Petőfi Népe, 1973. június (28. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-19 / 141. szám

19*3. június 19. • PETŐFI NÉPE • 3

Huszonöt éves az ÁFOR

Negyedszázaddal ezelőtt, 1948. június 1-én alakult meg a magyar kőolajipar egységes, országos kereskedelmi vállalata: az

ÁFOR. Az új cég a volt tőkés érdekeltségektől műszakilag teljesen elavult kereskedelmi hálózatot örökölt, s jelentős erőfeszítésekbe került a ma már modern, de még minden igényt nem teljesen kielégítő szervezet megteremtése.

Bács-Kiskun megyében jelenleg nyolc kirendeltséggel, huszonöt töltőállomással és tizenöt háztartási tüzelőolaj -eladóhellyel rendelkezik. Ebbe kapcsolódott be az ÁFÉSZ 90 eladóhellyel, illetve a termelőszövetkezetek 20, az állami vállalatok tíz töltőállomással. Valamennyi, a lakosság jobb, zavartalanabb ellátását szolgálja. A téli tüzelőolaj-beszerzés megkönnyítését az árkedvezményen, a TÜKER-akción túlmenően olcsóbb hordó- és marmon- kanna-értékesítéssel is szolgálják. A közületi fogyasztókat csak úgy tudják kiszolgálni, ha ők is élnek tartálybővítéshez nyújtandó 30 százalékos állami támogatás lehetőségével és legalább 14—18 napos készletet tudnak tárolni. E fogyasztóknak élniük kellene azzal is, hogy 50 százalékos kedvezménnyel üzemanyag-szállító járművet vásárolhatnak.

A megyében 1705 köbméter tárolótérrel rendelkezik az ÁFOR és az elmúlt évben befejezték a kecskeméti telep rekonstrukcióját, amelynek során nyolc olajtartály készült el összesen 600 köbméter űrtartalommal. Ezenkívül új szociális létesítményt is átadnak rendeltetésének. Baján 400 köbméteres tárolótérbővítést hajtottak végre. Kecelen 105 köbméteres tárolótérrel új töltőállomást, Baján, Bácsalmáson, Szabadszálláson pedig mobil eladóhelyeket létesítettek. Húsz köbméteres tartállyal üzembe helyezték a kecskeméti, száz köbméteres tárolótérrel pedig a kalocsai töltőállomást. Kiskun- majsán körzetszerelőséget hoztak létre, Bácsalmáson pedig befejezték a kirendeltség szociális létesítményeinek építését.

Az ÁFOR további fejlesztési terveiből a legjelentősebbeket emeljük ki: A kecskeméti kirendeltségen még ebben az évben a tankautó-alultöltőkhöz a meglevő 4 collos vezetéket 6 collosra cserélik a kiszolgálási idő lerövidítése céljából. Ezenkívül hordótöltésre két nagy teljesítőié-* nyű kútoszlop felszerelését tervezik. Kiskunhalason 1975-ig tízezer köbméteres középtelep létesítését kezdik meg, amelyet bekapcsolnak a csővezetékes szállításba. Solton száz köbméteres tárolótérrel új töltőáliomás, Szabadszálláson pedig további mobil eladóhely létesül.

Az üzemanyag-vásárlás rohamos növekedését néhány forgalmi adat mutatja. Amíg 1965-ben az összforgalomból a lakosság mindössze 8 százalékkal részesült, addig 1972-ben ez már 19— 20 százalékra emelkedett. Egyébkén^ 1972-ben benzinből 34,5 ezer tonnát, gázolajból és tüzelőolajból pedig 145,3 ezer tonnát vásároltak megyénk lakói.

Gémes Gábor

Gépkocsi

Közel három évtizede nem látott egykori osztálytársammal a félegyházi állomáson találkoztam. Negyedmagával csörtetett a peronra nyíló söntés felé. Nyakbaborulás, néhány suta szó a „régi időkről”, aztán az én Imre barátom ilyen kérdésekkel rohan le.

