Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-20 / 299. szám

6. oldal 1972. december 20., szerda Az uszódiak legnagyobb gondja Egy szovjet mm egyik jelenete jutott eszem­be, amikor az uszódi ta­nácselnök a község régi gondjairól beszélt. A filmben a németek el­zárták egy falutól az ivó­vizet. A lakosság hosszú sorokban állt a csöpögő vízcsapok előtt az életet je­lentő vízért, míg végül győ­zött a szovjetek élniakará- sa és visszaszerezték az el­foglalt vízmüvet. Úszódon nemrégen még egyetlen ártézi kút adta a vizet a lakosságnak. Az ud­varokban levő kutak vize nem tiszta. Volt, aki más­fél kilométerről járt a kút­ra, két kannával. Nagymo- sáskor már előző nap tele kellett hordani az edénye­ket. Nyáron nem egyszer elapadtak a házikutak, s az állatoknak a Dunáról kel­lett vizet hozni, mert az egyetlen ártézi kút nem győzte a megterhelést. 1964-ben már ez is csak úgy adta a vizet, hogy sze­reltek rá húzó-nyomó ké­szüléket. Közben emelke­dett a lélekszám és a ház­táji állatállomány is. Sür­gősen új kutat kellett fú- ratni. Már 115 méter mély­re értek a csövek, de „sa­ját erőből” n”*n tört fel a Címkét az üvegre! Veszek egy hűtőszek­rényt, mert már rettentően felszaporodtak a kamrában a kiürült borosüvegek, lépni is alig lehet tőlük ... Ügy érzem, meg kell ma­gyaráznom a dolgot. A hű­tőszekrény nem azért kell, hogy az üres flaskákat rak­jam bele ellenkezőleg: benne akarom ezentúl „pincehi- degre" hűteni kedvenc ita­laimat. Nem pedig vizes­vödörben, ahogyan eddig tettem — most már belá­tom — helytelenül, és egy­általán nem előrelátón. A vödörben ugyanis minden egyes üvegről leázik a címke ... Ha leázott, leázott. A bort címke nélkül is meg lehet inni — mondhatják. Ez igaz. Csakhogy az üres üveget nem váltják vissza a boltban, ha nincs rajta az a kis cédula. — Sajnálom, kedves ve­vő, de rendelet van rá... Bizony. Láthatjuk minden élelmiszerboltban: „ ... csak olyan üveget váltunk visz- sza amelyet vállalatunk (a Bács-Kiskun megyei Elel- miszerkereskedelmi Válla­latról van szó) tart forga­lomban”. Nincs mit tenni. A rendelet az rendelet... Sikertelen visszaváltási kísérleteim után mentőöt­letem támadt. Van egy gyerekkori jóbarátom, aki a borforgalmi vállalatnál ellenőr! Felkerestem. — Régi barátságunkra kérlek, adj nekem, néhány borosüvegcímkét... Tudod, gyűjteni szeretném őket, kellene egy kis induló tő­ke ... Így történt. Azután már csak egy tubus ragasztóra volt szükség... A többit, gondolom, sejtik. Egyébként elárulom, per­sze csak titokban, nehogy az illetékesek megtudják: szívesen adok sorstársaim­nak is címkéket. Sajnos már csak szikrai cirfandli és egerszóláti oiaszrizllno van. Tegnap ragasztottam fel az utolsó furmintot. K. Gy. víz, pedig ezt remélték a köz- tégbeliek. A lakosság száma közben 1600-ra emelkedett. Köztük 180 iskolás, 50 óvo­dás gyerek és a napközis öregek is várták az ivóvi­zet. A két kút sem oldot­ta meg Úszódon az évtize­dek óta nyomasztó problé­mát. 1969-ben egy neveze­tes tanácsülésen elhatároz­ták, hogy vízműtársulatot alakítanak. Meg is kezd­ték a szervezést. Sokan bi­zalmatlanul fogadták a kez­deményezést, mondván, mi a biztosíték, hogy — két kutunk éppen hogy csak adja a vizet, — a harma­dik majd bővizű lesz? A kényszer mégis elhatározás­ra késztette a község lakos­ságát. Kockázat nélkül nincs vállakózás. 1971 má­jusában megalakult a víz­műtársulás Lakóházan­ként 5200 forinttal kellett az építéshez hozzájárulni. Ebből háromezer forint készpénz, a többi társadal­mi munka. Eredetileg regionális víz­műre készítették a tervet, ami azt jelenti, hogy a köz­ségen áthaladó vízvezeték­re kötik a község vízháló­zatát. Ez lett volna az ol­csóbb. De a terv a beruhá­zások csökkentése miatt nem valósulhatott meg. Ma­radt a másik lehetőség: önálló vízmüvet kell épí­teni. Végre megindulhatott a munka. Ásták az árkoxat, fektették a csöveket. Az Or­szágos Vízügyi Hivatal 925 ezer forinttal járult a víz­mű építéséhez. A község öt év alatt megközelítőleg egymillió forintot ad, de se­gít a megyei tanács is. A munkák már javá­ban folytak, és a tanács ve­zetői egyre nyugtalanab­bak lettek. A vízműhöz fúrott új kút mélysége már jóval meghaladta a 100 mé­tert, de meg sem közelítet­te a másik két kút vízho­zamát. A rossz hír hamar eltedjedt a községben. Töb­ben vissza akarták kérni a társulásra befizetett pénzü­ket, mondván, minek fi­zessünk, ha úgysem lesz vizünk. A tanács vezetői­nek kora reggel első útjuk a fúráshoz vezetett. Végre jó hírrel fogadták őket a kútfúrók: 186 méter mély­ségből percenként 280—300 liter kiváló minőségű víz tört elő. A november 29-iki ta­nácsülés sokáig emlékeze­tes marad az uszódiaknak. Itt jelentették be, hogy a lakosságnak nincs oka ag­godalomra, lesz vizük bő­ven. Mostani gondjuk sokkal kisebb a réginél. Egy hid- roglóbuszt kell szerezniük. Állítólag az egyik közeli gazdaságban a meglevőt na­gyobbra cserélik és talán sikerül megvenniük a régit. Nagy fába vágták a fejszét az uszódiak, de bíz­tak saját erejükben és a közös összefogásban. Jövő­re már múltidőben beszél­nek a vízgondokról. Szabó Ferenc Ifjúsági filmek a téli szünidőben A december végi és ja­nuár eleji moziműsorban a vakációzó kis- és nagydiá­koknak egyaránt jó időtöl­tést kínáló filmek szere­pelnek. A legkisebbeknek szól „A hét holló” című csehszlovák, lengyel és NDK rajz- és bábfilmekből álló önálló sorozat. A na­gyobbaknak „Az ellopott csata” című színes, széles­vásznú NDK kosztümös kalandfilmet, a „Bolondos újoncok” című zenés fran­cia vígjátékot, a „Tizenéve­sek” című lengyel filmet, s a Marx-fivérek régen ké­szült. de ma is ellenállha­tatlanul mulatságos ameri­kai burleszkjét, a „Bot­rány az operában” címűt kínálják a mozik. Ugyan­csak ennek a korosztály­nak szerezhet kellemes idő­töltést „Az atamán halála” című kétrészes színes, szé­lesvásznú. szinkronizált szovjet kalandfilm és a „Mi, elveszett lányok” című csehszlovák ifjúsági alkotás a nálunk is népszerű Jarka Schallerova főszereplésével. Úttörők a határon ELEVEN és pezsgő, já­tékos, de mégis tartalmas munka folyik a madarasi Petőfi Sándor Úttörőcsa­patban. Való igazság, hogy ebben a községben mind a pajtások, de még a kisdo­bosok is, s mind pedig a pedagógusok sok eredmény­nyel büszkélkedhetnek. S vonatkozik ez mindenek­előtt a honvédelmi nevelés­re, a szellemi és sportve­télkedők, versenyek ered­ményeire. Az úttörő határ­őrök közül például a járá­si lövészversenyen Bódi János második, Zatykó Jó­zsef negyedik lett és Beré- nyi János is értékes helye­zést ért el. Geiger István karmester dirigálásával az úttörőcsapat harminctagú fúvószenekara különböző szintű versenyeken évek óta sikeresen szerepel, 1970-ben, Egerben rende­zett országos versenyen aranydiplomát nyertek és harmadikok lettek. Tavaly már megyei elsők voltak és a kiváló szereplésükért há­rom hétig Csillebércen nya­raltak. Most is nagy szor­galommal készülnek a fú­vószenekarok vetélkedőjé­re. Az úttörők között több tehetséges sakkozó is akad. Különösen Szendrei Leven­te, Tósaki Árpád, akik já­rási és megyei elsők is vol­tak már, sőt országos he­lyezést is elértek, de Orosz Újdonság Kerekegyházán Az eddiginél jóval munkaigényesebb cikkek — há­lóingek és baby-dollok — készítésére tértek át a Hab­selyem Kötöttárugyár kerekegyházi üzemében. Az asz- szonyok „megbirkóznak” az új és nehezebb feladattal, s a begyakorlási időt követően rövidesen a régi ütem­ben dolgoznak. Képünk a Váci Mihály nevét viselő brigádot ábrázolja, amely jelenleg a 90 százalékos tel­jesítménynél tart. (Pásztor Zoltán felvétele) János és Barta Sándor isaa élvonalban vannak. Az el­múlt oktatási évben a járási tanulmányi versenyen elért eredményeik azt tükrözik, hogy oroszból, magyarból és földrajzból több mada­rasi úttörő is jeleskedik. Az úttörőcsapatból különböző versenyeken tízen már or­szágos vagy megyei helye­zést értek el, tíz kisdobos és huszonöt úttörő pedig járási első volt. A MADARASI úttörőcsa­patban a honvédelmi neve­lés is tervszerűen és szer­vezetten folyik. Két rajuk­ban, az általános mellet-, speciális — határőr — !< képzés is van. Ábrah Sándorné, Müller Mártó:, raj vezetők, Takács hadnr és Horváth szakaszvez egy-egy oktatási évre sz- program és kiképzési te alapján tanítják az úttü határőröket, akik az elm - leti és gyakorlati foglalko­zásokon megismerhetik a határőrök életét, feladatait és a határőrzés segítésének lehetőségeit és módszereit, aminek különösen a határ mentén a kispajtások is hasznát vehetik. Szeptemberben a fegyve­res erők napján, „A néppel tűzön vízen át” mozgalmat indítottak el, amelynek fő célja, hogy elmélyítse az úttörők szeretetét és meg­becsülését a szabadságért harcoló elődeik és névadó­juk, Petőfi Sándor iránt. A HONVÉDELMI neve­lés eredménye a madarasi úttörőknél természetesen a határőrizetben is jelentke­zik. Legutóbb például Har- tyányi Károly úttörőhatárőr szemfülességén múlott, hogy Farkas László bácsbokodi postásnak az elsikkasztott több mint 30 ezer. forinttal nem sikerült disszidálni. Farkas éppen az úttörő nagyapjához tévedt be, s attól kért szállást. hogy majd ott meghúzódik — Ugyanis ő tudta, hogy ke­resik —, s a sötétség lenle alatt akart átszökni a ha­táron. Karcsi azonban gya­núsnak vélte a postást és értesítette a határőr járőrt, akik azután fülöncsíoték. A 2272 SZ. Petőfi Sán­dor Úttörőcsapatban tehát valóban tartalmas és ered­ményes munka folyik, amit az iskola vezetőinek, a ne- daeógusoknak és a határ­őröknek köszönhetünk. Gazsó Béla De kár,hogy szemetes j' öhet tél vagy nyár, eshet, lóghat a hó lába. mint most a szomorú szürke felhőkből. — Baja mindig szép, kedves. Hát még ilyen sátoros ünnep közeledtén, mint a kará­csony! Csillogó-villogó ékszer­doboz a belváros. Az utcák, terek partjain tükrös kirakatok, színes villanyégők, arany-ezüst dekorációk között hullám­zik a nép. Akik nem fértek el a jár­dákon. az üzletekbe szí­vódtak be. A hangok ba­rátságos, mosolyos duru- zsolássá olvadtak össze. Autók, buszok domború hátú, fényes nyájai lepik be a főteret. A vonalba felsorakozott gépkocsik előtt egy-egy stráfkocsi is eldocög. A nehéz murakö- zik egykedvűen csattogtat­ják patkójukat a m&cska- köveken. Fakó farkuk su­hint néha. A halbolt előtt lehajtott oldalú teherautó. Ménkű öblű alumíniumkádakból testes potykákat merít hosszúnyelű hálójával a halász. Hátrahailik, míg lent várakozó társa tartó készségébe önti a ficánko­ló, tátogó, síkos testű hal­tömeget. Hopp, egy izmos pikkelyes jószág kivetette magát a hálóból! Éles puf­fanás, ott vergődik a kö­vön. Tanulság: aki amúgy is levegő után kapkod, ne ugráljon, mert könnyen kiesik a pikszisből. A Sugovica. Szép ilyen téli bánatban is. Kerek farú uszályvonta­tók, miniumvörös hasú uszályok fölött kibicsaklott nyakú, csővázú daru. Alat­tuk alig moccan a piszkos­szürke víz. Kiköt egy kis halászcsónak. Egész közel a hídlábhoz. Benne barna kabátos fekete kendős me­nyecske egyensúlvoz. Gu­micsizmáját veti. Mikor már világos színű köröm- cipőben tipeg a „talpalat­nyi” helyen, nyugodt biz­tonsággal igazítja el szál­lítmányát: egy kasnyi egészséges vörös jércét, valami tartályfélét, majd áruházi csomagot. Fentről kamaszgyerek ol­dalaz le hozzá, biztosan a fia, s elveszi, amit az asz- szony adogat. A fiú fölpis­log a betonúira, ahol ken­dős öreg néni ácsorog egy kézikordé mellett. Azon is pakkok. A betonút túlsó szélén a lángospavilon sárga- zöld-piros tarka lemezfala. Ajtaja zárva. Rajta fehér papírlap: „Téli szünet”. Oldalt másik felirat: „Ta­vasszal újra nyitva”. Illatok. ízek zsirsercegé- sek emlékei kerülgetnek. Hol van már az idei nyár... Emlékét mi őrzi még? Talán a fenyővásár, amott a sétányon? A sötétzöld tűlevelek sűrűiéből éppen- csak ki tudja dugni fejét egy zománcozott tábla: „Kér' k, ne zavarja a rü­hellni vágyókat.” — Hát persze, ott a pad is, csalt takarják a fenyők ... Mé­gis, valami a nyárból. D e nézd csak! Mégis­csak hagyott itt még közvetlenebb „doku­mentumokat” a nyár. Mert pásztázd csak végig a Su- govica magas partját, el innen a lángossütőtől egé­szen a Hotel Dunáig. A víztől a part derekában húzódó sétányig, s onnét föl a korzó korlátiáig min­denütt papírszemét pöttyö- zi a tépázott pázsitot. Per­sze, úgy általában mond­hatjuk így: papírszemét. Mert részletek rendkívüli változatosságot mutatnak. Zsírpapír cigarettacsomag, gyufaskatulya, műanyag­zacskó. áruházi blokk, új­ságfoszlány — hogy csu­pán a nagyját említsük. De ezen belül is például a zsírpapíron kitűnően számbavehető. mit fogyasz­tottak belőle. Azaz, hogy kolbászt, virslit, lángost, sajtot, egyebet. Minderről évszakok, se­regietek, vigalmak jutnak eszünkbe, no és az, hogy mi a csudának kellett pont a szemetet itthagyni em­lékeztetőnek?! A papírok, műanyagpoharak, nejlon staniclik színéből, kopott­ságuk, ázottságuk fokából nyomon követhető, melyik „csoport” milyen alkal­makról feleitődött itt a a romantikus Sugovica hosszú partoldalában. Nem tagadható, tehát hogy a szemét háborítatlanul enyész jórégtől. Rémlik, mintha szép ide­je visszaköszönne ez a sze­métügy, levelekből, kisgyű- lésekről, cikkekből. Mi­lyen kár, hogy kőhaj ítás- nyira az „ékszerdoboz’'- tói, a belvárostól — vagy tán ez is belül van?— ilyen látvány ront­ja az összképet. Hogv a hóeséstől várják: majd az jótékonyan belepi a vilá­got, s akkor szikrázó fehér lesz a kedves, de most kis- piszkos partú Sugovica is. Idegenforgalom. Ne bosszantsunk már senkit azzal, hogy „mit szólnak ehhez a külföldiek!” For­dítsuk meg a dolgot, ök elmennek, de mi mara­dunk. Tiszteljük már meg önmagunkat azzal, hogy ezt a kedves várost saját­magunknak is tisztán tart­juk. Tóth István

Next

/
Oldalképek
Tartalom