Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-20 / 297. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1974. december 20. Tekintély féltés nélkül „A jelenlegi helyzetben az a legfontosabb, hogy jobban építsünk az üzemi demokrácia meglevő fórumaira.” . (Az MSZMP KB irányelvei a XI. kongresszusra.) Kunbaracsi beszélgetések A cselekvőkész, közüggyel tö­rődő embernek ma már joggal kevés, ha elmondhatja ugyan vé­leményét a brigád, vagy vállalati értekezleteken, de annak eredmé­nyét, hasznát nem látja. A csu­pán udvarias meghallgatás kö­vetkezménye rövidesen a hallga­tás lesz, kialakul az a meggyőző­dés, hogy nem érdemes szólni. A tájékoztatás ilyen esetben el­veszti, értékét, hiszen egyszerű tudomásulvétel lesz. A bíráló, de javító szándékú javaslatok hiányában — akár elismerik, akár nem — támasz nélkül ma­rad a vezetés, az üzemi demok­rácia névlegessé válik. Jó néhány vezető — sajnos — még mindig megelégszik azzal, hogy a feladtokat, eredményeket szóban vagy írásban közli a dol­gozókkal. Nem látja be, hogy az információszerzés ugyanolyan fontos, mint az információnyúj­tás. Szerencsére már akad meg­szívlelendő példa is. Az Izsáki Állami Gazdaságban amint befejeződött a szüret, Hor­váth István igazgató összehívta a központi gazdasági, á párt- és a szakszervezeti vezetőket. Kikér­te véleményüket: mint szólnának ahhoz, ha megkérdeznék a sző­lészeti ágazatban dolgozókat, mi-' ként látják munkájukat, felada­taikat, az előbbrelépés lehetősé­gét. Rövid megbeszélésük ered­ményeként aztán a brigád- és ke­rületvezetők, az ágazatirányító, a borászati üzem és a szakszolgá­lati állomás szakemberei gyűltek össze rövidesen. Makkos József főkertész vázlatosan ismertette a szőlészet helyzetét, az elmúlt 5 év gazdasági adatai pedig akkor már mindenki előtt ott voltak az asztalon, írásban. Gondokkal küszködnek az izsá- ki gazdaságban. A 630 hektár ter­mőszőlő hat év átlagában 54,8 mázsával fizetett hektáronként. A hozamingadozás azonban rendkí­vül nagy: 1971-ben csupán 29,5 mázsát, az idén pedig 41,9 mázsát szüretéltek hektáronként. Mivel a gazdaságban teljes a terme­lés és a borkezelés folyamata (a szőlő-borvertikum), összességében mindig nyereséges volt a tevé­kenység. önmagában a szőlészeté azonban nem. Kifogásolható az ültetvények erőnléte, s ennek többféle oka van. A szőlősök tagoltak, szétaprózott területeken fekszenek, és bár nem öregek, magas művelésű mindössze . 33 százalékuk, tizenhat fajtával fog­lalkoznak, uralkodó a sárfehér és a rizling. A terület 47 százalé­kán a talaj humusztartalma mindössze 0,1—0,3 százalék. Szer­vestrágyázás 1970 óta nem volt, a műtrágyából pedig hiába szór7 tak ki elvileg elegendőt, a csa­padékszegény időjárás miatt ez nem hasznosult. A tényeket persze a gazdaság minden szakembere ismerte, ekért is kérték fel az idén a szakszol­gálati állomást, hogy készítsenek reális fejlesztési tervet. Az elem­zések, vizsgálatok meg is történ­tek. Felvetődhet a kérdés, miért tartották mégis szükségesnek élni az üzemi demokrácia fórumával, megtudni a középvezetők vélemé­nyét? Nem a bizonytalanság szül­te, hanem az a nyilvánvaló tény, hogy minden technikai, techno­lógiai utasítás végrehajtója, kivi­telezője az ember. És ugyan ki nem dolgozik szívesebben, ha ér­zi: abban, hogy ezt most és így kell elvégeznem, nekem is van egy kis részem. Annak ellenére, hogy a főker­tész beszámolója valóban csak vázlatos volt, kitűnően tájéko­zottnak bizonyultak az izsáki középvezetők, ami nem csoda, hiszen napi munkájukról volt szó. A hogyan továbbról valóban vé­leménycsere alakult ki. A vízta­karékos művelési módtól kezdve, a területrendezésen, gépvásárlá­son át a szakember-szükségletig, munkafegyelemig mindenről szó esett. A brigádVezetők beosztott­jaik bírálatát is tolmácsolták. Gépelt emlékeztető és kézírásos jegyzetek őrzik az őszinte légkör­ben elhangzott őszinte vélemé­nyeket. A jövőben az elmondot­takat figyelembe; vévé mMjjl majd a munka az/izsáki szőlő­sökben. Az állami gazdaságok szakszolgálati társulásának veze­tői, mérnökei ugyanis felhasznál­ják a hallottakat. Mint mondták, amellett, hogy a vizsgálataik so­rán kialakult állásfoglalásukat erősítette meg a fórum, olyan öteleteket is kaptak, amelyek jól hasznosíthatók a fejlesztési terv­ben. Érdemes elgondolkodni az izsá­ki „módszerén mindazoknak, akik még kikérik maguknak, hogy beosztottjaik szabják meg a „ho­gyan tovább” módját. Tekintély- rombolónak tartják, pedig a tu­dás erejének, alaposságának bi­zonyítéka, ha a bírálatot igény­lik, elfogadják, a .javaslatokat hasznosítják,. v r . Dénes Éva Köd, köd mindenütt; rátelepszik a házak tetejére, a ruhájuktól fosztott fák ágaira, a kanyargó ki­csi utakra, mindenhová. Bent, a vb-titkár irodájában jó meleget áraszt a tűz; kedvünkre van a beszélgetés a megye északi hatá­rán fekvő, negyedszázados élet­korú, fiatal községről. □ □ □ — 1950 előtt Baracspúszta né­ven ismerték ezt a helyet; ak­kor Tatárszentgyörgyhöz tarto­zott még — kezdi a beszámolót dr. Szentkúti Sándor, a tanács első számú függetlenített veze­tője. (H. Szabó József — egyben a szakszövetkezet elnöke is — társadalmi elnök.) — Igaz, hogy rohamosan fogy a falu lakossága? — Jó másfél évtizeden keresz­tül így volt. 1965 óta fokozato­san emelkedik a létszám. Kezdik megtalálni számításukat az em­berek. Javult a közlekedés: az er­dőgazdaság és az állami gazda­ság több munkalehetőséget nyújt. Kunbaracs község lakosságá­nak nyolcvan százaléka külterü­leten él; kiterjedt a tanyavilága. A meglehetősen gyenge talajmi­nőség miatt bizony itt, ezen a tá­jon mindenkor nehéz sorsú em­berek éltek. Ám a szorgalmuk, kitartásuk meghozta az ered­ményt: tartották magukat; s ha nehezen is, gyökeret eresztettek. □ □ □ A gyors, ütemű változást sok minden jelzi. Űj utca született — a Kossuth Lajos nevét viselő —; évente tíz-tizenkét új ház épül; a hat utca közül háromban járda is van; s négyben hidro­for adja az ivóvizet. A villanyt minden utcába bevezették. De a szétszórt tanyavilágban nehéz a villamosítás. Ez sok gondot okoz. Egészségház, művelődési ott­hon épült. Az áruellátást sikerült megnyugtató módon megolda­niuk. □ 1 ! — Fogynak-e errefelé a ta­nyák? — Igen, ez a tendencia;, folya­matosan költöznek a családok a faluba. Közrejátszik ebben az is, hogy olcsón kapnak telket; egy­ötöde, egynegyede annak, amibe másutt kerül. Ezzel is támogat­juk a beköltözést. £ Ugyanakkor erőnkhöz képest a kintmaradó­| kát, is ■' seg^tjüjjr.1 . Űe'"Valamennyi! dűlőútfa nem vihetjük el a vizet, a villanyt. Ezt — bármilyen ne­héz is — meg kell érteniük azoknak, akik ótt élnek'. — Sok az ingázó a faluban? — Negyvenen Budapestre jár­nak dolgozni, s néhányan Kecs­kemétre. Ez nem mondható, sók­nak. Inkább a fiatalok mennek el. . Szakmunkásnak készülnek, szakközépiskolákban tanulnak. A nyolc általánost végzetteknek csak mintegy egyötöde marad nálunk. □ □ □ — Hogyan jellemezné a helyi közművelődést ? — Négy helyen van az isko­lánk. Egy az idén megszűnt; nem volt már gyerek azon a környé­ken. Óvodánk nincs. Ha van is rá igény, lehetetlen megoldani a szétszórt tanyavilág miatt. A fel­újított művelődési otthonban egyszer-egyszer történik valami; de különösebb eredményt nem tudunk elérni. Kevés a pénzünk; nincs függetlenített igazgató; kisszámú a falu értelmisége. Legfeljebb a kézimunka szakkör érdemel figyelmet. — S a mozi? — Bizony, döcögve megyeget; hetenként. egyszer vetítenek, s akkor is tíz-húsz néző, ha el­megy. — A könyvtár? — Az már jobb. Négyszáz ol­vasója van. Évente ötezer forin­tot kapnak beszerzésre. Negyven- nyolc televíziót néznek, és két­száz rádiót hallgatnak Kunbara- cson; ez is a közművelődést se­gíti. I '□ □ ■ A pártalapszervezetünk leg­utóbb úgy határozott: „A köz­művelődési problémák megoldása dinamikusabb és differenciáltabb munkát igényel. Különös figyel­met kívánunk fordítani a tanyai területeken élő, villannyal nem rendelkező, a téli időszakban el­zárt, távoli települések lakóira. A külterületi iskolákat tesszük kul­turális centrumokká. Biztosítani kell a kihelyezett könyvtárak új anyaggal való feltöltését, a meg­levők cseréjét. Növelni kell az is­meretterjesztő előadások számát.” Szó esett a falu terveiről is. Erősíteni akarják a szakszövet­kezetei S javítani az áruellátást. Elkezdik a boltok szakosítását. Kunbaracs egyik fő gazdasági le­hetősége az állattenyésztés; ezt is fejleszteni kívánják. A víz- és villanyhálózátőt 'tovább növelik. I Bagó Lajos, a sok emléket őrző vendégkönyvét lapozgatja. Szeretnének tornatermet az isko­lának. □ □ □ Bogár István nyugdíjas igaz-. gatót a lakásán kerestük fel. Kunbaracs múltjáról s mai életé­ről beszélgetünk vele. A falú tör­ténetének megírásához visszame­nőleg — egészen ÍV. Béla király idejéig — összegyűjtötte a do­kumentumokat, kikereste a for­rásokat. Azzal kezdi, hogy sokat köszönhet ebben a munkában a néhány évvel ezelőtt elhunyt dr. Bodócs Gyula helytörténeti ku­tatónak. — Mi a legrégebbi történeti emlék Kunbaracson? — Egy Árpád-kori templom föld alatti maradványai. — Mi volt a neve a falunak régen? — Barocz; majd pedig Baracs- puszta. Belelapozok az általa írt dol­gozatba: „A grófi birtokon a cselédség sorsa gróf Mikes Miklós (gróf Batthyány Zsigmond yeje) bir­tokán a nagy kizsámányolás következtében katasztrofális volt. Például 1942 tavaszán az első konvenció kiosztásakor a cseléd­ség csak burgonyát kapott. Mikes gróf búzát vagy rozsot kiosztani nem tudott, de nem is volt haj­landó azt megvenni vagy ennek az árát kifizetni.” H|| □ Dr. Szentkúti Sándort arra ké­rem, hozzon össze egy érdekes emberrel. Ezt mondja: Menjünk el Bagó Lajoshoz! Máris mesélni kezd róla. — Ö már szinte őslakos bara- csi: csaknem , fjél .évszázada itt él. Kitűnő' szőlőnemeSíto. A nib­9 Bogár István, a falu történet­írója. ridjein kívül nagy fajtagyűjte­ménye van. Megszállottan kutat­ja az új szőlőfajtákat. A leg­újabb, amit elfogadtak tőle a „Baracsi rubint”. Művelt, tájéko­zott ember; tanyai házában legalább hatszáz kötet könyv van. Kapcsolatban állt Erdei Fe­renccel, Kocsis Pál a barátja volt; s a lakásán írók, újságírók, szakemberek százai megfordultak az elmúlt évek alatt. 0 □ □ — Hogy kezdődött — kérdezem Bagó Lajos bácsit. — Az apámnak elismerésré méltó fajtaismerete volt —r kez­di a hatvanegy éves • kutató. — Jól ismerte Mathiász Jánost, s én vele kezdtem él a munkát. Lapozgatunk a vendégkönyv­ben. Egész oldalas Bozsó-rajz lát­ható benne. A művész régebben gyakran festett a környéken. Megfogta ennek a tájnak az egy­szerű szépsége. Kocsis Pál Kossuth-díjas ne­mesítő ezt írta be a könyvbe: „Jóleső érzéssel szemléltem, hogy nem veszett hiába az, amit Mathiász János elkezdett a sző­lőnemesítésben.” Dallos Ferenc, a megye egyko­ri tanácselnöke így tette emléke­zetessé a látogatását: „A legszegényebb föld legna­gyobb emberének.” (Ezzel arra célzott, hogy bizony nagyon gyen­ge a föld minősége ezen a tájon.) Kunbaracsi beszélgetések; egy nap egy érdekes községben. Szé­pek1 a változás jelei; beszédesek a fejlődés bizonyítékai. Ám sok 1 a tennivaló is. Mert nem könnyű a százados lerhárádákt .pútqlni. Várgá’Miháíy GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÜNK ŰJ FELTÉTELEI II. A valósággal összenőtt egyéni és közfelfogást GONDOLATOK A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSRÓL Fokozatosan megszűnnek a különbségek A szocialista társadalmi és gazdasági viszonyok fejlődé sével párhuzamosan bővült a társadalombiztosítás rendszere hazánkban, mind a biztosítottak számát, mind a szolgálta­tások körét és színvonalát tekintve. Ma ínár a biztosítás lényegében minden bérből és fizetésből élő dolgozóra ki­terjed. • A józan ész parancsa: ta­karékosság az anyagokkal! Eb­ben jelölhető meg gazdálkodá­sunk stratégiai célja, cselekvési iránya. Noha az összefüggések láncolatában ennek indokoltsága bőségesen igazolódik, szükséges ezt a feladatot szélesebb horizon­ton, a gazdaságpolitika tükrében is elemezni. Magyarország egyik közismert gazdasági adottsága, hogy termé­szeti, ásványi kincsei rendkívül szegényesek, feldolgozó iparának legtöbb ágazata — kivétel az élel­miszeripar, az alumíniumfeldol­gozás és -felhasználás — rész­ben vagy teljes egészében impor­tált nyers- és alapanyagokból gyártja a késztermékeket. A nem­zetközi munkamegosztásban való részvételünk időbeni folyamata: fceáramlik az energiahordozó, az anyag, a félkésztermék, ezeket a magyar gazdaság felhasználja, feldolgozza, majd produktumait a kplföldi piacokon értékesíti. • Mindebből következik: a ma­gyar gazdaság működésének, ha­tékonyságának minden időpont­ban kulcskérdése — legyenek az anyagok olcsók avagy drágák —, hogyan hasznosítja a belső és külső forrásokból rendelkezésre álló »anyagokat, s azokból a hoz­záadott élő munkával a termé­kek, a javak milyen tömegét, ér­tékét képes létrehozni. Ez több mint aiiyagtakarékosság — ez az anyag racionális, ésszerű haszno­sítása. A különbség érzékelteté­sére: ha egy terméket a műszaki­technológiai szempontból indo­kolt anyagráfordítással állítunk elő, az anyagot takarékosan hasz­náltuk fel. Racionális anyagfel­használásról akkor beszélhetünk, ha ugyanabból az anyagból — példának okáért a termékszer­kezet változtatásával — a koráb­binál nagyobb áruértéket produ­kálunk. Gazdaságpolitikánk időről idő­re napirenden tartotta és meg­határozta a racionális anyagfel­használás teendőit. A hatvanas években például a gépipar be­ruházási-fejlesztési eszközeit a \ kevésbé anyagigényes ágazatokra a híradástechnikára és a mű­szeriparra — koncentráltuk, saz Agymást követő ötéves tervek ajWvető gazdaságpolitikai céljai között szerepelt a társadalmi ter­melés hatékonyságának — egye­bek között az egységnyi termék­re jutó anyagráfordítások csök­kentésével történő — javítása. • Az anyagi termelésnek két alapvető erőforrása van: a mun­kaerő — annak mennyisége, ter­melési tapasztalata, produktivi­tása — és a termelőeszköz,, az anyag, a gép. Egyik erőforrás­ban sem bővelkedünk. Nem mér­nök azt állítani, hogy a munka­erőt racionálisan, megfelelő ha-, tékonysággal hasznosítjuk, de en­nek követelményeit igyekeztünk a vállalati gazdálkodás közép­pontjába állítani. (Elegendő a munka- és üzemszervezés kor­szerűsítését célzó határozatra hi­vatkozni, továbbá a vállalati bér- és jövedelemszabályozásra.) Nem állítható ugyanez az anyag­ban, termelő berendezésben meg­testesülő holtmunka t vállalati hasznosításáról. Ennek követel­ményei megrekedtek a gyárka­puknál, s legfeljebb közvetett módon hatnak a gazdálkodásra. (Felemás megoldás — szinte köz- gazdasági képtelenség —, hogy az élőmunkával takarékosan igyekszünk bánni, de annak pro- duktúmával már lazábban gaz­dálkodunk, s ily módc- mindazt az eredményt, amit a vámon nyertünk, a révnél elveszíthet­jük.) 1 • A magyar gazdaságban lét­rehozott összes termékek folyó áron számított értéke 1973-ban már csaknem 900 milliárd forint volt, s ezen belül az új érték, a nemzeti jövedelem 360 milliárd forint. Ha az utóbbihoz hozzáad­juk az elhasznált termelőberen­dezések értékét, az amortizációt, s ezek együttes összegével csök­kentjük a társadalmi tennék értékét, előttünk áll a népgazda-! «ági tevékenység összes | anyag- költsége, amely kb. 500 milliárd forint. Ezzel a summával, költ­séggel kell, lehet, s érdemes ta­karékosan, racionálisan gazdát kodni. Nemcsak a jelenlegi világpiaci árhelyzet, a nyersanyagimport korlátái, hanem a gazdaságpoli­tikai Összefüggések és követel­mények is azt indokolják, paran­csolják, hogy rövid és hosszú tá­von egyaránt j az, anyag ésszerű felhasználását állítsuk a gazdál­kodás és a gazdaságfejlesztés kö­zéppontjába. Ennek érdekében opertív intézkedések egész sorá­ra, az anyaggal való gazdálkodás átfogó szabályozására lesz szük­ség. Ám mindennél fontosabb­nak tartjuk szemléletűn^ —szin­te gazdaságpolitikai jellegű —■ módosítását, annál, is inkább, mert a központi intézkedések nem oldhatják meg hiánytalanul a racionális anyaggazdálkodás vállalati feladatait. A cselekvés konkrét módszerei — pl. az anyagfelhasználási normák kor­szerűsítése, a konstrukciók fe­lülvizsgálata, a fajlagos anyag­felhasználást csökkentő technoló­giák alkalmazása, a termékszer­kezet módosítása stb. — csak a gazdálkodás új szemléletmódjá­ból születhetnek. Ezzel kapcsolatban hadd emlé­keztessünk arra, hogy a népgaz­daság anyaghelyzetével és ellá­tásával . kapcsolatos közfelfogá­sunk — s ebben a tömegkommu­nikáció, a sajtó is részes és hi­báztatható — koránt sincs össz­hangban a realitásokkal. Bizo­nyos tényeket olyan hangsúllyal regisztrálunk — pl. a külkeres­kedelem feladata a népgazdaság importanyag-szükségletének be­szerzése, a KGST-országok hosz- szú lejáratú kereskedelmi meg­állapodásaikban kölcsönösen biz­tosítják egymásnak az alapvető nyers- és 'alapanyagokat —, ami a zavartalanság, az abszolút biz­tonság látszatát keltette. Persze hivatkozhatnánk másmilyen dol­gokra is — mondjuk a mennyi­ségi szemlélet „korszerűsített” formában való érvényesülésére?, arra, hogy a nyereséget elsősor­ban a volumen, a termelés és az értékesítés növekedése táplálja, a dráguló importanyagok költség- vetési támogatására —, amelyek akarva, akaratlanul ugyancsak az anyaghelyzetről alkotott indo­kolatlanul optimista felfogást táp­láltak. Nos, ezért kell a valóság­kai összenőtt: egyéni és közfelfo­gást kialakítanunk, amely létre­hozhatja — a gazdaság minden szintjén, a központi gazdaságirá­nyítástól a munkagépig, de még a háztartásokban is — a józan és racionális anyagfelhasználás és -fogyasztás stílusát, módsze­reit. G. I. | * A termelőszövetkezeti tagokat megillető szolgáltatások köre fo­kozatosan és több vonatkozásban a munkaviszonyban álló ipari dolgozókétól eltérően alakult ki. Az első lépést a betegekről való intézményes gondoskodás 1949- ben történt bevezetése jelentette, melynek keretében orvosi kezelés, gyógyszerellátás és kórházi ápolás illette meg a termelőszövetkezeti tagokat és családtagjaikat. Ezt kö­vették a családi pótlékra, az anyasági segélyre, a betegek és a szülőanyák segélyezésére vonat­kozó intézkedések 1953-ban, majd a baleseti kártalanítás és a rész­leges nyugdíjjogosultságot megte­remtő rendelkezések 1957-ben. A szolgáltatások körének bővítése a termelőszövetkezeti mozgalom fejlődésével, szervezeti és gazda­sági megerősödésével összhangban a népgazdaság és a közös gazda­ságok teherbíró képességéhez is igazodóan történt. A különböző intézkedések eredményeként ma már társadalmunk két alapvető osztálya — bár néhány vonatko­zásban még eltérő — elveiben „és lényegében azonos társadalmi biz­tosítási jogokat élvez. Az elért fejlődést méltán nevez­hetjük történelmi jelentőségűnek. Társadalmuk egy olyan rétegének jelenti az alapvető szociális szol­gáltatások biztosítását, amely eb­ből a múlt rendszerben teljesen, vagy túlnyomó részt ki volt zár­va. , A termélőszövetkezeti tagok száma 1973. végén meghaladta az egymillió személyt, ehhez a szám­hoz még hozzászámíthatjuk a csa­ládtagokat is. Az eredmények mellett azon­ban szólni kell néhány, ma még meglevő és a szövetkezeti tagokat hátrányosan érintő különbségek­ről. A legtöbb gondot jelent a , i nyugdíjjogosultság és a nyugellá­tások összege tekintetében meglé­vő differencia. Köztudott, hogy a szövetkezeti tagok öt évvel ké­sőbb — a férfiak 65, a nők 60. életévük betöltésével — válnak nyugdíjjogosulttá. A jogosultak egy jelentős része alacsony, össze­gű nyugdíjat kap. A termelőszö­vetkezetek igyekeznek csökkenteni az ebből adódó szociális gondo­kat, az alacsony nyugdíjjal ren­delkezők anyagi támogatásával.-A bácskai körzetben például a közös gazdaságok mintegy 50 szá­zaléka folyósít rendszeresen havi nyugdíj-, vagy járadékkiegészí­tést, rászoruló tagjainak. A gaz­daságok nagyobb részében térítés nélkül elvégzik háztáji földjeik megművelését és más módon is, esetenként szociális segéllyel, tüze­lőjuttatással támogatják őkét. Ez ha nem is szünteti meg, de a csa­ládi és egyéb társadalmi gondos­kodással párosulva enyhíti gond­jaikat. Nem oldhatók fel ezen az úton a magassabb korhatárból adódó feszültségek, amelyek több vonat­kozásban jelentkeznek. Ezek ha­tása egyrészt növeli a munkaerő- mozgást, csökkenti a fiatalok éiv deklődését a termelőszövetkezet iránt. Gátolja a szakképzett munkásók jelentkezését, ami a műszaki fejlesztést nehezíti. Min­dez nem egyszer okoz egy-egy te­rületen munkaerőhiányt. A téma kapcsán még említe­nünk kell a családi pótlék és a gyermekgondozási segély össze­gében meglevő különbségeket is. Köztudott, hogy a termelőszövet­kezeti tagok családi pótléka gyer­mekenként havi 50, gyermekgon­dozási segélye pedig 100 forinttal alacsonyabb. Ezek a különbségek is sok vitát váltanak ki, s első­sorban a nők teszik szóvá a ki- egyenlítés iránti igényeket. A különbségek indokait a szö­vetkezeti parasztság sajátos élet­viszonyaiban, elsősorban a háztá­ji gazdaság fenntartásának, a ház­táji földhasználatnak a lehetősé­geiben találjuk meg. Kétségte­len, hogy a háztájiból szárma­zó jövedelem bizonyos mérté­kig ellensúlyozza az alacso­nyabb összegű juttatásokat. Azon­ban figyelemre méltó ellenérv ez­zel kapcsolatban az, hogy a jöve­delemtöbblet nem kis megterhe- hélést jelentő munkát is igényel. A szövetkezeti tagok egy része, főleg a fiatalabb korosztály a ha­gyományos paraszti életformát nem vállalja, többet szeretne ta­nulni, nagyobb kulturális igényei vannak, célszerűen igyekszik ki­használni idejét. Ugyanakkor az is tapasztalható, hogy a nem me­zőgazdasági foglalkozású állam­polgárok személyi földhasználata a szabad idő kihasználással össze­függően jelentkezik házikerteken, üdülőtelkeken, fiobbykertekben il­letményföldeken foglalatoskod­nak. A két ellentétes jelenség egymástól különböző igényekből fakad. A szövetkezeti dolgozók becsü­lettel állnak helyt a termelő munkábap és járulnak hozzá a népgazdasági és szövetkezeti erő­források növeléséhez. Igényeik nem indokolatlan türelmetlenség­ből táplálkoznak, s nem zárkóz­nak el az anyagi fedezetek meg­teremtésében való arányos rész- vállalástól sem. A Magyar Szocialista Munkás­párt Központi Bizottsága által a párt XI. kongresszusára kiadott irányelvek figyelembe veszik a társadalmi fejlődést és a jelenle­gi helyzetet, ezért határozzák meg az életszínvonallal és a szociálpo-. litikai feladatokkal kapcsolatos fejezetben, hogy fokozatosan meg­szüntetjük a társadalombiztosítás­ban még fennálló eltéréseket. , Dr. Bogács Géza a Bácskai Termelőszövetkezetei« Területi Szövetségének jogtaná­csosa I £ E

Next

/
Oldalképek
Tartalom