Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

M C VE LÖD ÉS • ÍROD A L O M • MŰVÉSZET • IRODAL O M • M V V É S 7 E I

ILLYÉS GYULA

Mákgubók

Szemelte, érlelte a mák fekete sok gondolatát.

Most zörgeti, már zörgeti,

A szél segít neki.

Rázza — mily ös csönd ellen ő? mint csörgőjét a csecsemő; füleli, újra csörgeti.

A szél segít neki.

Jogar, mellyel király legyez; kézigránát, még fanyeles; szenteltvíz-szóró, hinteni —

A szél segít neki.

De volt gyümölcsünk is a mák, tiltották pedig az anyák.

Vágtuk a kontyos koponyát fakardos katonák.

Épp mert csak lopva lehetett, nyitogattuk a fejeket; faltuk a fekete velőt, ifjú emberevők.

Itt van a nyár, érlel a nyár, zörgeti főnket a halál; füleli, mivel van teli —

A szél segít neki.

WEÖRES SÁNDOR

Vízöntő

Erdei forrás, remegő tükör,

Hová haladsz a sűrűből?

— Távoli, sík vidékre.

Nagy folyamok medrébe. —

Sziklai zuhogó, égi álom.

Merre szökellsz a kopárságon?

— Völgyek, dombok közétöe. Tág tenger közepébe. —

Alföldi kút, tanya árnyán,

Nem unod egyhelyt szolgálván?

— Felhővé tornyosulok, Villámlok, a mélybe lehullok.

K

E

N

\

R

S

Ü

T

É

S

9 A kemence fűtése.

A z utóbbi másfél évtized tár- sadalom. és életmódváltozásainak hatására a magyar parasztság körében is általánossá vált a régebben kissé lebecsült „pékkenyérnek” nevezett bolti kenyér fogyasztása. A sütőlapátok, piszkafák és szénvonók többsége eltöredezett, tűzre került. Elenyészően kis részüket múzeumokba vitték. Napjainkban lassan felnő egy olyan falusi nemzedék, amely már nem látott házi kenyérsütést. Érdemes tehát most, a kenyér ünnepén, ha csak villanásnyira is, felidéznünk ezt a nevezetes asszonyi tevékenységet, amelynek látványa és emlékezete sok költőnket és írónkat indított maradandó, szép sorok megalkotására.

A régi magyar paraszti világban a kenyérsütés a legklasszikusabb női munkák egyike volt. Olyan, mint a férfiaknál az aratás. Érdekes, de valószínűleg nem véletlen, hogy mindkét nevezetes munka a Kelet-Európá- ban legfontosabb tápláléknak tartott kenyér előállításával kapcsolatos. A szálasgabona betakarítása és a lisztté őrölt „élet”

kenyérré alakítása sok misztikával tisztelt, méltóságteljes, szinte szentnek mondható művelet volt. Különösen feltűnőek ezek a vonások a hagyományos kenyérsütésnél. Minden műveletnek megvolt az évszázados rendje és titka.

A kenyérsütés tudományának elsajátítása a gyereklány legfontosabb tudnivalói közé számított. Legtöbb helyen az első önálló kenyérdagasztás

és -sütés sikeres elvégzése után vették csak nagylányszámba. Anyára és lányára egyaránt szégyent hozott, ha az új menyecskét az anyósának kellett megtanítani a kenyérsütésre. Ilyen eset ritkán fordult elő. Ha volt rá példa, évtizedekig emlegették. A kenyérkészítés ismerete a férjhezmenés egyik fontos feltételének számított a parasztélet szigorú rendjében.

A régi népes paraszti háztartásokban, a család létszámától függően, hetenként-kéthetenként sütöttek kenyeret. Egyszerre általában 4—5 nagyméretű kenyér fért. a kemencébe.

A sütés előtti nap délutánján

előkészítették. megszitálták a lisztet és megkovászoltak. A sü- tőteknőbe tett és ruhával letakart kovász éjszaka megkelt. A sütés reggelén az asszonyok már kora hajnalban, általában 2—3 órakor talpon voltak. Ekkor végezték a legnehezebb női munkának tartott dagasztást. A tésztát nagy gonddal kellett: megdagasz- tani, mert elsősorban e művelet alaposságától függött, a kenyér minősége. A dagasztás után következett a kiszakajtás: a teknő- ben levő tésztát részekre szabdal, ták, amelyekből kenyereket formáltak. Minden kenyeret egv- egy ruhával bélelt szakajtóba tettek. A szakajtókat a sütésig Igyekeztek meleg helyen tartani. Amíg a szakajtóban állt a kenyértészta. szalmával, szárízék- kel, venyigével, legjobb esetben galagonvarőzsévei beiutötték a kemencét, amelynek az oldalfala kivilágosodott, feneke pedig szikrázott a piszkafa hegye nyomán. A sütőasszony a sütőlapátra borított kenyértésztákról vízzel lemosta a lisztet, majd késsel felvágta az oldalukat, hogy ..gyürkéjük” legyen. Legvégül lapáttal berakta a kenyereket a kemence fenekére. Általában két óra volt a sülési idő, azonban a „tisztabúzából” gyúrt kenyeret valamivel hamarabb kivehették.

Nagyon változatos néprajzi leírásom mellékleteként közreadok néhány fényképet, amelyeket tíz évvel ezelőtt készítettem Kéles- halmon, általánosan használt népi nevén: mancsban. A fotók a kenyérsütés folyamatának befejező szakaszait ábrázolják. A felvételek egy jellegzetes illancsi homoki tanya udvarán készültek. Figyelmet érdemel a képeken látható külső kemence, amelynek néprajzi szempontból különösen szép, régmúltat idéző formája messzi évszázadok paraszti építészetét villantja elénk.

Dr. Baráth János

néprajzkutató

SOBOR ANTAL

Nyárutó

A nyár végi kert mélyéből még a madarak reggeli lármája. Szélcsönd. Fények és árnyékok szelíd játéka a fűben, virágokon, a szőlőlugason. A veranda előtt tömött, nagy rózsabokor, távolabb telt körtefa, almafa.

A diófa alatt kék abrosszal terített asztal, mellette három nádszék. Reggeli teríték: csuporban a tej, barna mázas bögrék, tányéron vaj, sonka, tojás, üvegedényben méz. Piros tálon írissen mosott őszibarack, táskarádió. cigaretta, egy tarka fö- delű regény. A reggeli újság íeketebetűs címoldala. Az imént hangzott el a postás biciklicsengője; az újsággal együtt egy színes prágai képeslap is rákerült az asztalra — Szép időnk van, tanár úr! András a legjobbkor jött haza — mondta a postás. Amióta a fiú vegyészmérnök lett, a postás Andrásnak szólítja; azelőtt ő is Andinak hívta.

A képeslap a fiának érkezett. A tanár nézegette, a fejét csóválta: Jó reggelt, András! ölellek: Anna. Honnan az ördögből tudja ez ott, hogy itt reggel van? Tűriődve forgatta a lapot, közben fül-íöltekingetett a verandára, ahonnan a feleségét és a fiát várta a reggelihez. Aztán hirtelen az asztalra röppentette a lapot. hátrament a kert végébe, majd. mint aki célját tévesztette. előresietett. Az asztalról cigarettát vett föl. rágyújtott. Állva cigarettázott, egvre türelmetlenebbül várta B feleségét.

A tanár egyenes tartá- sú, szikár ember; erősen őszülő haját diszkréten hosszúra növesztette. hogy ne legyen túl nagy különbség a maga, fiatal kollégái és tanítványai frizurája között.

Diákjai ezt csöndesen méltányolták is, de azért változatlanul úgy hívták: az öreg. ötvenhárom évével, a tanári testület legidősebb tagja. A nyárutó mindig megviselte, a vakáció végén nyugtalanság kerítette hatalmába; ilyenkor belevetette magát a kerti munkába, a ház körüli teendőkbe.

De ez a nyár tetézte gondokkal, az idén a kertet is elhanyagolta. Úgy kezdődött, hogy a felesége teherbe esett. Június derekán, az érettségik idején jelentette be. Esti moziba hívta őt; hazafelé sétálgattak, amikor hosz- szú hallgatás után, lépteit meglassítva, mosolyogva kezdett róla beszélni. Öröm, aggodalom, feszült várakozás izgalma ült az arcán: mit szól ehhez.

Ezzel az arckifejezéssel állt az orvos előtt, akihez mindjárt másnap elszaladtak. Az orvos régi barátjuk, de a felesége arcára mégis felszökött valami kis szégyen. Jól emlékszik rá, el is pirult. Pirult és elkapta a tekintetét az orvosról, egyre őt nézte, a férjét, mint aki egyes-egyedül illetékes ebben a dologban. A lehetetlenül zavart hallgatásnak az orvos hangos nevetése vetett véget. Hol egyikükre, hol másikukra nézett és nevetett. — Ez igen! — mondta, és gratulált.

Aztán ide-oda járkálás, ilyen meg olyan vizsgálatok, leletek; majd újra az orvos-barátnál — már a

lakáson, boros poharak mellett — visszatérés az eredeti pontra: megtartják. Mert a felesége most már arcpirulás nélkül megismételte: meg akarjuk tartani. Az orvos bólintott és kijelentette: — Nyugodtan megtarthatjátok. És még egyszer gratulált, újra és újra elmondta, hogy a felesége makkegészséges, nincsen ok aggodalomra. És hogy régen az asz- szonvok vidáman szültek az ő .korában,

— Andival sem voltál szebb és fiatalabb — mondta a tanár a feleségének az orvostól hazafelé menet.

Mert valóban, ahogy eljött a vakáció és leköltöztek ide a kerti kis nyaralóba, a felesége nap mint nap szebb lett és fiatalabb.

De azért senkinek sem mondták el, mi előtt állnak. Andinak sem írták meg Prágába. Nem beszéltek róla senkinek, csak ültek vég nélkül a kerti székeken, és csodálkozva, mosolyogva nézték egymást. Néha azonban kettőjük között is föltűnt az a szemlesütő kicsi restellkedés, suhanó elpirulás. A néma aggodalom is: mi lesz most? És mit szólnak majd az emberek? Az ő korukban . . . Ez a váratlan terhesség. .. S aztán a nagy ráadás: megtartják.

Vártak. Vártak a hírrel egész nyáron, Múlt az idő. és ők egyre őrizték a titkot. Várták Andrást, de féltek is a hazatérésétől. Vele a legnehezebb. Próbálgatták a szerepüket: melyikük mondja

meg és hogyan. Nem tudtak zöldágra vergődni; aztán félretették, majd elég lesz kitalálni akkor, ha András betoppan.

És most négy nappal ezelőtt megérkezett a fiú féléves prágai kiküldetéséből. De nem szóltak neki. Csak kerülgették egymást a kis házban és a nagy kertben. Kínos volt ez a hármas — a leendő negyedik miatt. Azon kapták magukat, hogy hármasban ül_ nek, egyszer csak valamelyikük kereket old, kitalál valami halaszthatatlan tennivalót; Vártak hát egyre a hírrel. Maguk sem tudták, mire, de vártak még.

san, vigyázva jár-kel, áll föl, vagy ül le. És mosolyog. Arcán szüntelenül az a mosoly játszik, ami csak a terhüket boldogan viselő asszonyokra jellemző.

András ott áll a verandán, nézi őket. Szálas termetű ő is. Csodálkozik az apján, amint, nagy igyekezettel segíti a lépcsőn az anyját, aztán tovább, szinte viszi a diófa alá.

— Gyere reggelizni! — szól a tanár a fiának. — Nekem a boltba kell mennem. Később sokan lesznek.

— Mi az, papa, újabban te Jársz a boltba? Mindig utáltál boltba menni.

Az apa gyors mozdulattal nyúl a tojásért, indulatosan töri fel a kés nyelével. Nem szól semmit. Az anya pedig most is mosolyog.

— Látnád apádat, még el is mosogat.

Az anya egyre babusgatja Andrást, meg-megölelgeti, megcsókolja a nagy fiút. simogatja a haját elkérdezgeti, mit főzzön, mit enne a régi, kedvenc ételek közül. Néha András háta mögött egy- egy elszánt mozdulattal biztatják egymást: na most! Intenek, kacsintanak: kezdje már el valamelyikük. De mindig elmarad: reggelről délre, délről estére, s aztán másnapra.

— Láttam. Szép tőle — mondja a fiú. és az apjára sandít.

Az apa fölkapja a képeslapot.

— Ez kicsoda? — teszi föl a kérdést tanári hangon; a lapot úgy tartja a fia elé, mint egy hibás füzetet.

A fiú átveszi, megnézi, aztán szépen leteszi maga elé.

— A menyasszonyom. Anna. Prágából. Ugye elég gyorsan ír?

A tanár ott áll a reggeli fűben, tűnődve szívja a cigarettáját, s amint felesége megjelenik a veranda ajtajában, rögtön nagy ívben eldobja. (Egész nyáron csak a kertben dohányzik, esőben pedig kiáll a teraszra. A fiát is arra , inti, ne gyújtson' rá az anyja közelében.) A lépcsőhöz ugrik, lesegíti a feleségét, aki máris nehézkesen mozog, pedig állapota még nem is látszik rajta. Máris las— Micsoda? — kapja föl a fejét az apa is, az anya is, és szinte egyszerre kérdezik: — Mi_ féle menyasszonyod?

— Az úgy történt... — kezdi a fiú, és lassan vajat ken a kenyerére. — hogy Prágában az óvárosháza tornyában minden szombat este muzsikálnak ...

— Szépen kezdődik ... — morogja az apa, és hátradől a székben.

— Régi szokás ez a muzsika. Sokan összegyűlnek a téren, sétálnak, állnak, vagy a tavaszi esték padjain ülve hallgatják a toronybeli zenét. Egy ilyen téri estén ismerkedtünk meg. Ő is egyedül járt oda szombatonként, ösztöndíjas a Kárcíív egyetemen, a disszertációja anyagát gyűjti. Aztán találkozót beszéltünk meg minden szombat estére.

— Ajaj... szombat esték! Nagyon érdekes történet. Mondhatom, nagyon eredeti! — szól közbe megint az apa.

— Később beültünk az óváros valamelyik vendéglőjébe, néztük az öreg prágai polgárokat, akik a sörös asztal mellett nagyokat hallgattak; mindegyikük mellénye zsebében ott ketyegett a díszes láncra fűzött óra.

— Ó, minő kedves részletek! — erőltetett ki egy mosolyt az apa.

— Egy esőa szombat estén pedig főimen tünk Anna szó bájába...

— Aha! Aká: ne is mesélt tovább! — le gyint ingerül ten a tanár.

— De mesélt csak! — biztat ja az anya.

— Tehát föl mentünk mer Anna csomago kapott házul ról. Nem hi szitek el, mi ettünk! Haza

zsíroskenyeret, eredetit szép. piros sza bolcsi almával És pilzeni sör ittunk rá. Ta Ián ezeknek : különös ízék nek köszönhe tő. hogy elha tároztuk, össze

házasodunk Szeptember kö zepén jön ha za. Kedves te remtés, majt meglátjátok.

A szülők csak ülnek és hallgatnak. Maguk elé néznek az asztalra.

— Ez aztán a meglepetés, kisfiam! — mondja egyszer csak» csöndesen az anya.

A fiú is hallgat hosszan. Később megszólal, megfontolt, komoly arccal beszél:

— Ha már a meglepetéseknél tartunk, megkérdeznélek benneteket: ti... ti nem tartogattok valamit?

Az apa fölugrott, leakasztotta a diófa csonka ágára készített szatyrot.

— Én megyek a boltba. Később sokan lesznek.

Már a kapunál jár, fogja a kilincset.

— Apa! Légy szíves, gyere vissza egy percre!, —■ kéri a fiú.

A tanár visszaballag, s mint aki jól tudja, mi vár rá, sóhajtva leereszkedik a székbe. András már újra mosolyog. Ráteszi gyengéden a kezét az asztalon az anyjáéra.

— Ugye, egyet megígértek nekem? — kérdezi.

— Na de mit? — dörmögi a tanár.

— Ha lány lesz, Annának hívjuk.

Az anya keze kicsúszott a fiáé alól, fölébe kerekedett, megszorította.

— Honnan tudod? — kérdezi suttogva.

— Hiszen csak rátok kell nézni! És én már négy napja figyellek benneteket. Igazán nem kellett volna titkolóznotok.

A tanár fölállt, hóna alá csapta a szatyrot.

— Most már tényleg mennem kell a boltba.

— Várjál, elmegyek veled — áll föl a fiú az asztaltól.

Lehajol az anyjához, kétoldalt megcsókolja a nekipirult arcát. Aztán ellép tőle, az apja után iramodik.

Az aszony kicsit döcögő, lassú járással követi őket a kapuig. Elnézegeti a két férfit. Némán mennek az úton, egy kicsit távolabb megállnak, rágyújtanak.

• Sütőlapáton a kenyértészta.

• Czinke Ferenc illusztrációi.