— Hogy állsz? Hallottam, hogy valamilyen lapnál dolgozol. Meg lehet abból élni? Szereztél-e már kocsit? Nem?!... Na, jól nézek ki. Pedig éppen arra gondoltam, milyen kapóra jöttél. Van egy Simcám. Tudod, kikészült benne egy... de ha nincs autód, neked kínaiul hangzik ez az egész. Szóval idehaza az istennek se jutok olyan alkatrészhez. Odakint filléres dolog az egész. Mikor megláttalak, átvillant az agyamon

— „újságíró!” — Vannak öszszeköttetéseid AFIT-tal. kiutazgató muksókkal... De ha nincs autód... — méregetett olyan

szemmel, mint anya a „gyenge” gyermekét. — Akkor tárgytalan ... Eszerint olyan élhetetlen vagy, mint mikor csóró diák voltál... Hány éve vagy újságíró? Több mint huszonöt? És még s e m m i d sincsen ... Na gyere. Igyunk egy pohárral a találkozás örömére... Mi kocsival megyünk tovább ...

A meghívásnak olyan hanglejtése volt, hogy brancsának többi tagjai szinte szánakozva várták, megyek-e hozzájuk — potyázni egyet.

Megfagyott körülöttünk a levegő. Mintha halaszthatatlan dolgom lenne, egykori barátomnak intettem egy kesernyés búcsút, s elsiettem a közelükből. Éreztem, nekik is jobb volt így.

Biztos, hogy nem egyhamar fogom elfelejteni a kellemetlen epizódot. A csalódás miatt sem, amit Imre deformálódása okozott. Milyen kedves, jópofa gyerek volt diáknak. Milyen rokonszenves önérzettel hangsúlyozta a jómódú középosztálybeli, s nagygazdagyerek iskolatársak előtt, hogy az ő édesapja egyszerű pénzespostás. „De abból pipállak le benneteket, amiből akarjátok” — cukkolta a srácokat, ha azok fölényeskedni próbáltak vele nem éppen divatos, apjától örökölt öltönye miatt. S ha jókedviben volt, kunsztból! — egyetlen tízperces szünet alatt megírt hetedik gimnazista korunkban egy magyar „házi” dolgozatot D.-nek, akinek csak pénze volt a középiskolához. Meg is kérte az árát. Öt pengő nagy pénz volt akkor.

Tehát a jóeszű szegénygyerek öntudata mellett már akkor is benne lakozott a „szerzés”, az „élelmesnek áll a világ” csírája?

Ámde... Baj lenne az nála, s akárkinél, ha tisztességes munkával, tehetséggel gépkocsit

— vagy víkendházat — szerez? Miért lenne az hiba?

De miért baj az az ő — és a hozzá hasonló nézetűek szemében, hogy nekem, aki ennyi éve munkálkodom az ólombetűk szérűjén! — még nincs gépkocsim, vagy hobbykertem? Miért kell engem sajnálni — lenézni — ezért, mikor nekem abszolúte nem hiányzik egyik sem? Miért szégyelljem ezért magam? — persze, szerintük. Miért nincs nekem „semmim” Imre szeKEREKES IMRE kisregénye:

(17.) A világosabb oldal sarkán, ahol a kerítés már a hosszú utca lámpái felé vezet, megállók. Előre, hátra nézek, visszavilágítok a zseblámpával, magam sem tudom miért, nehezen indulok tovább. Talán a fények miatt, ahogy az útról ideviláglanak. Ilyenkor tavasszal játszik a fény, ahogy játszanak a gondolatok, megkeverik az embert és idegesítik, nem hagyják lecsillapodni még akkor sem, ha már csillapodna. Elindulok, de hátra-hátra- nézek, mert úgy hallom, hogy a veszett kutya most lábra áll. És kit nem követtek már veszett kutyák.

Valamivel el kellene takarni az éjszakát.

De nem mindig ilyen ez az éj. Nem mindig ezt az arcát mutatja. Ha Nelli jön, mintha valami más áradna az éjszakából. Mintha valahonnan a föld alól valami fényt kapna, amelynek nincs is forrása. Ott forrnak a fények valahol az éjszaka üstjében, csak

nem lehet hozzájuk férni. Aztán valaki jön és felszabadulnak, mintha nem is az éjszaka volna, ami volt.

Nem mindenki tudja így megváltani az éjszakát. Nelli tudja. Nem a cigarettával, a lecsó- konzervvel, a főtt. kolbásszal, üveg sörrel. Ettől nem lesz más. Ezt délután is meg lehet vásárolni a KÖZÉRT-ben, a Vajda úrnál. Csakis attól, ahogy Nelli kezeli az árut. Pedig csak egyszerűen benyúl a szatyorba, aztán kirakja itt a puhafa asztalra, ami még koszos is, mert a portás is azon könyököl, de hiába, mert attól, ahogy ezt Nelli teszi, megszelídül az éjszaka.

Így van ez. És ezért nem lehet tudni, hogy az ember mit kap az éjszakától. Sötétséget, veszettséget, vagy fényt. Csak az éjjeliőr tudja, akinek hol a fejét szorítja, hol ,a lábánál hever a sötét. Hol tolvajok ütik le, hol a szelíd fény, abból a bizonyos forrásból.

és kispolgáriság SZOMSZÉDAINK

0 Csak ritkán figyelünk rájuk, a szomszédainkra. Mármint a szomszédos megyékre, pedig némelyiküktől — például Pest megyétől — még tíz kilométer távolság sem választja el a mi székhelyünket. S városaink közül is nem egy szinte ott él a szomszéd megyeszékhelyek vonzáskörzetében. De így vannak ezzel községeink is, s hasonlóképpen a környező megyék velünk szomszédos községei.

Alig figyelünk fel arra, hogy a homoki szőlő, gyümölcsösök határvonalát milyen gyakran húzzuk meg a mi megyénk határainál, pedig tudvalevő, hogy teljesen összefüggő tájegységet találunk a Duna—Tisza közének északi részével. Ugyanígy a vizeink túlsó partján élőkkel sincs semmiféle kapcsolatunk, pedig ezek a folyók — a Duna, a Tisza — nem csak elválasztanak, hanem össze is kötnek bennünket. (Árvíz idején, a bajban természetesen nagyobb az összefogás, de aztán, mintha mi sem történt volna, elfelejtjük, hogy milyen hasznot hajtó lehetne az együttműködés.) Rengeteg tapasztalat halmozódik fel mindenütt, de a régi, mondhalnán ősi elválasztó vonalak, a megyehatárok, szinte gátat szabnak a tapasztalatok áramlásának, a kapcsolatok elmélyítésének.

Nem szeretnénk itt most kikiáltani — megelőzve a távlati terveket és elgondolásokat — valamiféle regionális feloldást, hiszen láttunk már ellenkező folyamatot is végbemenni az egyik testvéri szocialista országokban, ahol ismét a kisebb területi egységek mellett törtek lándzsát. Minde2 tehát óvatosságra kell, hogy intsen minket. De azt senki se mondja, hogy regionális átszervezés nélkül lehetetlenség az együttműködés új és hathatós formáinak megtalálása a megyék között, sőt az egyes városok és főként a megyeszékhelyek között.

De sajnos. Amíg sötét lesz, addig a veszettséget se lehet kiirtani.

Mégis legjobb lenne valamivel letakarni az éjszakát. Ha volna egy nagy takaró, ami körülérné a gyárat. Ilyet kellene ráborítani a városra is, hogy alatta mindenki aludjon. A sötétség, úgy ahogy van, kiszenvedne, az éjjeliőr meg csak pipázna.

A takaró anyagát elhasználják. Egyenruha is készül belőle. A gyerekeknek is marad valami.

Dehát nem minden éjszaka sikerül így. Mint ahogy ez se. Csak ritkán váltják meg az éjszakákat. Érdemes ezen gondolkozni.

Megálltam itt a portásfülke előtt húzódó járdaszélen és végignéztem a hosszú utcán és végignéztem a hosszú házsoron és az erkélyek úgy meredtek az éjszakába, mint a fekete fogsorok, és a házak ablakai már olyan sötétek voltak, mintha valaki légitámadást jelzett volna. Egy élő lélek sem sok, annyi sem mutatkozott. A lövés, amit arra a kutyára leadtam, annyira nem érdekelt senkit, mint mondjuk engem a krumplifőzelék. Minthogy ki nem állhatom. Az emberek megszokták a lövést. Három lövésre, itt a környéken, már ki sem nyitják az ablakot. Jó jel. Nem igaz?

így aztán 'nekem se maradt több, bementem a portásfülkébe és felgyújtottam a lámpát és megigazítottam azon a priccsen (nevezzük így) a takarót és az asztalon összehajtottam az esti

újságot és vizet öntöttem a teáskannába és bezártam az ablakot.

Később, hogy a tea felforrott és attól jobban éreztem magam, újra csak kiálltam a portásfülke elé a járdaszélre és néztem az elsuhanó kóbor taxikat és néztem a túloldalon jövő-menőket.

És ma is láttam a Lipták urat, isten bizony kereste a házat, amelyben lakott, mert mostanában. mint hallom, már a saját utcájában sem ismeri ki magát. Es megjött Richter úr is, de valami bánthatta, mert fejét lehor- gasztva. zsebre dugott kézzel tűnt el a kapu alatt. Tölcsváry Adrienne-nek se lehetett jó napja, daxlija ugyanis úgy viselkedett, mint egy szamár és nincs az a falat, amiért megmozdult volna, hiába rángatták pórázon. Vajda úr, a KÖZÉRT-es, maszek kocsin érkezett. Ilyen márkát még soha nem láttam a környéken. Tapir orra van. Tőlem még az is lehet, hogy összespórolta a vevőkörön. Emelik az árakat. Erdélyi úr, a festő, a fejfedővel tüntetett ma éjszaka, úgy feltolta homlokán a li- tyakot, mintha híd alatti galeritagnak akarná magát átképezni. A postás Laci kerékpárja, ahogy befordult a sarkon durrdefektet kapott. Slezákné viszont ma este felemelt fejjel érkezett, egyenesen odajött a portásfülkéhez és letett egy üveg kövidinkót. Talán, egyedül ő az, aki tudja, hogy egyetlen éjszaka se múlik el hiába. (Vége)

0 Szalaj István az új épület körüli terepet egyengeti.

(Pásztor Zoltán felvételei.)

0 Ha körülnézünk a szomszédoknál, azt tapasztaljuk, hogy a gondok majd mindenütt azonosak. Előtérben a lakáshelyzet javítása, az igények és a lehetőségek közötti ellentmondások feloldása áll. Most vannak születőben az új városközpontok, s a szanálások mértéke, arányai körül is fellángoltak a viták. Csatornáznak, új lakónegyedeket, kereskedelmi és szolgáltató egységeket hoznak létre, s igyekeznek megteremteni a beáramló, növekvő lélekszámú lakosság kulturált ellátásának bázisait.

Legutóbb Szolnokon járva voltunk tanúi a rohamos fejlődésnek, s nagyon sok bátor, újszerű kezdeményezésnek. Kicsit irigykedve láttuk, hogy a „kecskeméti ötlet”, a fedett vásárcsarnok, náluk most már biztosan előbb valósul meg, miután találtak egy viszonylag olcsó és nagyon gyorsan kivitelezhető megoldást. (Ügy hírlik, mi is adaptálni fogjuk rövidesen.' De nem is ez volt elsősorban, ami meglepett bennünket, hanem az a nagyfokú érdeklődés és áldozatkészség, amely a megyeszékhely fejlesztése iránt az egész megyében megnyilvánul. Csak elismercssel lehet szólni arról, hogy a környező községek is hozzájárulnak — miután az ő érdekeiket is szolgálja — például a szolnoki autóbusz-pályaudvar felépítéséhez. Hasonlóképpen az áruellátás centrumainak kiépítéséhez is. Magyarán szólva, mozgósítani tudnák az egész megyéi a központ fejlesztése érdekeben, s nem az irigység, hanem a jó! felfogott érdek és nemes patriotizmus munkál ezekben a vállalásokban. Lehet tanulni tőlük.

0 De tanulhatunk más vonatkozásban is. A művésztelep ápolásában, gondozásában és fejlesztésében, a városi állandó tárlat létrehozásában, egyáltalán a kulturális programok jó megszervezésében. Kedvező adottságai folytán nagyarányú öntözési programra készülnek, s terveik között bizonyára sok használhatót tudnának felfedezni a Bács-Kiskun megyei szakemberek is. Ugyanakkor elmondták, hogy érdeklődéssel szemlélik nemcsak a nálunk érthetően jobban kivirágzó szőlő- és gyümölcskultúrát, hanem a komplex állattenyésztési telepek létrehozásában elért eredményeinket is. Az együttműködés ezeknél is kézenfekvőnek látszik, s ilyenek lényegében már kialakulóban is vannak. De ez csak egy megye a sok közül.

Ha széjjel nézünk, sok hasznos tapasztalatot szerezhetünk Baranyában — az elmúlt évben képviselőcsoportunk ottani látogatásakor kerültek felszínre ezek —, Csongrád és Békés megyében épp úgy, mint Tolnában és Pest megvébep. Az átjáró munkások száma például kölcsönösen igen nagy, s ha más nem, ez is sok szállal köt össze bennünket.

De sorolni sem kell. Mindenki érzi és tudja ezt. Csak néha, egyéb dolgaink közepette, elfeledkezünk a legegyszerűbb alapigazságokról, például arról, hogy barátainkat, segítőtársainkat a szomszédban Is kereshetjük. S arról, hogy az ilyen barátság gyakran elősegítheti, hogy ne magunknak kelljen mindenben „feltalálni a spanyolviaszkot”. ha már egyszer mások feltalálták azt.

0 Könnyebben, gyorsabban, iramosabban léphetünk előre együtt, csak meg kell keresni az összekötő szálakat. Minél előbb annál jobb.

F. Tótfl Pál

Fejlesztik a baromfitenyésztést

rint, ha még egy koszos Trabantra se tettem szert?

Ha valaki arra törekszik inkább, hogy belső értékei növelésével, a hivatásában végzett munka — jó munka önérzetével szolgáljon a köznek, s minél felkészültebben vállalja a felelősséget — az újságírói pályán például — a leírt szóért, állásfoglalásért — annak értéke kevesebb, mint aki „szerzeményei” alapján „mázsálható” ?

Veszélyes és a mi rendszerünkben irtandó ez a tőlünk idegen értékítélet. Márpedig — tapasztaljuk — eléggé szétterpeszkedett ez a bántó és hamis mentalitás: „Minél többet szerzel, annál tehetségesebb, életrevalóbb vagy.” Ugyancsak sokunknak van személyes élménye arról, hogy akiken ez a szemlélet elhatalmasodik, még annak hangoztatását is személyes sérelmüknek, nyugalmuk, güzülő ámokfutásuk megzavarásának tekintik, ha áldozatvállalásról, a nép szolgálatáról, mások segítéséről, kiállásáról merészelnek szólni előttük.

Ilyen élmények alkalmával különösen úgy érezzük, mintha a „szerzésre” ráállt mentalitás, magatartás torzító, másokra is kisugárzó káros hatásáról nem beszélnénk eleget. Ilyenkor élesebben látjuk, hogy túlságosan egyoldalúak vagyunk, amikor a pénz, az anyagi javak szerzésének csupán a gyanús és törvénytelen módozatait ítéljük el. Meg, hogy akkor is leszűkített a szemléletünk, ha az előbbin túlmenően még csak az háborít fel bennünket, ha valaki írott paragrafust nem sért ugyan, de

nyerészkedésével már a szocialista erkölcs normáiba ütközik.

Jóllehet, ezek kétségtelenül alapvető fontosságú tényezők annak megítélésében, kiben, hogyan torzult antiszociálissá az erkölcsiség, de ezek ellen — hogy úgy mondjuk — egyszerűbb a fellépés, védekezés. Di- rektebbek, észrevehetőbbek, feltűnőbbek. Okos intézkedések, ügyes rendszabályok, törvények azonban megtorolják, korlátok közé szorítják a gátlástalan anyagiasságot, pimasz ügyeskedést, harácsolást.

Mint tapasztaljuk, jóval bonyolultabb annak az ártó, romboló tévhitnek gátat vetni, amely szerint annál kvalifikáltabb, jobb képességű, hasznosabb, életrevalóbb, tekintélyesebb ember valaki, minél több a „szerzeménye” — anyagi javakból.

Ha csak a törvénytelen, erkölcstelen szerzés büntetését, elítélését helyezzük inkább előtérbe, s túl keveset beszélünk a jómód kispolgári értelmezéséről. a „szerzésben” kimerülő életvitel másokat is fertőző ártalmairól, magunk nehezítjük meg a szocalista együttélés erkölcsi-társadalmi normái közt való eligazodást. Sokan elbizonytalanodnak, s azt. mondják, gondolják: Egyfelől hangoztatjuk, hogy társadalmi törekvéseinkben fontos helyet foglal el az anyagi helyzet javítása,, a jóléthez szükséges javak mind teljesebb biztosítása. Másfelől meg a „szerzés” ellen beszélünk.

Hol van ebben a választóvonal. amelyen túl már-már nem szocialista az élet stílusa?

Tóth István

Héfőn kezdték) meg a császártöltési Kossuth Termelőszövetkezet 20 ezres csibenevelőjének műszaki átadását. A közös gazdaság saját anyagi eszközeiből, házi kivitelezésben építette. Ez a beruházás része a

baromfitenyésztés fejlesztési programjának.

A baromfi- nevelő belső berendezéseit a tatabányai Delta Ipari

Szövetkezet készítette, de a felszerelést szintén a gazdaság szakemberei végezték.

Képeink az építkezés utolsó mozzanatait örökítették meg.

0 Stégner Mihály és Liska Antal az önitatókat szereli.