Petőfi Népe, 1973. október (28. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-21 / 247. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET »IRODALOM • MŰVÉSZEI

A fejedelem képírója

300 éve született Mányoki Adám

• II. Rákóczi Ferenc arcképe.

1685-ben kuruc, labanc, török és császári csapatok dúlják az országot. A Börzsöny falvait is. A lakosság állandó rettegésben él. Éhhalál mindenfelé, oly szörnyű állapotok, amilyeneket senki sem tudott korábban elképzelni. Menekült a nép. ki merre látott. Menekült Szokolva népe is. az utolsók között a falu református papjával, Mányoki Jánossal és népes családjával együtt. Hat gyermeke közül az első Ádám, 1673-ban született.

Révkomárorrtig meg sem állt a menekülő család. Ott állomásozott egy császári hadbíró tábornok, Doellfer János Antal. Huszonegy éve hiába reménykedtek feleségével a gyermekáldásban, s ezért, látva a Mányoki család nagy nyomorát — 1685-öt írtak ekkor — a tábornok elvállalta a kis Ádám gyermek taníttatását, ha örökbe fogadhatja. Bármilyen fájdalmasan is. de a szülők útraengedték Ádám fiukat. Doellfer János Antal hadbíró tábornok pedig vitte magával a Hamburg melletti Cellébe.

A hadbíró felesége is megkedvelte Ádámot. s amikor észrevették rajzoló készségét, egy rajztanárral különórákon taníttatják, maid Scheitz Andrást fogadják melléje. Vezetése mellett a környék kastélyaiban látható neves festők műveit is megismeri. A holland festők különösen megragadták figyelmét és sokáig vívódott magában, virágcsöndéletek festője legven-e, vagy arcképeké. Az emberi lélek jobban érdekelte, arcképfestő lett.

A nevelőszülei támogatásával végzett hosszabb nyugati tanulmányút végén Hamburgban kötött ki. onnan 1703-ban Berlinbe ment. ott a porosz király udvarában képeivel fölhívta magára a trónörökös figyelmét, aki megrendelte Mányokinál ezrede tisztjeinek arcmásait. 1707-ben Berlinben II. Rákóczi Ferenc fejedelem felesége is hírét hallja Mányokinak, megfesteti vele magát, sőt, mivel a kép megnyerte tetszését, meghívja Rákóczi udvarába. A Zemplén vármegyei Terebesen találkozott a nagyságos fejedelemmel, akinek tetszettek Mányoki képei, s évi fizetéssel udvari festőjéül alkalmazta. A fejedelemről festett képe 1708-ban készült el.

Rákóczi Mánvokiban nemcsak a festőt szerette meg, hanem méltányolta egyéb emberi és szellemi értékeit is. 1709-ben a fejedelem a nyugati államokba küldi, hogy ott a készülő európai béketárgyalásokon a magyarság érdekeit képviselje. Diplomáciai munkája közben tanulmányozta a holland festészetet. Mindenről hűségesen tudósította a fejdelmet, még azt is megírta neki, hogy megtanulta a rézmetszést.

1711-ben is Hollandiában érte a szatmári békekötés híre. Nem hazajött, hanem Danckába (Danzig, Gdansk) ment urához. Ott jómódjával segítette a nehéz körülmények között élő bujdosókat, köztük Vay Ádámot, a fejedelem udvari marsalliát és Beniczky Gáspárt, a fejedelem magántitkárát. Itt Danckában festette azt a Rákóczi-arcmást. ami azóta is a legközismertebb, s ami a Szépművészeti Múzeumunk egyik legnagyobb büszkesége, továbbá Kuruc Vay Ádám — csak rézmetszet után ismert — képét, s még másokét is.

Rákóczi határozott kívánságára Hollandia helyett a lengyel királyi udvarban. Varsóban kötött ki. 1713 elején érkezett oda. de 1714. év végén már Drezdában találjuk. Ott is a lengyel király. Erős Ágost az uralkodó. Sikerekben nincs hiány, s 1717-ben a versengő festők között Mánvoki is megkapja az udvari festő címet. 1723- ban arra a hírre, hogy itthon a

kurucok visszakapják elkobzott javaikat, ő is hazautazik. Éveket veszteget el. de a család elkobzott vagyonát nem kapja! vissza. Néhány képet fest. Podmanczky Jánost és nejét. Ráday Pált és néjet, Esterházy Pált és még másokat is — aztán 1731-ben visszatér Drezdába. Közben megszűnt udvari festői rangja, s csak évek múlva kapja vissza.

1757. aug. 6-án hunyt el. 84 éves korában. Egy agglegénynek maradt, puritánul élő, melegszívű, s a barokk udvari élet romlottsága közepette magát megbecsülő művészlelket jutalmazott a sors a hosszú élet kegyével. Négyen kísérték ki utolsó útjára. Feje alá azt a zacskónyi földet tették, amit magával vitt Magyarországról.

Egyéniségét az egyszerűség jellemezte, egy pompában tündöklő világban. Sokszor becsapták, de ő megőrizte derűlátását, sőt tárgyilagosságát is egy merőben képmutató társadalomban. Mély érzéseit tudta zabolázni, képzelete a lélek rajzára összpontosult, de szenvedélyeket nem festett csapongó szertelenséggel és a színek alkalmazásában is ez a kiegyensúlyozottság. mondhatni józanság jellemezte.

Egyedül állt kora magyar képzőművészetében. Egymaga képviselte azt Európa csillagai között, akikkel egyenlő fényerősséggel világított, s világol ma is. Méltán irta róla Garas Klára: „A magyar múlt egyik legnagyobb mestere. az egyetemes művészet történetében is nagyra értékelt: Mányoki Ádám.”

Szíj Rezső

F. Tóth Pál:

Bánatos dallamok

Bizonytalan léptekkel botorkált be a váróterembe. Tétován nézett körül, mintha keresne valakit. Reggel volt, kevesen üldögéltek az asztaloknál. Sok üres hely is akadt, mégis a bejárat mellett kötött ki, ahol egy vasutas újságot olvasott. Bizalomgerjesztőnek találhatta az arcát, mert megállt vele szemben és meghajtotta magát. Valamit motyogott is, de az nem hallotta, fel sem tekintett.

A klarinétos ember bal kezében ernyedten, lefelé lóbálva tartotta a hangszert, s még egyszer meghajolt. A vasutas végre észrevette. Rándított a vállán, tessék! — aztán rá se hederített a furcsa alakra.

Csak a beleegyező je're várt, elővigyázatosan húzta kintebb a széket, majd hirtelen, mint aki hosszú útról fáradtan érkezett, szinte leroskadt, belehuppant. Egy ideig mereven figyelte a szembenülöt, majd a klarinétot az asztalra fektette szép óvatosan.

Még egyszer körülnézett, de most már nyugodtabban. Mint a hajótörött, ki végre partra vetődött, szaggatottan, lassan csillapodva lihegett, néha az asztal szélébe kapaszkodott, mintha attól félne, hogy újabb vihar ismét elsodorhatja.

A váróterem közönsége unatkozva bámult vissza rá. Némelyik szempárból azonban a leplezetlen érdeklődés csillogott. Na végre, valami mozgás! Lássuk, mit fog csinálni ez az alak azzal a furulyával.

Ö pedig csak babrálgatta, nézegette a klarinétot, mintha valami baja lenne, és olyan mélyen ráhajolt, amennyire csak lehetett. A homloka egyszer-kétszer odakoppant a hangszerhez, ilyenkor újra körültekintett anélkül, hogy a fejét mozdította volna, mint a kezdő színész, aki elvétett egy mozdulatot, s meg akar győződni, hogy a közönség észrevette-e? De nem sokáig bírta a játékot, félretolta a zeneszerszámot és leborult az asztalra. Az emberek megértőén hunyorítottak — hadd aludja ki magát a szerencsétlen. Azután másfelé siklottak a tekintetek, hiszen mi érdekes van egy alvó emberen.

De a klarinétos nem aludt el. Hirtelen felkapta a fejét és a vasutast kezdte figyelni mereven, kitartóan, de az semmi hajlandóságot nem mutatott a barátkozásra. A mélabús, gyűrött arcú szomszédja mégis lassan beszélni kezdett. Kissé vontatottan gördültek a szavak, mintha úgy illesztgetné azokat egymáshoz halkan, fátyolosán.

— Ne haragudjon, hogy megszólítom. Nem, ne higgye, hogy részeg vagyok. Ittam, sokat ittam az éjszaka, de már elmúlt, tudom mit beszélek. Elcsaltak a cimborák. Gyere Géza, hozd a furulyát is. Furulyának mondják a klarinétot. így csúfolnak a gyárban, de csak szerétéiből, hogy Furulyás Géza. Mert szoktam én furulyázni a műsorokon is, szólóba, meg néha kíséretnek. Ismernek már. És most ...

— Mit akar? — tette le kényszeredetten az. olvasnivalót a vasutas.

— Nézze — kezdte megint valahol az elején a történetet a klarinétos —, én már nem ittam három hónap óta. Megálltam, pedig azelőtt.. Mostanában csak egy kicsit, de be sose rúgtam. El akart hagyni az asszony a gyerekekkel. Megígértem, és nem ittam, higgye el... — elcsuklott a hangja és az asztalra hajtotta a fejét. Amikor újra felnézett, a szeme fátyolos volt a könnyektől.

— No, nyögje már ki — biztatta a vasutas valami ébredező szánalommal, s a tekinteté ben ott ült a kérdés: Ugyan mit

akarhat ez az ember. Elitta a pénzét? Vagy mi. baja lehet?...

— Tanácsot szeretnék kérni — ■nézett rá a klarinétos.

— Tőlem? — mosolyodon el kissé megkönnyebbülve, hogy mégsem pénzről van szó.

— Igen, magától, mint férfi a férfitól. Vagy maga még sose járt így? Szerencséje, örüljön neki. Aljas ember vagyok .én. Hazamentem a klarinétért tegnap este és hiába könyörgött a feleségem: Ne menj Géza, baj lesz! — elébem is állt, úgy könyörgött. A Zsuzsi, a kisebbik lányom meg csak nézett a sarokból, és amikor félrelöktem az asszonyt az útból, hogy csak úgy lódult, és a kezem is ráemeltem, felsikoltott a gyerek: — Apu, ne üsd, ne bántsd! — És én, a kerge jószág, csak mentem, mert hívtak a barátok. Pedig csak arra kellettem: Na, fújjad Géza, az

anyád!... Ha nem megyek, másnap röhögnek rajtam: — Na, mi az, megregulázott az asszony, tán még mosogatsz is otthon, Géza? Majd meglátjuk, el mersz-e jönni, így biztatlak, és én szégyelltem előttük, hogy jó ember lettem. És most azt szégyellem, hogy ilyen, ilyen köpnivaló voltam .. „

Már nem hajolt le az asztalra, és nem is volt fátyolos a szeme, de a keserű vonás nem tűnt el a szája szögletéről.

— Mondja, mit legyek? Mit csináljak? — nézett a szembenűlőre merően, mintha attól várná a bizonyságot, a bátorítást.

— Menjen haza — mondta az kissé unottan, lenézően, a józanéletűeknek a lumpok iráni érzett enyhe utálatával. És látszott, hogy most már egy csöppnyi részvétet sem érez ez iránt az ember iránt. Az órájára pillantott, mintha sürgős dolga lenne. Felállt és elindult a kijárat felé. A második lépésnél azonban megtorpant. Visszajönni már restellt, csak úgy félig meghajolva, hogy kinyújtott keze elérje, megveregette a klarinétos vállát:

— No, ne búsuljon, öregem! — s azzal elsietett.

A klarinétos pedig csak nézett utána bambán, mint akit váratlanul cserbenhagytak, majd cigarettát kotort elő a zsebéből, rágyújtott, és fújni kezdte a füstöt. Pontosan úgy, mint reggel felé az utolsó munkadarabnál a gép mellett szokta, hogy „no, már csak ez van hátra”. S volt valami egészen enyhe vidámság abban, ahogy a váróterem közönségén végighordozta tekintetét. Talán csak most vette észre teljes tiszta értelemmel, hogy hol is van tulajdonképpen. A sakkozók, a halkan zümmögő rádió, a könyvespolc a sarokban — de ideje sem volt eljutni a gondolat végéig, máris csattant a hang a háta mögött:

— Oltsa el a cigeretlát! Nem látja, hogy ez kultúrváróterem? Tilos a dohányzás.

Az egyenruhás, aki figyelmeztette, már ballagott is kifelé, s csak úgy odavetve mondta még:

— Húsz forintjába kerülhet!

— Ez nem dohányzó terem? — eszmélt fel az ember és őszinte, gyerekes sajnálattal tette hozzá.

— Akkor bocsánatot kérek! — és ijedten, a fájdalommal sem tőrödre, a két ujjhegyével elnyomkodta a cigaretta parazsát.

A sakkozó fiatalemberek két asztallal odébb gúnyosan összenevettek, a magányos nő ott szemben, aki idáig lopva figyelt, most elfordította a fejét, mások, távolabb az újságjuk mögé bújtak. A klarinétos ember elveszítette érdekességét az unatkozó várótermi közönség előtt.

Jöttek, mentek a termen át. Egy fiatalember kézcsókot adott egy most érkezett hölgynek és a szomszéd asztalhoz telepedtek. Láthatóan ügyet sem vetették a kissé csopzott idegenre.

A klarinétos fejét tenyerébe hajtva csak nézeti maga elé, és le-lehunyta szemét egy pillanatra. Lassan a hangszer után nyúlt, végigtapogatta, mintha érezni akarná billentyűi hideg simaságát, fájának puhaságát, melegét. A simogató, lágy mozdulat hirtelen görcsös fogássá keményedéit, az alig észrevehetően reszkető ujjak átmarkolták a hangszer nyakát. Tétovázva még várt egy keveset, majd két marokra fogta és felemelte, mintha ketté akarná roppantam. Aztán a szorító ujjak ismét elernyedtek, lassan szájához illesztette a hangszert, belefújt. Furcsa, bánatos dallamok törtek elő a klarinét torkából.

A váróterem népe felkapta a fejét, mindenki odafigyelt, néhányon mosolygó érdeklődéssel, mások bosszankodva, hogy zavarják nyugalmukat. A terem elszánt arcú őre ismét felemelkedett a helyéről.

A klarinétos ember a röpke futamok után — mintha az éjszakai emlékeket is elfújta volna velük — megnyugodva hagyta abba a muzsikálást.

Gondosan, megfontolt mozdulatokkal a kabátja zsebébe csúsztatta a hangszerét. A teremör félúton megállt, a további tennivalókat mérlegelve, de erre már nem volt semmi szükség.

A klarinétos lassan feltúpászkodott. A széket nagy-nagy figyelemmel és tüntető gondossággal tolta helyére, ügyelve, hogy zajt ne üssön. Azután hosszúra nyújtott, sietős léptekkel megindult a kijárat felé, s elhagyta a várótermet anélkül, hogy egyszer is körülnézett volna.

Egy pirospozsgás ember az elszalasztott élvezet miatti, sajnálkozással nézett utána, egy felriadt nénike újra bóbiskolásba merült. A teremre ismét ráterpeszkedett a csendes unalom.

EGY PETŐFI-VERS — HÉT LENGYEL FORDÍTÓ

,,Költők turnéja ’

Jó híreket hozott Csorba Tibor kiskunhalasi származású, Varsóban élő író-festőművész. Egy hónapot töltött hazánkban a nyíregyházi nemzetközi művésztelep vendégeként. Megkaptuk tőle a Twórczosc című kitűnő lengyel irodalmi folyóirat idei harmadik számát. „Költők turnéja” címen öt Petőfi-vers különböző fordításait mutatták be.

Az akciót a lengyel—magyar barátság nagykövete, Csorba Tibor szervezte. Az általa készített nyers fordításokból hét költő választott egy vagy több verset. A Fa leszek... aratott a legnagyobb sikert; nemcsak azért, mert a legrövidebb, hanem lírai szépségei miatt is. Az Egy gondolat bánt engemet... átültetésé, vei csak egy fordító birkózott meg.

— Az odahaza ismert módszer szerint megkértem a kitűnő lí-Ezúttal mint pedagógust kerestem fel, abból az alkalomból, hogy az új tanévtől a baji Tanítóképző Intézet rajztanára lett. Azt az embert keresem benne, aki művészi-mesterségbeli-tapasztalati tudását immár két évtizede ülteti át tanítványainak leikébe, rajzszakkörére irányítva a hazai és több ország szakembereinek figyelmét is.

— Hogy indult pedagógiai pályafutása?

— Vágyódásom e szép pálya felé már kora ifjúságomban kezdődött, azért is jelentkeztem a tanítóképzőbe, amit Debrecenben végeztem el, 1947-ben. Szüleimmel együtt ugyanakkor kerültem Vaskútra. Innen jártam be Bajára rendszeresen, a Rudnay Gyula szabad akadémiára, 1953-ig. A mester személye, tekintélye, tanítási módszere nagy hatással volt művészi-pedagógiai fejlődésemre. 1956-ban a szegedi tanárképző főiskolán fejeztem be lahulmányaimat. Később diplomát kaptam a budapesti Képzőművészeti Főiskolán.

— Ügy tudom, közben tanított

is. .

— Igen. 1952 óta Vaskúton tanítottam 1969-ig, amikor Bajára kerültem. Ezek az évek fejlődésemnek fontos állomásai. Iskolámban zömmel rajzot tanítottam, mellette alkotásra is juto.tt időm. Ez idő tájt jártam tanulmányúton Lengyelországban, a Német Demokratikus Köztársaságban és a Szovjetunióban, erre az időszakra esnek kiállításaim is.

— Miként jött létre a vaskúti rajzszakkör?

— Az iskolai szakköri munka 1953 őszén kezdődött. Az ötlethez a tanítványaim öntevékenységi láza és lelkesedése szolgált alapul. Mindig fontosnak tartottam a személyiség pedagógiáját; a tökéletes kontaktust, az emberközelségbe kerülést a tanítványokkal. Ennek lett következménye a nekibuzdulás és a közös munka vállalása. Induláskor nem volt kötött létszám, a szakköri felvételt az iskolai érdemjegy nem befolyásolta, s az életkor sem. A csaknem harminc jelentkező között alsó és felső tagozatos is volt, fiúk és lányok. Az eredményes foglalkozás igénye megkívánta, hogy mindig az életkori sajátosságaiknak megfelelően foglalkozzam velük. Tematikájuk központja a falusi élet volt. Á spontán gyermeki megfigyelés és megfogalmazás lett később sikereik forrása. A cél nem az volt, hogy művészek ler gyenek, hanem a látás és láttatás módjának megtanulása.

— Figyelemmel kíséri a szakkör tagjainak sorsát?

— Sokan felkeresnek. Akármilyen pályát választottak is, egy biztos: amit a szakkörben tanultak, az nem múlik el nyomtalanul. Egyik fiú képzőművészeti gimnáziumot, majd főiskolát végzett, most rajztanár és festőművész, a másik ipart tanult, de tovább festett. Az Insea-kongresszuson, mint díjnyertes, egyedül képviselte Magyarországot. Az erdőmérnök, mezőgazdász, elektromérnök, könyvtáros és más pályán működök mind lelkes hívei maradtak a szépnek.

— Köztudott, hogy a szakkör szép sikereket mondhat magáénak. Hallhatnánk erről is?

— A gyerekek első kiállítása, természetesen, Vaskúton volt. A szakkör tagjai együttesen is, külön-külön is szerepeltek a hazai és külföldi pályázatokon. A kiállítási anyagot mindig a házi zsűri válogatta ki, tehát közös szemlélési folyamat döntötte el, ki, milyen képpel képviseli a szakkört. A megyei pályázatokon kívül rendszeresen vettek részt az országos úttörő rendezvényeken. Többen jutalomban részesültek;

rikusokat, hogy jegyzetkent írják le a Petőfi-versekkel kapcsolatos élményeiket, a tolmácsolás gondjait. A kezdeményezés bevált, azóta mások is nekigyürkőztek a Twórczoscban közölt költeményeknek, hogy kipróbálják erejüket. A polonisták módszertani anyagként tárgyalják ezt a módszert. Tény, hogy így Petőfi még közelebb került az írók világához és az olvasókhoz.

Hozzájutottam a Forrás összevont számához, igazán örömmel tanulmányoztam.

Az 1973-as esztendő mozgalmas volt a Csorba család számára. Hanka asszony, a varsói ellenállás hőse, az ismert tudományos kutató előadói körúton járt Franciaországban. Útjára elkísérte férje is. Jövőre talán újra ellátogatnak Magyarországra.

H. N.

** Weinlrager Adolf grafikái.

1966-ban az Országos Béketanács és a Hazafias Népfront pályázatán — egyéniben és kollektívában is — első díjat nyertek. Nemzetközi sikert hozott számukra a berlini és prágai díj, majd a Nehru-díj elnyerése, s az ezüstérem a tokiói rajzolimpián. Meghívást kaptak a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Jugoszláviába, Bulgáriába és — sikereik alapján — rendszeressé vált az Unesco—Insea-rendezvényekre való meghívás is.

— Mint szakfelügyelő, találkozott-e másutt is hasonló kezdeményezésekkel?

— A megyében több helyen folyik értékes és gazdag rajzpedagógiai tevékenység, köztük szakköri is. Kecskemét, Baja, Kalocsa, Kecel, Kiskunhalas kialakult törzsgárdával rendelkezik e téren. Munkájukat mindenkor hathatósan segíti a megyei tanács illetékes osztálya, a továbbképzési kabinet kétéves bázisnevelői tanfolyama.

— Augusztus elsejével a tanítóképző intézet rajztanára lett. Kérem, mondjon valamit új munkaköréről és a terveiről.

— Az új tanévtől a rajzi szakcsoport vezetésével bízott meg a minisztérium. Üj feladatok várnak rám. Mint volt gyakorló pedagógus, szakkörvezető és szakfelügyelő, e megbízással olyan területen hasznosíthatom elgondolásaimat, ahol magasabb szinten kerülhetnek homloktérbe a Vizuális és esztétikai képzési formák. E munka megvalósítását a tervezés időszakában a módosított tantervi anyag mellett azok a tényezők is átszövik, amelyek az előző munkaterületekből, mint tapasztalatok a pedagógusképző intézetekben kamatoztathatók. Lehetőségem nyílik itt az újonnan létrehozott rajzszakcsoport tevékenységének folytatására, gazdagítására és elmélyítésére.

Bárdos Ferenc

Wéintrager Adolf festőművész