahhoz is, hogy igen sokat, napi négy órát kell tanulni a másnapi fölkészü­lésekhez. Kovács Ilona jeles és Jó osz­tályzatokat gyűjtött az első gim­náziumi tanévben. Az idén már ő is segített abban, hogy a rá­szoruló fiatalabb társai legalább megközelítően azonos rajtvonalról Induljanak az 1976—77-es tanév­nek. Haláss Ferenc HÉTKÖZI DIÁKOTTHON - TANYAI GYEREKEKNEK □ □ □ Manapság már ritka dolog, hogy a tanítványok gyermekeit is ugyanaz a tanító oktassa betű­vetésre. Herpai Lászlót 1935 no­vemberében nevezte ki a vallás- és közoktatási miniszter a fülöp- házi II. számú tanyai elemi isko­lába, amely akkor még Fülöpszál- láshoz tartozott. — A bajai tanítóképző elvég­zése után rögtön ide kerültem, 76 pengő 60 fillér volt a fizeté­sem — emlékezik. — De örül­tem, hogy állást kaptam, és álla­mi iskolában, hiszen abban az időben nagyon sok pedagógus munka nélkül tengődött. Eleinte kicsit szokatlan volt ez a. hely; addig csak Szabadszálláshoz kö­tődtem, ahol a gyermekkoromat töltöttem — édesapám ott volt kalaposmester —, és ahol iskolá­ba jártam. Hamarosan megsze­rettem az embereket *'"'K->házán is. Azután már hiába hívtak bárhová. Egy ideig vállalta a postames­teri iteladatokat is. Aki nem tu­dott írni-olvasni, annak kitöl­tötte a szállítóleveleket. Azután a háború beleszólt az életébe, 1941-ben behívták katonának, s csak 4 év múlva, került haza. 1947-től az önállóvá vált Fülöp- háza iskolaigazgatója. — 1957-ig, a felsőtagozat meg­indulásáig egyedül tanítottam. Akkor még írógépe sem volt az iskolának. Ha valamit több pél­dányban kellett írnom, a felesé­gem sokszorosította a gyöngybe­tűivel. □ □ □ Herpai Lászlót nemcsak az is­kolából ismerik a falu lakói, ha­nem népművelőként is tekintélyt szerzett. — összejöveteleket, kirándu­lásokat szerveztünk, TIT-előadá- sokat tartottunk, faíújárókat láttunk vendégül. Vasárnapon­ként színpadot ácsoltunk az is­kolában, művészek jöttek a fővá­rosból, és mi is összeállítottunk műsorokat a gyerekekkel. Szerény ember. Az elismeré­sekről nem szól. Helyette a fele­sége sorolja: 1961-ben Szocialis­ta Kultúráért kitüntetést kapott, 1970-ben elismerő oklevelet az Elnöki Tanácstól. A legutóbbi pejdagógusnapon pedig Buday Dezső-díjat. □ □ □ Nem pihen most sem, amikor nyugdíjba vonul. Tovább irá­nyítja. a művelődési otthon éle­tét, tanácstag, és a Hazafias Nép­front helyi szervezetében is tevé­kenykedik/. Kikapcsolódálákén ti kertészkedik otthon, és Fülöphá- za helytörténetét írja. A felesége többször megkérde­zi tőle: ugye, elfáradtál? A vá­lasz: — Nem ismerem a fáradtsá­got... K. I, Negyven évig tanyai iskolában Portrésorok Herpai Lászlóról Régi típusú motorkerékpárját fürgén tolja ki a szépen gondo­zott kerekegyházi udvarba. — Húsz éve koptatom már — mondja Herpai László, a Buday Dezső-díjjal kitüntetett pedagó­gus. — Ez a második motorom. Gyakorta felülök rá, pedig ko­csim is van. A harmincas, negy­venes években minden reggel gyalog mentem az iskolába. Té­len legalább fél hétkor el kellett indulnom, hogy a hóval fedett vagy sáros dűlőutakon Fülöphá- zára érjek csengetésig. Hat kilo­méter Kerekegyházától... sok között, meg kell magát az embernek húzni, mért, azért mert szegény az ember, nem olly fizetésselbíró, mint az ő ta­nítóik, akik urasan élnek, nekem még az kenyeremet is kímélnem kell tsak hogy tovább tartson, ez pedig mindig így volt... már 45 éve... alábValó voltam az parasztnál, mivel az paraszt ma­ga valóságába megvan, de ne­kem kántorlétemre paraszté kel­letett lennem, hogy élhessek __ l egalább az lakóhelem házát méltóztatná Főtisztelendő Espe­res Űr mentül előbb kieszközöl­ni, hogy megreparálnák...” Állami támogatást a felekezeti iskolák nem kaptak, ezek fenn­tartása az egyházközségre, a hí­vekre várt, akik nem mindig tudták ezt vállalni. 1891-ben a vadkerti katolikusok is a kalocsai érsekhez fordultak segélyért, hogy kijavíthassák a kántortanítói la­kot. Szegénységüket igazolva le­írják, hogy gabonatermésük éle­lemre is alig elegendő, szőlőiket a peronoszpóra siralmas állapot­ba juttatta, s ami megmaradt, azt egy augusztusi vihar és jég­eső tette tönkre. Tabdi katolikus tanítója 1896-ban arról panasz­kodik, hogy alig van valami jö­vedelme; a szülőktől nem tudja beszedni a tandíjat, „mert a részaratok számára silányul ju­tott gabona, a szőlőtermések tel­jesen tönkre vannak té^”. (A kiskőrösi evangélikus iskola ta­nítója ugyanebben az évben rendszeresen feljegyezte a gyer­mek által hozott tandíjat: a 20— 25 krajcár mellé csirkét, kappant, galambot, tejet, tojást, bort, gyü­mölcsöt küldtek a szülők.) Az iskolák felszerelése min­denütt szegényes volt: egy feke­te táblából és primitív számoló­gépből állt. A kollekciót jobb esetben egy „kisded” Magyaror- szág-térkép egészítette ki. Több térkép, földgömb, szemléltető eszköz csak a század végére ke­rült a népiskolákba. A gyerme­kek legnagyobb részének még ábécés könyve sem volt. Nem csoda hát, hogy olyan tanulmá­nyi jelentésekre bukkanhatunk, mint amelyet 1890 júniusában készítettek a kiskőrösi katolikus iskolában, az év végi vizsgák után. Földrajzból például egész évre ennyi volt a feladat: „Ma­gyarország térképén az ország határai, megyék, folyók”. A tan- felügyelő megjegyzéséből kiderül, hogy az iskola 63 növendéke kö­zül négyen — ötödik-hatodik osztályosok! — „tudnak valamit ebből a kevésből, a többi sem­mit”. A tizenhat elsős közül egyetlen egy tanult meg olvasni. A gyerekek alig látogatták az iskolát. Az 1868-as népoktatási törvény szabályozta ugyan az is­kolába járást: valamennyi 7—12 éves gyermeket a mindennapi, a 12—15 éveseket pedig ismétlő is­kolára kötelezte. A gyakorlatban viszont ez alig érvényesült. A beiratkozott tanköteleseknek gyakran fele is kimaradt évköz­ben. A III—IV osztályokban erősen megcsappant a létszám. A mulasztási naplókat lapozgat­va szembetűnő, hogy szeptem­ber—októberben még nem, ápri­listól júniusig pedig már nem ment iskolába a lányok és fiúk többsége, a pusztai iskolák ilyen­kor teljesen elnéptelenedtek. A szülőket megbüntették a mulasz­tás miatt, de ez nem változtatott a helyzeten. A szegényebbek gyerekei kenyérkereső munkára kényszerültek. A kiskőrösi gazda így biztatta másodikos fiát a tanévkezdéskor: „Minek is ta­nulnál tovább, a keceli vásárra így is el tudsz majd járni”. Az iskolákról készített évi jelenté­sekben állandó rovatként szere­pelt a kérdés: „miért nem jár mindnyája?” A tanítók válaszai szinte mindig és mindenütt ugyanazok: „mert az iskola igen kicsiny, mert kevésnek van felöl­tő gúnyája, mert a szülők nem hajtják gyermekeiket iskolába”. „Tél által ruhából elszűkölköd­nek és könyvből. Nyár által me­zei munkára, liba, sertés őrzésére használják gyermekeiket a szü­lők”. „A tanyák, melyeken a gyermekek pásztorokul használ­tatnak akadályai a rendes isko- lábajárásnak”. Csak néhány példát ragad­tunk ki annak érzékeltetésére: hol tartott népoktatásunk jó né­hány évtizeddel azután, hogy nagyjaink — Széchenyi, Eötvös, Petőfi — már egyre sürgetőbb feladatnak látták a „kiművelt emberfők” nevelését. Körösi Ilona Tegnap délelőtt két új hétközi diákotthont népesítettek be új lakói, akik eddig tanyai kis­iskolák összevont osztályaiban tanultak. Kiskun­halason másfél százan, Lajosmizsén, az ország legnagyobb ilyen jellegű kollégiumában pedig több mint kétszázhetvenen találtak jól felszerelt, ízlé­sein berendezett otthonra. A két korszerű intéz­mény építésének költségei meghaladták a negyven- millió forintot. Képünkön a lajosmizsei kollégium látható, amelynek indulásával 10—15 kilométeres körzet külterületi általános iskolás gyermekei részesülhet­nek szakszerű oktatásban.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom