Petőfi Népe, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM «MŰVÉSZET »IRODALOM • MŰVÉ SX E T- 0 ^ A mama ott állt a tanyaépület előtt, mintha oda cövekelték volna. Hiába mondtuk neki, hogy telepedjen le a lócára kényelmesen, vagy akár a gépkocsiba is beülhet, van itt aki elvégezze a pakolást, nem mozdult egy tapodtat sem. Feleségem az edényeket rakta be egy kosárba. Jancsi sógor és a sofőr a nagyobb holmikat hordták a teherautóra. A gyerekek csak láb alatt voltak, de azért hoztuk ki őket, hogy egy kicsit eltereljék a mama figyelmét erről a fájdalmasnak ígérkező ceremóniáról. A kis Lackó, akit különösen szeretett, most is oda-oda bújt hozzá, s olyankor a nagymama megsimogatta az unokája fejét. A mamát megviselte a költözés. Évek óta mondogatjuk neki, hogy bevisszük a faluba, kap egy szép. világos szobát, ha akarja, Lackót is betesszük hozzá, hogy ne érezze magát egyedül, de mindig talált valami kibúvót. Tavaly ősszel az volt az ürügy, hogy meg akarja hizlalni a malackáját, tavasszal bevetette a kertet, az nem engedte, a nyáron a két almafa termésére és a lugasra hivatkozott, amit még szeretne leszüretelni. Így hát nem erőltettük a dolgot. Most aztán nem volt több kifogás. Az elnök szólt, hogy kellene a terület mivel jó helyen van, az út közelében, valami üzemépületet húznak rá. Gondoljuk meg, még ér egy kis pénzt, de aztán nem kell a kutyának sem. Az emberek megindultak beleié a faluba, városba, a tanyákat otthagyják potom áron. A mama is jobban jár, ha eladja, és nem várja meg. amíg .összedűl ez a zsuptetős öreg épület. De talán még ezek az érvek sem hatották volna meg a mamát, ha a múlt hónapban le nem esik a lábáról. A kórházban azt mondták, hogy érszűkület. Kevesebb mozgás, gyógyszerek, gyakoribb orvosi ellenőrzés. A mama végülis rászánta magát a költözésre. öt esztendeje él egyedül, a papa halála óta. A legközelebbi szomszéd is vagy háromszáz méterre van ide. Télen, amikor az utat belepi a hó, még terepjáróval is alig lehet megközelíteni a környéket. Ha javul az idő. a postás és a mezőőr szokta hozni-vini a híreket. Nyáron persze valóságos kis paradicsom ez. A gyerekek, ha kihoztuk őket. alig akartak hazajönni innen. Magam is itt nőttem fel. ismerek minden fát, bokrot. Megértem a mamát, ezt szokta meg. ehhez kötődik, idefűzik az emlékek. De hiába, az élet megy tovább. Szerettem volna, ha ő ezt magától is belátja A sofőr jött oda hozzám. Azt kérdi, hogy hát ezzel a kenyérdagasztó teknővel mi legyen, mert a mama ragaszkodik hozzá, el akarja vitetni. Nagyot fohászkodom magamban: „Türelmes isten, csak most ne hagyj el!” Hát hogyan magyarázzam meg neki, hogy erre nálunk már semmi szükség! Aztán eszembe villan az ötlet: — Vigye csak ki András a kocsira. Legfeljebb neki adjuk a falumúzeumnak. András nevet, hogy ilyen dagasztó teknőt már látott a tanitó úr padlásán is egy tucatot, de hát valamire jó lesz. ha másra nem, a gyerekeknek pancsolni benne az udvaron. A tanya most már nagyon elárvult külsőt mutat. A kis ablakok függöny nélkül ásítanak, az eresz alatt nem lógnak a paprikafűzérek színesen. vidáman, olyan a ház mint egy szép tollú fehér lúd a kooasztás után. A gyerekek. Lackó és Csaba, bent szaladgálnak a döngölt padlójú szobában, élvezik a visszhangos kiabálást. Lassan indulnunk kellene. Nagynehezen kicsalogatom a csikókedvű kölyköket. s megállunk még egy kis időre Ágnessel. a feleségemmel a ház előtt. Hallgatunk és mint az iskolások, egymás kezét fogjuk. Egyikünk sem mer megszólalni. A mama még bent motoz a kamrában, talán keres valamit. Végre előjön ő is. és egy régi, kopott mázú cserépedény van a kezében. Egy öreg lekváros szilke, van az már vagy ötvenéves. Micsoda íze volt ebben a szilvalekvárnak! Azóta sem ettem olyan finomat mint gyermekkoromban. A mama főzte a lekvárt az udvaron, zománcos üstben, ha elfáradt, segítettünk a kavargatásban. Folyton kavarni kellett, hogy le ne égjen. Kis bögrében kaptunk kóstolót, ez volt a cibere. A sűrű lekvárt a mama köcsögökbe rakta majd betette a langyos kemencébe, hogy a tetejük bőrkét kapjon, csak aztán kötözte le pergamenpapírral. Sose romlott el a lekvárja. A szilkében volt a maradék, arra aztán rájárhattunk, míg benne tartott. Miért van az, hogy később mindennek az íze megváltozik, de a gyermekkori ízeket nem felejti el az ember? Mosolygunk a mamán és a szilkén, de nem szólunk semmit. Az a szilke elfér még a csomagtartóban. Hanem a gyerekek közrefogják a nagymamát s Lackó kíváncsian kérdezi, miféle edény az. — Szilke — mondja a nagymama. A gyerekek elkezdik körbeugrálni a mamát. Lackó már mondókát is kitalált közben, azt üvöltik mind a ketten: — Szilke. szilke. szilke, megdöglött a csirke! Megszoktam már, hogy a gyerekek mindenből verset csinálnak. de most idegesít a kiabálásuk. Látom, szegény mama is restellkedik, egészen belepirult, hogy rajtakapták a szilkecsempészésen. Ráordítok a kölykökre, hogy hagyják már abba. de azok nem hallgatnak el az istennek sem. Egészen megvadultak. A sofőr dudál, hogy indulhatunk, Jancsi sógor is felkászálódott a mitfárer ülésére. Mi öten elférünk a Trabantban akár mehetnének is már a teherkocsival. Intek is. hogy induljanak, aztán mi is bandukolunk a homokos mezsgyén kifelé. Azaz. csak mennénk, de a gyerekek elfogják az utat a mama előtt. Nem vagyok hirtelenharagú ember, de most mégis elönt a/ indulat. Elkapom, amelyik éppen közelebb áll hozzám. és lekeverek neki egy nyaklevest. Nem volt nagy az ütés, ezt érzem, egyszóval nem törik csontja, az biztos. Hanem éppen a kisebbik gyerek lett az áldozat, és az most éktelen bömbölésbe kezd, mintha nvúznák a bőrét, úgy üvölt. Ágnes szemrehányóan néz rám, a kicsi leül a homokba és nem mozdul, a mama részvéttel lehajol hozzá és babusgatja, vigasztalja. Csaba közben megkaparintja a szilkét. és valami szurokszerű lekvármaradékot is felfedezett benne, mert jóízűen nyalogatja azt. Mintha valami burleszk filmet látnánk, ez a helyzet annyira furcsa és szokatlan. Előbb a feleségem kezd el kuncogni, aztán érzem, hogy bennem is felenged a feszültség, és végül kitör belőlem is a nevetés. A mama is mosolyog, s Lackó az általános részvétből és figyelemből kiesve, sértődötten feltápászkodik, Csabát kezdi űzőbe venni, végül megegyeznek a maradékon, és ujjúkkal kaparják ki a szilke aljából az odaszáradt lekvárt. Érzem, hogy most jött el a kellő lélektani pillanat, betuszkolom őket a Trabantba és indíts a teherkocsi után. A mama. ölében Lackóval, úgy bámul kifelé, mintha életében először járna ezen az úton. Még kiinteget a szomszédéknak. akik valamennyien ott állnak a ház oldalánál és részvéttel bámulnak utánunk. Aztán váratlanul megszólal : — Majd főzök bele egy kis almalekvárt. Ettetek már olyat? A hallgatás beleegyezés, vagyis nem ettünk, és várjuk az élvezetet. amiben eztán lesz részünk. Lehet hogy ebben a percben mindannyian az almalekvárra gondolunk? Csaba mindenesetre úgy fogja a szilkét. mint drága kincset. Én pedig óvatosan hajtok fel a faluba vezető maikadámútra. Vigyázni kell a mama szilkéjére! F. Tóth Pál: A mama szilkéje A havannai Hemingway-házban • Hemingvvay-ház homlokzata. • A délutáni szieszta színhelye a társalgó — előtérben a kedvenc fotel. • A könyvtárszoba egy részlete — bár van vendégház — az író kedves barátjának, Gary Coopernek mindig itt ágyaztak. A havannai kikötőn túl, a külváros egyszerű faházainak verandáin idős néger aszszonyok és férfiak pihennek elmaradhatatlan hintaszékeiken. Az egyszerű házaktól alig egy kőhajításra van a Finca Vigia, az őrtoronynak nevezett kilencholdas park és épület. Hemingway kedves tartózkodási helye volt. A második világháború után a már életében klasszikussá vált író ide tért vissza pihenni. Az egyszintes lakóépülethez néhány lépcső vezet, s az ablakokat lugas védi a trópusi nap erős sugaraitól. Az ajtók zárva, a látogató csaló a nyitott ablakon tekinthet be a házba. A társalgó és az étkező helyiség bútorai kolóniái stílusúak, spanyol tapasztalatai alapián maga Hemingway tervezte őket. A hivalkodástól mentesen berendezett helyiségekben minden kényelmes, praktikus és egyszerű. Az épületben mindenütt Amerikából, Afrikából származó vadásztrófeák díszítik a falakat. A képek többségének alkotója az író jóbarátja, Roberto Domingo spanyol festő. A társalgóban a kedvenc karosszék, lábzsámollyal, mellette a kisasztalkán italai. A folyóirattartóban legfölül a Les Tempes Modernes egyik példánya. Sziesztáját legszívesebben itt töltötte, dohányzott és klasszikus zenét hallgatott. Az ötvenen túli író hízásnak indul, magas a vérnyomása. Lassan rátelepszik az öregedés hangulata. Egyre többet elmélkedik. Itt írta „A folyón át. a fák közé” című ’ 1950- ben kiadott regényét. Korábbi írásainál ennek szerkezete kevésbé feszes, s a mű maga kissé terjengős. Tíz évi hallgatás után voltaképpen nem egy átütő sikerű regény. Dolgozószobáját, íróasztalát nem használta, azon mindenféle apróságok hevernek, az ablak alatti polcokon pedig cipői sorakoznak. Hálószobájában dolgozott. Az ablak mellett egyszerű polcon vastag könyv s azon a kis Royal táskaírógép. Medvebőrön állva mezítláb írta műveit. „A folyón át. ..” után a kritikusok által már-már eltemetett író két év múlva alkotta „Az öreg halász és a tenger” című halhatatlan müvét, s ebben megfogalmazta mindazt, amit az ötvenen túli Hemingway mondani akar az emberről és a világról. Hemingway életművének csúcsa e regény, amelyért Nobel-dijat kapott. 1952-től viszszavonul a Finca Vigia-ba, néhányszor még átmegy Spanyolországba, negyedik feleségével és néhány barátjával, de mindig visszatér a havannai házba. Megtört egészségét, rengeteg sérülését gyógyítgatja. Erről árulkodnak a fürdőszobában a mérleg fölött a falra írt testsúlyadatok is, amit cukorbaja miatt mért pontosan. A házban, az ebédlőt kivéve, mindenütt rengeteg könyv, még a fürdőszobában is, érdekes módon a nagy könyvtárszoba könyvanyaga nem rendszerezett. A nagy kert egyik sarkában a háromemeletes toronyépületet Mary Walsh, a negyedik asszony építette, hogy a „Papa” nyugodtan dolgozhasson. Hemingway azonban sehogyan sem tudott megbarátkozni az épülettel, valójában nem szerette. Itt is mindenütt a vadásztrófeák, vadászatkor használatos különböző eszközök. A legfelső emeleten a dolgozószoba, innen legszebb a kilátás a színpompás, buja trópikus növényzetre. A szobát körülölelő polcokon mindenütt könyvek, köztük az Akikért a harang szól 1945-ös Révai kiadása. A nagy ház, olyan mintha gazdája éppen kiszaladt volna a városba. Az ágyon gondosan sorakozó folyóiratok árulják csak el, hogy már több mint egy évtizede megállt itt az élet. Kép és szöveg: Boros Béla • A „Papa” hálószobája. A polc tetején a híres írógép. A párnán az ismert sildes sapka. • A spanyol stílű ebédlő — mindig három személyre terítettek, esetleges vendégre számítva. • Még a fürdőszobában is polcokon sorakoznak a könyvek. Örkény István: Megveszem a könyvem Amikor megjelenik egy könyv, abból harminc példány az író járandósága, annyi mint a semmi. A kiadó hazaküldi, az író nekiül dedikálni, feleségének, szüleinek, kedves Ede bátyjának, drága Etus néninek, egynéhány távoli, de sértődékény rokonának, írótársainak, fogorvosának, mai szerelmének, s egy vagy két, néha három elmúlt szerelmének. Nem tartozik a tárgyhoz, de említést érdemel, hogy az írók milyen szövevényes dedikálóviszonyban vannak egymással. Hogy kinek küldheti postán, kinek adjuk át személyesen, kinek jár a „szeretettel” az „őszinte barátsággal”, a „barátsággal”, vagy a puszta névvel jelölt ajánlás, annak külön szertartástana van. Felsülnék vele, ha megpróbálkoznék e finomságok magyarázatával: épp annyi eszem van csak, hogy nem vétem el. Elég az, hogy amikor az ember végzett a harminc kötetes könyvtoronnyal, nemcsak hogy saját magának nem marad belőle, hanem még előveszi a szorongás is, hogy adósa maradt egynéhány jóemberének, akiknek elfelejtett könyvet dedikálni. Legutóbb is az történt, hogy több felé maradt szigorú tartozásom, s a Körúton jártamban, betértem egy könyvkereskedésbe. Hat példányt akartam venni a könyvemből. Ilyenkor az ember mondhatja azt: Jónapot kívánok, ez meg ez vagyok, kérem ilyen meg olyan című könyvemet. Vagy pedig mondhatja ezt: kérem az ilyen meg olyan című könyvet, írta ez meg ez.. . Alkalmasint éles fényt vet az író jellemére, hogy melyik utat járta; én, akármilyen fény vetül is rám, az utóbbi megoldást választottam. A helyzet így is félszeg helyzet, de legalább nincs az orromra írva, hogy félszeg helyzetben vagyok. Kissé zsíros arcbőrű, .borzas, fekete hajú negyven esztendős körüli asszony az eladó. Rögtön, első mozdulatával elárulja, hogy szereti a könyveket; amikor a kért könyvet leveszi a polcról, köpenye ujjával letörli a fedőlapot. — Nagyon szép könyv — mondja és nyújtja. — Igazán? — kérdem. — El tetszett olvasni? — El — mondja. — És csakugyan olyan jó? — kérdem, mert ezt jobb kétszer, mint egyszer hallani. — Jó — mondja határozottan. Forgatom a könyvet, tűnődve belelapozok. — Akkor kérek még ötöt — mondom. — ötöt? — kérdezi, s néz rám. — Igen — mondom, kissé zavartan. — Egyszóval, összesen hat darabot? — kérdi nyugtalanul. — Ha lehet kapni — mondom. — Lehet — mormogja, s révülten néz rám a szemüvege alól. Lassan hátranyúl a polcra, ott még két kötet dől neki a vállával a szomszédainak. Letörli a köpenye ujjával a fedőlapot, s odateszi elém. Várakozásteljesen néz rám; talán azt reméli, hogy megelégszem három darabbal. Én azonban nem elégedhettem meg három darabbal, mert hat kell. Sorra kézbeveszem a könyveket, elolvasom a címlapjukat, s miután bizonyságot nyertem arról, hogy mindegyiken szószerint ugyanaz a szöveg áll, egymás tetejére rakom őket. S várok. — Eszerint még három darabot óhajt? — Igen, kérem. — Valami iskolának? — puhatolózik. — Nem — mondom. — Csak úgy magamnak lesz. — Értem — mondja idegesen és bizonytalanul. Szemlátomást megváltozik a viselkedése. Odahúz egy létrát, fölmászik a tetejére, s egy nyaláb könyvvel érkezik vissza. Egyiknek sem törli meg a fedőlapját. Miközben a számlát írja. több ízben rám pillant, fürkésző üveg alatti tekintettel. Már az orrom sem tetszik neki. Valami rosszban járó alaknak vél, csak azt nem tudja, hogy miben töröm a fejem; mert a könyv különös, egyedül való jószág. Nem alkalmas semmiféle áruhalmozásra. Spekulálni sehogysem lehet vele Egy könyv annyi, mint száz könyv. Egy könyvet végtelen sokszor lehet elolvasni; könyvvel mindenfélét lehet csinálni, csak két vagy több példányt nem lehet belőle vásárolni. Vajon miféle cigányságban sántikálhatok? — Könyvtári dolgozó tetszik lenni? — kérdi reménykedve. — Dehogy — mondom és elvörösödöm. Átveszem a blokkot. A pénztárasztaltól visszatérőben jut az eszembe doktor U., aki a múltkor éjszaka jött át a gyerekhez, és nem fogadott el pénzt. Sajnos egy hetedik példányra van szükség. Nem merek az eladónő szemébe nézni, csak oldalvást vetek rá egy pillantást. Látom arca fedúlt vonásait, homlokába verődő haját, s az orrán a szemüveget, mely féloldalra dőlt, mint egy halálra sebzett huszár a lován. — Parancsol még valamit? — kérdi remegő hangon. — Semmit — mondom. Aktatáskámba rakom a könyveket és elbúcsúzom. Rézsűt, a Körút túlsó oldalán is van egy könyvkereskedés. Én azonban nagy vargabetűvel az ellenkező irányba indulok, mert visszanézve, a bejárati ajtó és a szemüveg kettős üvegfala mögött meglátom a sötéten utánam bámuló szempárt. Igyekszem elvegyülni és megsemmisülni a sokadalomban.
