Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
1974. MRuniaa M. • PETŐFI REPB B V A hetvenöt éves költő A magyarországi irodalombarátok is — mint szerte a világon — érdeklődéssel figyeltek fel 1959-ben arra az olasz költőre, aki a nagy rangot és elismerést jelentő Nobel-díj részese lett akkor. Az „Ermetizmo”, az elzárkózás finomveretes alkotója, a gyermekkori élményeket és az emberiséget foglalkoztató hatalmas gondokat, a háború és béke nagy kérdéseit versekbe foglaló lírikus az érdeklődés középpontjába került rövid idő alatt. Pedig nem a látványos sikerek embere ő egyáltalán, nem a gyorsan divatba jövő művész, hanem a szerényen és csendesen munkálkodó, akinél lassan — de biztosan és mesz- szire mutatóan — érik a mű. 1960-ban Képes Géza fordításában látott napvilágot nálunk válogatott verseinek gyűjteménye, Hazatérések címmel, az Európa Könyvkiadónál. A Jóslatok, az Ámen fehér- vasárnapra, A vándor és a Felülmúlhatatlan föld című nagyszerű versek sokakban visszhangot vertek hazánkban is, mint annyi sok országban, szerte a világon. Akár az az egysoros — de sokat kimondó — epigrammája, amely így hangzik: „Az arany hálójában förtelmes pókok csüngenek”. A költő hetvenöt éve született és 1968-ban halt meg Nápolyban. SALVATORE QUASIMODO V. M. SALVATORE QUASIMODO két verse És mindjárt este lesz Ki-ki magában áll a Föld szívén, szívébe szúrva egy-egy napsugár, és mindjárt este lesz. Rónai Mihály András fordítása A füzek ágára Hogy is tudhattunk volna énekelni, míg szívünket idegen láb tiporta, míg a parkok fagyott füvében árva holtak hevertek, míg, akár a bárány, ríttak a gyermekek, míg az anyák jajt üvöltve keresték fiaikat, kik távirópóznán függtek megfeszítve? Füzek ágaira, fogadalomból, felagattuk mi is a lantjainkat, súlytalan ringtak a szomorú szélben. Bittei Lajos fordítása Életemről A háború alatt különböző emberek kerültek közelembe. Egy tiszt mondta el nekem ezt Prze- mysl várából visszatérőben, amikor hatszáz társával a németek fogságába esett. Egyikük a ládájában őrizte verseskönyvemet. Reggelente valaki felolvasta, és megmagyarázta egy-egy versemet. Így emlékeztek ők, a foglyok, a hazára, azokkal a szavakkal, amelyek másoknak talán hidegek és geometrikusak voltak. Végre tehát találkozhattam valóságos és hiteles olvasómmal, aki meg akart ölelni, s közben foglyok neveit sorolta elő: orvosokat, ügyvédeket, mérnököket. Ügyvédeket? Az ügyvédek nem olvasnak verseskönyveket. Prze- myslben igen, Lengyelországban. De 1946-ban az érzelmeknek milyen erős hálója egyesített engem a néppel! Egy előadásom után, melyet a mai olasz költészetben megmutatkozó „törés”-ről tartottam Milánóban, egy színházban, meghívtak Nápolyba: tartsak előadóestet verseimből. Az utazás vonaton é« géokocsin. még lassú és fárasztó. Nápolyban, .szétrombolt házak között, az utca közepén asszonynép készítette az ennivalót a férfiadnak, két nagy darab kére tett fazekakban és serpenyőkben. E kezdetleges tűzhelyek közelében kisgyerekek és kamaszok üvöltöztek, rajtuk katonazubbony és katonapokróc, a rom és szemét felkavart porfelhői között. Verseket olvassak ebben a hihetetlen városban? Már szégyelltem magam, fáradt voltam. A Conservatorium termében nagy tömeg várt rám: eljöttek, hogy meghallgassanak, és sokan gyászoltak közülük, és ahova csak néztem, friss sebeket láttam. Nem tudom, mi történt azon a napon: a költészet visszakapta karénekszerepét? Talán, de fel voltam kavarva a végén, fiatal egyetemisták közé beszorítva. Egy öreg próbált a közelembe férkőzni, de mindig messzire lökték Azt kiabálta., hpgy .irodalom- tanárom volt Méssinában. Aztán mégiscsak ‘-•ikerült, hozzám férkőznie. s- akkor megragadta és meecsókalta kezem. A múlt század végének esvik jelenete játszódott le a jelenlevők szeme előtt: hiszen Messina az emlékezet érintetlen területe volt, és az öreg tanítómester azt várta, hogy ott mindjárt beszélgetés indul közöttünk visszafelé a múltba. A közönség és a költő között az érintkezés legkülönösebb jelei születtek: gyerekek levelei hegyi falvak iskoláiból; azután, munkáslevelek; művelt emberek levelei, kifinomult írással, amelyekhez néha-néha egészen másfajta üzenetek csatlakoztak; levél egy Mária nevű nővértől, aki a Clitumnóm él ismeretlenül és betegen, egy ferences kolostorban — levelén szinte gyerekes rajz és Augustinus szavai: Audire Silentium. Egy emberről elmondani mindent, újra meg újra: ez a feladat a költőnek a föld megtagadását jelenti, a lét lehetetlenségét, bár életének legégetőbb vágya, hogy sokakhoz szóljon, hogy hozzájuk kapcsolódjék a dolgok és az ész igazságáról kidalolt összhangokban. Képes Géza fordítása Garai Gábor Sí F afaragók között, a táborban HONALAPÍTÓK István király lovas-szobra alatt, a föld mélyén, a várfalak' tövében, ősi katona-csontok nyugszanak: karok s lábak mészváza, koponyák, és kéz- és láb-fejek ízekre hullott csonkjai; és rozsdás ember-patkók: a talpasoknak, — kik az utak kövén lóhalálban kocogtak • kellett a bocskoron ily vasat hordani... Így hát a szobor méltó helyen áll. Mert még a végítélet harsonái sem terelhetnék össze a király hamvait úgy, hogy ráismerne bárki: íme, a honalapító — ő az, kétségtelen, De a bocskorosok csonthalma: bizonyosság. Általuk élt és rajtuk állt az ország, s holtukat túlélte a türelem, hogy megtartja majd. aki alapozta a hazát — házat rakván a romokra... Fent a jelkép megrendülhet: lehet kiválasztott tehetség, hősiesség szobra, bölcs szigor s változó szerep emlékműve. — istenült őrület — de lent, kik az eszménynek testet adtak, testből csonttá lettek és fennmaradtak utódaikban: kik a lényeget őrzik, a megtartó titkok tudói, az örökös kezdetek folytatói, a hon folyton újjá-alapítói: rendületlenek a névtelenek. Köralakú erdei tisztás legkö- zepén a juh-hodály. Biztosan álló falábakon tartós, szélfútta és esőjárta nádtető. A legalább háromszáz négyzetméternyi alapterületű szabadtéri műteremben asztalok, padok, farönk-székek. Es tuskók, elfűrészelt fatörzsek, kicsik, közepesek és nagyok, minden mennyiségben. Győzze csak faragni valamennyit az a tíz fafaragó, aki e mostani tábor lakója egy héten keresztül. Eper, tölgy, borovicska A megyei művelődési központ második alkalommal szervezte meg a népi művészet, a hagyományok ápolói, ébrentartói részére a közös alkotásnak, az együtt-munkálkodásnak ezt a hamar bevált és megkedvelt formáját. Csörszné Zelenák Katalin táborvezető örömmel újságolja: — Akik tavaly itt voltak, visz- szajöttek, s újak is jelentkeztek. Mindenkit magával ragad a gyönyörű környezet. S eltúlozni sem lehetne a faragók munka- kedvét. Eper, tölgy, borovicska, meg feketenyár, nyír és akác áll a rendelkezésükre a Kiskunsági Nemzeti Park vezetőinek jóvoltából. A Kikunhalasi Állami Gazdaság a szállást és az étkezést adja. A majsai Ifjú Gárda Művelődési Ház viszont gondoskodik róla, hogy a nagyközönség minél több művet láthasson. Sikere van a csoportos tárlatnak. — A jövőben is megrendezik nyaranta a fafaragók táborát? — Feltétlenül. És szeretnénk a tábor idejét meghosszabbítani. Szaporítani akarjuk az előadások számát is. Legutóbb épp dr. lükö Gábor kandidátust hallgatták meg a faragók. A továbbképzésükhöz szeretnénk ezzel is hozzájárulni. Néhány vélemény Azok, akik e vonzó környezetben, tiszta levegőjű szabadtéri műteremben baltával, vésővel, késsel és dörzspapírral formálják a kisebb-nagyobb fadarabot, szívesen beszélnek arról, hogy mit jelent számukra együtt lenni, közösen munkálkodni. A továbbképzésre, tapasztalatcserére is jó alkalom ez —mondja a lajosmizsei Szőrös József. Ha tanácsokat adunk egymásnak, ha figyeljük a másik munkáját, ha meghallgatjuk a kritikai észrevételeket, egyaránt tanulunk.' Egyben ragyogó kikapcsolódás is számunkra az a hét, itt, a kedves erdő közepén. Horváth József Bácsalmásról jött ide, a majsai határba, a kül- ső-kígyósi erdőbe. Így vall a maradandó élményeket nyújtó napokról: — A betegségem ideje alatt is dolgoztam, gyűjtöttem az erőt és az anyagot az ismételt bemutatkozásra. Remélem, hogy a közönség hamarosan kiállításon látja majd a munkámat. Hasznos számomra a többiekkel együtt dolgozni. Dr. Károly Árpádné: — Először vagyok itt. De már biztos, hogy nem utoljára. Itt jobban lemérheti az ember, hogy mit ér az, amit megfaragott. Igazi alkotói közösség a miénk. A virágot lépő lány Közben ismerős hangra figyelek. Buda Ferenc költő énekel faragás közben. Száll a nóta a fényes napsütésben, hogy „Sárgarépa, sárgarépa, petrezselyem, a vén asszony, a vén asz- szony veszedelem”. A többiek is felfigyelnek, s a kalocsai Vasvári István előkapja a furulyáját; máris megvan a zenekíséret. Járkálok a szorgosan munkálkodó fafaragók között. Tasi László már majdnem elkészült a Rá- kóczi-portréval (Dózsát, Petőfit is megfaragta előtte); Buda Ferenc fakanalat, dr. Károly Árpádné súl.vkolót készít; Lengyel Márton barackmagra vés virágmintákat, hogy tetszetős gyűrű váljék belőlük; Váradi László karikásostor- r.yelet farag éppen; Horváth József népmeséi motívumot bont ki egy nagyobb lapos fán, a címe: A virágot lépő lány. Hosz- szan nézem, miként formálódik felismerhetővé egy emberalak Szőrös József ügyes kezenyomán. Rámnéz, és így szól: — Szinte a juhászok „védőszentje” vagyok már, annyit faragtam őket az évek alatt. Ez a subás, búsuló juhász feketenyárból készül; szépen haladok vele. — Mi kerül majd a fejére? — Az még nem dőlt el; vagy kun-kalap, vagy pedig sapka. Az arányosítás határozza meg. A búcsúzáskor a kezembe nyomnak egy lekerekített fadarabot. Erős, érdekes illata van. — Juniperisz communisz — mondja Buda Ferenc, majd hozzáteszi a magyar nevét is: — Közönséges boróka. Közben hallom, hogy valaki azt fütyüli csendesen: „Lovamat kötöttem piros almafához, magamat kötöttem gyenge violához ...” Néhány lépésnyire onnan, rövid időre abbamarad a baltacsapko-' dás Varga Mihály Ajánlás helyett Aligha hasonlítható bármilyen más érzéshez, amikor egy fiatal ember kéziratot hoz valamelyik szerkesztőségbe. Ezt az érzést valamikor azok is átélték, akik most átveszik a kéziratot, és így eleve szolidárisak az érkezővel. Vajon milyen a vers. az elbeszélés, az újságcikk? Eléggé ritka eset, hogy valaki a teljes ismeretlenségből hirtelen berobbanjon az új közegbe. A közlést rendszerint további találkozások, levélváltások előzik meg. Természetesen van, akin semmi sem segít. Az irodalmi fogadónapok notórius és konok vendégeiről. Bajor Nagy Ernő írt igazán érzékletes riportot saját élményei alapján a Munkatársunk jelenti című, kitűnő könyvében. A következő sorokban minden benne van, a jelenség és a szerző véleménye is: „Kopognak. A legnaHAJDÖK ZSÓKA gyobb magyar költő lép be. Két méter öt centi magas. Ahhoz képest bámulnivalóan rövid verseket ír. Idegenvezető. Két csoport kalauzolása közben ugrik be, hogy megkérdezze, mi van 19 hete átadott költményeivel. Közben szomszédom nyitja ránk az ajtót. Bemutatom neki .az ifjú toliforgatót. — Ó, már sok szépet hallottam magáról! — árad a pannon nyájasság kollégámból. — Hát minden jót... És riadtan visszalép a folyosóra.” De jó lenne, ha az elhivatottságukban vérre menő ál-költők és ál-prózairók nemcsak írnának, hanem olvasnának is. Azokra gondolok, akiknek egész életükben nem sikerült találkozniuk a tehetséggel, bármennyire is akarták. Mennyivel könnyebb lenne az életük, ha nem föltétlenül az irodalom tájékán szeretnének babért szerezni! Es aligha hasonlítható bármiféle más érzéshez, amikor végre megérkezik az a kézirat, amelyet az ember örömmel mutat meg a szerkesztőségi kollégáknak, és nyugodt szívvel küld a nyomdába. Persze nem veszélytelen dolog ez. Az első nyomtatott mű mámora után sokfelé vezethet az út. Az sincs kizárva, hogy visszafelé. Két Bács-Kiskun megyei fiatal most lép először a nagyobb olvasótábor elé. A huszonévesek közé tartoznak. Élményeik alapvetően a paraszti és munkásvilágból, annak környezetéből táplálkoznak. Hajdók Zsóka Kiskunhalas határában, egy tanyán él családjával. Vörös József a szakmunkástanuló évek és többféle próbálkozás után Kecskeméten dolgozik fűtőként. De inkább egy-egy verssel valljanak magukról. hiszen nem illik tovább beszélni helyettük, ha már megérkeztek a kéziratok. Halász Ferenc Szomszédaim a csillagok Nem járnak fejemen kopogó fapapuccsal, nem zörög szomszédom éjfél után karikára fűzött kulccsal, _ magányos pók szövi pókháló-rózsáját felettem Nem röpködök emeletről emeletre pletykaszárnyakon este lejönnek hozzám ott ülnek a kútágason az eperfaágon, ők a szomszédaim, a csillagok. VÖRÖS JÓZSEF Hegesztés Kezemből a fény kiszalad mikor két pólus egymásba harap ekkor felragyog a nagy fekete erő arany-lángot szór rubinvörösbe csap majd ezüst-feketében dermed a vas. • Stotz Mihály rajza.
