Petőfi Népe, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-20 / 222. szám
1972. szeptember 20, szerda . 9. oldal 1. Ismerkedés Münchennel Az olimpiai eseményekről — versenyekről, nagy küzdelmekről, eredményekről — hála a televíziónak, a rádiónak, olvasóink azon nyomban értesültek. E rövid sorozat, bár némileg kapcsolódik a világ sportolóinak nagy találkozójához, mégis inkább Münchenben szerzett, szubjektív élményeket kíván elmondani. A bajor emberek életéről, a városról, a műemlékekről, az üzletekről, a fiatalokról akarok beszélni, mindazokról a dolgokról, amelyek egy héten át foglalkoztatták a Münchenben járt magyar újságírót Vasárnap este érkeztünk gépkocsival Münchenbe, ebbe a másfél milliós városba, a Német Szövetségi Köztársaság egyik legnagyobb ipari centrumába. Néhány mondat az utazásról. A Bécs—München között vezető autópálya hatalmas forgalmat bonyolít le, egymást követik a személy- és tehergépkocsik. Az autók vezetői rendkívül fegyelmezettek, ugyanis egy hibás mozdulat, az irányjelző használatának elmulasztása tragédiához vezethet. Tulajdonképpen az irány jelző és a kiváló fékberendezés nélkül képtelenség közlekedni, ugyanis az autópálya belső sávján a tempó eléri a 160—180 kilométert. Hasonlóan a mi balatoni autópályánkhoz kedves, barátságos kitérők szolgálnak pihentetőül. A kora reggeli ébredés a bajor ember erényei közé tartozik. Korán indul dolgozni, néhány perces késés ugyanis azzal a veszéllyel jár, hogy másnap már új munkahelyet kell keresnie. Magunk is korán keltünk, hiszen izgatott bennünket a sok látványosságot Ígérő város megismerése, az olimpiai stadion megtekintése. Már korán reggel zsúfoltak voltak az utak a személyes tehergépkocsiktól, a munkába igyekvők, a szállítást végzők időben próbálták megközelíteni céljukat. Félórás autókázás után jutottunk el az olimpiai stadion közelébe. A stadion, az új televíziós torony lenyűgözött bennünket méreteivel. A cirkusz sátrához hasonló hatalmas műanyag tetőket emberderék vastagságú traverzek tartják, amelyek mint később magunk is tapasztaltuk, beáztak. Az úszócsamok közelében egy jókora földgömböt állítottak fel az élelmes müncheniek, amely mellett bajor népviseletben öltözött lányok várták készségesen a vendégeket, s néhány márkáért bárki vastag filc- ironal felróhatta a nevét. Az úszóstadion mellől ki- bontc. ozott a város olimpiai negyedének panorámája, hátterében a BMW stílusos, négy gépkocsihengert ábrázoló székháza, előtérben a félgömb alakú laboratóriummal. Az olimpiai létesítményektől balra a város felé óriási dombvonulat emelkedik. E dombnak története van: A háború befejezése után, 1945-ben ide, erre az üres telepre hordták ki a rom- badőlt város törmelékét, amelyre azután földet hordtak, sétányokat, pihenőket alakítottak ki. Ez a müncheniek pihenője, egyben mementónak is szánták emlékeztetőül a második világháború rombolásaira. Melegen sütött a nap, s vendéglátónk sörözni invitált bennünket az olimpiai stadion melletti kerthelységbe. Egy osztrák házaspár mellett sikerült helyet szorítani, akik azon túl, hogy kedvesek, barátságosak voltak, nyomban az árakról, az olimpia rendezvényeiről beszéltek. A férfi — gépkocsivezetőként hozta el az osztrák sportolókat — nem éppen hízelgőén emlékezett meg a belépőjegyek borsos, 30 márkás áráról, s egy ebédről, amely 20 márkájába került. Később magunk is tapasztaltuk, hogy nemcsak a képeslapok, de az ajándéktárgyak árai is a csillagok magasságáig szöktek fel, amely talán — nem biztos — a nagy idegenforgalomnak tudható be. Az első nap tapasztalatait — az ismerkedés, a város szépségének, néhány látnivalójának megszemlélése után — így lehetne summázni: a bajorok kedvesek, vendég- szeretők, jókedvűek, szeretik a gyomrukat, a látványosságokat, szívesen mutatták városukat, s nem kis büszkeséggel beszélnek eredményeikről. (Folytatása következik) Gémes Gábor Az olimpiai stadion belseje esti kivilágításban A fáradhatatlan népművelő Nos, milyen házak sorakoznak itt, milyen kertvároska foimálódik nálunk?! — kérdezi jelentőségteljesen, a hangjában nem titkolt büszkeséggel Fazekas Ferenc, a katonatelepi általános iskola igazgatója, s egyben a helyi népfrontbizottság titkára. És lelkesen folytatja: — Lesz közöttük néhány emeletes is, de fürdőszoba nélküli egy sem! Körülbelül huszonöt-harminc felépült, illetve épül és biztosra veszem, hogy egy éven belül igencsak emelkednek majd a falak mind a hetven valahány portán. Rajtam kívül még két pedagógustársam is itt telepszik le, hitellel építünk. Sőt! Most már négyen leszünk, az új igazgatóhelyettesünk is... Az utcákat, amelyeket szőlőlugasok szegélyeznek majd, szőlőfajtákról nevezzük el. Azokról, amelyeket az intézetünkben kísérleteztek ki. Persze, nem fog hiányozni az ajándéküzlet sem, katonatelepi nedűt kínálva a vendégnek, em- lékbe-kóstolóba. Óvodánk azonban ennél is hamarabb lesz. Ennek részleteire már van egyességünk a Béke Tsz-szel és a kísérleti intézettel egyaránt. De erről többet nem mondok, nem akarom elkiabálni... — Ó, te javíthatatlan! — korholja férjét szeretettel Erika, a kedves háziasz- szony, majd magyarázólag megjegyzi: — Alig lábal ki a bajból, nemrég jött ki a kórházból, és éppen tegnap is gyengélkedett, de ma már terveket készít, s a legnehezebb munkát is vállalná erején felül. — Nagy erő az, ha a kezdeményező hamar segítő társakat talál! — vált át Fazekas Ferenc más mondanivalóra. — Ha mi itt harminc embert hívunk meg egy gy űlésre, legalább negyvenen eljönnek. Nagyszerű javaslatok hangzottak el például Katonatelep kertvárossá alakítására! Lelkesítő, hogy nálunk mindig van érdeklődés, bármilyen programot szervezünk is. Eléggé rendszeres a népfront-klubélet, nívósak, népesek a társadalmi ünnepeink. Sok a hálás látogató, résztvevő, ha például egy képzőművész mutatja be alkotásait, vagy egy-egy jeles író, költő tart irodalmi estet. Említhetném Dobozi Imréét, vagy például Buda Feren- cét. Felhozhatnám azonban példának az ismeret- terjesztő előadásokat, amelyeknél az itteniek igénye szerint nem egyszer eltérünk a TIT hivatalos tematikájától. Nagyon sokakat érdekel a növényvédelem, a legújabb nagyhatású növényvédőszerek összetétele, alkalmazása. Az például, hogy milyen mérgezőanyagokat tartalmaznak, milyen a helyes felhasználásuk, mire kell eközben különösen ügyelni. A nők részére hasonlóan, a kívánságaik szerint szervezzük például az egészségügyi, vagy éppen jogi témájú előadásokat. Érdekes, hogy az utóbbiak között a polgárjogi esetek iránt van nagyobb érdeklődés. Folytathatnám azonban az olyan kérések teljesítésével, mint amilyen a szinte naponta hallható hangrobbanások okának, keletkezésének megmagyarázása iránt megnyilvánult, mondván: szóljon legközelebb erről az előadás. Valahogy úgy érzem, nálunk tulajdonképpen annak a gyümölcseit kezdjük most learatni, hogy annakidején a gyerekeink szüleinek tudatformálását sem hanyagoltuk el. 1961—1964 között hatvanhétén végezték el iskolánkban a hiányzó 5—8, osztályokat. Említsem, hogy a külterületi iskolákba annak idején jópáran Kecskeméttől is eljártak. Érthető volt, benn a városban talán res- tellkedtek volna előhozakodni képzettségük hiányaival. Az oktató munkával párhuzamosan, de kicsit az általános iskolai alapra építve is törekedtünk a népművelésre. Szerveztük például a mezőgazdasági szakmai tanfolyamokat és nem túlzás azt mondámon, hogy ez a szinte minden családdal erősödött kapcsolatunk kamatozik ma. * Tavasszal, a népfrontbizottságot újjáválasztó katonatelepi gyűlésen, ahol Fazekas Ferenc betegsége miatt nem lehetett jelen, nevének említésére olyan önkéntelenül, olyan szívből jövően tört ki a résztvevők tapsa, hogy a kívülálló számára is nyilvánvaló volt: nagyon népszerű népfrontcsoport vezető a katonatelepi igazgató. A vele való személyes találkozás azonban népszerűsége okát is érzékelhetővé tette. És ekkor váltak igazán érthetővé a városi népfrontbizottság egyik vezetőjének szavai, aki így jellemezte Fazekas Ferencet: „Mozgalmunk lelkes és fáradhatatlan vezetője, aki a tanyai lakosság tudatformálásában ért el kimutatható eredményeket.” S mi most hadd tegyük hozzá: Fazekas Ferenc személyében nagyon is méltó embert ért a közelmúltban a népművelés terén kifejtett kiváló munkáért a Szocialista Kultúráért kitüntetés, amelyet Budapesten, a Hazafias Népfront Országos Tanácsánál vett kézhez. További sikeres munkálkodást, s