Petőfi Népe, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
107t. október 1„ vasárnap ä. oldal Haláron túli riport Kiráíyli cl in ec i karnevál Amíg hazai főidőn hala-! dunk, esők füstölögnek a sátortetejű hegyek ormain, híg latyakot fröcsköl a mű- I út forgalma a sátoraljaúj-, helyi határátkelő után, azonban hervatag őszi nap- | fény csillan meg a lankás táj fölött. Ez már Kelet- Sziovákia, sőt annak is a legkeletibb pereme. Bodrogköz — az aranyfényű, hírnevesen tüzes, a tokajival egyszerre szomszédos és rokon, mesebeli zamatú borok hazája. Harminc kilométer után feltűnik Királyhelmec, azaz: Král’ovsky Chlmec. Fa. lu vagy város? Az első, felületes találkozás után ezt nem is olyan könnyű eldönteni. Mint megtudjuk, a lélekszám alig hatezer. De főutcája van viszont három is. Az eredetinek kétségkívül a legrégebbit tekinthetjük, ez a félig alföldi, félig hegyvidéki kisvárosokéra emlékeztet, a másikon már az 50-es években épült bérházak sora húzódik, míg a harmadik — fenn a domboldalon — inkább az üdülő-, illetve kertvárosok képét villantja fel. Királyhelmeeet végeredményben a szőlő teszi várossá. Csaknem úgy, mint nálunk Kiskőröst. S a két, Az időjárás kedvez, árad a mustízű napfény, gyülekezik a nép a régi főutcán, szabadon hagyva az úttestet, ahol rövidesen el is kezdődik a táncos, színpompás, muzsikáló vonulás, hogy aztán órákon át nem Erzsiké9 a képviselő — Megbocsátom, hogy így megvárakoztatott, ha egy kérdésemre válaszol — mondom tréfás-komolyán a mélykúti forgalmas vendéglőben a felszolgáló kislánynak, aki meglepődve néz rám. — Mondja meg, legyen kedves, ki az országgyűlési képviselőjük? — Rauscherné... Rauscher Györgyné. Így hívják. — Ismeri őt? — Hogyne! Itt dolgozik nem messze, a sorompón túl levő vegyesipari szövetkezetben. Nagyon aranyos, kedves asszony. — Ezt személyes tapasztalatából mondja? — Nem, még nem beszéltem vele, de mindenki ezt mondja, nálunk így ismerik ... A ktsz bejáratánál meg- letebb korú, szikár munkásember szegődik útbaigazítással a segítségemre. Tőle is megkérdezem: milyen asszonynak ismerik az országgyűlési képviselőjüket? — Az Erzsiké kérem, az olyan ... Ha mindenki úgy szereti, mint mfe itt, a szövetkezetben, akkor mondhatom ... Szóval, derék, igazi munkásaszony! —feleli büszkén, határozottan. Majd a nyomaték kedvéért, hogy a véleményét ország-világ előtt vállalja, hozzáteszi: — Különben Kordély, úgy, mint az a bizonyos kétkerekű kocsi, Kordély Ferenc vagyok, a szövetkezet vagyonőre. Nos, itt is volnánk, ebben a műhelyben megtalálja — búcsúzik el a jókora műhelycsarnok bejáratánál. Hosszú sorokban varrógépek, Négy, hat, nyolc szalag, vagy ennél is több? — mérem fel a hatalmas termet, tekintetemmel a képviselőasszonyt kutatva a gépek mellett szorgoskodó asszonyhadban. — Arrafelé, a csarnok végében, ahol a kiskabá- tokat vasalják... — szólal j meg valaki az ajtóhoz közeli varrógépek mellől. Néhány lépés a jelzett irányba, s máris felfedezem Rauschemét. Pontosabban egymástól távoli helységet más is összekapcsolja: a művelődési otthon falán tábla hirdeti, hogy e helyen járt Petőfi Sándor, 1847. július 10-én. A Rákócziak korát idéző Csonkavár alatti borkazamaták önmagukban is hosszas itt tartózkodásra csábítanak, ám a környéken járva-kelve egyhamar kiderül: nemcsak a vendéglátóipar, de a szövetkezeti szőlősgazdák is megépítették apró pincéiket a hegyoldalakban: belül'a falakat, a mennyezetet cementbe dermedt folyami kavicsok díszítik, az előtérben kecske1 n bú asztal mellett lehet szót váltani a világ folyásáról annál is inkább, m^t í> házi-, illetve a pincegazdát kancsómerítő bűz. galmában mérsékelni hiábavaló vállalkozás volna. A folvók szabdalta, lankás vidék néne, a tokaj- hegvaljai szőlővidék folytatásában — Királyhelmec és még 17 falu — hat évvel ezelőtt újította fel a hajdan nagyhírű szüreti karnevált. Az ünnepségsorozatot évente felváltva rendezik Királvhelmecen és Szobráncon. Az idén az előbbin a sor. melankólikusabb, lágy höm- pölygésű szlovák dalok. Ez a fesztivál méltó a teremtő, a munkájában' megújulni tudó néphez. A közép-európai szőlőtermesz, tés legészakibb határán. Hatvani Dániel szakad vége. Előbb az iskolások jönnek, ötletesen és derűs jelmezekben, majd a serdülő korúak, lengő-li- begő népviseletben, különböző falvak együttesei járják vegyesen a szlovák és a magyar táncokat, hasonlóképpen „kétnyelvűek” a dalok is, sokszor ugyanarra a dallamra énekelnek szlovákul is, magyarul is, jönnek aztán a lovasok is, kuruckori jelmezekbe öltözve, hármas- és az ötösfogatok, majd előberregnek a pöttömnyi kerti traktorok, s követik őket a mind nagyobb, mind erősebb típusú erőgépek, s a sort bezárja a 200 lóerős acélszornyeteg, a mögötte billegő ekeóriással, de a java még ezután következik, a szőlőművelés különböző történelmi szakaszainak „élő freskóival”, puttonyokkal, mindenféle korabeli járművekkel, vonuló hordókkal, szőlőskertekkel. boroskancsók emelkednek a magasba, s fenn a dísztribünön a szlovák földművelésügyi miniszter koccintgat a helyi vezetőkkel. s a határon túlról meghívott sátoraljaújhelyiekkel. fgy ünnepli a vegyes népességű szlovák Bodrogköz e helyen Erzsikét, a szalagvezetőt, akinek irányításával huszonkilenc asz- szony, leány varrja a legújabb divat szerinti női és gyermekkabátokat. Valamit magyaráz éppen az íróasztal mellett ülő, rokonszenves társnőjének. Hóna alá szorítva a kabátka, annak ujját tartja két keze között, mintha méregetné. Majd a gallérjával teszi ugyanezt. De lám, megérezte, hogy figyelik. Kedves mosollyal köszönt, s pillantásával int, hogy mindjárt végeznek és máris a rendelkezésemre áll. — A bérelosztást beszéltük meg. Egy ilyen kicsi kabát megvarrásában is akadnak egyszerűbb és kényesebb munkarészek. Mire elkészül, sok kézen megy keresztül. Vigyázni kell, hogy a bérelosztás igazságos legyen. Különben elég jó nálunk a kereset. De ugye, most nem a ktsz munkásnőjéhez, hanem a képviselőhöz jöttél? —kérdezi, s szavaiban némi szorongást érzek. — Tudod, most már valamivel könnyebb, talán már nincs bennem annyi idegesség, mint legelején... — sorolja halkan, szinte szemérmesen, miután a korábban porta célját szolgáló, most amolyan raktárféle faházikóban találunk helyet a nyugodt beszélgetésre. — Soha nem felejtem el azt a jelölő gyűlést! Majdnem sírásba fulladt ez a pár mondatom, amit lámnalázasan, egész testemben remegve elmondtam. Olyan váratlanul ért. Az öröm is, hogy szeretnek és hogy bíznak bennem és a félelem is: milyen képviselő válik belőlem, az egyszerű munkásasszonyból? ... Nem volt nekem más közéleti tapasztalatom, csak a munka Szocialista brigádvezető voltam... — És azóta? — hidalom át a pillanatra támadt csendet. Az »önjáró” hordó szerettem. Talán ők is engem. Olyanok vagyunk mi, mint egy nagy család — Ezt éreztem például amikor a rémi tsz tészta üzemében beszélgettem a asszonyokkal a munkájukról, otthoni életükről, gond jaikról. És olyan jó, hop' ma már tudom, hová, ki hez kell fordulnom, ha .- választóim egyéni prob!5 máikkal keresnek meg. E1 jönnek ám ide, az üzemb is! A panaszok továbbítás után kaptam már egy pár értesítést, hogy jogos volt a kérelem és elintézték, d olyat is, hogy nem volt megalapozott a kérelem. Azt hiszem azonban, hogy ezt a tanácsok a képviselő közbenjárása nélkül is megteszik. Persze, azért nagyon örülök, ha eljönnek hozzám az emberek, ebből is tanulok, mert megtudom, milyen gondok-bajok foglalkoztatják őket. Ellenben van nekünk itt, Mélykúton, egy nagy gondunk, mégpedig a vízellátás. A termelőszövetkezeteinkben ez nem probléma. Az állattenyésztő telepek olyan modernek, hogy másutt talán minta is lehetne. Ott van törne vízmű, hálózati vízellátás. A községben, az embereknek nincs. Csak itt-ott egy nyo- móskút. Az árokásás társadalmi munkában már tavában folyik, de a vízműre ötmillió hiányzik. Hatévi részletre kért OTP-hitelt a tanácselnök elvtárs. Épp tegnap gondoltam rá, hoev megkérdezem már, mi a helvzet, tudnék-e valamit segíteni. — Hanem ..; váltana át új mondanivalóra, de hirtelen elhallgat. Mondjam, ne mondjam? — ezt olvasom ki a szeméből. Aztán mégis sorolja: — Annyira bánt, úgy szégyenlem, hogy Kéles- halmára még nam jutottam el! A férjemtől — aki szintén itt dolgozik, segédmunkás — kérdezte nemrégiben egy kéleshalmi ember, hogy te, komám, nem tudod, ki a mi képviselőnk? A férjem meg mondta, hogy az én feleségem ... Aludni is alig bírtam aznap éjlel! Mit gondolhatnak felőlem az ottani1 választóim, akiknek nem magyarázkodhatok, hogy így, meg úgy, hogy a kezetünk mindenben segít sok a munka és hogy otthon is... A férjem kél műszakban dolgozik, Zolikánk óvodás, Editke hatodik osztályos... De a legközelebbi utam feltét! enü oda vezet, nem csalódhatnak bennem. A mi szövet kezetünk mindenben segít járművet is ad. Mennyi őszinte gyötrő dés, felelősségérzet! — gon dolom, s nézem tisztelet tel ezt a kedves munkás asszonyt. És nyugtatni pró bálom, hogy megbízatásé nak idejéből tulajdonkép pen még kevés telt el. A kislányosan kedves arcáról mélybamn, beszédes szempár szegeződik rám, aztán a kérdésre kérdéssel kezdi a válaszát: — Az újságíró most azt hiszi ugye, hogy eddigi működésének nagy és fényes eredményeiről tud beszámolni a képviselő? Sajnos, én ilyenekkel nem tudok előhozakodni. Ma is gyötör például, hogy ha sok ember előtt kell beszélnem, úgy elfog az idegesség... — hajtja le a fejét. — Senki nem születik szónoknak, abba belejön az ember. Szerintem a jó képviselőtől nem is ezt várják a választók. Hanem, hogy velük, köztük élve-lélegez- ve ismerje örömeiket, gondjaikat, hiszen ezeket hivatott képviselni — jegyzem meg. És lám, megnyílt a zsilip. Kezdi sorolni a képviselőasszony: — Hát igenl A jánoshal- miakat, borotaiakat, s a rémieket Ú nagyon megyl — Jaj, dehogyis! Lassai már két év, csaknem a fe le. És még olyan sok min denbe kell bele okosod nőm! Számomra az i nagy öröm, hogy a Paria mentbe, amely azelőt olyan titokzatos, fennsége volt, mint haza, úgy me gyek. I’erny Irén Táncos forgatag szorgos munkájának eredményét, a szőlőt és a bort. A termékenység ünnepén, amelynek eredete az ősidők ködébe vész, modern, friss harmóniává olvadnak ösz- sze a régi és az új, a pergő ritmusú magyar és a Lovasok vonulást
