Petőfi Népe, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-03 / 208. szám
v 4 • PETŐFI NEPE • 1976. szeptember 3. | > KISKÖZSÉGEK A MEGYÉBEN • KISKÖZSÉGEK A MEGYÉBEN-« Hagyományok és változások Dunaegyházán „A mi falunkban élő szlovákok mindig nehezen fogadták be az idegent, de ha egyszer valakit megismertek, megszerettek, akkor nagyon ragaszkodók tudtak lenni, és kedvesek." „Derék és jó emberek élnek itt nálunk. Szép szóval mindent el lehet velük érni. Kiveszik a részüket a közös cselekvésből, bizonyítja ezt a sok elvégzett társadalmi munka is." „Keressenek egy szebb és romantikusabb fekvésű helységet a környéken, mint a mienk! Van itt víz, domb, vízmosás, erdő és sziget. Es zeg-zugos utcácskák, ligetek, pincesorok”. íme, három vélemény azok részéről, akikkel • riport készítés közben beszélgettünk. • Egy rész a ligetes, hangulatos faluból Hol van már a „libaváros”? A kisközségben élők többsége századokon keresztül nyögte küzdelmes, viszontagságos sorsát. Amióta a mai lakók ősei több mint két és fél évszázaddal ezelőtt felkerekedtek a felvidéki Hont, Nyitra és Nógrád megyékből, hogy itt, a Duna mellett teremtsenek új életet maguknak, sok minden történt. A szenvedések, betegségek, természéti csapások, katasztrófák nem múltak el nyomtalanul, őrzi még a bu- ,tok keserű ízét az emlékezet. Mégse higgye senki, hogy a falu mai vezetői elsősorban ezeket emlegetik. Nem: inkább a változás jeleit. Méghozzá a gyönyörű változásét. Hogy három éve már mintegy félezer lakásban gáz forralja a levest; hogy kemencét, egyet-kettőt lelhetnénk fel mutatóban: csaknem mindenütt olajkályhával fűtenek, s hogy tizennégy kilométer hosszúságú a vízhálózatuk, és sokat javullak az utak. Szó szerint ideírok néhány mondatot, amit a község vezetőitől hallottam: ,,Régen ..libavárosnak” csúfolták a falut. A hatalmas libalegelő helyén ma egy új lakótelep látható, kétszáznegyven házzal. És menjenek be a lakásokba: elcsodálkoznak azon, amit látnak. A lakáskultúráról nemcsak a városban lehet beszélni.” „És ötvennél több személykocsi szaladgál a községben” — teszi hozzá egyikőjük, nem kis büszkeséggel. A megváltozott élet jeleit sokáig sorolhatnánk. Javult az áruellátás; épül a legújabb boltjuk. Nagyjából elégedettek a szolgáltatásokkal: legfeljebb a rádió- és tévéjavítósok lehetnének gyorsabbak. Kitűnő a közlekedés: naponta tíznél többször indulnak a buszok Budapest, Kalocsa, Dunaföldvár és (átszállással) Kecskemét irányába. Van elég pedagógusuk; nem szorulnak képesítés nélküliekre. A fiatalok kivétel nélkül tovább ■tanulnak; kevés helységről mondható el ugyanez. Mégis: panasz. gond, probléma is van. Abba. hogy kicsi termelőszövetkezetük egyesült az apostagival. kezdenek belenyugodni, bár gyakran felemlegetik nem titkolt keserűséggel. Igaz, megszavazták a tagok, de utána sokan kifakadtak ellene. megbánták. Ám. mivel az élet, a gyakorlat az egyesülés helyességéi bizonyítja, fogynak a panaszok. Bővíteni kellene az óvodát Évente legalább ..tizenöt gyerek kívül marad. A termelőszövetkezet tulajdonában levő. régóta parlagon heverő jónéhány holdas nagyságú. úgynevezett szurdoki részt szeretnék megvásárolni hobbikerteknek. Nagy an érdeklődés, legalább száz kicsi teleknek lenne gazdája — ha engednék. De nem lehet: ez a környék nincs kijelölve ilyesfajta célra. „Dehát inkább így maradjon még sokáig, teljesen kihasználatlanul az a terület?” — kérdezik a dunaegyháziak. minden jel szerint jogosan. Szlovákul tanulnak ; Bármerre is járunk a girbegurba utcákon, mindenütt felfogja "fülünk a szlovák beszédet. Mint Bács-Kiskunban még Miskén, Kiskőrösön, itt is a szlovák nyelv magyarral kevert helyi nyelvjárását beszélik. S mint másutt, itt is elsősorban, sőt csaknem kizáróan az idősebbek. A hivatalos helyek kétnyelvű feliratai is a nemzetiségi tudat ébrentartására való igyekezetei mutatják. Mint ahogyan az a tény is. hogy az óvodások és kisír kolások is szervezett keretek között tanulják őseik nemzetiségi nyelvét. Évente legalább kétszázan. Nagy az érdeklődés az ismétlődő nemzetiségi napok iránt. Ilyenkor más szlovák helységekből. sőt a szomszédos baráti Szlovákiából is érkeznek szólisták és csoportok, hogy saját • A Hajnörzirnl elnevezett művelődési ház. (Méhesi Éva felvételei) • Egy Tematikus kis pince — a sok közül. nyelvükön szórakoztassák az egybegyűlteket. Legközelebb az eg'yik pozsonyi ének- és táncegyüttes lép színpadra náluk. A miskeiekke! is gyümölcsöző kapcsolatot építettek ki eddig. Legalább egy-két fiatal szlovák iskolában tanul tovább az egyetemen. főiskolán. Mondtak egy érdekes számot: jelenleg kilenc helybéli fiatal készül az életre felsőfokú oktatási intézményben, S közülük hatan részben szláv szakosok. Három esztendő óta működik a nemeztiségi szakkör az iskolában. A tagok közül Szabados Eszter hetedikes tanuló tavaly országos szlovák nyelvű szaktárgyi versenyen második lett. Tóthné Váczi Éva tanárnő vezetésével igyekeznek a fiatalok elsajátítani az irodalmi szlovák nyelvet. A kilenctagú citeraze- nekar is gyakran játszik helyi gyűjtésű dalokat. A hagyományaik között szerepel egy olyan tény is, mely a magyar történelem nagy korszakához, a felvilágosodáshoz kapcsolódik. Hajnóczi József az üldöztetése idején menekülésre kényszerült, s a faluban élő szüleinél bújt meg egy ideig. A család évtizedeken keresztül lakott Dunaegyházán. Ezt büszkén emlegetik az itteniek. Mint ahogyan azt is, hogy a műemléki jellegű, kétszázéves templomukban a hires' 'történelmi festőnek. Than Mórnak egyik bitivé látható. Ami kevés helyen van meg Tapasztaltunk Dunaegyházán valami olyasmit is, ami bizony- kévés helyen van meg. Azt, hogy itt a különböző posztokon munkálkodó emberek nagy része — csaknem egytöl-egyik —, sok esztendő óta ugyanazon a munkahelyen található. Így aztán igazán van alkalmuk megismerni az emberek életét, a legjellemzőbb sajátosságaikat és törekvéseiket. Nézzünk néhány példát. Bakos János iskolaigazgató — egyben a népfront bizottság elnöke is — éppen negyedszázad óta van ebben a beosztásában, ugyanez mondható el Szabados Sámuelné vb-titkárról és Szabados Antal községi párttitkár- ról is. A tanácselnök, Herényi László huszonhárom év óta végzi megtisztelő hivatását. Az egyesült termelőszövetkezet elnökhelyettese ,— sokáig elnök — tíz éve; Pincés Aladár művelődési ház igazgató nyolc esztendő óta dolgozik jelenlegi munkahelyén. A vezető óvónő, Pinczés Aladárné is éppen egy évtizede neveli a legkisebbeket. S Fafka Sámuelné óvónő húsz év óta. És még nem is soroltunk fel mindenkit. — Mi a titka ennek? — kérdezem a község vezetőit. — Az, hogy nálunk jó a közszellem; aki egyszer otthonra lelt a mi szép kicsi falunkban, az nem vágyik el innen. Varga Mihály Béniék pasztellpirosa éni és Gazsi, a hires-neves Zöld az arpa. zöld a búza téesz építőbri- gádjának tagjai elválaszthatatlan jó cimborák voltak. Abban a korban járták, amikorra benői máraz ember fejelágya, de azért marad még egy kis puhája: húsz és harminc közölt. Kettejük közül a mokány, göndör Gazsi volt az eszesebb, a medvecammogású Béni az erősebb. Azzal szereztek maguknak tekintélyt a luesznél, hogy ha fír párban nekihuzakodtak a munkának, négy másik hátán hiaba retett tajtékot az ing. nem győzték a tempójukat. De egy. s más kópéságuk is közrejátszott, hogy ismerték és kedvelték őket szerte a szövetkezetben, □ □ □ Az egyik reggel Béni a téesz- iroda folyosóján várta barátját, akire a brigád kormányzását bízták. hogy amint kijön az eligazításról, menten beszélhessen rele. — Te. Gazsi! Figyelsz? Figyelsz? — csapott le rá. — Mondjad, no! — biztatta amaz. — Jó lenne valami könnyű meló. A derekam ... Figyelsz? — Könnyű meló? Hjuj!... Nekem is fáj minden csontom. De könnyű meló mára nincs. — Istenbizony? Találj ki valamit! Figyelsz? — Nem tudok. Hacsak... De ahhoz nem értek. — Mi az? Gazsi! Figyelsz? Mi az? — A, ahhoz nem értünk. A pékséget kellene kifesteni benn a városban, mert nem kaptak rá festőt. A főkönyvelő kérdezte, de... — Megcsináljuk! Figyelsz? En érlek hozzá. Elvállaljuk ketten. Ne marhulj, Béni, mert orrbaváglak! Életedben se volt még pemzli a kezedben. — Hogy nekem? Mikor Pesten melóztam... — Tudom, tudom. Pesten ezermester lettél. Menöjenö. Csillag a magyar építőipar egén. — Idefigyelj. Gazsi! Hazudtam én már neked?! — Hajjaj, komáin ... — Ki a legjobb kőműves a brigádban? Utánad? — Te. komám, de festőnek csak olyan lehetsz, mint Keresztapa szólóénekesnek. Keresztapa, a téesz építőrészle- géhez beosztott izmos, középkorú paripa már indulásra készen állt ri szekere előtt, amikor a kél barat kilépett az irodaház tornácáról az udvarra. A brigád szokás szerint a vénséges-vén szomorúfűz alatt gyűlt össze. „Hl jör. Gazsi, a magyar huszár, meg Betti, az amerikai cowboy!" — kiáltozták az érkezők felé, hahotával elegyítve. Gazsi megtorpant. — Állj! — szólt Bénihez. — Ezektől máma nem lesz nyugtunk. Tényleg tudsz falat festeni? — Vallatóan a szemébe nézett. — Bizonyúristen, hogy tudok — vágta rá Béni, bal kezét, szívére helyezve, jobbját esküre emelve. — Akkor gyerünk vissza a főkönyvelőhöz! □ □ □ Előző nap történt ugyanis, hogy az Ürögi-tanyára, a birka- hodályhoz parancsolták a brigádot, hogy hozzák rendbe. Már kététrafelére végeztek. Utána, a szokásos egymás-ugratása közben Béninek az a gondolata támadt, hogy rendezzenek lovasversenyt. Ráérnek estig. Döntsék el, ki üli meg legjobban Keresztapát. A pejkónak abba kellett hagynia a leqelészést. Elsőként Gazsi kászálódott föl Keresztapa hálára, amit nyereg htján kapaszkodónak rajtahagyták a hámot. A brigádvezető tán életében ha kétszer ült lovon, kisgyermekkorában. Akkor is csak álló pacin. De el nem vállalta volna semmi pénzért. Pedig tartott a versenytől. Ugyanis Keresztapa egyszer-kétszer kimutatta már a foga fehérjét. Gazsi úgy okoskodott, hogy jobb lesz elsőnek lenni, mert ha elölte valaki felidegesíti Keresztapái, akkor neki régen rossz. Szépen kocogva tette meg a ló az első kört az akácerdő és a kukoricás közé zárt szikes gyepen. ..Uraim, ez itt Gazsi, a verhetetlen magyar huszár!” — het- venkedett a brigádvezető a siker mámorában. Pedig úgy zötykfílö- dr.lt Keresztapán, mint a táska a szaladgáló iskolásgyerekek hátán A második körnél, mikor a lovas a kis erdő felé közeledett, motorbicikli ugrott ki a fák mögül a dülőúton. Brrrr . . . Keresztapa a fejét felkapva fékezett, aztán egy valóságos macskaugrással vágtába kezdett az ellenkező irányba. Lovasa nélkül. A magyar huszár úgy repült le a hátáról, mintha egy jobb nevű bajnok, — mondjuk Toldi Miklós — kopjája taszajtotta volna. A brigád fetrengett a gyönyörűségtől. A megbokrosodott Keresztapát csak nagynehezen fogták el. Béni vette kezébe a gyeplőt. „Az Először a kötelesség • Nem lámpást emelgetve keresgéljük az önzetleneket, a kötelességüknél többet, s mást is adókat, akik megtetézték; tennivalóikat, s úgy hordják terheiket, mint kitüntetést. Sokan vannak, akik a köz javát a maguk javaként értelmezik, s gyakorolják, hiszik is, tanúsítják is, hogy a tettvágy, az alkotókészség, a közreműködés nemes igénye nem áll meg a kenyérkereset szabta határnál. Túllép azon, a termelést segítő ötletekkel, javaslatokkal, a lakóhely dolgainak intézésével, társadalmi tisztségek vállalásával, melyekért, mindezekért, ha jár valami, csupán egy kézfogás, a köszönet. A miértre egyszerű a válasz: így érzik jól, s teljes embernek magukat. A kisebb közösségekben egy, vagy néhány ember, az üzemben csoportnyi, a lakóhelyen szintúgy, s tágabb látóhatáron belül seregnyi már, aki vállalata és vállalja a kötelességein, a fizetett munkáján felül állót. Példájuk fénye erős, bevilágít odal is, ahol kényelmesen meghúzódik a kel- letlenség, az immel-ámmal tett kötelesség, a javadalmazással arányban nem álló munka. Azok sorában tehát — s miért tagadnék, hogy hosszú, népes sor ez —, akik követeléseikben, igényeikben, vágyaikban mindent járandóságuknak vélnek], ám cselekedeteikben addig sem jutnak el, ameddig el kellene jutniuk: fizetett dolgaik maradéktalan teljesítéséhez. Csak a fizetési borítékot teszik el, fáradhatatlanul tártjuk a markukat, rínak, hogy nem jut semmire, ennyi pénzből megélni nem lehet. S lám. élnek, de méghozzá milyen jól! Azokból és azok hátán, akik csak akkor nyugodtak, ha senki sem kiálthat utánuk, félben a munka, hová- szaladnak. • Leírtuk, igaz: sokan vannak, akik szívesen vállalják a kötelességen túli többletet. Leírjuk, igaz: sokan vannak, akik mást ugyan nem. de maradéktalanul megteszik a kötelességüket. Sajnos, azt is leírhatjuk, mert az is igaz, hogy társadalmunk minden osztályában és rétegében akadnak napot lesök, időt lopok, buzgó semmittevők, semmiért jó pénzt kapók. Emberi gyengék viszik, sodorják partszélre ezeket, -.hogy onnét nézzék, miként küzd ,,a többi az árral, Van. aki ezért ügyesnek hiszi magát, a másik csak a mai napot rakja az elmúlt mellé, úgy ió neki, ahogyan éppen van. Sokfélék, abban mégis azonosak, hogy létezhetnek így ia, mert azok, akiknek erkölcsi alapja lenne a noszogatásra. a számonkérésre, békén hagyják őket. Hagyják? Hiíföen mi más, ha nem az érthetetlen belenyugvás, a szemhunyás tisztességeseket csúfoló ingerkedése a már-már jelmondattá lett méltatlankodás: „Ha nem hagynak békén, kilépek”. meg „ennyi pénzért nem érdemes dolgozni”. Mondják, fújják, s bár hihetetlen, de sajnos, igaz, nem akad, alig akad, aki penderítene rajtuk egyet, s megmutatná, hol, az ajtó. • Gyorsabban akarunk haladni, lépést tartva rohamosan növekvő igényeinkkel. Folyamatosan emelve az életszínvonalat, gyarapítva az egyéni és családi jövedelmeket, jobb holnap körvonalait rajzoljuk fel, s közben, mintha elfeledkeznénk azokról, akik vigyorgó vagy közömbös képpel kiálltak a sorból, vagy be sem léptek abba. Túl sokan, a megengedhetőnél, a ritka reménytelen eseteknél jóval többen vannak azok, akik letörölték palatáblájukról a kötelesség szót, akik úgy hiszik, csak jogaik léteznek, Nehogy félreértés legyen; aligha bizonyos foglalkozási helyek, borravalós szakmákként emlegetett tevékenységek sajátja, kísérője ez. Ott esetleg szembetűnőbb, jobban ingerli a becsületesek íriszét — vagy tenyerét inkább —, ám meglelni a nyűgöket, a sóhajtozókat, a pa- naszkodókat, de semmit nem csi- nálókat mindenütt. A muszáj sohasem fullad a Dunába — mondták apáink, azaz a kötelesség nagy úr, parancsa messzire hangzik. Igenám, de mit hallanak belőle azok, akik bedugják, befogják a fülüket? Semmit, vagy annyit, hogy másoknak szól, nem nekik! Mi meg szitkozódunk, s mérges beszédeket tartunk. Cikkeket írunk, nyilatkozunk a rádióban, a televízióban. az üzemi lapban, mun- kásgyűlésen, Általában Károlyról és Mognevezellen Pálról, akik gyorsan szedjék össze magukat. Akik vegyék észre, hogy ez így nem megy. Zárkózzanak fel társaik többségéhez. Lássák be, hogy a nemzeti jövedelem, a termelékenység. a solejtcsökkentés, az anyagtakarékosság . . . Általában Károly és Megnevezetlen Pál nincs ott a gyűlésen, nem olvas újságot, mást hall, lát a rádióban, a televízióban, ö, ők azt választják ki mindezekből maguknak, ami nem zavarja őket. • Mert nehéz Általában Károly helyett a mellettünk dolgozó Károlvnak azt mondani, komám, ez így nem megy. Mert kényelmetlen fölhívatni a főosztályvezetői, vagy igazgatói íródéba Megnevezetlen Pál helyet! a valóságos ténfergő, munkáját Imitáló ügyintézőt, a azt mondani, keressen más sétahelyet, vagy színpadot. Kinos a termelési tanácskozáson, a brigádgyűlésen, szakszervezeti, vagy párttaggyűlésen azt mondani, hogy kik fölöslegesek, kik temetik naponta a munkát, nem érdemlik meg a bért. Nehéz, kényelmetlen, kínos ... Mennyi jelző menti, magyarázza a megmagyarázhatal- lant. Azt, hogy hallgatunk, tesz- szük a dolgunkat, s azt is megcsináljuk, amit nekik kellene elvégezniük. M. O. £ amerikai cowboy következik!” — hirdette ki öblös hangon. Már néhány lépés után vágtára fogta Keresztapát, s úgy ülte meg, mint egy hivatásos zsoké. A többiek még a heccelödést is abbahagyták, úgy bámulták Béni délceg lovaglását. A „cowboy” mutatványt úgy öltötte ki: hol a ló egyik, hol a másik oldalán lecsúszott, s- az ellentétes oldalra mutatva azt kiabálta: onnan lőnek az indiánok, onnan lőnek az indiánok .. A társai már kezdték irigyelni Bénit a bátorságáért, és ügyességéért. Am amikor ismét a szik- verte, kőkemény foltra ért a vágtató Keresztapa. Béni lezuhant a fehér földre, mint egy teli krumpliszsák. Súlya alatt elszakadt a ló hámját megtartó h.aslószij... Felcsapott a brigádtagok hebegése. hihizése. meg köhögése. A bemutatónak végeszakadl, a „huszár” és a „cowboy” után senki sem volt hajlandó lóraszállni. n □ □ Bénit és Gazsii a festés sürgősségére való tekintettel a saját kocsiján vitte be a főkönyvelő a téesz városi pékségébe. — Itt a kemencék terét pasz- tellszürkére, a dagaszlólermet pasztellpirosra, az üzlethelyiséget pedig pasztellsárgára szeretném, mert így szokás — mondta a főkönyvelő. — Igen, főkönyvelő elvlárs. Igen... — bólogatott a kél cimbora. Amikor magukra maradtak a kongóan üres sütödében, Béni beletúrt hirtelenszőke üstökébe. — Te, Gazsi! Figyelsz? Mi az, hogy pasztell? — Én, komám nem tudom. Te i'agy a festő ... — Jó, jó. En vagyok. De azért mindent nem értek meg, amit az ilyen tanult emberek mondanak. Pasztell... pasztell... Biztosan jó erős színre gondolt a főkönyvelő elvtárs. Hát persze! Tudom már! Gazsikám, ne félj te, míg engem látsz! Téglát, maltert, bort az állásra! Azt hozd, amit utoljára mondtam — fújta el kedvenc mondókáját Béni felszabadultan minthogy megfejtette a pasztell szó titkát. Harmadnap estére elkészültek a pékséggel. Jött a főkönyvelő és az elnök, hogy megnézzék. Gazsi meg Béni úgy érezték, hogy jó munkát végeztek, kőműves létükre szépen kifestették a téesz melléküzemét. Meg kell hagyni, matrac sót keresve sem lehetett találni a falakon. Lelkesen tessékelték befelé a főnököket, s viszketett a markuk a jutalom gondolatától. A kemencetérbe lépve elkomo- rodott a nyájas vezetők képe. A két cimbora megszeppenve hol a falra, hol a vezérekre fordította a tekintetét. Sötét volt mindkettő. mint vihar előtt az ég. De a villámok csak a dagasztóteremben pezdtek csapkodni. — F,z ... maguknak ... pasz- tellpiros?! — tört ki magából a főkönyvelő. — Hisz ez a szín a gyomorra is hat!! — Szó, ami szó, pocsékabb sötétvöröset aligha mázollak még falra a Dunától a Tiszáig nyúló rónán. Á rikítósárga kenyérüzletben az elnök is kieresztette a hang- ját. — Lekaparni az egészet! Világos. emberek?! Le-ka-par-ni!H — Gazsi és Béni behúzott nyakkal hallgattak. Így végződött, amikor a_ „mesterlovasok” egy kis könnyű munkál szerezlek maguknak. Másnap már az egész téesz arról beszélt, — ki-ki a maga szájaíze szerint ecsetelve —, hogy a főkönyvelőnek a gyomrára ment Béniék pasztellpirosa. A. Tóth Sándor
