Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
6 • PETŐFI NÉPE • 1973. december 24. hétfő Választói között Ortutay Gyulával dór útját bogozzák a tanulók. A délszláv szaktanteremben anyanyelvükön köszöntik a gyerekek Ortutay Gyulát és a vele együtt belépő Mándics Mihályt. Tanáruk egy könyvet mutat a vendégeknek. A színes borítólapon néhány úttörő látható, köztük Prikidánovics Éva, egy délszláv nyelvű szavalóverseny győztese. Áz első padsorban ülő Évát nem kell biztatni, csengő hangon, nagyszerű hangsúllyal elmondja a verset. A vendégek megtapsolják. Körséta a „húsgyárban” A látogatás következő állomása a Bácsalmási Állami Gazdaság sertéskombinátja. A csillogó, alumínium testű tároló és állati férőhelyek között magasba nyúló, karcsú víztorony. Impozáns látvány — akár egy ipartelep. Valójában az is. hiszen a mintegy 160 milliós beruházással létesített kombinátban iparszerűen, zárt rendszerben évente 34 ezer hússertést „gyártanak”. Fehér köpenyeket kapunk és végigjárjuk a telepet. Etetés, itatás — minden gombnyomásra működik. A tágas csarnokban piros és zöld jelzések váltakoznak a falra szerelt vezérlőrendszereken. Ortutay Gyula találóan megjegyzi, hogy itt a munkásnak bizony a műszaki dolgokhoz is értenie kell. Pártái Istvántól, a gazdaság pártbizottsági titkárától megtudjuk a várható mérleget: húszmilliós nyereségre számítanak. Mindezt persze nem csupán a sertéskombinát adja, hanem az egész gazdaság. E nyereség létrehozásában igencsak „benne vannak” a gazdaság fizikai dolgozói. Élet- és munkakörülményeik felől érdekA bajai járási pártbizottság egyik szobájában várjuk a vendéget: dr. Ortutay Gyula akadémikust, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnökét. Gyakori vendég Baján. Nem túlzás kijelenteni, hogy aligha van a járásban, városban nagyobb létesítmény, ■gyár, művelődési objektum, ahol ne járt volna. Most is, amikor megérkezik, megjegyzi, hogy nem ismerkedni jött, hanem látogatóba, tájékozódni, beszélgetni az emberekkel, latolgatni a tennivalókat. Hogy milyen minőségben? Mint a terület országgyűlési képviselője. Érkezése ezúttal sem meglepetés, hiszen program szerint jön, minden hónapban, s nemritkán két napig is itt van választói körében. Szaktantermes oktatás Kávé kerül az asztalra, közben egy rövid telefonbeszélgetés tanúi vagyunk. A városi tanácselnökkel, Kincses Ferenccel közli, hogy közérdekű levelét megkapta. Az ügyet intézi, s még hozzáteszi, hogy — reméli — amikor legközelebb a városba látogat, már az eredményről tájékoztathatja. Órájára néz és javasolja: Induljunk Bácsalmásra. A községi pártbizottságon Rádi Ignác titkár és dr. Nagy Isti'án tanácselnök tájékoztatja. A képviselő az általános iskola felújítása felől érdeklődik. Elkészült, megnézhetnénk — javasolják a házigazdák. A következő pillanatban nyílik az ajtó. Erősítést kaptam — mondja tréfálkozva Ortutay Gyula, s barátságosan kezet ráz az érkezővel: Mándics Mihály országgyűlési képviselő társával, a Magyarországi Délszlávok Szövetségének nemrég megválasztott főtitkárával. • Szép volt a szavalat. • Elismerő sorok a brigádnaplóban. (Szabó Ferenc felvételei) Az általános iskolában Csenki Antal igazgató fogadja a vendégeket, és rögtön rátér a lényegre: beszámol munkájukról, eredményeikről, de nem hallgat arról sem, ahol még „szűk a keresztmetszet”. Bevezették a szaktantermes oktatást — ennek mindenki örül. Aminek viszont nem. hogy nincs elfogadható tornaterem. Nem is bizonygatja, hogy mennyire szükséges lenne, hiszen a jelenlevőket aligha kell meggyőzni erről. , ..Ostutay Gyula sokatmondó mgjegyzése mindössze ennyi: odafigyelünk, hogy mielőbb legyen. Majd megkérdezi: milyen a tantestület hangulata, ki hogyan vesz részt a helyi közéletben? Az ötvennégy pedagógus közül csak kettőnek nincs társadalmi megbízatása. Szülési szabadságon vannak. Ez nagyon is elfogadható ok, sőt többen hozzáteszik: követésre érdemes példa. Az igazgató elégedett a nevelők iskolai munkájával is. Az új szaktantermek nemcsak a gyerekek tanulási kedvét, de a tanárok ativitásának fokozását is előmozdították. Például? — hangzik a közbevetés. A fizikai dolgozók továbbtanuló Vili. osztályos gyerekeivel külön is foglalkoznak. Tavaly még társadalmi munkában — idén már anyagi támogatást kapnak ezért a munkáért a helybeli termelőszövetkezetektől. Csenki Antal végére hagyta a napközi otthon ügyét. Korszerűtlen, otthonnak aligha nevezhető épületről van szó. Pillanatnyilag ez a helyi művelődési „tárca” leggyengébb pontja. Ortutay Gyula bővebb felvilágosítást kér a nagyközségi tanács elnökétől. A lényeg: saját erőből mintegy 3—4 év kell a megoldásig. Megállapodnak, hogy az elképzeléseiket írásban is elküldik a képviselőnek. Rövid látogatásra benyit néhány szaktanterembe. Hogy megy a tanulás, ki milyen pályára készül? — ilyen kérdéseket kapnak a gyerekek az országgyűlési képviselőtől. Sőt, a földrajzteremben rögtönzött feleltetésre is sor került. Körösi Csorna Sánlődik a képviselő. Segítség a lakásépítéshez, javuló munkaszervezés, magasabb szintű szociális ellátás és a fizetési napokon időnként vastagodó borítékok „fémjelzik” a helyzetet. De őszintén elmondják azt is, hogy az üzemi demokrácia fejlesztése, a közéletiség, a hiányzó általános iskolai osztályok pótlása terén még sok teendő van. A járási pártbizottság legutóbbi ülésén éppen ezt a témát értékelte. elemezte az észak-bácskai terület valamennyi állami gazdaságából és erdőgazdaságából vett példák alapján. A testület határozata egyértelműen kimondja: „a termelési eredmények csak akkor fokozhatok, ha tovább javul a fizikai dolgozik élet- és munkakörülménye, s ha jobban részesei lesznek a tervezésnek, irányításnak is”. Ez utóbbiakat Szabó Imre, a járási pártbizottság első titkára mondta el a rögtönzött eszmecsere kiegészítéseként. Öreg gépek — fiatal munkásnők Már jócskán délután van, amikor Ortutay Gyula a Finomposztó Vállalat helyi üzemébe érkezik. Itt is ismerősként fogadják. Más alkalommal már végigjárta a munkahelyeket, jól tudja, hogy milyen ütemben cserélik le az ötvenévesnél is idősebb gépeket De azért most is benéz az egyik csarnokba, hogy szót válthasson a csattogó masinák mögött dolgozó asszonyokkal, lányokkal. A Május 1. nevet viselő szocialista brigádból Gálfi Irén kihasználja az alkalmat, s hamar előkeríti a brigádnaplót. Egy másik brigád is résen van — az ő naplójuk is gazdagodik a képviselő elismerő soraival. A program befejező eseményeként Ortutay Gyula tájékoztatót tartott a nemzetközi politika eseményeiről, a legfontosabb belpolitikai kérdésekről — mindenekelőtt a jövő évi népgazdasági terv célkitűzéseiről. Az üzem munkásai, a nagyközség társadalmi, gazdasági szerveinek képviselői, s a szép számú értelmiségi afféle rendhagyó képviselői beszámolót hallhatott. Búcsúzáskor elnézést kért, hogy ezúttal csak egy napig maradhatott a járásban. Másnap reggel Szegeden várták, mint a Hazafias Népfront egyik vezetőjét. ahol a Csongrád megyei tanyák ügyéről tanácskoztak. S a hét végén zsürielnök volt a tv Aranypáva-sorozatában. Politikus és tudós, sokat dolgozó, elfoglalt ember. Viszont — amint mondta — Baján és környékén lakó választói mindig számíthatnak rá. Nem csak havonta egyszer. Szabó Attila Mojzes György emlékezik Szép ősz volt az, akár csak a mostani. Elég sokáig dolgozhattunk kint a határban. Annak rendje, módja szerint be is takarítottuk, ami a pár hold juttatott földön termett, örültünk akkor a