Petőfi Népe, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-17 / 40. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1974. február 17. Kockázat - menet közben 0 Az előtérben Müller Irén őrsöt cserél a bét modern berendezés egyikén. Kétszáz millió forint sok pénz. Bár ha az országban végbemenő ruházatipari rekonstrukciót néz­zük, ennél jóval többet is kaptak hazai üzemek. A Bajai Finom­posztónak csaknem ennyi áll ren­delkezésére a megújuláshoz, hogy — fennállásának immár 50. évét betöltve — újjászülessen. A hosszúlejáratú hitelen túl 80 millió forintos állami támogatás­hoz jutottak. Ugyancsak szép summa. Különösen nagy munká­ba kerül megtermelni ekkora ér­téket, hogy aztán — az újrafel­osztás során — oda kerüljön, ahol a legégetőbb szükség van rá, s a leghatékonyabban szolgálhatja az olcsóbb és divatos, korszerű ru­házkodás célját. A felelősség sem kicsi, ami ak­kor telepszik az emberre a gazda­sági és társadalmi vezetőkre, amikor a pénz felhasználásáról döntenek, szerződéseket kötnek. Látszólag csak az előzetesen el­fogadott program következetes megvalósulására kellene ügyelni, hiszen a rekonstrukciós igénylést alapos számításokkal és részlete­sen kidolgozott tervdokumentá­cióval kellett alátámasztani. Idő­közben azonban kedvezőbb lehe­tőség is kínálkozott, mint amire évekkel ezelőtt gondoltak. A Fi­nomposztónál mertek változtatni menet közben az eredeti elkép­zelésen, azon a koncepción, amelynek a kialakítása öt eszten­dővel ezelőttre nyúlik vissza. Azon a fejlesztési javaslaton, amelyet még 1972-ben fogadott el a minisztérium és a bank. Az egész textilipari rekonstuk­ció — a könnyűipar nagy ügye —, erőteljes műszaki fejlesztéssel jár, és a termékszerkezet meg­változását vonja mag.a után. Az eddigiekhez képest újabb, sokkal modernebb, könnyen használható cikkek sora jön létre. Az alap­anyagot készítő üzemek mellett megújulnak a feldolgozó és kon­fekcióipari vállalatok is. A fo­lyamat felgyorsult, és nem ér vé­get sem a jelenlegi, sem a kö­vetkező középtávú tervidőszak­kal. Baján a teljes termelést érintő rekonstrukció zajlik le 1973 és 1975 között, amit további beruhá­zások is követnek majd. Évi 600 tonna kapacitású nyújtott fono­da létesül, a szövődében és a szövőelőkészítőben új rendszerű gépeket szereltek fel, megnövek­szik a festő- és kikészítőüzem teljesítőképessége. Mindezzel ter­mészetszerűleg együttjár a mun­kakörülmények javulása. A fej­lesztés sarkpontja, hogy a piaci igényeknek megfelelően alakuljon át a termékválaszték. A vállalat már korábban' csökkentette 'a ta- .karóbélés. és.műszőrme gyártását, fokozta a divat-, kártoltszövetek előállítását, elsajátították a fésűs szövetek gyártási technológiáját. És most, amikor a beruházások zöme megvalósult, az áruk ver­senyképességét megalapozó re­konstrukciók során újabb lépés következett. A piaci helyzet mérlegelésével arra az elhatározásra jutottak, hogy rátérnek a trevira és jersey anyagok készítésére is. Az eredeti koncepcióhoz való merev ragasz­kodás — az időközben módosult helyzetet nézve — többletkapa­citást eredményezett volna az or­szágban. Éppen ezért a gyárt­mány- és gyártástechnológiai vál­toztatás mellett foglaltak állást. Ez persze azzal járhatott volna, hogy a minisztériumban vagy a banknál megkérdőjelezik a beru­házási koncepció megalapozottsá­gát. A módosítási javaslat viszont igen rövid idő, egy hónap alatt befutotta azokat az állomáshelye­ket, amelyeknek a jóváhagyása kellett az NDK-gyártmányú kör- kötőgépek beszerzéséhez. Így ki­alakult egy olyan részlegük is, ahol nem a hagyományos szisz­téma szerint szövik, hanem hur­koló eljárással készítik a textí­liát. Eddig 30—40 divatos minta gyártására készültek föl. A folya­matos termeléshez szükséges is­mereteket a Hódmezővásárhelyi Divatkötöttáru Gyárban sajátítot­ták el a Finomposztó fiataljai, akik ezeket, a szövőgépeknél sok­kál csöndesebben működő terme­lékeny, gyorsjáratú berendezése­ket kezelik. Az eredmény egyebek között megmutatkozik abban, hogy az idén nem kevesebb, mint 560— 600 ezer négyzetméternyi ilyen anyagot adnak át a nagykeres­kedelemnek, illetve a felhasz­náló üzemeknek. A Duna-parti város nagy gyá­rában korábban is tudták, de az­óta akár meg is esküsznek rá: érdemes kockázatot vállalni, az eredeti elképzeléstől eltérni, ha az élet ezt követeli. Halász Ferenc Lépcső az alagsorba Frank lassan, komótosan ballagott át 1970. nyarán, azon a rendkívül meleg ká­nikulai napon a hídon. Ez már az új híd volt, hiszen a régit még negyvennégyben fölrobbantották, s az utódok egészen másmilyent építettek helyette. Amaz díszesebb volt és persze régimódibb. Emezen kevesebb a cikomya, ellenben jó széles, és szemmelláthatólag igen teherbíró. A gyalogjárót nem deszkák borí- tották már, hanem betonlapok. Zakóban, nyakkendősen balla­gott a rekkenő hőségben. De ő most erre ügyet sem vetett. Látszólag egykedvűen ment, szinte már közömbösen. Ez azonr ban csak látszat volt, afféle ma­gára erőszakolt nyugalom. Hiszen ott belül most csupa tűz, izgalom, feszültség volt Frank minden porcikája. Huszonhat év óta vártak erre a napra. Amikor elindultak Wenkheim alezredes után, de­hogy is sejtették, hogy milyen kálváriának néznek elébe. , Nem gondolták, hogy meg sem állnak a nagy menekülésben egészen Németországig. Se azt, hogy ott amerikai fogságba es­nek majd. Ügy hitték akkor, az alezredes nyomát követve, hogy néhány hó­nap múlva vége lesz a háború­nak, és ők jöhetnek vissza a kin­csért, amivel aztán új életet kezd­hetnek. Ehelyett az elmúlt bő negyed­század során bebarangolták úgy­szólván az egész világot. Nem mondhatni, hogy különös szerencséjük lett volna az oda­kint! életben. Igaz, továbbra is együtt maradtak, és Bódit hagyo­mányos leleményessége az új vi­szonyok között sem hagyta cser­ben. Ám sehogy se tudott meg­birkózni a nyelvekkel. Pedig sokfélével megpróbálko­zott az egymást követő évek so­rán. A némettel, a franciával, az angollal, a spanyollal, de még a portugállal is. Mindhiába. Csak az a néhány szó ragadt rá, ami nélkül az élet külföldön, idegenek közt egyszerűen elkép­zelhetetlen. Folyamatosan beszél­ni azonban soha nem tudott meg­tanulni. Ezzel Bódi legendás lelemé­nyessége alól kihúzódott a gyé­kény. Bizony talajtalanná, sőt ki­fejezetten gyámoltalanná vált ő abban az idegen világban. Dehát itthonról olyan szörnyű híreket közöltek az ottani újsá­gok, hogy még a hátuk is bele- lúdbőrözött a gondolatba, hogy haza kéne jönni. Azt írták, hogy Magyarorszá­gon még mindig ölik egymást az emberek. Hogy megszűnt a ma­gántulajdon. Közösek a lakások, a nők. Közös minden. És aki ez ellen akár csak egy szót is muk­kanni mer, azt már vasraverten viszik is Szibériába. 1956-ban azonban ennek elle­nére hazakészülődtek. S akkor októberben újra a világlapok első oldalára kerültek a magyarorszá­gi események. A diadalmas híreket később egészen másmilyenek követték. E szenzációéhes lapok minden el­képzelhető szörnyűségeket ösz- szehordtak ezekben a hónapok­ban mindarról, amiről úgy vél­ték, hogy hű jellemzője a ma­gyarországi viszonyoknak. Újra előhozakodtak a jól be­vált rémhírekkel. Csak most még vérszomjasabban tálalták vala­mennyit. így aztáiy megint visz- szarettentek az úttól. Tizennégy évnek kellettt eltel­nie — ekkor hosszabb ideje Spa­nyolországban éltek már —, hogy végül tényleg rászánják magukat a hazalátogatásra. Együtt érkeztek persze. De Frank úgy határozott, hogy ő elő­ször majd egyedül deríti föl a te­repet. Túl nagy feltűnést keltene, ha ketten egyszerre érkeznének a városba. S nyilván a szállodában is jobban figyelnének két, örökké egymás nyomában levő emberre, mint a magányosan érkezett egy- re. S Bódi ezért a fővárosban ma­radt. Egy régimódi, de azért igen kellemes Duna-parti szállodában foglaltatott magának szobát, melynek ablakali a vízpartra néztek. Frank pedig leutazott a nagy vidéki városba, és most lassan, komótosan ballagott át a hídon, miközben torkában dobogott a szíve. Hiszen még néhány perc, és meg fogja látni újra azokat a villákat, amelyek képét az elmúlt huszonhat év során annyi ezer­szer fölidézték emlékezetből egy­más előtt. Ha egyáltalán megvannak még — gondolta. Hiszen negyedszázad hatalmas idő ám! Változások egész sora követheti egymást eny- nyi év alatt. Amikor átért a hídon, egy pil­lanatra úgy érezte, meg kell pi­hennie, mert szinte már lépni sem tud az izgalomtól. Leült, újságot vett elő. De át­futott pillantása a betűkön. Egy szót sem tudott felfogni vagy megjegyezni a szövegből. Aztán ment tovább. Befordult a kibetonozott közlekedőútra. On­nan a harmadik mellékutcába, s akkor egyik pillanatról a másik­ra feltárult előtte a hat villa látványa. Szép szabályosan álltak egymás mellett. Mint annyi évvel azelőtt. (Folytatjuk) VASÁRNAPI RIPORT A szállás lakója Fekete földek, szántások felett fekete varjak, ólomszürke ég. A fák — hű katonák — egyenes de­rékkal őrködnek némán, -mozdu­latlan. Szél se rebben. A süketítő csendben köd szitál. Február, ál­mos délelőtt. A Kalocsa meletti Szakmár köz­ség határában a szállások: Rész­telek, Keserűtelek, Gombolyag, Pécsiszállás és a többiek. Apró települések, egyikben-másikban már csak néhány ember lakik. Alsóerek közepes nagyságú, gir- be-gurba sáros utcával, megla- .puló épületekkel.- A legszélső ház idős lakója Vén József; a nyolcvanhat éves Józsi bácsi. A kiskonyhában fo­gad. Szűk ablak, alig lehet kilát­ni rajta. Szentképek, iketyegő vekker. Biblia az ablakban, meg felvágott citrom. Cseréptűzhely. Apró tükör. Kiskosár, fekete ka­lap. Kemence. „Nem kell a pék ide.” Két pár csizma, húsdaráló csüng a gerendáról, és villany­vasaló. A házigazda az életét me­séli. yermekkor, megszépítő messzeségben, valamikor a múlt század végén. A Halom nevű szálláson. Homokmégy határában az első lépések, a bátortalan ki­ruccanások az udvaron túlra, a tágas határba. — Mi volt a legszebb? — Amikor vitt anyám a hátán, az gyönyörűséges volt, el nem le­het felejteni! — És az édesapja? — Meghalt fiatalon egyéves koromban. Agyonütötte egy fa. Nem emlékszem rá. — Mire emlékszik még? — A farsangokra. A kecskedu­dásra! Baróka bácsi — így hívták •— olvan szívetszorítóan játszott, de olyan naevon szépen! Vasár­napi iskolába jártunk. Bizony, sokszor „mellé mentünk”, úgy bi­zony, Vagyishát ellógtunk. Jött a tanító úr. ..Volt nemulass! Vitt bennünket az iskolába. „Büntetés­ből” énekelni, zenélni kellett neki. Mert tudja, olyan jó mulatós volt ő is — Kérem, mesélje még az éle­tét — biztatom Józsi bácsit. — Mikor legénnyé cseperedtem, ide a szomszédba. Pécsiszállásra jöttem szolgálni, az impamhoz; vagyishát az apósomhoz, öl évig a cselédje voltam, aztán elvettem a lányát. Együtt jártunk dolgoz­ni. Gondolhatja; nem ment a munka. Ketten nem kapáltunk annyit, hogy megérdemeltük vol­na akárcsak a früstököt is. Józsi bácsi jól kiköhögi magát, majd így folytatja: — Végre a magam ura lettem. 1 O uJ* * ucll ebbe a kis házba köl­tözhettünk. Sajátkezűleg építet­tem. (Balog László postás itt van a beszélgetéskor: ezt mond­ja: Józsi bácsi igazi ezermester. Lakatos, üveges, bognár, ács 'és egyéb munka épp úgy kezére áll, mint a cipészkedés, vagy a ko­sárfonás.) Huszonkilencben meghalt a fe­leségem. Egv év múlva megnő­sült a fiam. s nemsokára ismét én is. Rossz volt asszony nélkül. így gombolyítja tovább az em­lékezés fonalát: — Jobb volt-e akkor Persze, hogy jobb: de csakis azért, mert fiatalok, voltunk. Máskülönben dehogyis volt jó. Nehéz napok, évek voltak azok. nagyon nehe­zek! Nyáron hetekig a cséplőgépnél voltam. Mentünk -öregcsertőre, meg máshová. Más keze-Iába volt mindegyik munkástársam. De élni kellett, menni, csinálni. Éjfél felé járt az idő, mikor „ágyba” ke­rültünk, vagyishát a szalmaka­zalba. az volt a fekhelyünk. A fiastyúk volt az ébresztő óra. Szóltam a fűtőnek, gyújtst be a gépet,, fél kettő van. Ha kece­liekkel. akasztóiakkal dolgoztunk együtt, kérleltek: el ne aludjunk, Jóska! Dehogyis alszunk, mond­tam. Nappal ledőltem néha egy-két percre, de el nem aludtam. — Várta, hogy este legyen? — Nem én! Úgysem jöhettem haza az asszonyhoz, minek? Csak hogy kutyafuttából megsimítsam? Hisz mindjárt jönni kellett volna vissza. — És télen? — Ütöttem a kaptafát, meg ilyesmi. Nem unatkoztam én so­hasem; se télen, se nyáron. — Mi az öregség titka, Józsi bácsi? Aki lassan kilencven éves. annak tudnia kell! Józsi bácsi nem tagadja meg vidám önmagát: — Sokat dolgozni, rosszul élni, korán kelni, keveset aludni — én csak ezt mondhatom. Mert én így éltem. De. hogy valójában ezért lennék ennyi idős? Nem tudom — Milyenek voltak a vasárna­pok? — Sokat mosakodtunk. Tisztál­kodtunk ünneplőbe öltöztünk, és irány a templomba. Ebéd, kicsi pihenés, aztán irány a géphez. Estére már ott voltunk. Az volt a szokás. — Merrefelé járt. utazott éle­tében ? — Kiskőrösön, Kecelen, Pakson. Egyszer meg — még tizenket­tőben — Somogy megyében. Ott voltam én legmesszebb. Búcsúba mentünk, gyalog. Egy hét oda- vissza. Énekszóval, zászlóval. De­hogyis volt még akkor busz, meg ilyesmi! — Emlékszik érdekes dolgokra még? — Fonóba jártunk. A lánnyal a subába bújtunk. Addig mocorog­tunk, míg eltörtük a csuszaszű­rőt. Volt riadalom, meg nevetés! i — Miért bújták a súbábl? * — Na nem aáél‘t.r''he higgye! Csak mert hideg volt. nem fűtöt­tek. Sokat játszottunk, mint a gyerekek. Odaszóltunk a lány­nak: — Fordulj bolhát! Áz meg ezt mondta: — Nem fordulok, amíg Vén Jóska meg nem csókol! — Azt mondta: Vén Jóska? — Azt. Persze más nevet is mondtak, de én csak erre em­lékszem ; a sajátomra. — Szeretett énekelni? — Meghiszem azt! Ha vőfély voltam, örültek a zenészek! Olyan nótákat gabalyítottam. de olyan istenigazikat! — Emlékszik olyan nótára, amit akkor, régen énekeltek? — Emlékszem én! Hallgassa csak! És kezdi is: „Ha még egy­szer gyerek tudnék lenni, ifjúsá­gom nem tudnám feledni. Szép ifjúság, jöjj vissza egy szóra ...” Azután másik dalba kezd, mely így kezdődik: „Őszirózsa, fehér őszirózsa.” S végül: „én vagyok a falu rossza egyedül, engem ugat minden kutya messziről”. Ehhez megjegyzi: — Más mint a többi, de nekem ez is tetszik­— Mi volt a legfájdalmasabb eddig? — Az, hogy meghalt a felesé­gem. Meg hogy apámat nem is­merhettem. — Most miiven az élete? — Unalmas. Milyen lenne! Megöregedtem. Kár, hogy ez a ..csúnya” postás ritkán hozza a nyugdíjat. Amit a tsz után ka­pok. Teszek-veszek az udvaron. Kis favágás, udvarsöprés, fűré­szelés nem árt meg. Csak ez a köhögés... — Sokat volt beteg? — Én ugvan orvost sose lát­tam! — Jószág van? — Egv tehén, anyadisznó ba­romfi. Ez van. Elég. — Családja? — A fiam, menyem itt a szom­széd épületben. A lányom, uno­kám Pesten. Ha igazán ír rólam cikket, majd elküldöm nekik a fővárosba Varga Mihály Fácánokkal a kolorádóbogár ellen , Nem csupán az erdők állatvilá­gának díszei a szinpompás fácá­nok. Szovjet szakemberek nem­rég megállapították, hogy ez az egyetlen madárfajta, amely pusz­títja a kolorádóbogarakat. Ebből a célból három évvel ezelőtt Kár- pát-Ukrajnában fácánkertet léte­sítettek, ahol a maga nemében páratlan keltetőgépből egyszerre 2700 fácánfióka „kel ki”. A fá­cánfiókákat mintegy egy hónapig szoláriumokban tartják, aztán szabadon eresztik őket. Ma már Kárpát-Ukrajna erdői, sőt a vá­rosi parkok is tele vannak fácá- cánokkal. (BUDAPRESS—APN)

Next

/
Oldalképek
Tartalom