Petőfi Népe, 1975. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-15 / 268. szám
1 1975. november 15. • PETŐFI NEPE • 3 ✓ 55 EZER VAGON BEFOGADÓKÉPESSÉGŰ GABONASILÓ ÉPÜLT ÖT ÉV ALATT Teljesítette tervét a gabonaipar A IV. ötéves terv időszakában a mezőgazdaság egyik legerőteljesebben fejlődő ágazata a gabona- termesztés volt; ezzel összefüggésben a gabonaipar, a hazai élelmiszeripar egyik legnagyobb múltú ágazata, kiszélesítette termelési tevékenységét. Az iparág a tervidőszak előirányzatait teljesítette. A magasabb terméseredmények lehetővé tették a felvásárlási előirányzat rendszeres túlteljesítését. A lakosság lisztigényét az ipar mindenkor kielégítette. Az egy főre jutó lisztfogyasztás 1974-ben 119,3 kilogramm volt, mennyiségében és összetételében megfelelt a megrendeléseknek. Ez a helyzet idén is változatlan. A tervidőszak egyik legjelentősebb eredményének számít a takarmányellátás javulása. A gabonaipar keveréktakarmány-gyártá- si előirányzata 1975-ben eredetileg 1,9 millió tonna volt. A tervet az ipar jelentősen túlteljesítette. Keveréktakarmányból. koncentrá- tumból és dúsított takarmány- lisztből már 1974-ben 2,6 millió tonnányit adtak, idén várhatóan 2.7 millió tonnát bocsátanak az állattenyésztők rendelkezésére. A IV. ötéves terv időszakában a gabonaipar műszaki fejlesztésére összesen 3,6 milliárd forintot fordítottak. Ebből az állami cél- csoportos beruházás 1,9 milliárd forintot tett ki. a többi vállalati beruházás volt. Az állami célcsoportos beruházás keretében 55 ezer vagon befogadóképességű vasbeton és fémsiló épült a tervidőszakban. egyebek között Enyin- gen, Sárbogárdon, Nagyigmándon. Kisbéren. Dombóváron és Nagy- dorogon. Mint ismeretes, Kecskeméten is rövidesen átadják a 2000 vagonos tárolót. Űj takarmánykeverő üzemeket is átadtak. Székesfehérváron napi 120 tonnás teljesítményű malomüzem épült fel. (MTI) Murmanszkból a szovjet Távol-Keletre • Az év nagy részében jég borítja az Eszaki-Jeges-tengcrt. Csak a rövid nyár idején van lehetőség arra, hogy a nagy teljesítményű jégtörők nyomában hajókaravánok induljanak Murmanszkból a szovjet Távol-Keletre. Képünkön: az Arktika jégtörő vezette egyik konvoj. (Telefoto—APN—MTI—KS) Kalapkálvária Kovács János, nyugdíjas postás egy reggel azt vette •észre, hogy hiába süt olyan barátságosan az őszi nap, fázik a feje. — Anyukám, kellene nekem egy jó n\eleg kalap — mondta a feleségének, de az asszony leintette. Ö ugyanis az unokának spórolt új kabátra a kevéske nyugdíjból. — Ne beszélj már bolondságokat papa, minek vennénk egy új kalapot, amikor még a régit sem koptattad el? Alig liordtad, hiszen mindig a hivatali sapka volt a fejeden. Gyorsan elő is kereste a régi holmik közül a kalapot, az öreg maga is láthatta, hogy nincs azon semmi kivetnivaló. — Ha a szalagot kicseréljük rajta, olyan mint az új — bi- zonygatta a feleség —, manapság ilyet már nem is árulnak. Az öreg nem szólt rá semmit, fogta a kalapot és elindult fel- szalagoztatni. Csak még azt nem tudta, hogy ilyen ügyben hová és kihez fordulhatna Kecskeméten? — Jaj, ne legyél már ilyen élhetetlen — mérgelődött az asz- szony —, hát elmész a Mariskához, tudod, aki nekem is olyan szép kalapot csinált a lányunk esküvőjére, egykettőre rendbehozza a te dolgodat is. Kovács János elment az ismerős címre. Meg is találta Mariskát, az mindjárt leültette, kifaggatta a családja felöl, kávéval is megkínálta, de a kalapján sajnos, nem segíthetett, mivelhogy szalagja neki sem volt. — Vegyen valamelyik boltban János bácsi — biztatta az öreget —, aztán hozza vissza ésfel- varrom. Az öreg végigjárta a város összes áruházát, valamint rövidáru boltjait, az egyik helyen kifogyott a készlet, a másik helyen a keresett színből nem tudtak adni, végül, amikor már úgy érezte, hogy összeesik a fáradtságtól, egy eldugott utcában megtalálta, amit reggel óta keresett. Ügy gondolta, hogy ha már ennyit kínlódott, nem megy vissza a város túlsó végére. Keres itt a közelben egy kalapost, aki megteszi neki ezt a csekélyke szívességet és szakszerűen rávarrja a szalagot a kalapjára. Az első, akihez bement, azzal küldte el, hogy ő női kalapos, férfikalapokkal nem foglalkozik. A másik a szeme közé nevetett és azt hadarta tíz percen át, hogy minek nézi őt, csak nem fárad párforintos munkával? — Ameddig beszélt — gondolta Kovács János — éppen rá- tehette volna a szalagot! De nem tette! Az öreg mit tehetett volna mást — több kalapos nem lévén a városban —, visszaballagott a jóságos Mariskához, aki az egész keserves ügyet tíz perc alatt lezárta és elintézte. Kovács Jánosnak ez az egyszerű művelet, majd az egész napjába került. Sajgott a lába, a szeme majd kieseti az éhségtől, a szíve pedig megtelt, keserűséggel, mert arra gondolt; hogy miért jobb az embereknek, ha nem segítenek egymáson? ő bizony még most is felássa a szomszéd özvegyasszony kertecskéjét, szívességből. Es mindenkin segít, aki hozzáfordul. De miért van az, hogy amikor az ember, nem is ajándékot, vagy alamizsnát kér, hanem kiszolgálást a pénzéért, hát sehogyan sem bír dűlőre jutni? A boltban is hogy néztek rá, mikor a szalagot kérte! Mint egy koldusra!! Félméter kalapszalag mellé még egy mosolyt is mérjenek? És meddig fartott volna felvarrni azt a nehezen megszerzett vacakot? Talán az ember most már tanuljon ki minden mesterséget, ha nyugodtan akar élni, de ki bírja ezt? Ma egy kalapfelújítás, holnap vízcsapszerelés, utána tv-ja- vítás és még annyi mindenhez kellene érteni, hogy ne szoruljunk soha senkire!! Kovács János, nyugdíjas postás, aki világéletében barátságban élt az emberekkel, nyugdíj- fizetéskor előbbre vette az időseket, mert tudta, hogy nagyon várják azt a kis pénzt és abból soha sem fogadott el borravalót, egészen összezavarodott. Nyomasztotta a kalapkálvária. Pedig milyen semmiség az egész?! És ha ezzel ilyen nehezen boldogult,- mi van akkor, haimagyobb dolgokban kellene igénybe vennie az emberek türelmét, segítségét? — Jobb erre nem is gondolni — állapította meg fáradtan. A kalap is, mint valami szikla úgy nyomta a fejét. —s. —a. Kinek mit kell mondani? • Némelykor az ember hajlandóságot érez arra, hogy tárgyilagosan önvizsgálatot tartson és csak utána „prédikáljon”. Ilyen hajlandóságú stádiumba kerültem most magam is, átérezve a téma bonyolultságát, kénytelen vagyok beismerni, hogy ami visszataszító a két szemüvegesben, az akaratom ellenére sajnos, megvan bennem is, holott évek óta folytatok önnevelést annak érdekében, hogy megszabaduljak tőle. Nehezen megy. Igaz, olykor a körülmények sem kedveznek, és ha ezt is figyelembe veszem, higgadtabban hallgatom a két ötven körüli szemüvegest, akik a téren elmélyült és egyetértő társalgást folytatnak a véleménynyilvánításról. Kölcsönösen és meggyőző erővel bizonygatják: mindenekelőtt számításba veendő, kivel állunk szemben. Ez a legfontosabb. „Az ember, ha nem vigyáz, könnyen elszólja magát” — így az egyik szemüve. ges. „Légy résen. Megítélésem szerint a hogyan sem közömbös, szóval, hogy kinek mondom, és hogyan adom elő” — magyarázta a másik szemüveges. • — Kezdetben haragot és némi megvetést érezve hallgattam hitvány elveiket. Képmutató, számító hivatalnokok! Szinte látni véltem a formára sokat adó, alacsony szemüvegest főnöke előtt pózolni, tisztelettudóan áradozni, s szinte hallottam, hogyan pimaszkodik a nálánál alacsonyabb beosztásúakkal, aztán adalékokat szolgáltatva miként helyesel kollégájának, akivel egymás között korlátolt tök- filkónak tartják a főnököt. Rádöbbentem: könnyű magam elé képzelni a helyzeteket, hiszen ezek mind-mind százszor, ezerszer látott, jól ismert helyzetek. A két szemüveges legfeljebb abban tér el az átlagtól, hogy tudatosan, megfontoltan csinálja, amit csinál. Megszokták. megtanulták? Meg kellett szokniuk, meg kellett tanulniuk? Elképzelhető ez is, az is. Mindenesetre, magatartásformát képviselnek, egy sok színű, három-négy típusváltozatba sorol, ható magatartásformát. Nagy a hasonlóság, ám a minősítés rossz nyomon jár. ha nem veszi észre a különbséget. Jól ismerem például T. igazgatót, gyakran látom őt két, egymástól eltérő helyzetben. Egy. szer munkatársai körében, másszor a nála magasabb rangú tisztségviselők társaságában. Ö maga talán észre sem veszi meghökkentő átváltozásait. Más ember itt és megint más ember ott. Átalakul, fellépése, modora, tartása mintegy átlényegül. A nála magasabb rangúak között kínosan tiszteletteljes, gyakran így kezdi mondókáját: „Tetszik tudni ..Ezzel szemben munkatársai között kimért, olykor lekezelő, és beosztottjához szólva még soha nem hallottam a.szájából, hogy tetszik tudni. Aláhúzom, kiváló, első osztályú vezető, elvtelen jóindulatra semmi szüksége, felfelé mégis mindig tudja: kikkel áll szemben. Ügy mondják, tud viselkedni. Vörösödik a fülem, megtorpanok, az írást félbehagyom. Hol vagy bátorság? Miért éppen T. elvtárssal hozakodtam elő? Én talán különb vagyok? • Gyerünk tovább, folytassuk! Még mindig a szelídebb vizeken evezünk. .Vannak emberek, akik majdnem ugyanazt mondják, teszem azt. a munkahelyi légkörről a termelési tanácskozáson, mint otthon. Az asszony előtt esetleg ltonkrétab. bak, kicsit kakaskodnak,, hogy így, meg úgy beolvastak, mert ez tűrhetetlen, az tarthatatlan, és így tovább, és így továbo. Ez a típus a kül- és belpolitikai eseményekről ugyanúgy vélekedik munkahelyén mint baráti körben. Legfeljebb a baráti körben kritikusabb. Nagyjából ilye. nek vagyunk, isten neki, ez még úgy-ahogy rendben van. Majd csak kinőjük. Mit kezdjünk viszont a sokarcú kevesekkel? Ilyen például D. főosztályvezető, egy nagy vállalat igazgatói székének váró. mányosa. Ez az ember otthon buzgó katolikus, gyermekeit, vallásos nevelésoen részesíti, munkahelyén e tárgykörében semleges,' a vallás magánügy, ahol' viszont ütnie kell a vasat az igazgatói székért, ott szigorúan ateista. Melyik az igazi arca?- Hol hazudik, a templomban, a mun kahelyén? S tulajdonképpen kit téveszt meg: a párttitkárt, a papot? • Elismerhetjük: az őszintét- lenség, a sokarcúság olykor önvédelem vagy kényelemszeretet. De mindig jellemhiba és nem ritkán az érvényesülés hitvány eszköze. A helyezkedők, a törtetők kiváló szimattal rendel., keznek. Pontosan tudják. hol, mit és kinek mit kell mondaniuk, hogy bevágódjanak. De őket csak fele-fele alapon érje megvetés. Lehetetlen volna iátszat- munkával, dörgölődzéssel érvényesülni fogadóállomás nélkül, A hiúság, az önteltség, a tévedhetetlenség azonban hálás, és mindig kész bőkezűen jutalmazni az „alája beszélő” törtetőt. S most, hogy leteszem a tollat, új. ból önvizsgálatot tartok, megpróbálok bátran szembenézni azzal a kérdéssel: én hogyan állok ezekkel a hitvány dolgokkal? Sz. P. / Ramadán Algériában • Tipasa, kisváros a Földközitenger partján. Itt található Észak-Afrika legszebb romvárosa, a rómaiak idejéből. V. Szigorú böjt napkeltétől napnyugtáig Marokkó azzal tesz nagy hatást az ide látogatókra, hogy nem kell minduntalan múzeumokba rohanniuk, ha az ország múltjára kíváncsiak. Ott van előttük, az utcán. A szembejövők viseletében csakúgy, mint ősi törvényekhez igazodó szokásaikban, befelé fordított házaik formáiban és elrendezettségében, az ezüstművesek, kézművesek, bőrműVesek, szőnyegszövők, agyagedénykészítők végtelen türelmében és páratlan kézügyességében, a mecsetek tágas és bársonyos csendjében, vagy a piacok mesebeli tarkaságában. De az évszázados tudatlanság, igénytelenség sötét ala- gútjában vakon tapogatózó tekintetekben is. Algéria egészen más. Pedig itt is léteznek, hatnak a messzi múltban és a fékező hatású iszlám vallásban gyökerező hagyományok, a ritmus mégis motori- kusabb, az élet pergőbb, a társadalmi változásokat nem lehet nem észrevenni. Még az sem vonhatja ki magát a dinamikus fejlődés érzékelhető hatásai alól, aki a legrosszabbkor, vagyis ramadán idején érkezik Algériába. A ramadán, teljes egyhónapi kemény és szigorú böjt. Napkeltétől napnyugtáig senki sem ehet egy falat ételt, nem ihat egyetlen korty vizet, nem szívhat el egy cigarettát, teljes önmegtartóztatásra kényszerül. A ramadán helyességét senki sem vitatja, sőt, igen meggyőző érveléseket hallhattunk, az általános böjtölés egészségügyi hasznáról, az önuralmat erősítő áldásos hatásáról, de ami a ramadán gyakorlati elviselhetőségét illeti, - már kevésbé meggyőző példákkal találkoztunk. Reggel még mindenki aránylag nyugodt, dél felé már mutatkoznak a fáradás jelei, a szemek kopognak az éhségtől, a hőség elviselhetetlenné fokozza a szomjúságot, a dohányosok egyre idegesebben kapkodnak a cigarettásdobozuk felé. Az éttermek, vendéglők, kávéházak zárva. Minek? — úgysem ehet, ihat senki. Na, és a turisták? — kérdeztük eltikkadva a kínzó szomjúságtól. A tulajok hajthatatlanuí rázták turbános fejüket. „Még csak az hiányzik — közölték —, hogy megbüntessék őket. Neki azt mondták, nem adhatnak hűsítőt senkinek. Különben is, ha a muzulmánok kibírják, bírjuk ki mi is.” Hiába érveltünk, kértünk, szitkozódtunk, meg kellett nyugodnunk abban, hogy ha Allah, és az ő prófétája, Mohamed kifelejtette számításaiból a turizmust, mi sem tehetünk semmit. Nagyokat nyeltünk és egyre nagyobb együttérzéssel figyeltük az idevalósiak pokoli kínjait. Az óráról órára sűrűsödő nyugtalanság a tilalom feloldása előtti órákban érte el a csúcspontot. Kinyitottak a boltok, s a lefátyolozott asszonyok serege tonnaszám cipelte haza a bőséges vacsorának valót. A férfiak arcáról eltűnt a magabiztos, fölényes mosoly, az udvarias és langyos eszmecserék, barátságta• Égbemenő hegycsúcsok, tüskéslevelű vadfügék, kis települések szorosan összesimuló, csúcsos tetejű házai: a kabilok félelmetesen komor világa. A vad vidék nem tudja eltartani a lakosságát, ezért innét kerül ki a Franciaországban dolgozó vendégmunkások zöme. Ok végzik a legnehezebb fizikai munkákat. A férfiak teherhordók, építőmunkások, a lányok cselédként szolgálnak a francia polgár házában. Ha összegyűjtöttek egy kis pénzt, visszatérnek. Azt mondják, aki a Djurdjura lejtőin látta meg a napvilágot, > azt előbb-utóbb haza húzza a szive. (Fotó; Radó Gyula) lan szóváltássá mérgesedtek, pofonok csattantak, kiáltások har- santak, az úton levők veszettül nyomták a gázt, hogy vacsoraidőre másodpercnyi pontossággal hazaérjenek. Délután 6 órakor pánikszerűen kiürültek az utcák, kezdetét vette a hajnalig tartó non-stop evé- szet. Hogy ebben mi az egészséges, nem tudtuk eldönteni? Azt még kevésbé, hogy miért muszáj szomjaztatni az idegeneket is, elvégre ők mégsem böjtölni, bosszankodni jönnek ide és ha már itt vannak, valamiképpen mégiscsak számolni kellene velük? Mindenesetre, ha a szomj unkát nem is olthattuk útközben sehol, bőséges kárpótlást kaptunk élményben. Idegen tájak lelkében olvasni, más népek életéhez értően közelíteni egyetlen hét alatt nagyon nehéz. Az útikönyvek részletező leírása, vagy a napihírek tömör helyzetjelentése legfeljebb tájékozódni segít térben és időben. De milyen meghitt kö-' zelségbe hozza ismereteink száraz tényanyagát, a pillanat reb- benésnyi tükröződése egy fátyol mögül kivillanó kíváncsi szempárban, egy hegedű magányos cincogásában, egy Koránt lapozgató érdes és áhitatos kéjben, a fallal körülzárt, láthatatlan udvarokból kihajított nevetés fénylő buborékjában? Kerestük a vért, a rue d’ Isley kövezetén, a hírhedt OAS-terror- akciók plasztikbomba tépte, gépfegyver lyuggatta nyomait a franciás bájú házak falán. Megpróbáltuk emlékezetünk kihagyó képernyőjén visszapergetni azokat a régi híradófelvételeket, amelyek itt készültek valahol, ki tudja, talán épp ezt a házat mutatták, ezzel a párizsias hangulatú kis terasszal, ahol kaftános arabok üldögélnek mennyei békével az arcukon és vendégségbe visszajáró franciák vitatkoznak valamiről, élénk szenvedéllyel, ök még pontosabban érezhetik, hogy minden más lett! A gyarmatosítók szép házaiban arab családok élnek. „Csak” a szomszédból költöztek át és mégis évezredes, történelmi távoságból: a gyarmati elnyomás „egzotikus” nyomorúságának bádog- és vályogviskóiból. (Folytatása következik.) Vadas Zsuzsa
