Petőfi Népe, 1973. október (28. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-21 / 247. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1973. október 21. Bánya” Budapest 59 Metró-építők Bács megyéből Kora délután, ősz, Üllői út. „Fent” emberáradat: van, aki siet, türelmetlenül törne utat a sűrű masszaként összeálló tömegben, mások bámészkodnak, nézegetik a kirakatokat, vásárolnak. „Lent” vagyis kb. 30 méteiy rel az Üllői úti járókelők talpa alatt, műszakváltás. A lift megállás nélkül szállítja le és fel az embereket. A beszállók felcsatolják a kemény, műanyag sisakot — „Szerencsét” — köszönnek el tőlük a fennmaradók —, s az Üllői utat máris alulról nézik. Lent, hatalmas robajjal nyílnak és légmentesen zárulnak a súlyos zsilipajtók: mögöttük a keszon, ahol sűrített, vagyis a normálisnál egy atmoszférával „nehezebb” levegőben dolgoznak a metróépítők. A keszon a víz betörését gátolja meg ott, ahol nedves talajból kell kibontani az alagutat. Együtt építünk Metrót és házat!... Krasnyánszky László most váltott, nemrég jött fel a keszonból, s már útrakészen várja, hogy hazamehessen Dunaharasztiba. Ide költözött át Szabadszállásról, hogy közelebb legyen a munkahelyéhez, de még így is naponta 4—5 órát vesz el tőle a bejárás. Mégis ragaszkodik a Közlekedési Építő Vállalathoz. Miért? — Már mégszoktam. Több mint tíz éve dolgozom itt, az oroszlányi bányából jöttem át és ennél jobb helyet azóta sem találtam. Megbecsülnek: tavaly kaptam Kiváló dolgozó kitüntetést. És 83 ezer forint építési kölcsönt. Szép, kertes, családi házat építettem Dunaharasztiban. Nem titok, hogy a keszonosok szépen keresnek. Kresnyánszky László átlagfizetése például 5—6 ezer forint havonta. Felesége is ügyesen gazdálkodik: hízót tart, baromfit nevel, így a házépítés mellett sem ők, sem a kétéves kislányuk nem szenvednek hiányt semmiből. Igaz, nagyon megfognak minden fillért. — Elmúltam 38 éves, és nem tudhatom, az orvosok meddig engedik, hogy lejárjak a keszonba. Ügy számolom, talán még öt évem van. Kint az udvaron csak fele a fizetés. Persze, akkor is maradok... Ideköti minden. Havonta 360 forintot fizet a lakáskölcsön törlesztésére, ha a fele letelt, meg lehet kérvényezni és a fennmaradó rész felét elengedik. A munka is érdekli, nincs olyan szakasz, ahol ne dolgozott volna, s olyan művelet, amit ne ismerne. A brigádtagok — barátai. Mind eljöttek építeni a házát, ő is „visszasegített”. Ez a barátság téglából, közös verejtékből, közös sikerekből épült, ha láthatatlanul is, de benne van a metróban, s benne a saját szép kis otthonukban. Ezért is lenne nagyon nehéz mindent elölről kezdeni — másutt... A brigádvezető császártöltési Komoly, zárkózott férfi Földi István, a délutános brigád vezetője. — Keszonban kezdtem én is. sőt abban az időben dolgoztam a Keletinél, amikor még nem egy, hanem 1,8—2 atmoszférával volt nagyobb a levegő nyomása. Meg is kaptam a keszonbetegséget. Az emberben benne marad a levegő és rettenetes fájdalmai vannak. Van, aki egy életen át viseli a nyomát, nekem szerencsére, sikerült kigyógyulnom. Tizenkettő, vagy ahogy ő mondja, egy tucat esztendő van mögötte, ennél a vállalatnál. Minden képesítést megszerzett, ami megszerezhető: a vájárit-, a gépkezelőit, sőt még a liftkezelőit is, olyan munka nincs, amiben bent ne lett volna. Tíz éve szocialista brigádvezető. A fegyelmet nemcsak a brigádtagoktól követeli meg — elsősorban saját magától. Talán egy kicsit szigorúbb is önmagával a kelleténél. Alig mozdul ki a munkásszállásról — „miért, ott megvan mindenem!” —, mozit, színházat, múzeumot nagyritkán sem engedélyez. Mi érdeki? „A törvények meg a paragrafusok.” Esetleg a tévé, a rádió... Hétvégén hazajár a családhoz, Császártöltésre. Szidja a közlekedést: „Mire vonattal Kiskőrösre érek, hajnali 3 óra van, és fél hétig kell várni a buszcsatlakozásra. A tanács nem intézkedik, miért is intézkedne, hiszen rajtam kívül már nem nagyon jár el senki Császártöltésről...” Metrós lett a dunai hajósból A tisztaságtól vakító gépházban dolgozik a hartai Kachstädter Henrik. Innét adják a levegőt a keszonba. Nem nehéz munka, csak a kompresszorok állandó monoton zúgása annyira idegesítő, hogy attól fáradnak el a gépészek. Akkor jött ide, amikor megunta a csavargást a Dunán a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Édesapja 40 évig hajózott, és neki is annyira hiányzott a víz, hogy 1959-ben fogta magát, hazament Hartára sóderüzem-vezetőnek. Amikor az öreg hajó felmondta a szolgálatot és elsülylyedt, visszajött a vállalathoz. — Ennél jobb munkakört otthon úgy sem kaphatnék. Mit csinál Budapesten? A folyamatos műszak miatt többnyire kéthetenként jut csak haza a családhoz. — Budapestet nagyon szeretem, bár lakni nem jönnék ide semmi pénzért. De vannak jó barátaim, családos emberek, hozzáalatt juk szoktam eljárni, vagy a szálláson olvasgatok, rejtvényt fejtek. Az összes rejtvényújságpt megveszem, ez a szenvedélyem. Főzni is szeretek, paprikáskrumplit, pörköltet, a jó hajósnak ehhez is kellett érteni. Néha otthon is én főzök, mondja is a lányom: „Fogadjunk, hogy ezt az apu főzte!” „Aztán miből gondolod?” — kérdi a feleségem. „Az illatáról. Ilyen pörköltet csak ő tud csinálni.” • Ügy tudom, a metróépítők között sok a hartai? — Valaha sokan voltunk, talán harmincán is, most 8—10-en lehetünk. Hiába, megerősödtek a tsz-ek és akinek nincs szakmája, inkább otthon marad. Az én hajógépészi vizsgámmal viszont nem nagyon tudnék mit kezdeni Hartán. — Hát igen — mondja László Henrik, munkaügyi előadó is —, volt olyan idő, hogy egyszerre 60 embert hoztam fel vidékről, főként Szabolcsból. Ma kevesebb a munkaerő, pedig a kezdő fizet; tés 4—5000 forint és több szakmát is ki lehet tanulni. Magam is két szakmát szereztem: a vájár ságot és a gépkezelést. László Henrik hartai volt. Most budapesti lakos. — Átmeneti időre — szól közbe figyelmeztetően —, ha elmegyek nyugdíjba, hazamegyek. Pihenni csak otthon lehet igazán. 1955-ben került a vállalathoz, segédmunkásnak. — Hosszú idő, de nem szeretek helyet változtatni. Szépen keresek, megbecsülnek, ismerek mindenkit, a vezérigazgatótól a segédmunkásokig, a feleségem is a vállalatnál kapott állást. Ide kötődtem, és nem bántam meg. Szeretne minél többet megmutatni, ebből a számára csodálatos „föld alatti birodalomból”, hogy megértsem, mi fűti a lelkesedését. A keszonba nem mehetünk, oda csak szigorú orvosi vizsgálat után engedik be a dolgozókat is. Az óvatosság tényleg nem árt, mivel áz erős légnyomás miatt még egy lyukas fog is könnyen okozhat balesetet. Megcsodáljuk fent a toronyban a csilleürítő automatát, amely gombnyomásra emeli magasba a kibányászott földdel teli csilléket, játékosan megpörgeti őket, s amikor kiürültek, visszairányítja a föd mélyébe. Gyerekjátéknak tűnik, pedig egy éve még 3 markos férfit is megizzasztott ez a művelet — kézierővel. Arra is büszke, hogy a metróba beleépül egy kicsit a megye is, azoknak a kezemunkájával, alak a „földijei”. „Mert a Bács megyeiek mindig „földik” számomra. Igaz, nem is kell szégyenkeznem miattuk. Jó hírük van.” És ezt elsősorban azzal szerezték, hogy keveset beszélnék, de annál többet tesznek. Ha a nevük nincs is táblára kiírva, a már átadott és a folyamatosan készülő, minden porcikájában tökéletes metró — őket is dicséri ... • Krasznyánszki László keszonos vájár, Szabadszállás. • Kaclistädter Henrik gépész, Harta. (László Henrik felvételei.) Hogy kisüssön a nap.., Hézagpótló volt az a hosszú hónapokon át tartó munka, amelynek előterjesztésbe sűrített eredményét legutóbbi ülésén tárgyalta meg a Hazafias Népfront Bajai Járási Bizottsága. Ezerhatvankét termelőszövetkezeti nyugdíjast és járadékost — 609 férfit. 453 nőt — kerestek fel a járásban. Sok irányban tájékozódtak tőlük, hogy rajtuk keresztül megközelítő képet kapjanak a járás 30 mezőgazdasági termelőszövetkezetében élő hatezer - nyolcszáznyolcvanegy nyugdíjas és járadékos társadalmi, szociális és gazdasági helyzetéről is. A szövetkezetek taglétszáma 1972-ben 15 669 volt. Az egy munkanapra jutó munkadíj. munkabér és kiegészítő részesedés átlagos értéke: 119.6 forint. A közös gazdasági munkában részt vett 2462 nyugdíjas és járadékos — a munkában részt vevők 21,9 százaléka — átlagosan 76 munkanapot teljesített a múlt évben. 86 forintos átlagértékkel. Tiszteletet érdemlő tehát az öregek szorgalma, munkájuk hatékonysága, amit az is kifejez, hogy fejenként 6518 forint jutott nekik átlagkeresetként. Ebben benne van az is. hogy hatszázhúszan 10 000 forintnál többet kerestek. tizenheten pedig még 30 000-nél is többet. De most vegyük szemügyre azoknak az összesített adatoknak néhány fontosabb mutatóját, amelyeket a felkeresett 1062 személy információi alapján nyertek. A felkeresettek közül háromszázhuszonheten egyedülállók, s köztük több mint. kétszer annyi a nő. Az ezerhatvankettőből 922-en — közel fele-fele arányban — 60—70 év közöttiek, illetve 70-en felüliek. Nyugdíjas 549. járadékos 513 közöttük. Az előbbiek több mint felének a nyugdíja 538-tól 900 forintig terjedő, száztizenöté 900 forint felett van. A megfigyeltek több mint fele önálló háztartást vezet. 476-an közös háztartásban élnek —, majdnem háromnegyed részük gyerekeikkel. 107-én rokonnal és 30-an idegennel. Eltartási szerződést 83-an kötöttek közülük, s háromnegyedrészük a gyermekével, és csak n6ßy0n idGfíBnncl. 6 százalékukkai szemben nem tartják be a szerződés kikötéseit. Százhetvennégyüknek csak távol élő gyermeke van és 81 százalékuk hiába vár tőlük segítséget — nem kan. Gyereke 910 öregnek van a megkérdezettek közül, de 690-en lényeges anyagi támogatásban nem részesülnek tőlük. Hetente 121, havonta 195. félévenként 93, évenként 122. annál is ritkábban 17 gyerek látogatja meg szüleit. A többi 362 feléjük se néz! Bizony lehétne szebb ez a kép. Mert igaz az. hogy szép számmal dolgoznak a nyugdíjasok, járadékosak a termelőszövetkezetekben. örülünk is annak, hogy nagyüzemi gazdaságaink olyan erősek ma már. és ezt tisztességesen tudiák honorálni. Annak is megvan az életkedvet megtartó, egészséget tovább őrző hatása, hogy aki bíria. tevékenykedik, nem kínozza a feleslegesség szörnyű érzete, kimenekül a magányból. Másfelől — nyilván a tsz-eknek is szüksége van az idős korúak munkáiéra. De az nincs rendién, hogy anynyi idős — és mégiscsak ereje, munkabírása fogytán levő embernek fizetnek rideg közönnyel, elhidegüléssel a gyermekeik. Vajon mit mozgat meg ilyen gyermekben, amikor ezeket hallja, vagy talán maga beszél, esetleg éppen szónokol róla, hogy szülő, család, otthon? Elfelejtették volna az első két szót, amit a földkerekség minden zugában először tanul meg kimondani az ember: mama. apa? Ez a két szó az első és alapvető kapaszkodónk a világban, a társadalomban. Később. távolból is erő. biztonság, menekvés a szülői ház. ha baj van. és valahol ió lenne védelmet, nyugalmat találni erőgyűjtésre. taloraállásra. Igen sok biztató, lelkesítő adat igazolja a bajai — és más — járásbeli tsz-nyugdíjasok, járadékosok egyre javuló életkörülményeit. tanúskodik társadalmi rendszerünk, a közösségi élet ereje mellett. Bizonyítják, hogy még akiket a hozzájuk legközelebb állók is elhagynak, azok sincsenek magukra hagyva: mellettük, a nagy család: De ez csak azért és úgy lehetséges, mert a gyermekek jobbik része, önálló családalapítás után. s a nagyüzemi keretek, gondoskodás mellett is _ elsőrendű emberi kötelességének érzi. hogy odatartsa a maga erősebb vállát a támaszra szoruló szülőnek. Jó tudni, hogy ennyien képesek még dolgozni, s, keresni a bajai iárás idős szövetkezeti gazdái közül, hogy 98.4 százalékúk rendszeresen főtt ételt eszik: hogy túlnyomó részük lakásviszonyai megfelelőek, illetve 52.4 százalékuknál kimondottan jók; hogy volt munkahelyük tartja velük a kapcsolatot ; hogy nagy részük rádiót hallgat, tv-t néz. Mindezek mellett azonban talán a nyugdíjkorhatár ipari szintjénél. a nagyobb nyugdíjnál is többet ielentene a legmagányosabbaknak. ha egv-egv reggel valaki megkérdezné tőlük: — Hogy aludt édesanyám, édesapám? Vagy legalább évenként egyszer: — Nincs szükségük valamire? Tóth István Vadas Zsuzsa XVII. (12) Az őrnagy visszafelé az úton még természetesen beszélgetett Kisistvánnal. de a fiúból többet nem tudott kihúzni annál, mint amit a kórházban mondott. Különböző keresztkérdésekkel ostromolta. amit a fiatalember nem vett észre és őszinte válaszokat adott. Az őrnagy gyanúja azonban ezektől a válaszoktól nemhogy erősödött volna, inkább vesztett az ereiéből. A fiú tudta, ugyan, hogy hol van a kereszt Dombos és Istvánfalva között, de az erdőbeli kis tanvára nem emlékezett. S látszott, hogy valóban nem emlékszik. Bartost és feleségét ismerte, de például azt nem tudta megmondani, hogy hol, milyen lakásban laknak. Nem járt náluk. A legnagyobb meglepetést az váltotta ki az őrnagyból, amikor Kisistván József ujjlenyomatát összehasonlították az addig beszerzett dkailoszkópiákkal. Egyikkel sem volt azonos — kivéve természetesen, amit a Mercedesben találtak. De az erdei házban, a sima műanyagból készült nadrágszíjon talált lenyomat teliesen különbözött Kisistván lenyomatától. — Még szerencse, hogy ilyen öreg róka vagyok és nem állítottam le a további nyomozást, miután megkerült a Mercedes, — mondta .bent a munkatársainak az őrnagy. — Szóval nem ez a fiú a tettes? — kérdezte az az őrnagy, aki a leveleket hozta be tegnap főnökének. — Ezt én nem mondtam, de mondhatnám is ennvi erővel — válaszolt az osztálvvezető és szinte megrebbent, amint a telefon meglehetősen nagy erővel csörögni kezdett. Néhányszor már ajánlották az őrnagynak, hogy állíttassa halkabbra a készüléket, de ő éppen ezt szerette, ezt az erőteljes csengetést. Az utóbbi időben — szolgálatának huszonnegyedik éve körül — már hajlamos volt az elmerenaésre, arra, hogy az éppen folyamatban levő munkától kicsit függetlenítve magát. kinézzen az ablakon a forgalmas utcára, vagy elmerüljön egy-egy újság érdekesebb cikkének az olvasásában. Az ilyen telefoncsengés azonban mindig visszabillentette a munkába, s nem fordulhatott elő — mint korábban néhányszor, hogy a másik szobából nyitott át a gépírónő szólni, hogy őrnagy elvtárs, cseng a telefon. Fölvette a kagylót. Szokása volt az is, hogy nem szólt bele azonnal a készülékbe, várta, amíg a hívó fél jelentkezik. Ezt még akkor szokta meg. amikor a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején kmb-s volt. így nem tette ki magát annak, hogy névtelen telefonálók szidalmait hallgassa. Szokása megmaradt, bár itt, a megyei kapitányságon központról kapcsolnak, de általában nem kérdezik meg. hogy ki keresi az őrnagy elvtársat. A vonal túlsó végén azonban — alighogy az őrnagy felvette a kagylót — megszólalt egy ismerős hang. — Őrnagy elvtárs, egy igen érdekes jelentés érkezett. — Hozza be azonnal — mondta az őrnagy és letette a kagylót. Munkatársai, akik tudták, hogy az „öreg” most egyedül akar maradni. kimentek a szobából. Már az ajtóban összetalálkoztak az osztályvezető helyettesével. — Őrnagy elvtárs, kérek engedélyt .. — Jól van, gyere csak, mit hoztál ? — Most. érkezett hozzánk ez a jelentés N. megyétől. Tessék — és az őrnagy asztalára tette a K. vonalon befutott jelentés szövegét. — Üjabb fordulat. Igaz? Már kezdenek idegesíteni ezek a fordulatok. Mi az isten lesz ebből? — kérdezte csupán önmagától az őrnagy, miközben olvasta a jelentést : N. megye X. községében a közlekedési járőr igazoltatott egy sötétszürke Mercedessei közlekedő nyugatnémet állampolgárt, bizonyos Mayer Fridrich nevű egyént. Az illető azonban gázt adott és elütötte a gépkocsi előtt tartózkodó B. József munkásőrt. aki együtt teljesített szolgálatot a rendőr elvtárssal. A szürke Mercedest és utasát Mayer Fridrichet az eset színhelyétől mintegy 80 kilométerre fogták el és jelenleg letartóztatásban van az N. megyei rendőrkapitányságon. .— Azt. hiszem barátom, hogy ez a végső fordulat. Irány az N. megyei rendőr-főkapitányság —, mondta a"z őrnagy, de közben arra gondolt: az illető letartóztatásban van. tehát meg nem szökik. Ő viszont éhes. fáradt és a családját sem látta egynéhány napja. Ügy döntött, hogy mivel délután négy óra körül jár az idő, engedélyez magának egy kis pihenést. Már a kezében volt a kagyló, hogy szól a garázsnak, de aztán lassan letette a készüléket. A sofőrnek is van családja. Miért mi szenvedjünk mindig? — kérdezte önmagától. Kinézett az ablakon. Csendes, tiszta volt az idő. noha már az utcai lámpákat meggyújtották. Aztán odalépett a telefonhoz, mégis leszólt a garázsba, hogy reggel hatkor kéri a kocsit a lakása elé, indulnak N. megyébe. — Értettem őrnagy elvtárs! — hangzott a gépkocsivezető kemény hangja. — Ott leszek. — Jó. köszönöm! — válaszolta az őrnagy és szeretett volna még valami kedveset is mondani ennek a fiúnak, aki már ötödik éve hurcolja őt. De letette a kagylót. — Rendőr vagyok, vagy lírai költő? — suttogta magának a kérdést, majd mosolyogva elindult. hazafelé. XVIII. Másnap reggelre — amint a gépkocsivezető sejtette is — köd ereszkedett az országutakra. így csak lassan lehetett menni. — Még szerencse, hogy vi~ szonylag korán indultunk. Kovács elvtárs! — szólalt meg hosszas hallgatás után az őrnagy és a fiatal „pilóta” azonnal történe- « tekbe kezdett, amelyek a ködös idővel és a közlekedéssel voltak kapcsolatban. Az őrnagy azonban láthatóan nem figyelt a gépkocsivezetőre, hanem töprengett. Tud-e a koma magyarul, ha nem, van-e tolmács a közelben? — Délre mindenesetre odaérünk — fejezte be történeteit a sofőr és nagyot nevetett, mert ezt ő is túlzásnak tartotta volna, és csak tréfának szánta. — El is visz bennünket az ördög, ha délre érünk oda! — vette a lapot az őrnagy, közben egy városon haladtak át. — Igyunk meg egy íeketetét valahol — mondta az őrnagy, és Kovács, aki ismerős volt itt azonnal a főtérre kanyarodott, majd megállt egy reprezentatív presszó előtt. Bent jó meleg, kellemes hangulat és csinos felszolgálónők voltak. — Mennyi is az idő? — és az őrnagy az órájára pillantott. Fél kilenc volt és még nyolcvan kilométert kellett megtenniük. — A köd errefelé már jóval ritkább, mehetünk gyorsabban is. Gondolom, másfél óra alatt Ott leszünk. Tíz órára — számolgatott Kovács, majd fizettek és elhagyták a presszót. Tízre valóban megérkeztek N. megye székhelyére és a főkapitányság elé kanyarodtak. Tolmácsv volt, így azonnal megkezdhették a letartóztatott Mayer Fridrich kihallgatását. Az erőtéljes testalkatú, ötven körüli, szőke férfi először tiltakozott az eljárás ellen, majd amikor megmagyarázták neki, hogy ilyen esetben — ha szándékosan elüt egy embert — bárhol a világon letartóztatják és bíróság elé állítják, kissé csendesebb lett, s csak arra kérte a rendőrséget, értesítsék a családját. Ezt megígérték neki és megkezdődött a kihallgatás. Ez sokkal érdekesebb volt, mint amire számítottak a nyomozók. Sajnos, azonban nem olyan értelemben, hogy előrevitte volna az ügyet. (Folytatása következik) • Földi István alagútépítő vájár, Császártöltés. A meztelen holttest
