Petőfi Népe, 1976. április (31. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

1976. április 4. • PETŐFI NÉPE • 5 A téglaverő asszony Emlék és tanulság — Heten szület­tek, hárman haltak meg ebben a szobá­ban, itt élek ötven esztendeje. Így kezdte a be­szélgetést Rózsa Istvánné, Gömöri Mária nyugdíjas téglaverő asszony, a hajdani kecske­méti körkemence mellett felhúzott fa­lak .között. Tiszta, szép arc, okos tekintet. ^ Az asszony kijárta az élet is­koláját, megtanulta a leckét. Mintha a gondolatomban olvas­na közbévág, míg én körbené­zem otthonát. Fényképek, szent­képek, oklevelek díszítik szobá­ját, az asztalon nyitott újság. A kicsi a kisebbekre — A gyermekeimtől tanultam meg az olvasást. Apámat behív­ta Ferenc Jóska, itthon maradt a mama, négy gyerekkel. O dol­gozni járt, én a kicsikre vigyáz­tam. Követeltem, mikor ad már föl az iskolába. Majd jövőre... Addig jövőzött, hogy 12 éves voltam, mire föladott. Pedig kö­zel volt. A máriavárosi tégla­gyárban születtem. Persze csak három hónapig jártam, szégyell­tem magam a kicsinyek között. Í2 évesen már vályogot vetet­tem. Nehéz, mert térden kell csúszni-mászni. Három év múlva apámmal — ő is téglás volt, meg az ő apja is — már Cegléden dolgoztunk. Itt állt a gyár. ö hordott, én formás voltam. Ba- rakban laktunk, egy helyiségben négyen. 12 órát dolgoztunk na­ponta. Túrót, kenyeret, meg teát ettünk leginkább. Néha szalon­nát, este valamit főztem­Apám 1929-ben egyik hónapról q másikra meghalt. Valami bajt szerzett a világháborúban, az vit­te el. Én már kétéves asszony voltam akkor. Férjem is téglás volt. Itt született ő is, meg az apja, anyja. Nagyon rossz esztendő volt. Semmi munka nem akadt. Sze­gény férjem megkéretett édes­apámtól. Nem akart sehogyse hozzáadni. Félt,' hogy megszaka­dok mellette a munkába, mert jó dolgos voltam. Megdöglesz emellett — így mondta sokszor. Nem így sikerült, hála Istennek. Én hozzá akartam menni. Lakodalom részletre ötvenen voltak a lakodalmon, • úgy kért kölcsön férjem 120 pen­gőt. Ezt havonta törlesztette egy évig. Férjem már két nappal az esküvő után dolgozott a monos­tori úton. Oda járt kihordani. Előfordult, hogy éheztünk. Pün­kösd napján csak nokedli-levest főztem, mert nem telt másra. Férjem kiült a Tóth-patika elé. Hetekig hiába ment. Pedig min­dent? elvállalt. A szükség arra kényszerítette, hogy vidéken dol­gozzék, ha akadt valami. — Nem volt féltékeny? Előfor­dult, hogy hetekig nem találkoz­tak. — Eszünkbe se. jutott az ilyes­mi. A munka elcsigázott ben­nünket. — Kitől tanulta a téglaverés tudományát? — Apámtól. Kihajthatatlan volt a munkában. Nyaklóban hordta a sarat, egy deszkán föl az asztalra. Ezen ketten, néha hárman dolgoztunk. Én az anyám­mal voltam párban a legtöbb­ször. Egy asztal 2500—2800 tég­lát formázott naponta. Nagymé­retű téglákat. A földről homo­koltunk, és ott vertük ki a for­mából- Mennyit hajladoztunk. Másnap kihordtuk valamennyit a színbe. A két kezünkkel. Az egyikben hármat-négyet, a má­sikban egyet-kettőt vittünk. Mi­kor, hogy. 1951-ben azután -vet­tek prést. Éjszaka 11-től — Szerette a mesterségét? ■— Nagyon! Itt lehettem a gye­rekek között. Hat családot ne­veltem föl. Más munkát el se tudnék képzelni, ebbe nőttem bele. Jó dolgosak voltunk. Nyá­ron éjszaka 11-kor kezdtünk, s reggel hétig hajtottuk a munkát. Utána bementem, rendbe tettem a picit, mert 'pici mindig volt, készítettem az uramnak reggelit. Kivittem a placcra, ott sarazott, ha volt koca megetettem és csak utána gondolhattam a reggelizés­re. — Mit csinálnak gyerekei? — A legidősebb meghalt tíz hónaposán. Harmincban jött Im­re a gépgyárban tisztviselő. Az Ilona 18 éves korában halt meg. Katám, Mária, Piroska mind férjhez ment. János fiammal élek itthon. Mind családos. 12 \ unokám és 2 dédunokám van. Mindnek megvan a nyolc is­kolája. Azt mondtam, ha • sóske­nyeret eszek, akkor is tanulnak. Szakmát egyik sem választott, de jó helyük van, beletanultak munkájukba. Nagyon jók a gyerekeim, sze­retjük egymást. A legboldogabb nap — Hogy lett Imre tisztviselő? — Azt hiszem, a szakszerveze­ti irodában dolgozik. Mint a bé­ré tva, úgy vágott az esze. Jött a Vécsey tanító úr, meg a Tóth igazgató úr: Rózsáné, Isten el­len való vétek, ha ez az ész par­lagon marad. A gyerek is vá­— Lányként padkaporos bá­lokba jártam. A Marica grófnőt kétszer is láttam a színházban. Másra nem emlékezem. Moziba nem jártam, most a tévét nézem, mióta bevezették a villanyt. Meg újságot olvasok, a Petőfit. Pesten jártam a lányoméknál. A Balaton? Azt se tudnám, mer­re induljak. Jó' nekem így is. Va­sárnap tele a szoba,, jönnek a gyerekek. Meg a temetőbe járpk. Sajnálom, nagyon sajnálom, nem húsz évvel később szület­tem. Más életem lett volna. A tanulást hiányolom, leginkább. Kívánságom? Melegebb lakás, fürdőszoba. A csontjaimat átjár­gyott a gimnáziumba. Az apja hallani se akart a dologról. Kel­lett a pénz, ő sokat betegeske­dett. Megint jöttek, hogy menjen a gyerek Vácra, ott gyülekeznek az országból a szegény tehetsé­gek. Ment a fiú, persze, hogy na­gyon jól vizsgázott, örültünk, mondhatom. Míg az internátus- tól egy papírt küldtek: vigyen ezt meg azt, ilyen ruhát, olyan cipőket. J5gy fillérünk se volt. Tóth iskolaigazgató úr a Rendőr­faluból elment velünk a polgár- mesterhez. Segítsen. Adott is va­lamilyen alapból 100 pengőt, öt­ször annyi is kevés lett volna. Szerencsére a részvénytársaság, nagyrészt a felszabadulás után a helyi kereskedelmiben kitaníttat­ta. Egyetemre is ment 1948-ban, jól tanult, de jött a szerelem, abbahagyta. — Melyik nap volt a legboldo­gabb Mária néni életében? — Amikor az első kislányom megszületett. Mindig nagyon boL dog voltam, amikor gyereknek adhattam életet. Itthon szültem, előfordult, .bábára se tellett. Az anyám mosdatta meg a kicsit. —' A legszomorúbb, a legne­hezebb? — Melyiket mondjam, volt sok. pedig búsulni nem enge­dett a család, a munka, a meg­élhetés gondja. Azt hittem: men­ten ketté hasad a szívem, ami­kor szép, nagy kislányomat el­vitte a tbc. Szegény férjemmel együtt szenvedtem. A nincstelenség is elszomorí­tott. Sójáig szinte’ semmink -se volt. Nyolc eves házasok vol­tunk, amikor az első saját búto­runkat vettük. A Kullmann bá­csi hozta, megsajnált bennünket, szinte ajándékba adta. Az ő ta­nácsára léptünk a pártba is, még 1945 elején. ja a hideg,- tudja én a kemen­cékhez szoktam, itt meg beton­padló. deszkamennyezet. □ □ □ Bizakodva kísér a parányi élő­kért ajtajáig a hét születést, há­rom halált látott szobából. Itt él emlékei között, figyelve a mai világot egy tiszteletre méltó munkásasszony: Rózsa Istvánné. A beszélgetés óta erősebben hiszek az emberiségben. Heltai Nándor 1945... Vonat tetején kevés a kapaszkodó; leginkább amiatt kényelmetlen így az utazás. Bár nem minden vagon tete­jén kevés. Attól függ, milyen a szellőzőnyílások kiképzése. Olyik valóságos kis kémény, annak a szomszédságában a legbiztonsá­gosabb ülőhelyet foglalni. Ha fagy mialtt csúszós a tető, akkor különösen ajánlatos úgy elhe­lyezkedni, hogy legyen valami kapaszkodó az ember kezeügyé- ben. A mozdonyvezetők ugyan óvatosabbak indításnál is,' fé­kezésnél is, de azért nem árt, ha az utas maga is óvatos. A virtuskodók menet közben is mászkálnak, persze. Nem mintha »másutt kényelmesebb ülés esnék a tetőn, vagy nem vágna olyan élesen a szél. Csak hát bizonyítani kell bátorságu­kat, s hogy bizonygassák, foly­ton keresztülmászkálnak rajtunk. Nagyobb vész nincs, mert a tetőre szorult utasok többsége jól ismeri a vonalat, s végig­visszhangzik a kiáltozás — Vi­gyázat! Hé!... Vigyázni! :—, ha felüljáró közelegi vagy netán alagút. Ilyenkor elfekszik az uta­zó közönség a tetőn, minél lapo­sabban fekszik, pedig ülve is maradhatna éppen; megfigyel­tem, hogy ülve sem magasabb az ember a mozdony kéményénél. Az biztos, hogy a vonat tete­jén kényelmesebb volt az utazás, mint a tehervagon lépcsőjén fek­ve. A vagon alá béhajló, hosszú, keskeny lépcsőn csak feküdni lehetett, esetleg órákig ugyan­úgy feküdni, s ugyanúgy kapasz­kodni. Elgémberedett karizmai­ban nem bízhatott sokáig az em­ber, hosszabb utazásra oda kel­lett szíjazza magát a lépcső tar­tóvasához. Mindezeket nem azért emle­getem, hogy: adjunk hálát a sorsnak, ha ma a személyvagon belsejében utazhatunk. Olykor kényelmetlenül, de ugye még­sem a lépcsőhöz szíjazva és nem a tetőn. Bizonygatni sem akarom ezzel, mennyit fejlődött, a há­ború pusztításait kiheverve, tö- . rpegközlekedésünk,,..,. .Nyilvánva- . lóan nem fejlődött annyit, amennyit az igények, a szükség­letek — sőt: a lehetőségek — mércéje szerint fejlődnie kellett volna. Csupán azt bogozgatom ezúttal — betársulva a jubiléu- mi szapora emlékezésekbe —, mitől volt olyan derűs kedvem, jó közérzetem a vonat tetején. De még a tehervagon lépcsőjé­hez szíjazva is. Nem mindenkinék volt jóked­ve. Bár tülekedés, cívódás sem igen fordult elő, legalább is nem a tetőn. Húsvétkor meg éppen­séggel kedélyes hangulatban utaztunk, erre határozottan em­lékszem. Április elsejére esett' ugyanis húsvét — vagy a va­sárnap vagy a hétfő —, még lo­Visszanézés a földosztásra csolkodásra Is sor került, és a tető közönsége mind összetartott, hogyan lehetne a felkapaszko­dókkal április bolondját járatni. Mármost: csak a megszépítő messzeségnek / tulajdonítsam, hogy ilyen derűs színekben ma­radt meg ez az emlék? Lehetséges az, hogy eredetiben nem volt derűs? Hiszen — ere­detiben — tele voltam gondok­kal, aggodalmakkal azokban a hetekben. Óriási, felelősség sza­kadt a vállamra, a szó szoros értelmében történelmi felelősség: ezeréves per ítéletvégrehajtójá- nak éreztem magam, mint szülő­megyémben a nagybirtokok fel­osztásáért, a földreform gyors végrehajtásáért felelős „minisz­teri biztos”. Pecsétes írást kaptam a deb­receni kormánytól, és százötven hadipengőt —* ami megfelelt/ akkor 30—40 mai forintnak —, s néhány köteggel a frissen nyo­mott 600-as rendeletből a megye (ha jól emlékszem) 220 helysé­gében kifüggesztésre. Majd ké­sőbb a szerveződő magyar kato­naság járművet is bocsátott a rendelkezésemre: egy öregecske katonai biciklit. Sem azelőtt, sem azóta, együttvéve sem ra- ■ gasztottam annyi deféktet, mint azokban a hetekben: kétségkí­vül kényelmesebbre sikerült egyszer-egyszer az utazás, a vo­nat tetején, mint azon a meg­átalkodott járművön. Élettapasztalatot, emberismef retet, szervező képességet viszont senki sem dugott a vászonta­risznyámba, s találgatom utó­lag, mi mindent kapkodhattam el, a feladat nagyságához képest bizony túlságosan iß fiatalon. Mégis megnyugtat, hogy eleve nem mozdítottam többet hátra, mint előre, mert ezt az ügyet akkor csak rosszindulattal lehe­tett volna hátramozdítani. Mint mindent, ami egy-egy gátszaka­dásnál a történelem fősodrába kerül/ 1 Március 19-én — egyetlen nap alatt — a megye összes telepü­léseire eljutott a rendelet pla­kátja, többnyire gyalogfutárok hordták ki a járási székhelyek­ről. Négy nap múlva már az első karókat levertük, és annak a 190 ezer holdnak a jóval na­gyobbik része, mely a megyében felosztásra került — a tavasz nyíltával még szántatlan, meg- munkálatlan földek —, pár hó­nappal később már új gazdájá­nak termett. Szükségtelen volna bizonygat­nom, hogy ebben a rendkívül gyors és rendkívüli eredményes munkában elhanyagolhatóan ke­vés része volt annak a próbá­latlan, szeleverdi fiatalember­nek, aki a lomha, csökönyös? kincstári biciklin ide-oda teker­geti a tágas megyében, és árok­parton, gumiragasztással töltött annyi szép, drága időt. Törté­nelmi időt. Még szerencse, hogy nem tőle függött a siker, s nem a kezdetleges közigazgatáson,, nem akkurátus, okleveles mér­nökökön, és — tanú vagyok rá — még csak nem is a debreceni kormányon. Hetek alatt kibontakozott egy nép érett nagykorúsága, egyéni­sége ebben a társadalom legmé­lyéig kavargó forradalomban. De hol rejtőzködött évtizede­ken át az emberek forradalmi igazságérzete? Hogyan fejlődhe­tett ki egyáltalán ilyen szilárd­dá, egységessé? Hiszen nyilván­valóan nem az ellenforradalmi 25 esztendő iskolái, nem a saj­tója, nem programbeszédei, pré­dikációi nevelték ki bennük, sőt épp azok ellenében nevelődött. S ím, egyszerre a felszínre tört — igaz, nem a saját erejéből, mert a szovjet hadsereg söpörte el a gátakat, mégis úgy vala­hogy tört a felszínre, ellenállha­tatlanul, mint a történelmi pa­rasztháborúkban. Rendhagyó eset volt, minden előzőkhöz képest. Történészek és írók sokszor megrajzolták már a kaszált, vas­villát, fütyköst ragadó, igazság­tevő népet, ám a magyar törté­nelemben csak ekkor az egyszer fordult elő — és a világtörténe­lemben is igen-igen - ritkán —| hogy maga a nép kasza és füty­kös helyeit teljhatalommal tollat, papírost, mérőláncot ragad, pél­dátlanul teljes, példátlanul köz­vetlen demokratizmussal, f Majd befogja a maradék lovat, tehenet az ekébe, vagy ha az nincs, hát egy szál ásóval esik-neki a föld­nek, s így — tollal, mérőlánccal, ásóval felfegyverkezve — vívja meg régóta esedékes forradal­mát. Aki ennek a nagy élmény7 nek cselekvő részese volt, soha­sem felejti". Békéscsabán a földosztók em­lékülésének részvevőiből csak úgy sugárzott a felparázsló kö­zös élmény, „mintha csak teg­nap történt volna”. Az a közös élmény, amikor hetek—hónapok alatt százezrek tanulták meg a közvetlen demokráciában ma­guktól — olykor a maguk ká­rán — azt, amire soha,. senki nem tanította őket: a tettek fe­lelősségét. Közös az élmény, az életta­pasztalat az emlékezés milliónyi ember* szívós, hozzáértő, találé­kony és áldozatos földosztó mun­kájáról. Fekete Gyula Asztalos János és a magyar-szláv titkos bizottság A kihallgatás A háború vége felé borzasztó volt a kihallgatás. Igaz, semmi se lett belőle. Jött a nyolcadik. Férjem régóta nyomta az ágyat, háború volt. A bába azt mondta, hogy hat kiló cukorért ad injek­ciót Két hónapig egy szem cuk­rot/ sem kaptak a gyerekek, mi sem, merj amit jegyre adtak, vittük a szülésznőnek. A plac- con jött meg idő előtt a gyerek, élettelenül természetesen. A harmadik ilyen eset volt a környéken, szemet szúrt a csen­dőröknek. Tudták volna, rnenv- nyíre szerettük volna mi a gye­teket. — Szórakozás, utazás, olvasás? Sokat emlegetjük a dinamiku­san fejlődő testvéri) Bulgáriát. A kommunisták kongresszusán összegezték gyarapodásukat. Megkezdték az előkészületeket az úgynevezett harmadik bolgár ál­lam százéves évfordulójának a megünneplésére. 450 esztendős török elnyomásból az orosz se­regek segítségével szabadultak fel 1878-ban. Dr. Mijatev Péter kutatásai Szívesen hivatkozunk a régi magyar—bulgár kapcsolatokra. Tudjuk, hogy milyen nagy szere­tettel fogadták a Kossuth-emig- rációt. Dr. Mijatev Péter szófiai professzor kutatásai derifették ki, hogy 1870-ben és 1871-ben titkos magyar—szláv komiké mű­ködött Sumenben- Tagjai eskü- véssel fogadták, hogy készek éle­tüket áldozni az ügyért és vég­rehajtanak bármilyen parancsot. Elszántságuk, szervezetük a mai gerillacsoportokhoz hasonlítható, mert személyek ellen irányuló fegyveres akciók gondolatával is foglalkoztak. A magyar történészekét is meglepi a Balkán intézet volt igazgatójának felfedezése: a bi­zottság eszmei irányítója Aszta­los János, a magyar forradal­mi demokrata volt, aki »fiatal­kori külföldi tartózkodásai során minden bizonnyal megismerke­dett az utópista szocialisták {ta­naival. Közismert, hogy Asztalos és köré harcolt legkövetkezeteseb­ben a kiegyezés megalkuvásai ellen és igyekezett forradalmi változásokkal összekötni a fvig- grUenségért vívott harcot. Ezrével, tízezrével1 tömörüllek zászlaja alá a kiskunsági nincs­telenek. Fegyveres sortűzze! osz­latták szét kiskunfélegyházi hí­veinek tüntetését. Öt elfogták, és a börtönből csak másfél év múltán, 1869 júniusában szökés­sel távozhatott. Külföldi tartóz­kodásáról mit se tudtunk. A lexikonokban kérdőjel he­lyettesítette a halálra vonatkozó adatokat. A Kecskeméti jelesek szerkesztésekor sikerült kinyo­moznom, hogy 1898 novemberé­ben öngyilkos lett Belgrádban. Feleségével együtt hagyta itt ezt a- világot. Évekig nyomorban élt. A kormányzat ismételten megtagadta hazatérési kérelmeit. Magyar és bolgár levéltárak­ból gyűjtötte össze dr. Mitajev professzor a komité működésével kapcsolatos iratokat Ö írja, hogy Asztalos előbb Romániában tar­tózkodott, majd Konstantiná- polyba ment. Internacionalistaként a bolgár nemzeti felszabadító mozgalom­mal keresett kapcsolatot. Érző­dött, hogy vége az.- évszázados elnyomásnak, hiába 'szövetkezett az ozmán birodalom a nép el­nyomóival. Asztalos és a többi forradalmi demokrata jól látta, hogy -csak az osztályharcos füg­getlenségi harc hozhatja meg a nép szabadságát, az ország önál­lóságát. gal következtethetjük, hogy a szám Asztalost rejti. A hosszú, éleshangú vádirat hatalombitorlás, korrupció és egyéb visszaélések miatt marasz­talja el a kormányt. A 2. és 4. pont a félegyházi eseményekkel is foglalkozik. „A Kormány ki­sebbségben levő pártja győzel­mét biztosítandó a szabadelvű választókat a . választás helyéről fegyveres erővel űzette szét. ... Több mint száz democratát elfogatott, köztük a magyaror­szági demokrata körök erélyes alakítóját, Asztalos1 Jánost is. 16 hónapig vizsgálat ürügye alatt fogságban tartotta... éhen akar­ta* börtönben elölni, mint az osztrák kormánytul az utolsó Zrínyi éhen elgyilkoltatásábul ta­nulta.” Az ügyész halálbimtetést ja­vasolt valamennyi vádlott ügyé­ben. A titkos fegyveres mozgalom nevében arra kérte a tekintetes bíróságot, hogy „engedje meg ezen ítéletek hazafiúi buzgóság általi — leszurat vagy lelövés által történő — végrehajtását, mi­előtt ennek foganatosítására a tekintetes törvényszék a szük­séges hatalomhoz jutna”. A bíróság jegyzőkönyvét 1870. január 3-án Sztambulban keltez­ték. A 97,2729. sz. közvádló Bízzék Kossuthban... A titkos bizottság mindenek­előtt a kiegyezéssel uralomra ke­rült magyar kormányt állította jelképesen bíróság elé. Megidéz­ték Andrássyt és minisztereit. A vádiratot a 97.2729 fedőszámú közvádló készítette el. Stílusából és egyéb jelekből bizonyosság­Gyorsan fölismerték, hogy csak nemzetközi összefogással győzhe* tő le a nemzetközi reakció, a Habsburg és a török nagyhata­lom. A titkos komité nevében Asztalos fedőszámos levélben, ki­áltványban üdvözölte a dalmát Jovó Radovicset. Azt tanácsolta, hogy készüljön az Asztalos által 1870 áprilisára várt általános európai forradalomra. Fogadja testvérként a nála jelentkező magyar katonákat, bízzék Gari­baldiban, Mazziniben és Kossuth­ban. Terveket készítettek a demok­ratikus forradalmi román cso­portokkal való együttműködésre. Javasolták, hogy a közös harc győztes befejezésekor Duna-kon- föderációt alakítsanak. Ehhez később Bulgária és Szerbia is csatlakozna. A tárgyalások veze­tésével Asztalos Jánost bízták meg> A — mondjuk meg — kissé naiv, a forradalmi tudat erejét túlbecsülő, megfelelő tömegkap- csolalokat nélkülöző mozgalom gyorsan kifulladt. Valóságos for­radalmi helyzet nélkül lehetet­len népfölkelést kirobbantani. Kossuth és hasonló gondolkodá­sú emigránsok romantikus né­zetett Marx és Engels is bírálta. Igazi internacionalista Legyűrték a bulgárok nagy, 1876 áprilisi felkelését is. Csak külső segítséggel, az orosz—tö­rök háború nyomán kapta visz- sza az állam szabadságát. Asztalosék titkos komitéja így is megérdemli a történészek és a-haladó hagyományok iránt ér­deklődők elmélyült figyelmét» Remélhető, hogy mielőbb megje­lenik dr. Mijatev Péter tanulmá­nya és olvashatjuk a bizottság iratait. Ezeket annak idején a magyar belügyminisztérium is ismerte. Figyeltették a számukra oly veszedelmes forradalmár. • — i —r — •

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom