Petőfi Népe, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-17 / 40. szám
Játék és iskola Beszélgetés Vargha Balázzsal A kunszentmiklósi születésű Vargha Balázst nemcsak a televízió képernyőjéről ismerik a kecskeméti pedagógusok és tanulók. Előadásokat, bemutató órákat tartott a megyeszékhelyen, ízelítőt adott abból, hogyan lehet szemléletesebbé, Vonzóbbá, színesebbé tenni a magyar nyelv tanulását. — A gyermekek hatéves korukig a szó szoros értelmében Játszva szerzik meg ismereteiket a világról, aztán a Játékos tanulást (elváltja aa iskola komoly, fegyelmezett munkastílusa. Az ön véleménye szerint meg lehet-e teremteni a Játék és az Iskola „barátságát”? — Érdekesek a viták az oktatás és a játék kapcsolatáról. Vannak a felnőttek közül többen, akik hagyományos, de jó iskolába jártak egykor, és az a véleményük, hogy a mai iskola eljátszadozza az időt, nem fogja be a gyerekeket a komoly tanulásra. Ezért is jó volna tisztázni, hogy mit értünk intellektuális játékon, hogy mi a szerepe az oktatásban a játéknak. Volt egy matematika tanárunk, aki, amikor érezte, hogy láflkad az osztály figyelme, tornagyakorlatokat végeztetett velünk és ettől csakugyan felfrissültünk egy időre. Vannak, akik csak olyan mértékben engednék be a játékot a tanítási órára, hogy valami tréfás, játékos feladattal, mintegy szellemi légző és tornagyakorlattal frissítsék fel a gyerekeket, hogy aztán visszatérjenek a „komoly munkára’’. De éppen ebben a gondolkodásban van a hiba, amely szembeállítja a komoly szellemi munkát a játékkal, holott az intellektuális játék, ahogy a pedagógiának egy eléggé elterjedt mai iránya véli, egyenlő a legkomolyabb szellemi munkával. Vegyük példának a kisgyermek spontán kutató játékait, amikkel felfedezi a tárgyak természetét, tulajdonságait. A kiságyban fekvő csecsemő kinyúl kezével a rácson, elereszti a csörgőt. A csörgő leesik. Visszaadják. Megint leejti. Az ismételt mozgásokkal egy érdekes jelenséget ismer meg a csecsemő: az elengedett csörgő leesik. Ügy is n\ondhatnánk, egy kis Newton kezdi itt természettudományos kísérleteit a gravitációval. Ennek a spontán gyermeki ku-’ tató játékosságnak a folytatása' kellene, hogy legyen az óvodában és az iskolában a céltudatos, irányított játék. Azért fontos hangsúlyozni, hogy irányított játék, mer a gyerekek játéka előbb- utóbb anarchiába fullad, ha szabadjára hagyják őket, ha nem adnak nekik serkentő útmutatást. Az intellektuális játékok nagyon komoly szellemi erőfeszítést kívánnak a tanulóktól, de ebbe a szellemi erőfeszítésbe nem a kényszer, nem a fegyelem, és nem a büntetéstől való félelem vagy nem a külön jutalom reménye viszi őket, hanem maga a probléma, amivel foglalkoznak.-r Ezek szerint masa a Jó tanitiai óra lehetne a lesjobb fegyelmező eszköz? — Az általános iskolában szokásos sztereotip dicséretek: „megdicsérlek, nagyon jó!, piros pontot kapsz” és egyéb „jutalmazások” méginkább visszavetik azokat a gyerekeket, akik valamilyen okból nem értik a tananyagot, nem értik, hogy miről van szó, de ott kell lenniük az órán, hiszen ez kötelező. Ott kell nekik lenniük órán, ahol a puszta jelenlét is büntetés számukra, mert állandó bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ők tehetségtelenek, hogy ők buták, hogy ők nem bírják a szellemi versenyt az állandóan megdicsértekkel és megju- talmazottakkal. De ha olyan foglalkozásokat alakítunk ki, amelyekben minden tanuló részt tud venni, amelyekben minden tanuló megtalálja a maga helyét — és ilyen, szellemileg nagyon színvonalas foglalkozásokat már ismerünk a komplex matematika oktatásban — akkor az osztály nem válik szét „jó” és „rossz” tanulókra. — Az anyunyelv tanításában hogy an érvényesülhetnek ezek az elvek? — Szorosabb érdeklődési területem a nyelvi és irodalmi játék. Ezek a játékok sok szállal kapcsolódnak a matematikához, az énekhez, a rajzhoz. Ezekben a játékokban társulnak egymással a tantárgyi felosztásban mechanikusan elválasztott' ismeretágak. A gondolkodás nagyon összetett, de egységes emberi szellemi tevékenység. Arra kellene rávezetnünk a gyerekeket, hogy gondolkodásukban egybefonódjon mindaz, amit tanulnak, ne váljanak szét ismereteik elszigetelt tantárgyi anyagoikká. Éppen az ilyenfajta rendeződést segítik elő a játékos feladatok. Hivatkozhatom arra a sorozatra, ami ez év elején kezdődött a televízióban. Ki játszik ilyet? címmel. Ennek alapja a nyelvi játék, mégpedig egész szorosan véve a szóképekkel való játék. Ma ugyanis a szóképeket egyedül a versekkel kapcsolatban említik az iskolában. Valami olyan kép alakul ki a gyermekekben az általános iskola elvégzése után, hegy a szóképekkel a költők díszítik fel a verseiket, mégpedig azért, hogy nehezebb legyen az eszmei mondanivalót kitalálni, és a táblai vázlatba végül fölírni. Mintha a szókép csak valamilyen felesleges cifraság lenne a versben, a megértés megnehezítője. Hogy a szókép mennyire lényeges a versben, ezt ilyen módon nem tudjuk bebizonyítani a gyerekeknek. Arról pedig végképp nem beszélünk, hogy a szóképek egész gondolkodásunkat átfogják, hiszen — hogy csak a legközelebbi, a legősibb dolgokat említsem, a külső világ tárgyairól adunk nevet testrészeinknek, és testrészemről adunk nevet a külső világ tárgyainak. A világ tele van szemekkel és tele van lábakkal. Miért hallgatjuk el ezt az iskolában? Azért, mért"' az ; ott- uralkodó korlátolt -r^ójonölizmus valamilyen, vad, szürrealista ténynek tekinti azt, hogy testünkben hajhagymát, fülkagylót, ormyerget. ornsövényt, szájpadlást, állkapcsot és egyéb dolgokat hordunk. Hogy ezek a szóképek hogy alakulnak ki, hogy gondolkozunk róluk, az a gyerek számára, különösen rajzzal egybekötve, rendkívül érdekes tanulságokat szolgáltat, már az általános iskola alsó osztályaiban is. Ez a gerince az említett televíziós műsornak. De beszélünk közben rímekről, a tárgyak csoportosításáról, beszélünk a rejtvénycsinálásról, a versek és a szóképek kapcsolatáról. sőt, bizonyos logikai és matematikai műveleteket is bevonunk a munkába. Közben a gyerekek énekelnek, dallamokat rögtönöznek. táncolnak. Így a nyelvi játék egy különleges csoportja egységbe állítja a rajzot, az éneket. a logikus gondolkodást, az irodalmat. Persze közben a nyelv természetéről is rengeteg új dolgot tudhatnak meg a gyerekek. — Ez a sorozat sok ötletet adhat a pedagógus nézőknek, s valószínűleg többen Is kedvet kapnak közülük hasonló Játékos foglalkaedsokra. Miiven haszonnal járhat a JSen, és milyen tapasztalatokat ad a jövő számira ez a nyelvi játék? — A „Ki játszik ilyet?” nem iskolatelevíziós műsor, hanem a gyermekosztály programja. De éppen ezért vált lehetővé, hogy a jelenlegi tantervtől függetlenül a jöyő tananyagát, a jövő tantervét szolgálja. Ennek előkészítése most kezdődött meg az Akadémia és a Művelődésügyi Minisztérium közös anyanyelvi oktatási bizottságában, melynek magam is tagja vagyok. Remélem, hogy itt hasznosítani tudjuk majd azokat a tapasztalatokat, amiket ez a tv-sorozat vagy a hasonló természetű rádiós műsorok adtak. Túlságosan friss még ez a műsor áhhoz, hogy használhatóságáról és hasznosságáról valamit is mondjak, de már az első visszhangokban megnyilvánul az érdeklődés nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek részéről is. Reménykedem, hogy ezzel a műsorral gyakorlati segítséget tudok adni a pedagógusoknak, s mindazoknak a felnőtteknek, akik figyelemmel kísérik a gyerekek szellemi fejlődését. Nem számítok arra, hogy., egy- egy húszperces műsornak minden tételére emlékeznek a gyereknézők, mert hiszen a televíziós kép elröppen. De ha hétrő hétre csupán egy játékforma ragad meg emlékezetükben, s megpróbálnak azon a nyomon tovább kutatni — például a gyermekkönyvtárban — akkor elértem célomat. — Köszöntük a beszélgetést. Kontra György lőször anyám veszett el. Tízéves voltam, még sugárzott a családi tűzhely összetartó, meghitt melege. Abban lubickoltunk pucéran mindahányon reggelenként. Ott ittuk a teát, zsíros kenyérrel, onnét indultunk az életbe, arcunkon édesanyánk csókjával. Oda tértünk vissza délben, amikor anyánk megint csókkal, és főtt ebéddel várt. Télen, kora esténként a tűzhely előtt, zsámolyon kucorogva olvastam Wi- nettou-t, és lopva a Halálos tavaszt. Az utóbbit a nővéremtől loptam el, és ő elárult engem. Ezért akkor két pofont kaptam. Pedig újságpapírba borítottam, hogy ne lássák a elmét. Mindegy, két pofonnal fizettem a szerelemért. Nem iS ez fájt azonban, inkább a%, hogy a könyvet elvették tőlem. De gyorsan megvigasztalódtam: sült krumpli volt, zsírral. Amikor dél felé az iskolából megérkeztünk, anyánk megnézte a ruhánkat, a cipőnket. Kezünkre már rá se pillantott. Azt mondta, mossatok kezet. Asztalhoz ültünk. Szótlanul ettünk. Törtem a fejem, mit kéne kitalálnom, unalmas és nyomasztó ez a négy fal, ilyenkor tavaszi délután. A karénekről locsogtam valamit. Elmentem a haverhoz, nem volt otthon. Kimentek a szőlőbe, sok ott a tennivaló, ilyenkor dologidőben. A másikat nem engedte a mamája, reám úgy nézett, mint a mosogatórongyra. Kisomfor- dáltam. Kimentem a futballpá- lyára, üres volt, mint a temető. Unalmamban hazamentem. Udvari lakás volt a mienk, konyhánk mindig nyitva. Beléptem, sehol egy lélek. Láttam, rend van. tisztaság, anyám a tűzhelyet kifényezte vasporral, smirglivel, a konyhakövet felmosta, ragyogott. Beléptem a szobába, ott is halott volt minden. Benyúltam a nővérem szekrényébe, kivettem a könyvet és olvasni kezdtem. „Az ön édesanyja valószínű nem szeret engem, gondolom, nem szívlelhet engem” — mondotta a férfi. ol van az édesanyám? teszem le szorongva a könyvet, kinézek, al- konyodik, kékül a levegő. Elkezdek félni. Átmegyek a szomszédba. — Tessék mondani: hol van az édesanyám? — Honnét tudjam, honnét tudjuk, édes fiam? Mi most jövünk a munkából, nézd meg a templomban. Loholok az utcán, magamban mondogatom hideglelősen: „Anyukám, én soha többé nem leszek rossz, csak most találjalak meg, most legyél ott a templomban ...” A templomban vaksi sötétség fogad, némán hallgat a hatalmas hajó, süket a csönd.,.. Hol van az én édesanyukám? Visszarohanok, haza. A nővérem otthon van, kezében a tiltott könyv és kiabál... — Anyuka elveszett — mondom, ö rám néz, sír, együtt sírunk. — Mikor? — kérdi. — Nem tudom — válaszolom, biztos Ocso- vai néninél, oda mehetett. Ebben megegyeztünk, és én már Biztos vagyok a dolgomban, anyuka, édesanyám ott van, milyen jó lesz, hogy megörülünk egymásnak, 6 is, én is. És édesanyám nincs itt, ezt mondják, de minek mondják, látom én is... — És tessék mondani, hol van az édesanyukám? ... Kint sötét van, rohanok, izmaim görcsölnek, vánszorgás az egész rohanás. Ismét leülök a templomban. Egy szál egyedül. Csorog a könnyem. És megígérem istenenk, hogy soha többé, olyan könyvet én soha többé nem olvasok!... Azután elmegyek a fűszereshez. — Tessék mondani, nem volt itt az én anyukám? Loholok az utcán, szúr az oldalam, csorog a könnyem. Hol van az én anyukám? — Majd meglesz, mit óbégatsz? — mondja a szomszédasszony. Haragban vagyunk velük. Valamin összevesztek az anyámmal. Azt hiszem, a padláson rosszul, összevissza teregettek. És most nem beszélnek. De mi, gyerekek nem igazodunk hozzájuk. Amit Rózsi néni mond, mégis fáj. Elrohanok Szatmáriékhoz. Ok közel laknak, és jó emberek. Szatmári néni a keresztmamám. — Tessék mondani, anyukám ... tt ül édesanyám közöttük és mosolyog. Csókolgatja a könnyeimet, elindulunk együtt hazafelé. -Cipeljük a cseresznyét, a roskodó kosarat. Anyám szedte, nem ezt, tán tízszer ennyit, és ezt kapta tőlük. Szatmáriéktól, a kereszt- anyáméktól. Útközben hencegek. Most egész jól tanulok. Reisz tanár úr azt mondta, a karénekben nekem van a legjobb hangom. Anyám odahaza kétfelé önti a cseresznyét, egy kisebb kosarat a nővérem karjára akaszt és azt mondja: — Jucikám, vidd át ezt Gá- zerékh.ez. Tavaly ők is hoztak nekünk. Ezek a haragos szomszédok. Tényleg, tavaly ők is hoztak nekünk. igaz. nem cseresznyét, de barackot, az is finom volt. Kö- nyörgök anyámnak, hadd menjek át én is... A szomszédasszony .szája az örömtől nyitva maradt, azután a szégyentől gyűszűnyire szűkül. — Csókolom anyádat, szeretem őt, mondd meg neki. — Meglett édesanyám, tetszik tudni? — hencegtem és ettem az 6 cseresznyéjükből. Laci. a fiuk, már harmadik gimnazista, rám szólt: — Marha. ,ez nem illik. Laci kapott az édesanyjától gasztaIni, nem sikerült. Kimentünk az udvarra, és Laci visszaadta a pofont nekem. Az udvar sötétjében megegyeztünk, másnap délben nem jövünk haza, megnézzük a Csató-kertben az új cirkuszt. Azt mondják, aki vizet hord. az elefántoknak, ingyen nézheti az esti előadást. Istenem, de szép lennel mikor én elvesztem, augusztus volt, már érett a szőlő, és illata volt a levegőnek. Russzék gazdag borkereskedők voltak, palotával, szakácsnővel, cselédlánnyal és nörsszel. A nörsz minden délután az Orczykastély hatalmas kertjében sétáltatta a gyermekeket és a kutyákat. Én minden délután ebben a kertben kerestem az élet értelmét. Munka után ünneplőben sétáltam az orgonabokrok illatos árnyékában. Hittem, hogy nem vagyok én az a földhözragadt senki, az életet szépnek, a Levente cigarettát egyiptominak képzeltem, IS éves voltam. Itt ismerkedtem meg Elizzel. Bizonytalan, piruló fiúka voltam, ő biztatott, neki elmondtam álmaimat, terveimet. Azt válaszolta, szép lélek vagyok. Akkoriban már betegesen sokat olvastam, nem is sejtettem, melyik az én gondolatom és melyik az íróé. Elizzel kapcsolatban nem is voltak gondolataim, ö napfény volt számomra. Hízelgő, éltető, mindent felnagyító tükör. amely nélkül nem tudtam volna élni. Sohasem beszéltünk meg randevút, ahogy a nap sem jelenti bp, hogy másnap ismét fölkel és melegít. Éliz minden délután öt órakor felkelt és melegített engem az Orczy-kastély- ban. Meséltem terveimről, csodálatos képekben festettem álmaimat. ö finoman javított, sohasem kuncogott rajtam. Pedig öt évvel volt idősebb nálam, és három nyelvpn beszélt, anyanyelve francia volt. ősszel elvitték Russz urat, később a rendőrségre behívták a feleségét is. Megkérdezték: hogyan mehetett egy őskeresztény leányt feleségül egy zsidóhoz? Ezt Eliz sírva mondotta el nekem, és megkérdezte, mit szólok én mindehhez, és közben figyelte az arcomat, a szememet, vajon mit is szólok. Mit szólhattam volna. Iízzel elástuk Russz úrék ékszereit Akkor azt mondta aludjak nála, mert fél egyedül. Az istennek sem akartam elérteni, amit mond. De azért felmentem hozzá. Leültem a fotelba, mellém guggolt, kigombolta az ingemet és a cipőmet is Ifihúzta. Azt mondta. másik felét is. De ne ítéljem el. Ezt talán nem is mondta, inkább suttogta. Nem tudom, mennyi idő telt el. Elfáradtam, feltápászkodtam, meggyújtottam a villanyt. Felhúztam a nadrágomat, az ingemet közben Eliz égő szemmel figyelt. Amikor a cipőzsinóromat is megkötöttem, mpgkérdezte: — Hová mégy? — Haza. Nem szóltam semmit odahaza édesanyámnak. Váratlanul ugrott Eliz ki a paplan alól. Két nagy pofont kaptam. Felnéztem. Nagyon szép volt. Megcsókoltam barna, izmos csípőjét. Felálltam és azt mondtam: — Tulajdonképpen magadat ütötted pofon. Remélem, ezt te is tudod... Sírva fakadt. Lementem a lépcsőn, ő követett, kinyitotta az ajtót előttem. Megálltam a kapuban, inkább éreztem, mint hallottam, hátam mögött csikorgóit a kulcs a zárban. Egy percig állhattam és méláztam a történtekfin. Közben feltámadt a szél, mocskot, piszkot kavart, port, papírtengert hajtott maga előtt. Bokrok, fiatal fák, mind megannyi gyenge szűz, ellenállás nélkül hajlították derekukat. A i t>egő tele volt feszültséggel. Az utca nyitott elektromos cenlrálé, földelés, biztosítás nélkül. A villamosságnak szaga és íze volt. Nyomasztóan sötét minden, gyászba borult az ég. Álltam a kapu alatt, kapkodtam a fejemet, a vilámok az orrom filőtt hasították ketté a világot, háromig sem tudtam számolni, csattant az ég. Félelmessé vált a vihar, de fenséges nagysága lenyűgözött. Közben megeredt, zuhogott, szakadt. A villámok keresztbe is csapkodtak, minden csattanásra távoli hosz- szú morajlás volt a válasz. Bőrig áztam. A kapu alja már semmitől sem védett, egy kocsi derékig túrt a vízben. Ismét csikorgóit a zár. Eliz hálóinge fölött pongyola, azt mondja: — Gyere be... Ledobok magamról mindfint, mindent, ami csurom víz. Eliz nagy poharakba gyanúsan sötét- . zöld folyadékot önt és közben énekel. Valószínű, amíg én áztam. amíg tombolt az orkán, Eliz ivott valamit. ..Csiribiri” — énekli —, milyen szép szám, milyen Szépen énekli. Azután: „J'cttandrái, tu zsur, túr __ — dúdolja franciául úg y. ahogyan kell és ahogyan ő, KHz', igazán, anyanyelvén tudja mondani, énekelni. Fáradtan isméi felöltözök, elmegyek. tthon. reggel öt órakor lenyomom a kilincset, az ajtó nyitva Van. Lehúzom a cipőmet, ne kopogjon. A folyosó, az udvari folyosó pontosan 30 méter. Mi hátul az utolsó lakásban lakunk. A konyhánkhoz érek. halkan lenyomom a konyha kilincsét. Az ajtó magától nyílik. Anyám vfilem szemben. Köszönök. Fogadja. Arca kedves, szórakozott. Nem akarja észrevenni kezemben a cipőt. Pedig okos szeme mindent ért. („Tessék mondani, hol volt éjszaka az én kis fiam?”) — Édes fiam, a kávéd a spar- helton van. A kalácsból hagyjál nekik is... — mondja anyám, és kosárral a karján elmegy. Azzal az orca kosárral, amphihen /»írSUHA ANDOR: Elveszítjük egymást A gyermekirodalom nagymestere: Móra Ferenc é Pólyák Ferenc: Parasztasszoi (fafaragás). „Szívemben gyermekiró maradok én mindig, még mikor vezércikket írok is” — vallotta önmagáról az író, újságíró, múzeumigazgató és archeológus Móra Ferenc. akinek méltó helvét, érdemei szerinti megbecsülését irodalomtörténetünk máig sem tisztázta megnyugtatóan. Erre a tényre utalt Fazekas István igazságot kereső megemlékezése az író halálának 40. évfordulóján a Petőfi Népe hasábjain. Móra Ferenc az irodalomnak egyáltalán nem elhanyagolható területén, a gyermekirodalomban viszont vitathatatlanul maradandót alkotott. A gyermekirodalom klasszikusaként tartjuk számon. Meséi, elbeszélései, versei nemzedékek irodalmi ízlésének fejlesztéséhez járultak hozzá az irodalmi élménynyújtás nemesen egyszerű eszközei voltak, de ma is azok a csalódban, az óvodában és a kisiskolában egyaránt. Meséiben olyan bensőséges, meghitt légkört tud kialakítani, olyan varázslatos hangulatot képes teremteni, hogy a mesét hallgató, vagy olvasó gyermek előbb- utóbb a cselekmény részesévé, a mese ^szereplőjévé válik. Ezt az érzelmi, azonosulást nemcsak megható történeteivel éri el, hanem a gyermekiélek ismeretéből fakadó magatartásával, kedélyes közvetlenségével, finom humorával. s szinte minden alkotásán átragyogó humánumával. Változatos témájú meséiben mindig ott rejtőzik mélységes em- berszeretete és természetszeretete. Érdekes és szórakoztató világot mutat be a Nagyhatalmú sündisznócska, a Versenyfutás, a Sündisznócska lovagol. A kéményseprő zsiráfok című állatmeséiben. Az állatok mókázó kedve, játékos tréfája mögött bölcs élettapasztalat húzódik meg. Népköltészeti ihletésű, méltán népszerű verses meséje Az aranyszőrű bárány, amelyben Mátyás király legendás alakja kerül emberközelségbe a gyermekekhez. Reális alaphelyzetekből indított elbeszéléseinek cselekményét mindvégig hiteles körülmények között szövi, tovább. Pannika csigabigája, A mi pókunk. Dióbél királykisasszony. Zsemlye dada meg egyéb történeteiben a környezetével ismerkedő kisgyermek tájékozódását, csetlő-botló első lépéseit örökítette meg. A csókái csóka. Sétálni megy Panka. Mártonka levele. Ének a rétespásztorról című versei pedig naiv bájukkal, líraiságukkal váltak a gvermekköltészet értékeivé. Nehéz gyermekkorát idéző alkotásai elégikus visszaemlékezések a szegénységben eltelt évek apró örömeire, kemény megpróbáltatásaira. Csak az álmodozás szépíti meg keserves életüket. S a mostoha sors elleni elégedetlenség hangja az élet szépségét dicsérő. humánumtól áthatott mesévé szelídül. ..Szeretet az élet!” — hirdeti szívszorongató gyermekregénye. a Kincskereső kis- ködmön. amelyben minden benne van. ami neki kedves, a kiskunfélegyházi Daru utca.. egész gyermekkora. A népi mesemondók természetes egyszerűségével, keresetlen zamatéval, az élőbeszéd frisseségével mesélő Móra Ferenc a gyermekirodalom évtizedek óta elismert és műveiben ma is élő nagymestere. Dr. Losoncz Mihályné