terménynek, mert az lett az egész esztendei munka eredménye, jószágot nem tartottunk, mert nem telt rá. A ház körüli kert termése egészítette ki a családok jövedelmét. Kocsi meg ló alig akadt az újföldes gazdáknál, szerszám is kevés. Traktor nem járta a földeket, a gépállomás csak később alakult meg Kisszálláson. Addig kölcsön fogattal dolgoztunk, meg kézzel, és a terményt mindenki úgy hordta haza, ahogy tudta. A munka után esténként öszszejöttek a szomszédok. Számolgattuk, hogy kinek mire telik a jövedelméből. Őszintén szólva nem sokra futotta. Híre jött, hogy az országban több helyen összeálltak az új földes gazdák. Mi is elhatároztuk, hogy táblás gazdálkodást folytatunk, hiszen összefogva sokkal többre megyünk, minfa külön, külön. Az ősszel múltwluszonöt esztendeje, hogy tíz család, huszonkét tagja megalapította a szövetkezetei. Ez vöt a mai Petőfi Sándor Tsz őse. Az összes vagyonunk a 154 hold föld, néhány földművelő eszköz, egy pár ló, meg egy tehén és két kezünk munkája volt. Hasonló körülmények között alakult abban az időben másutt is a termelőszövetkezet. Az első esztendőben egy-egy személynek a jövedelme éppen csak hogy elérte a 3000 forintot, de nem csüggedtünk, (összehasonlításra érdemes, hogy Mojzes Györgynek 1973. novemberben egy hónapra számfejtett háromezer forintos keresetet a kisszállási Petőfi Tsz bérelszámolója.) Később a helybeli gépállomás szántotta földünket és hatvankilencen 430 hektárt műveltünk. Gyarapodott eközben az 1950-es évek elején megalakult másik két kisszálási tsz, a Búzakalász és a Szabadság is. Ez év nyarán kiállítást rendeztünk a művelődési otthonban. Ott mutattuk be, hogy negyed század alatt milyen sokat fejlődött a Petőfi Tsz és hogyan gazdagodott a tagsága. Az ötven millió forintot is meghaladja közös vagyonunk, amiből 44 tehermentes. Van már fejlett állattenyésztés a közösben, ahol több ezer sertést és juhot nevelünk. Mivel alkalmas épület nincs erre, a tehéntartás a tagság háztáji gazdaságában fejlődött. Az idén 119 tehenet, jövőre 250-et gondoznak a háztájiban. A helyi és a környékbeli lakosság ellátására, egy esztendeje nyitottuk meg a szövetkezeti vágóhidat, előbb Tompán, majd Kisszálláson a húsboltot. A kiállítás látogatói gyönyörködhettek a húsfeldolgozó termékeiben és a Petőfi Tsz különlegességében, a géppel pattogatott, ízesített csomagolt kukoricában. 1972-ben még másfél millió csomaggal értékesítettünk, az idén kel és fél millióra számítunk. Üjabban már Csehszlovákiába is szállítjuk ezt a terméket. Szövetkezetünk tagja lett az egyik kukoricatermesztési rendszernek. Ennek a segítségével olyan magas tápértékű fajtákat tudunk termeszteni, amiket még szívesebben vásárol majd a pattogatott kukoricát kedvelő közönség. Az idei kiállítás azért emlékezetes számomra, mert az ugyanakkor megtartott ünnepi közgyűlésen Vinek László tagtársammal együtt a minisztériumtól a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója címet és jelvényt kaptam. A vezetőség százkilencvennyolc szövetkezeti dolgozónak adta át a törzsgárda jelvényt és a megtisztelő jutalmat. Én mint alapító tag huszonöt évet töltöttem a Petőfi Tsz-ben és ma is dolgozom. Van már utánpótlás. Szép számmal dolgoznak a fiatalok is a termelőszövetkezetben. Különösen a kukorica pattogtató üzem foglalkoztat közülük sokat. Ott tevékenykedik Szabó Katalin KISZ-tag is, akit az év elején vett fel a szövetkezet tagjai sorába a közgyűlés. Elmondta: Mojzes György Lejegyezte: K. A. • Mojzes György alapító tag • Szabó Katalin KISZ-fiatal "J Már gyerekésszel is észrevettem, hogy az a bizonyos ház mennyire kirí a környezetéből. Tíz-tizenkét éves korunkban nagy kirándulásnak, valóságos , felfedező expedíciónak számított valamennyiünk számára átbaktatni a hídon, meglátogatni a folyó túlpartját. A híd maga is fura tákolmány volt. Vaskorlátját gazdagon díszített kovácsoltvas ábrák szegélyezték. Tán tízméterenként meg oszlopok nyúltak a magasba, mint egy-egy felkiáltójel, amelynek tetején azonban turulmadár meresztette a szárnyát. A gyalogjáró viszont csak fapallókkal volt beburkolva. Egyszerű vastag deszkákkal, amelyek ráadásul nem is pontosan illeszkedtek egymáshoz. Ügyhogy közöttük le lehetett látni egészen a mélyben hullámzó, örvénylő víztükörre. Ezért inkább a kocsi úton mentünk — igaz, akkoriban még inkább tehettük, mert jóval kisebb volt a forgalom. Vagy ha a járművek netán mégis összesűrűsödtek' a víz fölött és visszaszorultunk a gyalogjáróra, akkor sebesen kapkodtuk a lábunkat, s a világért se mertünk volna a deszkákra nézni. Mereven előre szegeztük tekintetünket abba az irányba, ahol a túlparti templom két tornya szóródott bele az égbe. E kirándulások során aztán szinte mindig alaposan becserkésztük az egész ligetet, de még a környező utcákat is. Kishivatalnokok, „államiak” — postások, vasutasok —, tanítók. tanárok és középosztálybeli nyugdíjasok laktak errefelé. Mind olyan ember, aki azért költözött, ide, mert jó levegőre vágyott, vagy mert nagyon szeretett volna kertészkedni. Az itteni házakhoz többnyire nagy kertek tartoztak. Elöl virágágyások virítottak. Mögöttük, néhány fenyőfától szegélyezetten pompázott a ház, pontos tükörképeként tulajdonosa fantáziájának és anyagi helyzetének. A ház mögött húzódott meg az igazi érték, a sok száz négyszögöles kert, amelynek minden négyzetdecimétere — szintén itteni szokás szerint — alaposan, sőt maximálisan hasznosítva volt. Ebbe az alföldi, kisszerű környezetbe ékelődött be az a bizonyos hat ház. Tán háromszáz lépésnyire a hídfeljárótól és százra a kibetonozott közlekedőuttól valóságos kis utcát alkottak. Olyat azonban, amelynek nincs túloldala. Egy hosszú, repkénnyel befuttatott drótkerítéssel néztek farkasszemet. Nagyon különös házak voltak. Először is: egyformák. Aztán: csak egészen pici előkertje volt mindegyiknek. A parányi élőkért viszont egyszerű, sőt könynyen áttekinthető. A mindig frisszöld pázsit síkját csupán néhány alacsony bokor és kéthárom virágcsomó élénkítette. A kapuajtóhoz hatfokú lépcsősor vezetett. Följebb haladva a lépcsők szélességben elkeskenyedtek. Maga a kapu barnára pácolt fából készült és a levélnyílás nyelve fölött hatalmas réz kopogtató díszítette. Amely mindig olyan fényesre volt szidolozva, hogy aranyként csillogott a napsütésben. (De sokszor el is határoztuk, hogy egy éjszaka valamennyi házét ellopjuk majd. De hát erre végül csak nem került sor.) A házak maguk is nagyon furcsa látványt nyújtottak. Első pillantásra úgy tűnt, mintha két gvufásdobozt illesztettek volna egymáshoz, és közülük a felső kisebb, valamint hátrébb áll az alsónál. Az is eltért az itteni szokástól. hogy a házak nem voltak bevakolva. Csupaszon virított mindenütt a vörös téglafal nyers rőtje. S csupán a fagerendák szintén nem eltakart egyenesei szakították meg néhol ezt az egyhangúságot, mintegy beszegve itt is, ott is a szokatlan látványt, amit a ház formája, színe nyújtott. A legfurcsább azonban az volt, hogy a házak mögött nyoma sem volt semmiféle gyümölcsöskertnek. A fák, az ágyúsok, a vetemények helyét itt ugyanis teniszpályák és úszómedencék foglalták el. Minden ház mögött egv vörös salakos teniszpálya, s valamennyi magas drótkerítéssel körülvéve, amely halászhálóként fogta föl a beléje csapódó fehér labdákat. A pálya mellé épített úszómedence nem volt nagy. viszont kékre festették a betonteknő oldalait és fenekét. Ettől aztán olyan csodálatos színt kapott a benne időnként lassú hullámokat vető víz. hogy akár órákon át is elnézegettük volna. Mert néha-néha közelébe kerültünk, elszegődve labdaszedő gyereknek. És a két játszma közötti rövid szünetekben, amikor megpihentek kis időre a porcelánnadrágos urak és a rövid, fehér, loknizott szoknyát viselő hölgyek, oda-odasandítgattunk a csodakék víztükörre. És tán ítéletnapig is ingyen adogattuk volna a kis fehér labdákat ingyen, ha akárcsak egyszer is megbuggyanhattunk volna a medencében. Hogyan kerültek ezek a házak ebbe az alföldi városba? Ennek külön története volt. Nem is akármilyen. Én is csak később tudtam meg. amikor a szereplők jó része már nem élt. A Béládiak régi városi emberek voltak. Valóságos kispolgáriasult dinasztia. A dinasztiaalapító nagyapa még a századforduló táján foglalta el a polgármesteri széket. Fiát is erre a tisztségre nevelte. Komolyan, ravaszul, céltudatosan — semmilyen eszköztől nem riadva vissza. Igaz, nem ment könnyen a dolog. A fiúnak a nem mindennapi méretű familiáris segítség ellenére is végig kellett járnia a városi szamárlétra alsóbb fokait. De az öregúr nem bánta ezt. Nemcsak szükségesnek érezte, hanem szinte kifejezetten örült neki. — Legalább jól kitanulja a városi huncutság minden csínját-bínját — emlegette szükebb családi körben. — Az ilyen embert aztán nem lehet se kisemmizni, se kigolyózni, se tönk szélére juttatni. Még megérte az öreg Béládi álmai beteljesülését. Igaz. tolószéken vitték oda, mert időközben szél érte. de azért csak jelen lehetett 1923-ban fia polgármesteri beiktatásán. Sőt. még azt is láthatta, hogy az. unoka — az „onoka”, ahogy ő nevezte —, a legifjabb Béládi mint startol neki a városi adminisztrációnak. Eme ifjút a kultúra érdekelte. Elsősorban persze a színház révén, amely városi kezelésben — a csekélyke, de mégis valós szubvenciót onnan húzva — egzisztált, néhány, nem túl tehetséges. ám az átlagosnál csinosabb hölgyet is foglalkoztatva. Ezért lett aztán a városi dinasztia harmadik generációjának ambíciózús tagja zsámára a polgármesteri szék felé indított start első, de mégsem jelentéktelen, sőt ambícióval nagyon is összefüggő stációja a kulturtanacsnoki funkció. Az élelmes apa pedig a megválasztást követően nem sokkal később kiharcolta azt a döntést is. melynek értelmében az újdonsült kulturtanácsnok nyugateurópai tanulmányútra indulhatott. Persze, a város pénzén. Svájc, Németország, Franciaország és végül Anglia voltak az út fő állomásai. Az ominózus házak eredeti példányát Oxfordban látta és csodálta meg az ambiciózus ifjú. Bár, az igazság kedvéért azt is meg kell jegyezni, hogy a teniszpálya és az úszómedence már az ő saját bejáratú ötlete volt. Lefényképezte a mintapéldányt kívülről, belülről. Jól szemügyre vett mindent. Az előkertet. A réz kopogtatót. A földszint szobáinak elhelyezkedését. Látta, hogy a földszinten van a hall. valamint a kiszolgálóhelyiségek. Tágas konyha, éléskamra, nagy, csempézett fürdőszoba, valamint a takaros személyzeti szoba is, amely olyan ügyesen volt megszerkesztve, hogy egyik sarkából lépcső vezetett le az alagsorba. így a szolgáló úgy hordhatta fel onnan a tüzelőt, hogy se kívül nem kellett mennie a házból, se más helyiséget nem szennyezett be. Csak a magáét — ott pedig rá volt kényszerítve, hogy rendszeresen takarítson, ha csak nem akart piszokban lakni. Még azt is megjegyezte, hogy a lépcsőlejáratot kis vaskorlát választotta el a személyzeti szoba többi részétől, és hogy egy tapétázott csapóajtóval le is lehetett födni. Az emelet még jobban tetszett a cselekvéstől duzzadó ifjúnak. Két tágas szoba, egy kisebb gyermekszoba és három hálófülke helyezkedett el egymás mellett _ igen ötletesen —, közlekedőfolyosóval összekapcsolva. (Folytatjuk)
