Petőfi Népe, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-17 / 40. szám

1974. február 17. • PETŐFI NÉPE • 3 A Kiss család birodalma Hol van a csikorgó hideg, szikrázó hó, február, mintha- csak tréfálna velünk, tavaszt varázsolt a télbe. A déli nap­sütésben itt is, ott is megélénkülnek az új lakótelepek terei, kigombolt kabátban fiatalasszonyok sétáltatják pöttömnyi gyerekeiket. A kiskunfélegyházi vasútállomás előtti lakó­telepen is gyermekzsivalytól hangos a tér. Sok fiatal házas­pár lakik errefelé. A Fürst Sándor utca 5. szám alatti ház legújabb lakója Kiss László és családja. Karácsony előtt köl­töztek a negyedik emeleti kétszobás lakásba. Négyen örül­Foglalkozása londiner „Alkalmazkodni egy helyzethez” A RÁDIÓ MELLETT Hogyan készül a konyakmeggy? „Édes” dolgokkal foglalkozott a péntek esti Kaleidoszkóp. Jó volt a műsoreleji figyelmezte­tés, hogy a fogyni kívánók, a diétázók keressenek rádiójukon kevésbé Ínycsiklandó műsort, mert kár lenne tagadni — a hallgatónak néha összefutott a szájában a nyál a sok finomság hallatára. Hetven perc a dobostorta, a marcipán társaságában egy kis­sé soknak tűnt. A szerkesztő igyekezett változatos étlapot ösz- szeállítani, szerepelt ebben cu­korgyári riport, csokoládégyári riport, dobostortarecept, Koszto- lányi-riport, krónikarészlet, ope­rettdal, régi és új sláger. Tagadhatatlan, hogy érdekes dolgokról tájékoztatott a szak­ember. Csak mintha az arányok to­lódtak volna el a „műhelytit­kok” javára. Érdekelt volna ben­nünket, ki, milyen édességet kedvel, volt-e kedvenc sütemé­nyük a nagy embereknek, me­lyik a legősibb irodalmi emlék, amelyben szó esik az édes cse­megékről, és néhány apróság, ami már majdnem pletyka, amit „elbír” egy könnyed hangvételű esti műsor. Nem ártott volna egy kis „szó­davíz” a csemegézés közben... Kontra György A közművelődésről Elmaradottság, felemelkedés címmel közvetítette tegnap dél­ben a Petőfi-adó Dezséry László beszélgetését Bodor Jenővel, a megyei tanács művelődésügyi osztályának a vezetőjével. Az in­terjú során jól áttekinthető, reá­lis kép alakult ki Bács-Kiskun megye kulturális életéről. A ri­porter és az osztályvezető nem­csak a mostani állapotot érzé­keltette; utaltak a fejlődésre, a változásokra is. Szó esett a tör­ténelmi, földrajzi körülmények­ből származó gondokról, az or­szágszerte számontartott új mód­szerekről, formákról és a kül­földön is ismert kezdeményezé­sekről. Bodor Jenő tájékoztatása szerint a megyében levő iskolák­ban 1980-tól kizárólag szakkép­zett pedagógusok tanítanak. H. N. nek az új otthonnak... Kissék élete sorsa épp olyan, mint azoké a fiatal házaspároké, akik nem tudnák elképzelni éle­tüket gyerekek nélkül. Amint mondják, a gyereknevelés meg­szépíti hétköznapjainkat. S bár megszokni ugyan nem lehetett a négy embernek nagyon is szűk garzont, melynek korábbi lakói voltak, de éppen a 3 éves Judit és a 8 hónapos Lacika tette el­viselhetőbbé körülményeiket. S most, hogy tágasabb, új ottho­nukba külön birodalmat alakítot­tak ki a két gyereknek, valóra vált a régi vágyuk, a kiegyensú­lyozott, szén családi élet. Kiss László 28 éves fiatalem­ber. A Villamosszigetelő és Mű­anyaggyár kiskunfélegyházi gyá­rában dolgozik. Főművezető. — 1963-ban. a szolnoki Gép­ipari Technikumban érettségiz­tem — mondta. — Gépésztech­nikusként kerültem a félegyházi gyárba. A Móra téri munkás- szálláson laktam. 1966-ban KISZ- alapszervezeti titkárnak válasz­tottak meg. A következő évtől kezdve 1969-ig csúcstitkárként dolgoztam az ifjúsági mozgalom­ban. 1966-óta a pártszervezetnek is tagja vagyok. Nagyon sok kul­túrműsort. közös kirándulást szerveztünk. Az egyik rendezvé­nyen ismerkedtem meg felesé­gemmel. aki szintén a műanyag­gyárban dolgozik. Esküvő után feleségem szüleihez költöztünk. Hat évvel ezelőtt a félegyházi műanyaggyár nyolc lakást vásá­rolt a dolgozóinak s a két gar­zon közül az egyiket Kissék kap­ták meg. 1969 decemberben köl­töztek be a Kossuth utca 32. szám alatti 1 szoba komfortos lakásba. Miután a második gyerek meg­született, négyüknek nagyon szűk lett a garzon. A vállalaton belül nem volt lehetőség minőségi cse­rére. — Az egyik régi iskolatársam, aki az Ifjúság 71 elnevezésű. Mó­ra téri lakásépítő szövetkezet tag­ja volt, elköltözött Lakitelekre, s ott tanácsi lakást kapott — foly- tatta a beszélgetést Kiss László. — Felajánlotta, hogy vegyem át ilyenkor aztán egymás szavát se érteni'. Ügy tervezzük, hogy ősz­től Juditot óvodába visszük. Most még kicsit félénk, a többi gyerek között majd feloldódik. Itt a kö­zelben, a Dózsa György utcai óvodába szeretném, ha felvennék. — Festeni is kellene a lakást — jegyezte meg Kissné. — De ér­tőié a kétszobás lakást. Ehhez 80 ezer forintot kellett volna befi­zetnem. Ennyi pénzem nem volt. Nem sokkal ezután az egyik mun­katársam Kecskemétre költözött, s így a megüresedett két szoba komfortos vállalati lakásba be­költözhettünk. A karácsonyt már itt ünnepeltük. A kisebbik szobát a gyerekeknek rendeztük be. Ez az ő birodalmuk. — Három évig itthon maradok a gyerekekkel — vette át a szót a fiatalasszony. — A napi „me­netrend” már "az új lakásban is kialakult: reggel 7-kor etetem meg Lacikát, aztán Juditot öltöz­tetem, reggelizünk. Délelőtt taka­rítok, mosok, főzök. Ebéd után sétálunk. A férjem délután 4 óra körül jön haza. Segít a háztartás­ban, játszik a gyerekekkel. Dél­utánonként a szomszédból átjön­nek a lányok, fiúk Judithoz, re majd csak nyáron kerül sor. A költözködéssel járó kiadások után kell egy kis „lélegzetvétel”. A férjem 3 ezer forintot keres, én több, mint ezer forintot kapok havonta. Nem panaszkodhatom. Mindenük megvan, amit eddig terveztek... Tárnái László Az én foglalkozásomhoz külön képzettség nem szükséges. Nem árt persze, ha tud az ember né­hány nyelvet, leginkább a német a fontos. Megmondani a szoba­számot, meg hogy merre van a lift. ilyesmit. A többit úgyis a portás intézi. Ami azt illeti, kül­sőleg sem nézünk ki rosszul, mindegyikünknek sötétkék — majdnem fekete öltönye van — gallérján az aranyszegélyű fel­irattal: Arafivhomok Szálloda. A legfontosabb: a megnyerő külső. Szakállt egyikünk sem viselhet. Esetleg bajúszt. Mindig jól ápolt­nak kell lennünk. Ez viszonylag cikis, hajvágás, igazítás, de idő­vel meg lehet szokni. Feladatunk nem nehéz. Tulaj­donképpen annyi, hogy az érkező vendégeket fogadjuk, a nehéz cso­magot kezéből elvegyük, megvár­juk, hogy a portás beírja a könyv­be. és felvigyük a szobába. Reg­gel — ha kéri a vendég — fel­ébresztjük. Ez úgy megy, hogy bekopogunk — belépni nem sza­bad — és vagy felébred, vagy nem. Szombathelyen egy londiner nem költötte fel az egyik Auszt­ráliába utazó vendéget időben, s bogy mégse késsen le a repülő­gépről, saját pénzén kellett a taxit fizetnie Pestig. Ilyen is van. Mikor londinernek szegődtem, annyit se tudtam a szakmáról, hogy eszik-e, vagy isszák. Gon­doltam róla persze egyet s mást, de azok nem voltak komoly dol­gok. Például gőzöm se volt, hogy nekünk kell takarítani a hallban. Három műszakban dolgozunk, éj­szaka. dglelőtt és délután. Nem tudnám megmondani melyik a legjobb. Mindegyiknek van vala­mi érdekessége. Londinernek lenni bizalmas állás. Pontos információkat kell adni a vendégnek. Ha például azt mondom, hogy nincs ma este előadás a színházban, pedig van, az baj. Mi — nem úgy, mint a boyok — nem mehetünk ki a vendég kérésére valamit elintéz­ni a szállóból. A szállodát magunk között ,.ház”-nak hívjuk. Nem tudom miért, valószínű a régi nemzedé­kektől kaptuk örökbe ezt a szo­kást. Ügy tudom, hogy londiner­ként nem sok ember ment még nyugdíjba, de hallottam, hogy Pesten volt egy szakmabeli, aki végig ebben a foglalkozásban dolgozott. Ugyanis a londinerség nem szakma. Alapfizetésem nyolcszázötven forint. Ehhez jön a szálló for­galmából bizonyos százalék, telt ház esetén ez körülbelül ugyan­ennyi. Plusz a borravaló. A leg­nagyobb borravaló amit kaptam, százhetven forint volt. A legki­sebb 2 forint — persze olyan is volt, aki nem adott semmit. Nem tudom miért — talán mert még nem olyan régen vagyok londiner — nem várom el a borravalót. Szóval nem érzem kötelezőnek. Azt a százhetven forintot — jel- lémző — egy olasz gyáros adta. Ha látom, hogy nem áll éppen aranytalajon a vendég, nem fo­gadok el tőle semmit. Néha gondolkozom, hogy van­nak olyanok, akik a nagyobb borravalóval tulajdonképpen azt akarják elérni, ami talán az élet­ben. a szállón kívül nem sikerült nekik: tekintélvt szerezni. Ezért elvárják, hogy hajlongjunk előt­tük, satöbbi. Ez cikis. Lealázó. Ügy mondják a többiek, hogy egy-másfél év kell ahhoz, hogy valakiből virtigli londiner váljék. Lehet benne valami. A helyzet az, hogy azonosulni kell egy hely­zettel. alkalmazkodni rengeteg emberhez. Ez egyben a szakma szépsége is. Más helyen soha éle­temben nem találkoznék ennyi­féle emberrel, mint itt. Alkal­manként elnézegetem az arcu­kat, próbálom kitalálni gondola­taikat. Legtöbbször a magukra erőszakolt szokvány famosoly alatt érzések vannak. Ezeket a legnehezebb kitalálni. Meg a leg­szebb is. Néha azon veszem észre ma­gam, hogy elgondolkozom a mun­kámon. Valahogy az a7. érzésem, hogy nem csináltam semmit. Szó­val nem alkotó meló. Közvetlen hatását nem tudom mivel le­mérni. Múltkor nézegettem a személyi igazolványomat: Szebellédi Ta­más, foglalkozása londiner. Eszembe jutott, hogy négy hó­napja semmit sem tudtam a lon- dinerségről. Most meg? Szóval érzem a határokat. Néha kötnek, néha nem. Egy biztos. Túl nagy valószínűsége nincs annak, hogy londinerként megyek nyugdíjba. Ballai József • Űj otthonban a négytagú Kiss család. (Tóth Sándor felvétele.) A turizmus fejlesztéséért Az idegenforgalmi vállalatok, megyei hivatalok már készülnek az idei szezonra. A külföldi' és belföldi turiz­mus centruma továbbra is a fő­város, a Budapest Tourist az idén több új fajta szolgáltatással és változatos programmal várja vendégeit. Április 4-re átadják a Hárshegy tövében épülő korszerű 163 szobás Európa Szállót. A megyei idegenforgalmi hiva­talok és vendéglátóipari vállala­tok a szálláshelyek bővítésére tö­rekszenek. Az elmúlt három év­ben ezernél több olcsó szállás­hely épült szerte az országban, s 1975 végéig további 2500—3000 fé­rőhely létesül. Az idén például a Borsod megyei Idegenforgalmi Hivatal aggteleki hétvégi fahá­zait bővíti 56 hellyel, május 1-én pedig a Pest megyei Idegenfor­galmi Hivatal 60 személyes új motele nyílik meg Szentendre- Papszigeten. Tovább bővül a sze­gedi nemzetközi kemping motel­szobáinak száma is. Programjaikat is gazdagítják a megyei idegenforgalmi hivatalok. A Tolna megyei Idegenforgalmi Hivatal a gyulaji dánvadas rezer­vátumba kalauzolja vendégeit. Utat építenek a Szekszárdiéi 8 kilométerre fekvő sötétvölgyi parkerdőhöz, s itt egy hathektá­ros csónakázó tavat is kialakíta­nak. A belföldi turizmus fejlesztésé­re jelenleg összesen 100 millió fo­rint értékű munka folyik válla­lati és központi erőkből. Az el­múlt két évben több mint 5000 négyzetméter