Petőfi Népe, 1972. november (27. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-26 / 279. szám

Újra fogalmasott elkötelezettség

IRODALOM

(uuuyif>v»v»v»viii*rivn**‘****r**‘,******a**********M***Tnv

Petőfi Sándor:

Mint felhők a nyári égen...

Mint felhők a nyári égen,

Érzeményim jőnek-mennek Majd fehéren, majd sötéten;

S egy sem áll, egy sem pihen meg.

Hová mennek? honnan jőnek?

Nem tudom, nem sejthető;

Hozza és elfúja őket Az örök szél, az idő.

A szerelem fellegéből Hulltanak reám villámok;

A barátság fellegiből Záporesők szakadának.

Zápor és villám múltával Csendes tiszta lett az ég,

S a másik perc fuvalmával Üjra felhő érkezik.

S a felhők, habár fehérek,

Árnyat akkor is csak vetnek,

Majd ha én oly időt érek,

Hogy felhőim megrepednekl S széleikre rózsaszínben Száll az égő napsugár,

S ők úgy állanak fölöttem,

Mint megannyi tündérvári

Oh ez idő el fog jőni,

Amidőn majd szereltnemnek S barátságomnak felhői Rózsaszínben tündökölnek;

Hanem akkor már indulhat Temetésemre a pap,

Mert ha a felhők kigyúlnak,

Lemenőben van a nap.

A költő egyik legszebb verse. Szalkszentmártonban, 1846 áprilisában írta. Petőfi nem sokkal előbb lép ki elszigeteltségéből. A „miért vagyok én még a világon”, „mi az élet” gondjai, gondolatai még többet foglalkoztatják, mint a közvetlen politikai, forradalmi cselekedet lehetőségei, de hamarosan követeli: „Sors, nyiss nekem tért...”

H

edvig volt a neve an- ADY ENDRE:

nak a nemet leány- aak, akinek kétszer kellett meghalnia Magyarországon.

Olyan lesz ez a rövid történet, mint egy friss legenda, mely még sok költésre, szépítésre vár. Hedviget kisleány korában hozták egy magyar kastélyba valahonnan Stíriából. Itt sok alázatosság, sunyiság kelt ki a Hedvig kicsi elméjében. Játszania kellett a parkban grófi gyermekekkel, s azokkal együtt tanulni nevelőktől és egymást cserélgető gouvernante-októl, akik hidegek voltak, mint a tó öreg békái. Hedvig hízelgett mindenkinek a kastélyban. Az öreg grófnénak, akié volt a hatalom. A fiatal grófnénak, a grófnak, a gyerekeknek, a cselédeknek. A kastély becézett kutyáinak, mindenkinek. Minden hat hónapban pedig levelet írt haza Hedvig az anyjának. Ezt a levelet egy nevelőnő diktálta. Hogy ő nagvon boldog, s áldja meg az Isten a kegyelmes grófnőt, aki neki, a szegény árvának, így pártját fogta.

Tizenöt éves volt Hedvig, s még nem lázadott föl soha. Játszott, mikor a grófi csemetéknek játékhoz volt kedvük. Kacagott, amikor azok kacagtak. Azt tanulta, amit másoknak kellett tanulniok. örült a terveknek, melyeket sohase ő eszelt ki. Enni ment, amikor enni hívták, s aludhatott, amikor már senkinek se volt reá szüksége. Kis, elnyomott lénye szinte kínálta mindenkinek az engedelmességet. Nem sejtette, hogy vannak e nagy életben nagyszerű okok. Nem volt önvádja és félelme Hedvignek. Nem kérdezte önmagától soha, hogy kicsoda 6, és mi vár reá. Kis, szelíd, szomorú állatként élt a kastélyban. Nem rettegett senkitől, de alá- zatoskodva. kedveskedve hízelgett. Ha bántották, sírt, mint egy kis szarvasüsző. Szomorú, tiszta szemeit két percig áradva mosta a könny. Azután szaladt Hedvig, ha szólították, s már szárazok voltak a szemei.

Í

gy halt meg először Hedvig a saagény kis német leány.

0 nem is sejtette, hogy halott, mert éppen ez időben

ébredezett finom, fehér leányteste. Különös, új szomorúságok és vidámságok kínozták Hedviget. Áradozott, csörtetett a vére, mint a kis tavaszi folyókák hóolvadáskor, a domb alatt. Szegény Hedvig nem tudta megállítani az ő robogva közeledő asszonyságát. Nem tudta, nogy jajgatnia kellene: ne lombosits meg engem, c tavasz, hiszen én halott vagyok. A kastély kis eleven német halottjához közeledett magyar tempóban a veszedelem. Olyan közönségesen történt ez meg, hogy szinte tööb mint gyalázatosság. Ám az élet el van foglalva. sok dolgú és sietős: új procedúrákat nem találhat ki olyan kis semmi lények számára, mint Hedvig.

Az írói elkötelezettség — úgy tűnik — elévülhetetlen vitatéma; indulatok, világnézetek, életérzések viharza- nak és csapnak össze értelmezése körül. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy a vitatkozók legalább is megkíséreljék az elkötelezettség újrafogalmazását. S errs szükség is van. Az utóbbi öt-hat évben a fogalom kiszéle- sült, már-már parttalanná vált, s medrében a legkülönbözőbb, egymásnak lényegi kérdésekben is ellentmondó tendenciák kavarognak. Olyannyira, hogy az az alkotó, aki nyíltan szabadulni akar az elkötelezettség terhétől, illetve már eleve nem is veszi a vállaira, az a legalapvetőbb emberi értékek tagadójának szerepében lép föl önnön alkotói lényét semmisítve meg ezáltal, mert hiszen az „antihumanista művészet” — fából vaskarika.

■ ■ ■ ■

Ám legutóbb Debrecenben, az irodalmi napok tanácskozásán korántsem ilyen elvont formában vetődtek

fel az elkötelezettség tartalmi jegyeinek a kérdései. Nagyon is mai, valóságos társadalmi gondjainkkal teendőinkkel szembesültek Móricz Zsigmond realista írásművészetének alapvető jellemvonásai: a mindennapi lét nyomorúságaival küszködő, dolgozó emberekhez való feltétlen és elszakíthatatlan kötődés, a nép belső világának alapos ismerete, s a haladás eszméiért való bátor kiállás, szívós küzdelem mindenféle osztályelnyomás, megaláztatás ellen.

Mindez azt is érzékelteti, hogy messzemenően nem a nagy író „ébresztgetése” került a tanácskozás középpontjába. Annál is inkább nem, mert életműve nem csupán e századi irodalmi örökségünk legelevenebb, leginkább hatni tudó része, hanem jócskán benn» él az olvasói köztudatban is, könyvforgalmazási statisztikák, felmérések Igazolják ezt. Móricz nem vált „porossá”, nem vált filológiai adalékká. Amellett, hogy regényei, elbeszélései, riportjai egy letűnt világról szóló leghitelesebb híradások, a bennük megfogalmazott kiállás, elkötelezettség példa is a ma írói számára.

Mindig az ország legújabb térképét akarta ismerni *— fogalmazta meg az előadó, Király István irodalomtörténész az írónak a népi valóság szenvedélyes megismerésére való törekvését. Mert csakis ennek alapján mondhatta ki az egyetlen érvényes, s a legtöbbször megfellebbezhetetlen igazságot.

Nem az olvasók körében, hanem szellemi életünkben mutatkozik az utóbbi években bizonyos elfordulás a móriczi örökségtől. Kritikai életünk is mintha rezignált beletörődéssel venné tudomásul azt az ájult rajongást, amely a sznobok, művelt vagy félművelt „vájtfülűek” sokaságában él a nyugati életformával csömörig jóllakott emberideál raffinált magasztalába, az elvont filozófiai antropológia, a kozmopolita humanizmus, a csavargó-mítosz, a mindenfajta társadalmi kötöttségből való kivonulás jegyében fogant művek iránt.

A gróf észrevette, hogy máról holnapra kivirult a parkban egy friss asszonyvirág. Tetszett ez neki, s habozás nélkül, ahogy az egy grófhoz illik, letépte. S az engedelmes, alázatos Hedvig, akinek a nyomorúsága is csak olyan tudattalan visszasugárzás volt, nem lett szomorúbb ezután sem. Hogy szent, fölséges titkokat gázoltak őbenne össze, nem sejtette. Hogy úgy cserélték ki, mint a gyermekmesék szépeit a gonosz boszorkák és a kóbor lovagokH

edvig, a halott Hedvig, egy napon halottaiból feltámadott. Szörnyűködve nézett rá az egész kastély. A gróf pedig '»lutazott. Az öreg grófné, a kegyelmes aaszony, a túlsó folyosón szitkozódott A fiatal grófnéhoz doktor érkezik. Sírógörcsei voltak a fiatal grófnénak. A grófi gyermekekhez nem engedték Hedviget. Az ebédjét a szobájába hozták. Délután pedig az öreg grófné a vén francia nevelőnővel bezárkózott egy szobába, s késő estig voltak együtt

Hedvig sírt a nyugtalanságtól, de alig tudta, hogy milyen gonosz órák érkeztek. Még halott volt Hedvig, halott Pedig az egész kastély tudta, látta már, hogy a szíve alatt bűnös életet hord Hedvig.

Este bejön hozzá a francia nevelőnő, hogy beszélni akar vele. Száraz, gonosz arca volt a francia nőnek. Hedvig remegett tőle, mert különös és férfias volt Kányaorra alatt erős bajusz ütközött. Vitte Hedviget magával egy más szobába, mely az ő szobája mellett volt. És ekkor ébredt fel halottaiból Hedvig. A francia nevelőnő beszél, beszélt. Hedvig iszonyodva, borzadva, ébredezve hallgatta. Megtudta, hogy ő tisztátalan és csúnyább a béipoklosnál. Hogy az ő bűnét helyrehozni nem lehet Őrjöngött Hedvig, s úgy kérdezte:

— Mit csináljak?

— Azt én nem tudom megmondani. Emlékszik a fiatal francia leányra, aki három évvel ezelőtt itt halt meg? Annak is a gróffal volt dolga. Egy éjszaka ellopta az éjjeliszekrényemről a morfiumos üveget, s megitta.

— Ellopta? Megitta?

A

kkor éjszaka még Hedvig ellopta a francia nevelőnő morfiumos üvegét. Most is ott volt az éjjeliszekrényen, és megitta. És meghalt a kastélyban másodszor és utolszor, éppen azon a napon, amelyen az életre föltámadt

Vitathatatlan, hogy magas művészi szinten megfogalmazott alkotásokról van szó, s kétes hatásuk tömegméretűnek sem nevezhető. Ám ezek tömegfogyasztásra szánt — tehát sokkal nivótlanabb — kópiái sok tízezres példányszámokban hagyják el a nyomdát, s állítanak főleg az ifjúság elé olyan ideálokat, amelyek a szocializmustól egy teljesen idegen eszmekor hordozói.

S mindezekkel hazai irodalmi termésünk is igyekszik „lépést tartani”: csemegének számítanak az elember- telenedést sugalló, az irracionális szorongás folyamatát ecsetelő regények, novellák, s nem hiányoznak az alantas érdeklődésre apelláló és azt a giccs színvonalán kielégítő „olvasmányok” sem.

A szellemi életünkben zajló, korántsem áttetsző áramlatok meglehetősen furcsán rímelnek életformánk megoldatlanságára, amiben tágas térhez jut az anyagi javak imádata, a termelő és teremtő emberi értékek lebecsülése, a tudatvilág elszikesedése, s az elmulasztott önmegvalósítás okozta nyugtalanító hiányérzet.

De az elsőrendű baj egyáltalán nem az, hogy a dekadens eszmék iránti affinitásban fogant művek megjelennek és terjednek nálunk. Hanem az, hogy nem képesek választ adni a mai valóságos gondjainkból fakadó kérdésekre. Sőt, figyelmet elterelő voltuknál fogva, arra alkalmasak, hogy eltömködjék a kérdések zsilipjeit. Lemondást és beletörődést árasztanak maguk körül. A bűvkörükbe kerülő ember képtelen arra, hogy az „itt és most” helyzetéből fakadó vaskos problémákra koncentráljon, s ehelyett az időtől és tértől elvonatkoztatott emberi lét bizonytalan mítoszainak adja át magát.

■ ■ ■ ■

Semmiképpen sem lehet tartós állapot, hogy másmás vágányon fusson a társadalmi hétköznapok és a szellemi élet vonata.

A váltó azoknak az íróknak a kezében van, akik az elkötelezettséget abban a konkrét jelentésében vallják és vállalják, amely egyet jelent a múltból hozott és a ma is újratermelődő retrográd jelenségek elszigetelésére, megszüntetésére irányuló törekvésekkel. S ezt a mozdulatot kívánják segíteni a párt legutóbb nyilvánosságra hozott művészetkritikai tézisei is.

Irodalmunk egyre izmosodó irányzata, amely a valóság kutatását és az abból adódó társadalmi érvényű következtetések kimondását vallja elsőszámú esztétikai értéknek, amely számot vet nemcsak a fogyasztó, de a termelő emberrel is, amelyet az anyagi javak halmozódása helyett jobban érdekel a tudat és az életforma minőségi változása, méltóbb megbecsülést érdemel.

Így értjük ma a móriczi örökséget. S ennek jegyében szeretnénk hasznosítani.

Hatvani Dániel

Először

a bajai újságban

Ady Endrét — tudomásom szerint — közelebbi kapcsolatok nem fűzték a Duna—Tisza közéhez. 1912-ben Kecskemétre hívták egy irodalmi estre, állítólag ígérte is jövetelét, de végül lemondott az utazásról. Meglepődve olvastam ezért a Hedvig második halála című elbeszélését a Baja és Vidéke 1906. november 5-i szamában.

Neves fővárosi írók akkoriban ritkán publikáltak kisebb vidéki lapokban. Közbevetve említem, hogy 1913- ban a Kecskeméti Üjság többször közölt Krúdy Gyula-, Molnár Ferenc-elbeszéléseket és egyszer-egyszer Ady- és Bíró Lajos-novellát. Egyetlen alkalmat kivéve másodközlésekről van szó.

A filológusok szerint a Hedvig második halála a Népszavában, november 29-én jelent meg. Ez az adat olvasható az Ady Endre összes novellái című, 1961-ben kiadott könyv jegyzeteiben is.

Hogyan került három héttel korábban a kézirat Bajára? Egyelőre csak feltevésekre szorítkozhatunk. E sorok írója reméli, hogy a bajai helytörténészek végül is megfejtik a „rejtélyt". A megoldást talán cikkünk is közelebb hozza.

Arra gondoltam először, hogy Babits Mihály révén jutott a novella a Sugovica-parti városba. A tudós költő monográfusa szerint Babits figyelme éppen a bajai évek alatt terelődött Ady Endrére. A Szuper Mihály nyugalmazott százados Petőfi u. 56. számú házában estéit, fél éjszakákat olvasással töltő gyakorló tanár, a magyar filozófiai egyesület tagja enyhén szólva viszo- lyogva fogadta a pályatárs „émelyítő” verseit. Személyesen még nem ismerték egymást, tehát Babits nem lehetett a közvetítő.

A Baja és Vidéke című, hetente kétszer megjelenő orgánumot Rotschild Zsigmond szerkesztette akkoriban. Feltehetően ő került kapcsolatba Adyval. Budapesten? Párizsban? Sajnos, nem tudni. Egyáltalán, milyen céllal közölték az irodalmi, politikai harcokban viaskodó poéta-újságíró elbeszélését? Érdemes lenne utánajárni, hiszen Adyval kapcsolatosan minden adalék fontossá válhat.

Magáról a döbbenetes elbeszélésről is valamit. A költő gyűlölte a mágnásokat, a „históriai nemesség fekély a modern társadalom testén" — írta.

Ezzel az elbeszéléssel is szeretnénk olvasóink figyelmét fölhívni a 95 esztendeje született Ady prózai mű. veire. H. N.

Hedvig második halála