mindenekelőtt sok erőt, jó egészséget kívánva gratulálunk hozzá! P. I. ját is belészámítom, mert azok is Mózes voltak, Tamás vagy Gáspár. Nyilván azon gondolkozhatott az irodába menet, hogy ki legyen majd a keresztapám, s mivel egy Bállá János nevű komájában állapodott meg, hát úgy tette reám is Tamási Arca szívesen látogatott a Kiskunságra, kíváncsi volt, hogy miként élnek az emberek a „kiterített földön.” Irt Kecskemétről, a hetényegyházi hírős magyarokról, a régi bugaci erdőről. Játszotta színdarabját — éppen tíz esztendeje — a Katona József Színház. Ez a felvétel 1962-ben, a szakszervezeti székházban rendezett irodalmi esten készült, ezt a nevet. Az is lehet azonban, hogy Nepomuki szent János jutott eszébe, aki templomunknak, így a falunak is védőszentje volt. Ügy volt, ahogy volt. János lettem, s apám hazament. — No, béirattad-e a gyermeket? — kérdezte anyám. — Hát azért mentem — felelte apám. — S milyen nevet mondtál neki? — Jánost. Abban a percben felült anyám az ágyban. Az arca ijedt volt, s a szemén látszott, hogy mindjárt elpi- tyeredik. — Hát mért nem jó a János? — kérdezte apám. — Azért — szepegte anyám —, mert eddigelé minden Jánost megöltek ebből a nemzetségből. — Csak egyet öltek meg. — Hát volt még? — Több nem volt. ...Több szó nem is esett a nevemről, csak három nap múlva, amikor a háznál nagy ünnepélyességgel megjelentek a keresztszülők, hogy engem a templomba vigyenek. Nem is egy, hanem két pár jött utánam, mert a komásodás, különösen abban az időben, igen szokásban volt. Az egyik komapár csakugyan Bállá János volt és felesége, akire öregasszony korában azt is hazudták, hogy boszorkány; a másik pedig a régi családi háznak a gazdája, vagyis Sándor bácsi, a Márton nagyapám legifjabbik testvér- öccse. Amikor a poharak és kalács mellől végre felálltak, nehogy a nagy kínálatban és szabadkozásban elkéssenek, akkor valamelyiknek eszébe jutott, s megkérdezte; — S osztán mi neve legyen; Akkor atyám odafordult anyámhoz, s azt mondta: — No, most te szólj, Márta! — Anyám rögtön így felelt: — Kereszteljétek Áronnak. Ezt mindenki helyeselte. • Hetvenöt esztendeje, Far- kaslakán született a »la^yar próza egyik legkiválóbb nvi»#;- lője, Tamási Áron. Egy sz kiv*v házból indult el tágabb, éri "«*>'• ri világba. A Bölcső és bagaly című életrajzi regényéből választottuk ezt a szép részletet, így idézzük emlékét, virágos, pillangós, ázott földeket és éneklő madarakat sejtető csodálatos elbeszélő művészetét. Iádban régesrégen nem volt János egyse; még akkor sem, ha az anyám családTAMÁSI ÁRON* * „Sosztán mi neve legyen?” ;:. Ilyenformán én nem tudom, hogy ki mennyire örvendett annak, hogy én megszülettem. Anyám bizonyosan igen, mert ő még a más gyermekének is örülni tudott mindig. Talán atyámnak is eszébe juthatott, hogy meghalván az első fiú, csak legyekén erős, egészséges, mert a gazdaságban jó segítség válik belőlem. Nagyanyám bizonyára viaskodott magában, mert jó ugyan, hogy lett egy fiú, de ez is gyermek, aki sír és hátráltatja a munkát. Azt már nem tudom, hogy én örültem-e a világnak, vagy nem is gondoltam semmit. De akárhogyan volt, megérkeztem. Mégpedig egy szeptemberi hajnalon, amikor nemcsak a nap derengett, hanem virradt már a század is, melyben mostan élünk; sót mire megtanultam értelmes szavakat mondani, már. föl is kelt az új évszázad napja. De én arra már nem emlékezem, mint ahogy Róza néni is csak későbbi időből jut eszembe. Ugyanis csak akkor tűnt fel nekem, hogy valahányszor új testvérem születik, egy sovány és magos öregaszony olyankor a háznál mindig megjelenik. Így tudtam meg, hogy 6 a bábaasszony, aki engem is „kifogott”, mint ahogy nálunkfelé mondják. Biztos és erős kezekben voltam, jól megveregetett, s néhányszor belé- nyomott a vízbe. Aztán pólyába tett, s amikor sírni is kezdtem, azt mondta, hogy: no, bé lehet a Zekénkét jelenteni. Atyám el is ment a jegyzői irodába, s ott bejelentette, hogy fia született, akit bé kéne írni az anyakönyvbe. Megkérdezte a jegyző, hogy milyen nevet írjon a gyermeknek, mire apám azt felelte, hogy gondolkozott. Aztán így szólt: — Hát akkor legyen János. Nem tudom, hogy miképpen találhatta ki ezt a János nevet, mert gt csa-