elárusítópavilont, zöldség-gyümölcs boltot, kisebb ABC-áruházat, melegkonyhás bisztrót építettek a kirándulókés a külföldi vendégek ellátására. Az idén továbbiak épülnek egye­bek között Debrecenben. Gyulán és a Balaton mellett. A további építésekre pályázaton nyerhet­nek állami támogatást a vendég­látóipari üzemek, s a helyi taná­csok is sokat segíthetnek. APRÓ BOSSZÚSÁGOK 4 Idomítanak ­T/- örnyezelvédelem címén — mindenki jól tudja J — igen-igen rászálltunk az utóbbi időkben a szennyezett levegőre, vízre, a fűtlenedő-fátlanodó földre. Erről ne többet. De vajon nem a környezeti ár­talmak közé tartoznak-e az úgy­nevezett apró bosszúságok, amikről (azért „amikből”, mert folyamatról van szó) nap mint nap kijut mindannyiunknak. Kinek a boltban — „Sajnos, olyan méretben nincs” —, kinek az étteremben — „Sajnos, az már elfogyott, csak elfelejtettük ki­pipálni az étlapon” —, kinek a hivatalban — „Sajnos, nem megy az olyan gyorsan. Külön­ben is mit akar; mindössze más­fél hónapja adta be...!?” — Ki­nek pedig... de hagyjuk. Hi­szen elkezdhetnénk azzal, midőn kiteszi az ember a lábát a ka­pun, hogy kiöntse a szemetet a kukába. S hányszor mászik le hiába a 3. emeletről a vödör­rel, mert még nem ürítették ki a szennybödönt. Néhány csepp az apró bosszú­ságok tengeréből, de akad-e ha­landó, akit valamelyik el ne ér­ne ezekből is minden nap. 'M'agy itt a helyi autóbusz- ’ közlekedés. Nem mint so­főr beszélek, akinek szakmai kötelessége a KRESZ ismerete. Hanem mint szürke utas, aki fi­zet — nemcsak a kocsikázásért —, hanem azért is, hogy mióta a forgalmat jelképező statiszti­kai szám lett belőle, észrevétle­nül, idomított, személytelen lény- nyé változott. Akit — míg rá nem kapott tömegesen a buszo­zásra — a jármű bármelyik ba­rátságosan kitárt ajtaja fölen­gedett: „Parancsoljon beszállni” — felkiáltójel nélkül. Aztán azon az alapon, hogy sok az eszkimó — az utas — és kevés a fóka — g busz —, egyre fa­gyosabb fogádtatásban részesü­lünk. Mióta már. édes jó Her­mész I — Ne az első ajtón szálljon fel az a drága jó utas!!! — der­mesztett az első kiáltvány a tör­ténelem bizonyos fordulópont­ján. — Miért a níásik ajtón fárad föl az édes jó polgártárs?! — hangzott későbben, miután az a pénzünkért első leckét nagynehezen meg­szoktuk. Mire a második változatba be­lejöttünk, kombinálódott az álta­lunk fizetett dresszúra efféle kri­tériumokkal, feltételekkel. — Tanulja meg végre az az aranyos jó..., hogy amennyi* ben nincs kalauz, akkor itt... Ha persely van, akkor ott... Azesetben, ha a pilóta méri a jegyet, akkor emide... Ha ne­tán bérléte - van, amoda... — szíveskedjék magát feleszközöl- ní. Elkövetkezett a csuklós bu- ■*-' szók korszaka. Még csak ez hiányzott idomításunk belát­hatatlan sokoldalúságához. Há­rom ajtó, ugyebár és kezdetben kalauzzal. Későbben a buzgó közlekedéstudományi kutatók ki­találták a perselyt. Heuréka! — kiáltottak fel. Minek ide kalauz? S lön a persely szólóban. Há­rom ajtón fel-, s leszállással előbb egyszerű, majd bonyolított rendszerekkel. S, hogy az aí édes jó... — kinek mi tetszik — UTAS ne hepciáskodjon amiatt, mert ő jobban tudja, melyik ajtón lehet felszállni, a véleménykülönbségek koordiná­lása céljából életre hívták a ka- lauzos perselyt. Azaz. Nyújthat­ta a pénzt a tudatlan UTAS a ka­lauznak, bámulhatott rá elomló várakozással, az bizony nem adott jegyet addig, míg rá nem jött. hogy elsőbb tuszkolja bele forintjait a perselybe. Ezért az­tán osztályrészéül jutott egy ki­fejező tekintet: „Na végre, le­esett a kétforintos?!” De hát sokminden nagy van a világon, mégis az ember a leg­nagyobb — ismételgetjük előde­ink után. Ebbe is csak beleta­nultunk. Ezt várta ki nehezen a közlekedéstudomány. Újból meg­alkotta a fel- és leszállás logikus sorrendiséggel megtűzdelt ideo­lógiáját. Miszerint, aki kápé fi­zet, itt fel, ott le. Akinek bérlet nyomja a markát, itt is ott is fel, amott meg le. Mondani se kell, hogy korunk bonyolultsága eme szállásrendek többszöri változtatásában is meg­nyilvánult. De több-kevesebb dühöngés árán mindezekbe be­letörődtünk. Legfeljebb akkor szökik érzékenyebb természetű, egyehekbe már belefásult utas­ban a vérnyomás magasabbra, midőn olyat lát, hogy kétségbe­esett öregasszonyt taszigálnak, lökdösnek előre, mert — ó a •primitív, ó tudatlan! — megszeg­te a törvényt és az első ajtó he­lyett, kerülve a tolakodást, tüle­kedést, a másodikon szállt fel, ahol egy lélek se járt se le, se fel. Ügy lehet, ugyanezt a sze­gény nénikét egy hónap múlva az ellenkező irányba ráncigál- ják, holott a múltkor kínkeserv­ben megszenvedett szabály sze­rint szállt fel. Csak a „szabál” módosításáról nem sejtett sem­mit az árva. persze, a fiatalabb felnőtt korosztályok azt hiszik, hogy a bizonyos időközönként bekövetkező fel- és leszállási rendmódosítások, illetve az azzal járó bosszúságok — a beletörő­désig, beidomitásig — egyenesen edzik. ellenállóbbá teszik ideg­zetét. Micsoda/tévedés! Hej, ha valaki össze tudná adni egy-egy embernél is azokat az ideg-, s vérrendszeri láthatatlan repedé­seket, melyek az új és új egre- céroztatások hatására támadjak benne! Mikor egy hangos^. le­szóló közömbösségével utasítják rendre. — Elfelejtette, jó ember, me­lyik a kocsi eleje és hátulja?! Nyeljük, nyeljük a forgalom­ban fejenként ránk eső minden­napos bosszúságokat, de meg­hajtjuk fejünket. Már a lépcső­ről stréber igyekezettel mutatjuk előre az újjaink közt egyensú­lyozott kétforintost: lássa a jó­ságos ellenőr bácsi, hogy a vi­lágért se akarunk potyázni. Még, ha olyan is a látszat, hogy a lépcsőn nem tudtunk jegyhez jutni. S hogy milyen kiválóan al­kalmasak vagyunk az ido- mitásra, hadd idézzek egy szom­széd megyebeli Volán vállalat közleményéből, melyet a sajtón keresztül köt a kedves utasok lelkére. „Ikarus 66, 266 (kétajtós) tí­pusnál, mivel a gépkocsivezető adja a menetjegyet — az első ajtón készpénzzel fizető és bér­letes utasok szállnak fel; a má­sodik (középső) ajtón leszállás; a .. Vissza az egész! Lemásolni sem egyszerű. Az aláhúzott rész­től helyesen: „... szállhatnak fel; a hátsó ajtón bérletes utas felszállás és leszállás.” „Ikarus 260 (háromajtós) típus­nál (nem csuklós’: az első aj­tón ..;”) stb. „Ikarus 630 és 280 típusú, há­rom-, illetőleg négyajtós csuklós' buszok forgalmában kalauz ad­ja . a menetjegyeket, így a le- és felszállás a következő: Háromajtós autóbusznál az el­ső ajtón leszállás és bérletes utas felszállás; a második (középső) ajtón leszállás; a harmadik (hát­só) ajtón készpénzes és bérletes utas felszállás. Négyajtós autóbusznál az első ajtón bérletes utas felszállás; a második és a harmadik (két kö­zépső) ajtón leszállás, a negye­dik (hátsó) ajtón készpénzes és bérletes utasok felszállása le­hetséges.” Mem, ne! Igazán... Hát mit 1' nem kívánnak még el az utastól pénzéért?! Most fogjon az autóbusztípusok megtanulásá­hoz? Aztán vágja be a szabályo­kat? Bizisten, inkább járok gya­log. • I Tóth István mezőgazdasági és ipari üzemek, SZÖVETKEZETI ÉS KISKERESKEDELMI áruházak, szaküzletek részére férfi- és női munkaköpeny „BŐRZENAPOr tartunk 1974. február 25-26-27-én Értékesítés nagykereskedelmi áron. Nagyobb vásárlás esetén árengedményt adunk. GROKER VÁLLALAT KECSKEMÉT Halasi út 29. szám ügyintéző: Prikkel Sándor Telefon: 12-550/30.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom