Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-01 / 206. szám

1976. szeptember 1. • PETŐFI NEPE • S A tudományt a haszna méri Párbeszéd dr. Vonsik Gyulával A filozófiai tudományok kandidátusa. Ilyen minősítéssel mifelénk rendszerint a magas tudományokba temetkezik az ember. Ven­déglátónk, a TIT főtitkára úgy látszik más­ként vélekedik. Szerinte: a tudományt a hasz­na méri. S hogy e haszon gyarapodjék: kell a gyakorlat. Terjedjen csak az ismeret, ez az igazi próba. — Mondana néhány, a társu­lat munkáját jellemző adatot1 — Az elmúlt esztendőben 507 ezer órát dolgoztunk. Előadás, tan­folyam, szakköri foglalkozás, tu­dománybaráti kör, országjárás, • Dr. Vonsik távcsöves bemutató, nyelvtanfo- Gyula lyam stb. egyaránt szerepel eb- a TIT ben az összesítésben. Jelzésszerű főtitkára e felsorolás, hiszen több mint harmincféle formában tevékeny­kedünk. E szám legnagyobb téte­le a 103 ezer órányi előadás. Ko­rábban főként egyedi előadásokat látogathattak a résztvevők, most jó ötven százalékuk zárt rendsze­rű tematikát, szabad egyetemi, akadémiai rendszerű sorozatot hallgatott. Rendezvényeink láto­gatóinak száma a hatmilliót is meghaladta. Körülbelül 30 ezer előadót foglalkoztattunk, az or­szág 3100 helységének 80 százalé­kába rendszeresen sel jutottunk, Ekkora közönséggel, ennyi mun­katárssal a TIT még sosem dol­gozott. Most már inkább minősé­gi változtatásokra kell töreked­nünk. — Milyen módosításokra gon­dol? — A minőségi változtatásnak három feltétele van. Az első: az igényformálás. Kétféleképpen le­het az igényeket formálni. Az egyik mód: tudomásul vesszük, hogy a tudományok termelik a maguk igazságait, ezeket meg kell ismertetniük a hallgatókkal. Az új igazságokat is. Ez a klasz- szikus forma, mely — nyugodtan mondhatom — elavult. A tudomá­nyok fejlődése közismerten olyan gyors, hogy megismertetésük: hiú ábránd. Azt kell tehát ismertetni, amit az itt és ma élő emberek­nek (ahhoz, hogy feladataikat jól elláthassák) meg kell ismer­niük. Vagyis problémacentrikus, gyakorlatközpontú, emberszemlé­letű ismeretterjesztést kell létre­hozniuk. Mert az embereket —, ha nem a tudományok valamelyi­kével foglalkoznak — általában inkább a mindennapos kérdések foglalkoztatják. Ezeket érdemes tehát jól ismernünk, s a tudo­mányok ismeretében megvála­szolnunk ... A második feltétel: ki-ki a dolgokkal rendszerint nem vala­melyik tudomány szempontjából találkozik. Arra kell tehát töre­kednünk, hogy megadjuk, meg­értessük a dolgok összefüggésé­nek rendszerét. Korszerűek pedig csak akkor lehetünk, ha válasza- szaink minél komplexebbek. Ezért igyekszünk tématerveinket úgy összeállítani, hogy gondolattartal­makat közöljenek, ne csak adato­kat ... A korszerű ismeretterjesz­tés harmadik feltétele a mozgósí­tás, a közös megoldást kell szor­galmaznunk ... Nem egyszerűen a műveltséget, hanem a szocialista műveltséget kívánjuk terjeszteni. Társulatunk alapítója, Bugát Pál még a tudomány népszerűsítéséről beszélt. Messzire jutottunk ettől a felfogástól. Terjesztenünk kell a tudományt. — Gondolom, új vállalkozások­kal és megújult előadói szemlélet­tel valósulhat meg ez a korszerű felfogás... — Természetesen mindkettő kell hozzá. Sőt, a hallgatóság szemléletmódosulása is ... Mégis, milyen változtatások szükségesek? Három új típusú sorozatunk a példa erre. Ügynevezett TÉT (tudomány, élet, társadalom) so­rozatunk ipari- és mezőgazdasági munkásokhoz, valamint az ifjú­sághoz kíván 10—12 olyan nagy témakörben szólni, amelyben tár­sadalmi önismeretünk hiányos. (Pl. A gép és az ember viszonya: Régi falu, új falu; Milyenek va­gyunk mi, mai fiatalok.) TTT (tu­domány, technika, társadalom) el­nevezésű sorozatunkban a termé­szettudományokat próbáljuk új módon terjeszteni. (A természeti kincsek nyomában, vagy a hírköz­lés tárgykörében.) A szocialista életmód kérdéseit öleli fel har­madik új szériánk. (Mitől szo­cialista az, amit életnek neve­zünk; a munka, a közélet, a csa­lád legkülönbözőbb összefüggé­sei) ... Üj vállalkozásaink már az egész ország területén élnek, mű­ködnek, de ma még csak kis számban. Az is oka ennek, hogy az előadóknak úgyszólván új szakmát kell tanulniok. Aki ko­rábban, mondjuk az 1848-as for­radalomról, vagy a newtoni me­chanikáról beszélt, most merőben más feladat előtt áll. Kompié* előadást kell tartania, mert ma mór csak az összefüggések feltá­rásával érdemes bármiről is szólni. — Módosulnak-e az egyéb zárt ismeretterjesztési formák? — A József Attila Szabadegye­temre Budapesten több tízezer ember jár. De természetes az ország más tájain élők hasonló igénye. A szabadegyetem feltéte­lei most vidéken is megértek. A cél. minden megyeszékhelyen le­gyen ilyen ismeretterjesztési for­ma. Már az elmúlt esztendőben 256 tagozat működött országszerte, a hallgatók száma megközelítette a 30 ezret, 16 százalékuk fizikai mun­kás volt. Ez azért is értékes szám, mert a szabadegyetemi beiratko­zás alapfeltétele az érettségi... Ugyancsak nagy reményeket fű­zünk a szocialistabrigád-vezetők akadémiájához. Ennek az egyre több helyen megalakuló fórumnak az adja életképességét, hogy meglévő közösségre épít... Ok­tóbertől indul a Televízió és a TIT közös vállalkozása, a tévé­egyetem. A 40 előadásból álló so­rozatot a TIT a maga eszközeivel feldolgozza, bízva abban, hogy talán sikerül olyan szervezett, ter­vezett, nagy tömegekhez szóló, iskolán kívüli oktatási formát lét­rehozni, amely ellenőrizhető. Minden megyei székhelyen, vala­mint a jó TIT-hagyományokkal bíró nagyüzemekben szeretnénk konzultációs központokat létesíte­ni. — Nagy számok, rokonszenves tervek, de még most is gyakran előfordul, hogy az előadó csak néhány betévedt hallgatónak be­szél. Mi lehet ennek az oka? — Még mindig hajlamosak va­gyunk a tudományok misztifiká­lására. Pedig a tudomány nem aranyborjú, amelyet imádni kell. Az „én úgysem érthetem meg”, vagy a „nincs is szükségem rá” szemlélet nem kedvez az ismeret- terjesztésnek. Pedig a tudományt nem félteni kell, hanem a magun­kévá kell azt tenni. Hiszem, hogy le lehet küzdeni az előítéleteket, mert semmi, de semmi nem szól mellettük... Érvényes persze ennek a felfo­gásnak a fordítottja is: a magyar szellemi életben nincs még elég bec sülete a tudományos ismeret- terjesztésnek. Pedig az átlagnál műveltebbek körében is de gya­kori az, egyoldalúság! A szocia­lizmus a tudatosság társadalma,. ,u tudomány behatol az ember éle­tének minden mozzanatába — mondogatjuk. De amikor ennek jeleit a közgondolkodásban keres­sük, elcsodálkozunk. Nem jutot­tunk el oda, hogy az emberek igazi szükségletüknek tekintsék a korszerű, vagyis az összetett tu­dóst. Van üres előadóterem, ám szerencsére kevés. De vajon azok vannak-e ott, akiknek ott kellene lenniük?.,. Mi a teendő? Lát­hatunk casco-, és láthatunk OTP- reklámokat. Ami az anyagi lé­tünkhöz kötődik, annak a reklám­ja rendszerint kitűnő. De az ér­telmes lét hírverése nem kielégí­tő. Pedig ennek a szükségletünk­nek is kell a reklám. Hogy mó­dosuljon, a szemléletünk, hogy bölcsebben válogassunk, hogy szellemi létünket is megtervez­zük. Nádor Tamás Az olvasó nép országában Ilja Ehrenburg mondotta, hogy a szovjet irodalom legnagyobb alkotása szovjet olvasó. Jósé Marti mondta valaha, hogy ad­dig nem lehet latin-amerikai iro­dalomról beszélni, amíg nincs Latin-Amerika. Amikor ezek a szavák elhangzottak — 1881-ben már kiváló latin-amerikai köl­tők, írók, drámaírók alkottak, akiket ő is ismert, e gondolatá­val e földrész talajához kötődő, s népéről a népének szóló irodal­mat igényelte. Ha irodalomról, olvasókról szólunk, mindkét gondolat idő­szerű ma Kubában, az olvasó nép országában. Ma az olyan nemzetközileg elismert íróegyé- niségek, mint Nicolas Guillén, Alejo Carpentier, Juan Mari- nello saját hazájukban is ismer­tek, szeretettek, műveik olvasá­sa a kubai nép számára szinte mindennapi szükséglet. A forradalom győzelme a po­litikai irodalom eddig soha nem látott felvirágzását is meghoz­ta. A könyvesboltokban olyan szerzők művei jelentek meg Ku­ba e dicsőséges napjairól, mint Onelio Jorge Cardoso, Dora Alonso, Renée Méndez Capote. Mirta Aguirre, Nersys Felipe könyveiből pedig a legfiatalab­bak is e föld hőseit, vidékeit, népeit, gyümölcseit, szép min­dennapjait ismerhetik meg. Kor int hős zi mozaikok Korinthosz közelében. Isztmi- niában felfedeztek egy i. u I. szá­zadából való színes mozaikot. A 20 méter hosszú és 8 méter széles mozaik egy női fejet viselő sár­kányt és egy halakkal körülvett tengeri szörnyet ábrázol. A cal$- forniai egyetem tanára, Clement professzor, aki kollégáival együtt a mozaikot felfedezte, úgy véli, hogy ez az egyik legértékesebb régészeti felfedezés a második vi­lágháború óta. A mozaikot restaurálják, majd kiállítják az Isztmiában épülő új múzeumban. YJ Egy ember a háborúban Gábor Miklós újabb könyvéről Gábor Miklós a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy „mostani konszolidációnk világában nap­nap után lőnek, gépeket rabol­nak, a képernyőn kiégett üzle­tek, beomlott házsorok.” Termé­szetesen mindez nem Magyaror­szágon történik, de van ilyen a világban, nálunk is volt. Üjabb könyve erre is emlékezteti mind­azokat, akik már-már elfelejtet­ték, vagy csak legendának tekin­tik a több mint három évtizede történteket. Gábor Miklós ezt a címet vá­lasztotta legfrissebb kötetének: Kicsi-világ-háború. Eddigi köny­veiben — Tollal, A színész ár­nyéka, Feljegyzések Alceste-ről —, többnyire a színész-mester­ségről írt. Helyesebben csak lát­szólag arról, mert vallja, hogy mestersége-hivatása nem választ­ható el az élettől. Most megje­lent könyvének alcímében ezt olvashatjuk: „Napló, huszonöt évesen”. A kockás fedelű napló hátsó borítóján az a katonaruhába bújtatott, hadbainduló fiatal szí­nész látható, aki az első lapokon még lányokról is ábrándozik, akinek a háború inkább csak valamiféle gyakorlathoz hason­lít. Ábrándjaiba be-betör a va­lóság: a zablacsörgés, a korai riasztás, a tömlő nélküli kerék­párokat toló katonák látványa, egyre sűrűsödnek a hírek a par­tizánokról, értesülések a frontról, fejetlenség tapasztalható, 1944 koraőszét írták akkor. Elevenek még az otthoni emlékek: az okos barátok, a kedves lányok, a csöndes szobák, idő is van róluk elmélkedni. Az első bevetés előtt még meditálhat arról, hogy ki az igazi ellenség, kitől kell fél­ni, de az életben — így a napló­ban is — gyorsulnak az esemé­nyek: az első, emberre leadott lövések, újabb és újabb tüzelőál­lósok jönnek létre, „délután hegyre futás, át a Dnyeszteren, állatkínzó fegyelmezők, tisztek, altisztek ezzel akarnak lelket ön­teni belénk: edzenek" — örökí­ti meg egyebek között. Egyre többször vesz rajta erőt az elke­seredés. Szerelemre gondolnék, de lekváros bukta jut eszembe — írja. A németek állítólag futnak — jegyzi meg reménykedve. Az utólag tömörített és kommentált napló tárgyias részei különösen akkor válnak hátborzongatóvá, amikor hőse a háború valóságá­val találkozik; maga is harcoló katona. „Egész délután tüzel­tünk, felgyújtottunk egy falut”, majd később: „Tegnap ezerkét­száz amerikai gép támadta Buda­pestet. Ki hal meg otthon?” — írta naplójába a huszonöt éves' Gábor Miklós, aki sokszor ke­rült különleges helyzetbe, de sorsa nem különbözött katona­társaitól. Életének ez a pár hónapja egy sodródó ember története. Harcol, azt teszi, amit parancsolnak, má­sok hősnek nézik, fél az ellen­ségtől, de örömmel hallja győ­zelmeinek híreit, a partizánok közé kerül, de fogolyként keze­lik, kiszabadítják a gyűlölt né­metek, hadbíróság elé állítják, de társával együtt visszairányít­ják az alakulatához, élni akar, szerencséje volt — hazajutott. Háborús énregény ez a napló, egy emberről szól, akit tettei né­ha hidegen hagytak, de kötődése a „búvó otthoni táj”-hoz, kapcso­lata az emberi szenvedéssel, az áldozatokkal, mélységes felhá­borodása az embertelenséggel szemben megtartotta humanistá­nak, művésznek. Így írhatta, ír­hatja lé, hogy „ez a néhány ele­mi érzés mintha becsület lett volna és gyermeki tisztaság, amelyet nem tudtam megtagad­ni, volt, megjelent, ha másként nem, egy könnycsepp formájá­ban (?!), ilyenkor mégiscsak azt hittem, megérdemlem, hogy élek, mert mégiscsak hiszek a jóság­ban ..." Gábor Miklós érzékletesen ír nemzedéke háborús ifjúkoráról. Olyan emberi dolgokat mond él a „Kicsi-világ-háború”-ja kap­csán, amelyekre érdemes figyel­ni a konszolidált, békés viszo­nyok között is. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) Komáromi Attila A KARMESTERNÖ 9 Váradi Katalin 1973-ban szerezte meg karmesteri diplomáját a Zene­művészeti Főiskolán és azóta az Operaház tagja. Magyar­országon jelenleg ő az egyetlen női karmester. Képünkön: Begányl Ferenccel és Rozsos Istvánnal próbálnak. Georges Simenon a liégei egyetemre hagyja kéziratait George Simenon valamennyi kéziratát a liégei egyetemnek ado­mányozta. Ez az adomány képezi majd a filozófiai és irodalom-tu­dományi tanszéken létesítendő Georges Simenon Intézet alapját. Az intézet feladata lesz a krimi irodalom tanulmányozása és az említett kéziratok megőrzése. Liége-ben már működik egy Georges Simenonról elnevezett könyvtár. Mint ismeretes, az író liégei származású ifjú korában a La Gazetta de Liége című lapnál mint újságíró tévékenykedett. 1975-ben az egyetem díszdoktorá­vá avatták. (32) A fürdőszobán át surrantam ki az előszobába. Családom a nagy­szobában a Family Flinstone ug- rándozáséban gyönyörködött, és semmit se hallott a Szinkronhan­gok üvöltözésétől. De a nagy­szoba ablaka különben is a ház túloldalára néz. Az előszobából kiosontam a lépcsőházba, és nyo. más le a ház elé. Együtt értünk oda>, a rohamkocsi meg én. A parkolóhely mellett, talán másfél méterre a Volvótól, az öreg Jur- nik feküdt az aszfalton, körülöt­te legalább ötven ember, ebből a háztömbből is. férfiak ingujjban nők pongyolábain, de idegenek is, ballonkabátban meg általában úgy öltözve, ahogy utcán jár az ember. A mentőorvos már ott térdelt az öreg mellett, és gombolgatta rajta a kabátot, hogy hozzáfér­jen a mellkasához. Az öreg Jur- nik arca kék volt, és a szeme is fel volt akadva, és libabőrös let­tem, mert egyszer akkorát hör­dült, mintha abban a pillanatban halt volna meg. A B lépcsőház­ból a Dobos srác anyja odaro­hant a mentőorvoshoz, és bele­visított a fülébe, hogy az öreg Jurniknak egyszer már volt in­farktusa. Az orvos az öreg mellkasán csinált valamit. Hallottam, hogy szól valakinek, aki bent volt a rohamkocsiban: — Oxigén! — Megmarad? — a Dobos gyerek anyja ezt is visítva kér­dezte. Az orvos ránézett, a visítás miatt, de nem felelt neki. Bepakolták a mentőbe az öreg Jurnikot, és a kocsi eljajgatott a Belváros felé. Hát ez volt az ábra. Egyszerű­en és értelmetlenül. Az öreg Jurnik nem panaszkodik többet a balkonról a csillagos égnek. De ezt nem ott gondoltam, hanem most. Mire beértek a kórházba, az öreg már nem élt. Valaki a kapu előtt mondta, amikor ha­zajöttem. (De bármennyire ért­hetetlen, én már akkor tudtam, hogy halott, amikor elvitte a ro­hamkocsi.) Ott csak álltam és bámultam az emberek között, pedig már csak azt a helyet láttam, ahol feküdt az öreg, amíg a mentő el nem vitte. Aztán úgy éreztem, hogy fáj a karom. Ahol a meccs közben a salak lesmirglizte a bőrt. De nem úgy fájt, ahogy fájnia kellett vol­na, hanem mintha szorította vol­na valami. És csak akkor vet­tem észre, hogy tényleg fogja valaki a karomat, mintha ka­paszkodna belém. A volvós nő volt, akinek meg­néztem az akkut. — Istenem, milyen szörnyű az ilyen... — Azt hiszem, észre se vette, hogy a keze belém ka­paszkodik. — Pillanatok alatt meghal egy ember... Aztán kifelé mentünk az em­berek közül, akik még mindig összevissza dumáltak, hogy me­lyik mit látott, összecsuklott-e az öreg vagy egész hosszában elvá­gódott, arccal előre esett-e és a mentőorvos fordította a hátára, vagy megpördült esés közben, és úgy esett a hátára... Nekem még mindig ki volt száradva a szám. — Egyszer csak hallom — mondta mellettem a volvós nő —, hogy emberek kiabálnak. Ki­nézek az ablakon, látom, hogy itt csoportosulnak a kocsi körül. Azt hittem, a kocsival történt valami. Lerohanok és látom ezt az öregembert... Bár inkább a kocsival lett volna akármi baj... Mondtam volna neki, hogy en­gedje el a karomat, de száraz volt a szám, nem tudtam mon­dani. — Alig állok a lábamon — mondta a nő, és neki is alig volt hangja. — Legalább a liftig kí­sérjen el... Lépkedtem mellette a C lép­csőház felé, és még mindig nem tudtam mondani, hogy fáj a ka­rom, a kötésen át is fáj, annyi­ra markolja. Á liftnél megálltunk. Nekitá- niaszkodott a liftajtónak. Fehér volt, mint az aludttej. — Jöjjön, igyunk valamit — mondta. Ügy nyitotta ki a lift­ajtót, mintha lassított filmen mozgott volna. Amíg ment fölfelé a lift,* arra gondoltam, hogy a nő a máso­dik emelet háromban lakik, meg arra, hogy se az öreg Jurniknak a fiát, se a menyét nem láttam ott az emberek között. A második emelet háromnak az ajtaja félig nyitva volt. A nő úgy rohanhatott le a ház elé, hogy be se csapta az ajtót. A lakás olyan volt, mintha még csak félig bútorozták volna be. Ha nincs annyi festmény a falon, üresnek látszott volna. De a falakon sok festmény volt. A parkettán pedig vastag sző­nyegek és olyan alacsony fekhe­lyek, mintha mindegyiknek lefű­részelték volna a lábát. Körös­körül ilyen fekhelyek a fal tö­vénél. A sarokban pedig egy olyan alacsony szekrény, hogy a nőnek oda kellett térdelnie eléje, mert csak térdelve lehetett be­lenyúlni. Ez volt a bárszekrény. — Mit iszik? — kérdezte. — Üljön le. Mert még ott álltam a szoba közepén. A bárszekrényben mindenféle italok voltak, minden üvegen szí­nes külföldi címke. — Whiskyt kér? ' Lehet, hogy mondtam, vagy bólintottam, mert a nő whiskyt töltött két pohárba. Mindegyik poháron régi autók voltak mat­ricából, amit ráégettek az üveg­re (Kollár Ildiéknek is vannak ilyen poharaik). A nő odajött hozzám a poha­rakkal. Mosolyogni akart, érte­síteni engem vagy saját magát, hogy már kezd felengedni az ijedtsége, de még mindig aludt­tej volt az arcán a smink. Ke­zembe adta az egyik poharat, és mutatta, hogy üljek le valahol az alacsony heverőre. Nem akartam leülni, mégis le­ültem. Valahogy jól is esett .a közérzetemnek, hogy ülök. It­tam a whiskyből. Csak annyit éreztem, hogy keserű. A nő is ült, a bárszekrény­hez ment vissza, ott ült le, ivott a whiskyből és nézte, ami még maradt a pohárban. Éreztem, hogy a whiskytől lassan működésbe kezdenek a riyálmirigyeim. Amikor már nem volt száraz a szám belseje, azt kérdeztem, pedig nem is érde­kelt: — A férje? A nő megint úgy fordult fe­lém, mintha lassított felvételen szerepelt volna. Fölfogni is csak lassítottan tudta, hogy miről ér­deklődök. Jelezni akarta és ér­telmes mosollyal, hogy érti a kérdést, de a mosolyára nem ka­pott volna jó minősítést a ké­pességvizsgáló intézetben. — Ö, nem a férjem... A kol­légám. A vőlegényem, Vagy a barátom. Ahogy akarja ... Egyéb­ként szanatóriumban van. Az idegei miatt... Nagyon meghur­colták. Igazságtalanul. Most már minden rendben. De ki kell pi­hennie magát... Amíg meggyó­gyítják, ide költöztem. Jobb, ha van valaki a lakásban. Legalább öt percig tartott, amíg összehozta a tájékoztatá­somra a szöveget. Állatian ké­nyelmetlen volt a hosszú lábaim­nak, hogy ott kellett kuporog­nom azon az alacsony heverőn. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom