Petőfi Népe, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

« • PETŐFI NÉPE • 1974. április 4. Szocialista gazdaság született • A „Les* magyar újjászületés!” jelszavát a Ma­gyar Kommunista Párt adta ki a felszabadulás első pillanataiban. Akkor a szakemberek, idehaza és külföldön, ötven évről beszélték, mint a háborús pusztítások következményeinek felszámolásához szükséges időről. A hároméves terv teljesítése ered­ményeként 1950-ben a népgazdaság állóeszköz- állománya már meghaladta a háború előtti utolsó békeév, 1938 színvonalát. Megkétszereződött a vil­lamosenergia-,. a cementtermelés ... Számok. Sűrített kifejezői a gazdasági tevékeny­ségnek. s mégis, a számok legtöbbször szürké­nek, egyhangúnak látszanak. Monotóniájukkal el­födhetik az ifjabbak elől a középkorúak es az idő­sebbek érzelmeit; ujjongását és jajdulását olyan napokban, hetekben, hónapokban, amikor megkez­dődött, s olyan esztendőkben, amikór folytatódott a magyar újjászületés. Űj történelme országnak, népnek. • Hol kezdődött? A romok eltakarításával! A né­met rablástól megmentett gépek, berendezések munkába állításával. A Szovjetunió nyújtotta se­gítséggel — nyersanyagokkal, eszközökkel — s foly­tatódott 1946. augusztus elsején a forint megszüle­tésével, majd a bányák, a bankok, a gyárak álla­mosításával, a tervgazdálkodás bevezetésével. Meg­alakultak az első mezőgazdasági és kisipari szö­vetkezetek, megkezdődött a szocialista iparosítás. Hőskorszak? Hőskorszak! Kopottnak ható szava­inkat újra fényesíti, csillogóvá teszi az emlékezet. 1950: az ország történelmében első ízben haladta túl az egymillió tonnát a nyersacéltermelés. Sema­tikus festmények, az újságlapokon sűrűn ismétlődő fényképek kedvelt alakja az olvasztár, s kerete, háttere a szikrázva ömlő fémfolyam, az üstöt eme­lő daru, a vászon, nyomópapíron is perzselő, füs­tös, gázos levegő. Ki volt ez az alak, s ki a darus, a formakészítő, mi forgott fejükben, míg kezük az országépítéshez adta a nyersacél ezer tonnáit? • Bátran felelhetünk az ilyen és hasonló kérdé­sekre. Azok voltak — százezres seregekben —, akik még nem tudták pontosan megmondani, mi a szo­cialista építés, a szocialista gazdaság sokféle jel­lemző jegye. Osztályöntudatuktól, olykor ösztönük­től vezérelve tették a dolgukat, mert hitték a leg­fontosabbat: övék az ország, maguknak építik. For. radalom volt ez is, a gondolkodás, a magatartás, a tudatos cselekvés forradalma, a gépek között, a földeken. És vasúti pályák mentén, építkezéseken, dicsőségtáblák és normarendezések világában, aka­dozó szavakkal elmondott felajánlásokkal, békeköl­csön-jegyzésekkel, hurrázva kezdett és kínlódva be­fejezett beruházásokkal. Országot építeni annyi, mint dolgozni. A magunk országát építeni annyi, mint még jobban dolgozni, s úgy tenni ezt, hogy gondolkozásunkban eggyé ol­vad az enyém és a miénk, a tegye és tegyük. Bá­bák voltunk a szocialista gazdaság születésénél, is­tápolói a gyorsan növekvő, de gyermekbetegségek­kel is küszködő kisdednek, s ma is szigorú — bár olykor szülői szívű, kövelkezetlenségű — irányítói, tgrejpi tervekkel,.. szabályozókkal, elvonásokkal és támogatásokkal, árrendezésekkel, export-, import­kvótákkal a felnőtt ifjúnak. Huszonöt vagy har­mincéves? A szocialista gazdaság megszületése nem köthető egyetlen dátumhoz. Nem mondhatjuk azt, hogy az ipari termelőeszközök társadalmi tulajdonba véte­le volt a mindent befejező lépés, mert hisz’ a mező- gazdaság szocialista átszervezése csak 1960—öl­ben ment végbe. Lépések sora, intézkedések, döntések — szellemi és fizikai történések — folyamata volt megszülője a szocialista gazdaságnak. A KGST-országokkal mind jobban kibontakozó együttműködés. A bővü­lő nemzetközi kapcsolatok. A mezőgazdaságban az iparszerű termelési rendszerek terjedése — terüle­tük 1957-ben 600 ezer hektár felett! • Szeretjük mind azt amit eszünk és két kezünk teremtett, a szocialista Magyarországot, a szocia­lista gazdaságot. Drámai időszakok éppúgy igazol­ták ezt, mint csendes, békés esztendők. Az 1956-os ellenforradalom leverése, a szocializmus vívmányai­nak védelme. A természeti csapások elleni küzde­lem; munkaverseny-mozgalmak és szocialista bri­gádok. Országunkban a kenyerét nem félti senki. A holnaptól nem rettegnek tömegek. Az idei nép- gazdasági terv a korábbinál szerényebb, de folya­matos életszínvonal-emelkedést ígér. Már hosszú ideje ismeretlen a létbizonytalanság. Cgak ennél rosszabbul ne éljünk soha — így fohászkodik a köznapok embere. A szocialista gazdaság alapjai megszilárdultak, erősek — így fogalmaznak szak­szerűen a politikai dokumentumok. Erősek. Köveiket két kezünk faragta. Mind job­ban illeszkednek azokhoz az alapokhoz, melyeket a testvérnépek milliói raktak le. Amelyeken mind magasabbra nyújtózhat az embernek tágabb, szebb, erkölcsiekben, anyagiakban gazdagabb vi­lágot ígérő szocialista integráció bonyolult, de számunkra mégis otthonos építménye. Ez volt s marad szándékunk, célunk. Az ember, a társada­lom fölemelése a szocializmus magaslatára. Ezt szolgálta a szocialista gazdaság, amikor az 1938 évinek csaknem ötszörösére növelte napjainkig minden elosztás forrását, a nemzeti jövedelmet, s megtízszerezte az ipari termelést. Amikor meg­mozdította a falvak zárt, befelé forduló világát, ipartelepekkel, ipari központokkal, s velük, kö­rülöttük lakótelepekkel, új városokkal és város­részekkel hintette tele az ország térképét. Amikor iskolapadba ültette a korábban betűk helyett papírra keresztet karmolgató tízezreket, s közép- és főiskolára küldte, vitte lányaikat, fiaikat. Ér­telmiségit gyúrt évszázadokon át analfabétaként élő ősök leszármazottaiból, szövetkezeti elnököt a zsellérgyerekből, politikust a munkásfiúból, mű­vészt a tanyák mezítlábas kislányából. • Amikor a szocialista gazdaságról beszélünk, az emberről szólunk. Amikor számokat sorolunk, az ember mindennapjait mondjuk. Azt, hogy 1938-ban 2,8 millió társadalombiztosított volt, s ma mindenki az. Mi kellett hozzá? Szocialista gazdaság! Az, hogy 1938-ban 26 ezer, rna 64 ezer általános iskolai pedagógus állt, áll reggelente a gyerekek elé. Mi kellett hozzá? Szocialista gazda­ság! Amikor a szocialista gazdaságot emiitjük. azt fe­jezzük ki vele: mi, valamennyiünk munkája, mun­kánk eredménye. Azt, hogy „pártunk mély meggyő­ződéssel vallja azt a mély marxista igazságot, hogy a történelem tényleges formálói a milliós tömegek. Huszonöt éves szabad hazánk, a Magyar Népköz­társaság, a dolgozó nép műve. A szocialista forra­dalom nagy győzelmeiért, az építés nagy eredmé­nyeiért a tisztelet és a köszönet mindenekelőtt a dolgozó népet illeti meg; a százezreket, a milliókat, azokat az embereket, férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket, akik lelkesen, odaadással, olykor na­gyon nehéz körülmények között harcoltak, erőiket soha nem kímélve dolgoztak hazánkért, a szocialis­ta Magyarországéit.” 9 Kádár János mondotta e szavakat 1970 áprili­sában, az országgyűlés hazánk felszabadulása 25. évfordulóján rendezett ünnepi ülésén. Öt éve en­nek. A párt XI. kongresszusa a tanúság rá: nincs okunk, hogy átfogalmazzúk az akkor elhangzotta­kat. ' M. O. A brigádvezető életútja Huszonöt év telt el azóta, hogy Balotaszálláson az állami gazda­ság megalakult. Állami tartalék, területen, a nagy parasztbirtokok tagosítása után gazdátlanul ma­radt sovány legelőn, és pár má­zsa kalászost termő szántóföldön kezdődött el akkor a nagyüzemi termelés. A gazdaságalapítók és az utó­dok derekasan dolgoztak. El­egyengették és szőlővel ültették be a Kenyérváró hegyet az utób­bi két évtized alatt. Nem sok maradt meg Kúcsús- lapos zsombékjaiból, Sasheverő és Halomhegy homokbuckáiból. Most nyárfaerdő és több száz hektár szőlő díszük arrafelé, de a dűlők, határrészek régi elneve­zése megmaradt. Ennek a természetátalakító munkának a részese kezdettől fogva Kovács Kálmán brigádve­zető. Alapító dolgozója a Kiskun- halasi Állami Gazdaság balota- szállási kerületének, huszonhá­rom éven át titkára a kerület pártalapszervezetének. Több mint két évtizede községi tanács­tag Balotaszálláson, emellett egyéb társadalmi tisztségeket is betölt. A felszabadulás előtt gazdasági cseléd volt. — Negyvenöt tavaszán földet kaptunk Balotaszálláson — ele­veníti fel a harminc éve történ­teket Kovács Kálmán. — Ahhoz, hogy a nyolctagú család megél­hessen, a gyengén termő homok kevés volt. Édesapám beteges­kedése miatt én lettem a csa­• Kovács Kálmán brigádvezető a gazdaság törzsgárdájának a tagja. Iád fenntartója és alkalmi mun­kát is vállaltam, ha ilyen akadt. Balotaszálláson abban az időben még nem igen lehetett válogat­ni a munkahelyek között, mint ma. 1949 őszén az állami gaz­daság lett az első állandó mun­kahelyem, s itt maradtam. Amit rámbíztak, a legjobb tudásom szerint elvégeztem. Voltam ío- gatos, terelgettem a kerület gu­lyáját, dolgoztam a növényter­mesztési brigádban, később a raktúrosi, majd a mezőőri teen­dőket végeztem. Közben tanul­tam és 1964 óta brigádvezető va­gyok. EiLmondta Kovács Kálmán, hogy eleinte elég kezdetleges vi­szonyok között dolgoztak Balo­taszálláson. Gép, szerszám alig akadt. 1950-ben Hildpusztáról, a Duna—Tisza közi Állami Gaz­daságok akkori központjától kaptak egy pár lovat, néhány üszőt és 150 juhot. Majd két G—35-ös kormos traktor érke­zett, de olyan állapotban, hogy saját erejükből még a javítómű­helyig sem tudtak eljutni. De volt hozzáértő szakember, és a szántás-vetés idejére mindkét gép üzemképessé vált. Ma a balotaszállási kerületben veltelini, leányka, olaszrizling és más, kiváló minőségű borsző­lőfajta terem a több száz hek­táros nagyüzemi ültetvényen, amelyet korszerű gépekkel mű­velnek. Itt van a kerületben a Kiskunhalasi Állami Gazdaság­nak az egyik borászati üzeme. Étterem, fürdő, öltöző, jól felszerelt gépműhely épült az utóbbi évek­ben. Az állami gazdasági dolgo­zók a keresetükből és a mun­kahelyük anyagi támogatásával családi házakat építettek. Ko­vács Kálmánnak és családjának is saját otthona van Balotaszál­láson. Az egykori gazdasági cse­léd az áliami gazdaság megbe­csült brigádvezctöje, akinek több családtagja is a balotaszállási kerületben dolgozik. Az utóbbi harminc esztendő ilyen változást hozott az életé­ben. Nem látványos dolgok ezek, az egyszerű hétköznapok tükrö­ződnek mindabban, amit elvég­zett, alkotott. Mégis, amikor ar­ra gondol, hogy a gazdaság dú­san termő ültetvényeiben az ő munkája is benne van, büszke­séget érez. Dicsekvés nélküli egyszerű öröm ez, mint a hozzá hasonló munkáskezű embereké általában. Akiknek mégis legna­gyobb része van abban, hogy a felszabadulás 30. évfordulóját elégedetten és a jól végzett munka tudatával köszöntheti az ország. Kiss Antal 9 Ilyen volt egykor a gazdaság kerületi központja. 9 A balota­szállási borászati üzem. (Engi József és Pásztor Zoltán felvételei.) SZILVÁSI LAJOS <103.) Leverem a csizmámról a havat a kolostor előcsarnoká­ban. Felbaktatok a lépcsőn az emeletre. Amint felérek a lépcső tetejé­re, mintha hangokat hallanék. Valaki beszélget az emeleti fo­lyosón ... Gaszton hangja! Csend. Most megint Gaszton hangját hallom. Megint csend. Senki se felel neki. Berúgott? Magában beszél? Vigyázva, ne­hogy neszezzek, kifürkészek a lépcső fordulója mögül. Tisztán hallom Gaszton szavait: — Engedjen be! — könyörgés, kín vibrál a hangjában — Miért kínoz? Olga..'. Mozdulatlanná dermedek. Gasz­ton egészen elvesztette az eszét. — Ne bánjon így velem ... — torz, rekedt minden szava. Nem, mégsem részeg. Ha so­kat iszik, mindig észreveszem rajta, hogy kínos igyekezettel próbálja szabályosan kiejteni a szavakat, s küzd a raccsolás el­len is. De most nem részeg: iz­gatott a hangja, elhárapja a szavak végét, ahogy szokta. Meg­bolondította, hogy Olga nem tö­rődik vele... — Olga... Hát nem érti, mennyire gyötrődöm magáért . . Csend. Érzem, hogy lassan sokasodik bennem a harag. Nem, én nem veszthetem el az eszem! Gaszton végeredmény­ben nem tudhatja, hogy mi tör­tént köztünk! Ha tudná, hogy Olga és én ... nem állna itt a lány ajtaja előtt, nem könyö­rögne bebocsátásért... Nem szabad haragudnom rá! És mé­gis... Párás a homlokom sza­porán ver a szívem. Mit csinál­jak? Nagy lélegzetet veszek. El aka­rom nyomni a szívem heves do­bogását. Ha Olga kinyitja az aj­tót... Állj! Már megint mások­hoz akarom hasonlítani... És ha mégis kinyitná az ajtót Gaszton- nak ? Féltékeny vagyok? Nem tu­dom. Itt függ a fejem felett, a fa­lon, a folyosó petróleumlámpá­ja. Óvatosan, nesztelenül leve­szem a kürtőiét. Gyufát lobban­tok. Meggyújtom a kanócot, és helyére illesztem az üveget. Szét­terjed a fény a folyosón: Megvi­lágítja Gasztont, aki idegesen fordul meg a fényre, öt lépésnyi távolságra állunk szemben egy­mással. Én nem szólok. Nézem a fiút. Nem haragszom ni. Nincs jogom neheztelni. S ö? Feljebb emelem a lámpát. Megszégyenültség, raj- takapottság okozta zavart látok az arcán. Tétován beletúr erős, göndör hajába. Nem néz a sze­membe. Hallgatok. Mit szól vajon? Mit mondhat ilyen helyzetben? Még annyi lélekjelenléte sem volt, hogy a fény lobbanására odébb lépjen Olga ajtaja elől. Látom, hogy megkeményedik az álla. Ny el egyet. Erőt vesz magán, és belenéz a szemembe. Mit mondjak neki? Kar érte, hogy rajtakaptam ... Amúgy is dühös rám, hogy dél­után megtiltottam, a munkaszol­gálatosok kiszabadítását. S most ráadásul itt értem Olga ajtaja előtt ___ Tudom, hogy hiú ... L átom meg-megrebbenő sze­mén, hogy kínlódik ebben a le­hetetlen helyzetben. Beharapja alsó ajkát Hideglelősen megrán­dul az állkapcsa. Kitör , belőle a szó: — Nos... — kihívó a hangja. Mit vár vajon tőlem? Azt, hogy veszekedjem vele? Hogy gorombán kiáltsak rá? Ezt hiába várja. Mióta állunk így, szemben egymással? Másodpercek óta? Vagy talán már hosszú percek múltak el? Látom, hogy a hom­lokán apró verejtékcseppek gyöngyöznek. Nem szabad tovább feszítenem a húrt. Miért aláz­nám meg? Közelebb lépek. — Sokat ittál? — kényszerí­tem magam, hogy egészen nyu­godt, szenvtelen legyen a han­gom. Nem felel. Így is jó. Megfor­dulok. Helyére akasztom a lám­pát. — Eriggy lefeküdni... — mon­dom, anélkül, hogy ránéznék. — Férj a bőrödbe... Hallgatom a lépteit, amint lassan tovább megy a folyosón. Bizonyára legszívesebben ököllel esne nekem. Nagyon sajnálom a dolgot, de nem szeretem az ilyes­mit. És ha most meggyűlölt, az az ő dolga. Eltűnik szobája ajtaja mögött. Mintegy a dühét levezetendő, keményen bevágja az ajtót. Jól van, kölyök. Dühöngd ki ma­gad . . . Elfújom a lámpát. Bennem is idegesség vibrál. Pedig erre sem­mi szükségem. Ha senki másnak, nekem mindig meg kell őriznem a hidegvéremet. A mai nap is erre figyelmeztetett. Csak ad­dig kényszeríthetem rá a töb­biekre az akaratom, amíg több önuralmat bírok tartalékolni magamban, mint ők. Belépek a szobámba. Nem gyújtok világot. Sötétben is meg­találom a pálinkásüveget a szek­rény aljában. De az ujjaimnak nem tudok parancsolni. Eltörik a dugó, amint kicsavarom. Las­sú, hosszú kortyokban nyelem le a pálinkát. Fene egye meg Gasz­ton jódolgát: nem elég, hogy a munkaszolgálatosokkal felbosz- szantottak, még Olga ajtaja előtt is rajta kellett kapnom ... II. Leülök Olga ágya szélére. A kis szoba asztalkájáról sárga lényt vet ránk a petróleumlám­pa lángja. Fények és árnyékok játszanak Olga arcán. Egyikünk se szól. Minek beszélni róla? Nyil­ván hallott minden szót, amit Gasztonnal váltottam negyedórá­val ezelőtt a folyosón. Komoly, messze néző tekintet­tel fürkész. Sötét szeme sejtel­mesen fénylik hosszú szempillái alatt. Idenyújtja vékony, erős kezét. Nézem az ujjait. Érzé­keny, finoman esztergályozott mindegyik. Tenyeremre fektetem. Micsoda ellentét az én fronton eldurvult, erős körmü, vastag bőrű, sebhelyes kezem mellett — Mintha kettőnk lényegének kü­lönbözőségét fejezné ki látható­an, lemérhetően. Megcsókolom levendulaillatú keze fejét. Odahajol a fejemhez, és bele­fúrja arcát a hajamba. — Kedves tőled ... hogy nem késtél el — szólal meg halkan. — Siettünk ... — Meglepetést készítettem ne­ked! — Nocsak? — Állj fel, eriggy oda az ajtó­hoz, és fordíts hátat! — paran­csol rám tréfás-erélyesen. Mosolyogva engedelmeskedem. Odalépek az ajtóhoz. Feléje for­dulok arccal. öreg tákolmány. Régen festhették: pereg róla a máz. Meg-megrepedezett minde­nütt. Lekaparok a körmömmel egy elálló festékdarabot. Hal­lom. hogy mögöttem Olga ki­búvik az ágyból. Suhog az ágy­nemű huzatja. Vajon milyen új kedvességet talált ki? — Meg lehet fordulni... — Igenis. Hátraarcot csinálok. Zavartan néz a szemembe: — Ezt még otthonról hoztam magammal... Felvettem a tisz­teletedre — mosolyodik el za- vart-félszegen. — A kelengyém­ből való. A nászéjszakámra csi­nálták ... Itt áll előttem, sudáran, talpig fehér selyemben. A hálóing hoz­zásimul vállához, és nagy redők- ben hull a bokájáig. Meghökken­tően szép. A gyönge petróleum­lámpa-fényben átsejlenek a selymen karcsú testének kon­túrjai. Karja vállig meztelen, s meghatározhatatlan fényű ennél a lámpavilágnál. Szégyenkezés­sel vegyes meghatottságot érzek. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom