Petőfi Népe, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-20 / 222. szám

1972. szeptember 20, szerda . 9. oldal 1. Ismerkedés Münchennel Az olimpiai események­ről — versenyekről, nagy küzdelmekről, eredmé­nyekről — hála a televízi­ónak, a rádiónak, olvasó­ink azon nyomban érte­sültek. E rövid sorozat, bár némileg kapcsolódik a világ sportolóinak nagy találkozójához, mégis in­kább Münchenben szer­zett, szubjektív élményeket kíván elmondani. A bajor emberek életéről, a város­ról, a műemlékekről, az üzletekről, a fiatalokról akarok beszélni, minda­zokról a dolgokról, ame­lyek egy héten át fog­lalkoztatták a München­ben járt magyar újságírót Vasárnap este érkeztünk gépkocsival Münchenbe, ebbe a másfél milliós vá­rosba, a Német Szövetségi Köztársaság egyik legna­gyobb ipari centrumába. Néhány mondat az uta­zásról. A Bécs—München között vezető autópálya hatalmas forgalmat bonyo­lít le, egymást követik a személy- és tehergépko­csik. Az autók vezetői rendkívül fegyelmezettek, ugyanis egy hibás mozdu­lat, az irányjelző használa­tának elmulasztása tragé­diához vezethet. Tulajdon­képpen az irány jelző és a kiváló fékberendezés nél­kül képtelenség közlekedni, ugyanis az autópálya bel­ső sávján a tempó eléri a 160—180 kilométert. Ha­sonlóan a mi balatoni autópályánkhoz kedves, barátságos kitérők szolgál­nak pihentetőül. A kora reggeli ébredés a bajor ember erényei kö­zé tartozik. Korán indul dolgozni, néhány perces késés ugyanis azzal a ve­széllyel jár, hogy másnap már új munkahelyet kell keresnie. Magunk is korán keltünk, hiszen izgatott bennünket a sok látvá­nyosságot Ígérő város meg­ismerése, az olimpiai sta­dion megtekintése. Már korán reggel zsúfoltak voltak az utak a személy­es tehergépkocsiktól, a munkába igyekvők, a szállítást végzők időben próbálták megközelíteni céljukat. Félórás autókázás után jutottunk el az olim­piai stadion közelébe. A stadion, az új televíziós torony lenyűgözött ben­nünket méreteivel. A cir­kusz sátrához hasonló ha­talmas műanyag tetőket emberderék vastagságú traverzek tartják, amelyek mint később magunk is tapasztaltuk, beáztak. Az úszócsamok közelében egy jókora földgömböt állítot­tak fel az élelmes münche­niek, amely mellett ba­jor népviseletben öltözött lányok várták készségesen a vendégeket, s néhány márkáért bárki vastag filc- ironal felróhatta a nevét. Az úszóstadion mellől ki- bontc. ozott a város olim­piai negyedének panorá­mája, hátterében a BMW stílusos, négy gépkocsihen­gert ábrázoló székháza, előtérben a félgömb alakú laboratóriummal. Az olim­piai létesítményektől bal­ra a város felé óriási dombvonulat emelkedik. E dombnak története van: A háború befejezése után, 1945-ben ide, erre az üres telepre hordták ki a rom- badőlt város törmelékét, amelyre azután földet hordtak, sétányokat, pihe­nőket alakítottak ki. Ez a müncheniek pihenője, egy­ben mementónak is szán­ták emlékeztetőül a máso­dik világháború rombolá­saira. Melegen sütött a nap, s vendéglátónk sörözni invi­tált bennünket az olimpi­ai stadion melletti kert­helységbe. Egy osztrák házaspár mellett sikerült helyet szorítani, akik azon túl, hogy kedvesek, barát­ságosak voltak, nyomban az árakról, az olimpia rendezvényeiről beszéltek. A férfi — gépkocsivezető­ként hozta el az osztrák sportolókat — nem éppen hízelgőén emlékezett meg a belépőjegyek borsos, 30 márkás áráról, s egy ebéd­ről, amely 20 márkájába került. Később magunk is tapasztaltuk, hogy nem­csak a képeslapok, de az ajándéktárgyak árai is a csillagok magasságáig szök­tek fel, amely talán — nem biztos — a nagy ide­genforgalomnak tudható be. Az első nap tapasztala­tait — az ismerkedés, a város szépségének, né­hány látnivalójának meg­szemlélése után — így lehetne summázni: a ba­jorok kedvesek, vendég- szeretők, jókedvűek, sze­retik a gyomrukat, a lát­ványosságokat, szívesen mutatták városukat, s nem kis büszkeséggel beszélnek eredményeikről. (Folytatása következik) Gémes Gábor Az olimpiai stadion belseje esti kivilágításban A fáradhatatlan népművelő Nos, milyen házak so­rakoznak itt, milyen kert­városka foimálódik ná­lunk?! — kérdezi jelentő­ségteljesen, a hangjában nem titkolt büszkeséggel Fazekas Ferenc, a katona­telepi általános iskola igaz­gatója, s egyben a helyi népfrontbizottság titkára. És lelkesen folytatja: — Lesz közöttük néhány emeletes is, de fürdőszoba nélküli egy sem! Körülbelül huszonöt-harminc felépült, illetve épül és biztosra ve­szem, hogy egy éven be­lül igencsak emelkednek majd a falak mind a het­ven valahány portán. Raj­tam kívül még két peda­gógustársam is itt telep­szik le, hitellel építünk. Sőt! Most már négyen le­szünk, az új igazgatóhe­lyettesünk is... Az utcá­kat, amelyeket szőlőluga­sok szegélyeznek majd, szőlőfajtákról nevezzük el. Azokról, amelyeket az in­tézetünkben kísérleteztek ki. Persze, nem fog hiá­nyozni az ajándéküzlet sem, katonatelepi nedűt kí­nálva a vendégnek, em- lékbe-kóstolóba. Óvodánk azonban ennél is hama­rabb lesz. Ennek részletei­re már van egyességünk a Béke Tsz-szel és a kísér­leti intézettel egyaránt. De erről többet nem mondok, nem akarom elkiabálni... — Ó, te javíthatatlan! — korholja férjét szeretettel Erika, a kedves háziasz- szony, majd magyarázólag megjegyzi: — Alig lábal ki a baj­ból, nemrég jött ki a kór­házból, és éppen tegnap is gyengélkedett, de ma már terveket készít, s a legne­hezebb munkát is vállalná erején felül. — Nagy erő az, ha a kezdeményező hamar segí­tő társakat talál! — vált át Fazekas Ferenc más mondanivalóra. — Ha mi itt harminc embert hívunk meg egy gy űlésre, legalább negyvenen eljönnek. Nagy­szerű javaslatok hangzot­tak el például Katonatelep kertvárossá alakítására! Lelkesítő, hogy nálunk mindig van érdeklődés, bármilyen programot szer­vezünk is. Eléggé rendsze­res a népfront-klubélet, ní­vósak, népesek a társadal­mi ünnepeink. Sok a há­lás látogató, résztvevő, ha például egy képzőművész mutatja be alkotásait, vagy egy-egy jeles író, költő tart irodalmi estet. Említ­hetném Dobozi Imréét, vagy például Buda Feren- cét. Felhozhatnám azon­ban példának az ismeret- terjesztő előadásokat, ame­lyeknél az itteniek igénye szerint nem egyszer elté­rünk a TIT hivatalos te­matikájától. Nagyon sokakat ér­dekel a növényvédelem, a legújabb nagyhatású nö­vényvédőszerek összetétele, alkalmazása. Az például, hogy milyen mérgezőanya­gokat tartalmaznak, milyen a helyes felhasználásuk, mire kell eközben különö­sen ügyelni. A nők részé­re hasonlóan, a kívánságaik szerint szervezzük például az egészségügyi, vagy éppen jogi témájú előadásokat. Érdekes, hogy az utóbbiak között a polgárjogi esetek iránt van nagyobb érdek­lődés. Folytathatnám azon­ban az olyan kérések tel­jesítésével, mint amilyen a szinte naponta hallható hangrobbanások okának, keletkezésének megmagya­rázása iránt megnyilvánult, mondván: szóljon legköze­lebb erről az előadás. Valahogy úgy érzem, ná­lunk tulajdonképpen an­nak a gyümölcseit kezdjük most learatni, hogy annak­idején a gyerekeink szülei­nek tudatformálását sem hanyagoltuk el. 1961—1964 között hatvanhétén végez­ték el iskolánkban a hi­ányzó 5—8, osztályokat. Említsem, hogy a külterü­leti iskolákba annak ide­jén jópáran Kecskeméttől is eljártak. Érthető volt, benn a városban talán res- tellkedtek volna előhoza­kodni képzettségük hiá­nyaival. Az oktató munkával pár­huzamosan, de kicsit az ál­talános iskolai alapra épít­ve is törekedtünk a nép­művelésre. Szerveztük pél­dául a mezőgazdasági szak­mai tanfolyamokat és nem túlzás azt mondámon, hogy ez a szinte minden család­dal erősödött kapcsolatunk kamatozik ma. * Tavasszal, a népfront­bizottságot újjáválasztó ka­tonatelepi gyűlésen, ahol Fazekas Ferenc betegsége miatt nem lehetett jelen, nevének említésére olyan önkéntelenül, olyan szívből jövően tört ki a résztvevők tapsa, hogy a kívülálló szá­mára is nyilvánvaló volt: nagyon népszerű népfront­csoport vezető a katonate­lepi igazgató. A vele való személyes találkozás azon­ban népszerűsége okát is érzékelhetővé tette. És ek­kor váltak igazán érthető­vé a városi népfrontbizott­ság egyik vezetőjének sza­vai, aki így jellemezte Fa­zekas Ferencet: „Mozgal­munk lelkes és fáradhatat­lan vezetője, aki a tanyai lakosság tudatformálásában ért el kimutatható ered­ményeket.” S mi most hadd tegyük hozzá: Fazekas Ferenc sze­mélyében nagyon is méltó embert ért a közelmúltban a népművelés terén kifej­tett kiváló munkáért a Szocialista Kultúráért ki­tüntetés, amelyet Budapes­ten, a Hazafias Népfront Országos Tanácsánál vett kézhez. További sikeres munkál­kodást, s mindenekelőtt sok erőt, jó egészséget kí­vánva gratulálunk hozzá! P. I. ját is belészámítom, mert azok is Mózes voltak, Ta­más vagy Gáspár. Nyilván azon gondolkozhatott az irodába menet, hogy ki le­gyen majd a keresztapám, s mivel egy Bállá János nevű komájában állapodott meg, hát úgy tette reám is Tamási Arca szívesen látogatott a Kiskunságra, kí­váncsi volt, hogy miként élnek az emberek a „kiterí­tett földön.” Irt Kecskemétről, a hetényegyházi hírős magyarokról, a régi bugaci erdőről. Játszotta szín­darabját — éppen tíz esztendeje — a Katona József Színház. Ez a felvétel 1962-ben, a szakszervezeti szék­házban rendezett irodalmi esten készült, ezt a nevet. Az is lehet azonban, hogy Nepomuki szent János jutott eszébe, aki templomunknak, így a falunak is védőszentje volt. Ügy volt, ahogy volt. János lettem, s apám ha­zament. — No, béirattad-e a gyer­meket? — kérdezte anyám. — Hát azért mentem — felelte apám. — S milyen nevet mond­tál neki? — Jánost. Abban a percben felült anyám az ágyban. Az arca ijedt volt, s a szemén lát­szott, hogy mindjárt elpi- tyeredik. — Hát mért nem jó a János? — kérdezte apám. — Azért — szepegte anyám —, mert eddigelé minden Jánost megöltek ebből a nemzetségből. — Csak egyet öltek meg. — Hát volt még? — Több nem volt. ...Több szó nem is esett a nevemről, csak három nap múlva, amikor a ház­nál nagy ünnepélyességgel megjelentek a keresztszü­lők, hogy engem a temp­lomba vigyenek. Nem is egy, hanem két pár jött utánam, mert a komásodás, különösen abban az idő­ben, igen szokásban volt. Az egyik komapár csak­ugyan Bállá János volt és felesége, akire öregasszony korában azt is hazudták, hogy boszorkány; a másik pedig a régi családi ház­nak a gazdája, vagyis Sán­dor bácsi, a Márton nagy­apám legifjabbik testvér- öccse. Amikor a poharak és kalács mellől végre feláll­tak, nehogy a nagy kíná­latban és szabadkozásban elkéssenek, akkor valame­lyiknek eszébe jutott, s megkérdezte; — S osztán mi neve le­gyen; Akkor atyám odafordult anyámhoz, s azt mondta: — No, most te szólj, Márta! — Anyám rögtön így fe­lelt: — Kereszteljétek Áron­nak. Ezt mindenki helyeselte. • Hetvenöt esztendeje, Far- kaslakán született a »la^yar próza egyik legkiválóbb nvi»#;- lője, Tamási Áron. Egy sz kiv*v házból indult el tágabb, éri "«*>'• ri világba. A Bölcső és bagaly című életrajzi regényéből vá­lasztottuk ezt a szép részletet, így idézzük emlékét, virágos, pillangós, ázott földeket és éneklő madarakat sejtető cso­dálatos elbeszélő művészetét. Iádban régesrégen nem volt János egyse; még akkor sem, ha az anyám család­TAMÁSI ÁRON* * „Sosztán mi neve legyen?” ;:. Ilyenformán én nem tudom, hogy ki mennyire örvendett annak, hogy én megszülettem. Anyám bi­zonyosan igen, mert ő még a más gyermekének is örülni tudott mindig. Ta­lán atyámnak is eszébe juthatott, hogy meghalván az első fiú, csak legyekén erős, egészséges, mert a gazdaságban jó segítség válik belőlem. Nagyanyám bizonyára viaskodott ma­gában, mert jó ugyan, hogy lett egy fiú, de ez is gyer­mek, aki sír és hátráltatja a munkát. Azt már nem tudom, hogy én örültem-e a vi­lágnak, vagy nem is gon­doltam semmit. De akárho­gyan volt, megérkeztem. Mégpedig egy szeptembe­ri hajnalon, amikor nem­csak a nap derengett, ha­nem virradt már a század is, melyben mostan élünk; sót mire megtanultam ér­telmes szavakat mondani, már. föl is kelt az új év­század napja. De én arra már nem emlékezem, mint ahogy Róza néni is csak későbbi időből jut eszem­be. Ugyanis csak akkor tűnt fel nekem, hogy va­lahányszor új testvérem születik, egy sovány és ma­gos öregaszony olyankor a háznál mindig megjele­nik. Így tudtam meg, hogy 6 a bábaasszony, aki en­gem is „kifogott”, mint ahogy nálunkfelé mond­ják. Biztos és erős kezek­ben voltam, jól megvere­getett, s néhányszor belé- nyomott a vízbe. Aztán pó­lyába tett, s amikor sírni is kezdtem, azt mondta, hogy: no, bé lehet a Ze­kénkét jelenteni. Atyám el is ment a jegyzői irodába, s ott be­jelentette, hogy fia szüle­tett, akit bé kéne írni az anyakönyvbe. Megkérdezte a jegyző, hogy milyen ne­vet írjon a gyermeknek, mire apám azt felelte, hogy gondolkozott. Aztán így szólt: — Hát akkor legyen Já­nos. Nem tudom, hogy mi­képpen találhatta ki ezt a János nevet, mert gt csa-

Next

/
Oldalképek
Tartalom