Petőfi Népe, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-22 / 197. szám
4. oldal 1972. augusztus 22, kedd Országos ügy I. Szarvasmarha-tenyésztési gondjaink Hazánkban megszokott dolog, hogy a közfigyelem minduntalan különös érdeklődéssel fordul a mező- gazdaság felé. Az ok rendszerint valamiféle gond. Kevés az eső; a háziasz- szonyok feljajdulnak: mi lesz a zöldséggel? Sok az eső; elterjed, hogy nem lesz elég búza. Egy-egy révnapon túlságosan felszaladnak a virágárak. Nem megfelelő a kenyér minősége. A beavatottak azonban tudják, hogy az efféle gondok csak pillanatnyiak, vagy helyi jelentőségűek. Végeredményben nem okoz tartósan országos problémát az sem, hogy mondjuk a szükségesnél kevesebb cukorrépát termelünk, vagy egyes zöldségfélék ára olykor túlságosan ingadozik. Hatástalan támogatás Ami egyébként szilárd, nem is elmaradott mező- gazdaságunknak egy igazi, nyomasztó gondja van, ez pedig a szarvasmarha-tenyésztés. Ez már valóban országos ügy, mert a fogyasztásra kerülő fehérjének 40 százalékát, a mező- gazdaság egész termelési értékének 14 százalékát, a legfejlettebb országokba irányuló (úgynevezett dollárszerző) exportunknak pedig 16 százalékát adja a szarvasmarha-tenyésztés. Ha ezek a számok meginognak, akkor valóban országos probléma jelentkezik, nemcsak az ellátásban, de az ipar működtetéséhez szükséges importban is. A kormány világosan látja a probléma jelentőségét és megkülönböztetett figyelemmel igyekszik a gondokon segíteni. A szarvasmarha-tenyésztők a közelmúltban több módon tapasztalhatták ezt. A fel- vásárlási árakat 1970. január 1-én emelték. Hosszú ideig hetven százalékos, vissza nem térítendő állatni támogatást kaptak a nagyüzemek a szarvasmarhatenyésztést bővítő beruházásokhoz. A kisember pedig nyolcezer forintot kapott támogatásként, ha tehenet vásárolt. Sajnos azonban már legalább egy esztendeje nyilvánvaló, hogy ezek az intézkedések nem oldották meg a problémát. Minden állami és üzemi erőfeszítés ellenére az elmúlt hat esztendőben 40 ezerrel csökkent a tehénlétszám, ami ennek az üzemágnak a legérzékenyebb mutatója. Tej- és tejtermékfogyasztásunk egy főre számítva már eddig is 40 százalékkal, marhahúsfogyasztásunk 25 százalékkal alacsonyabb volt, mint a hozzánk hasonló fejlettségű országokban. Ma azonban már ezt az alacsony szintet is csak akkor tudjuk tartani, ha külföldről hozunk be vajat, sőt tejport. A marhahús-ellátásra nálunk különösebben nem érzékeny a piac, hiszen „sertéshúsevő nemzet” vagyunk, de az egész gazdaságunk működtetéséhez nélkülözhetetlen exportot már nem látjuk biztosítottnak. Miért jutottunk ebbe a helyzetbe? A legfőbb — de nem egyetlen — ok, hogy a szarvasmarha-tenyésztés még az elmúlt években végrehajtott korrekciókkal együtt sem jövedelmező, vagy nem eléggé jövedelmező. Az elmúlt esztendők pedig a figyelmet — az üzemek és a kisemberek figyelmét egyaránt — a gazdaságosság felé terelték. Jórészt ennek következtében a háztáji és kisegítő gazdaságokban tömegesen hagyták abba a szarvasmarha-tenyésztést. A nagyüzemekben fejlődött az üzemág, de nem annyira, hogy az említett állomány- csökkenést pótolni tudta volna. Egyébként is a nagyüzemi fejlesztés sokszor olyan felemás, tessék- lássék módon történt. Mivel a tehén inkább vitte, mint hozta a hasznot, nem törődtek vele igazán, így még annyi tejet sem adott, mint amennyire képes lett volna. A rét- és legelőterületek arra alkalmas részét a sokkal jövedelmezőbb gabonatermesztés szolgálatába állították. A szántóföldeken megtermett tápanyag mintegy negyed része egyszerűen elveszett, mert például a cukorrépafejet leszántották, a kukoricaszárat elégették, stb. Az állam kényszerből adminisztratív intézkedéseket is alkalmazott, például megtiltotta egy bizonyos létszámon felül a tehenek levágását, intervenciós úton próbálta felvásárolni a borjakat; de igazi eredményt így sem sikerült elérni. A helyzet romlása mostanáig már odáig fokozódott, hogy nemcsak a háztájiban, de a nagyüzemekben is sok helyen üresen ásítottak egyébként drága pénzen megépített istállók, férőhelyek, vagy baromfival „népesítették” be azokat és a vezetők azon gondolkodtak, hogyan lehetne minél több szarvasmarhától megszabadulni. Fordulatot kell elérnünk E helyzetnek a tovább- romlását a mi országunkban egyszerűen nem engedheti meg magának. Tehát „újra kellett gombolni a kabátot”, azaz módszeresen, a gyakorlati szakemberek véleményét megkérdezve és a tudomány eszközeit felhasználva feltárni a helyzetet, megkeresni a fékezés, majd a fordulat elérésének módját. Már a vizsgálatok kezdetén nyilvánvaló volt, hogy a probléma rendkívül szerteágazó, komplex^ Csak az intézkedések összehangolt sorozatától remélhetünk igazi eredményt. Annyira szerteágazó a probléma, hogy nem csupán a mező- gazdaságot, de az ipart is jelentősen érinti. A Minisztertanács ezért két ütemben tárgyalta meg a kérdést. Tavaly decemberben elvben és általában, most pedig konkréten és a gyakorlat vonatkozásában. A meghozott határozat és annak ismertetése, magyarázása egyaránt mutatja, hogy országos ügyről van szó. Sorozatunk következő részében a tennivalókat vizs gáljuk meg. Földeáki Béla A ssövettiesetaiapító Nemzeti park lesz Hortobágyon Tárgyalások, tanácskozások hosszú sora előzi meg, hogy a közeljövőben nemzeti parkká nyilváníthassák a Kortobágyot, amely állat- és növényvilágában, földrajzi adottságaival, a hozzá kapcsolódó népszokásokkal és hagyományokkal egyedülálló Európában. Hazánk első nemzeti parkja 46 000 hektár területű lesz. Képünkön: A szürke gulya^ 1949. augusztus 20-án, amikor az országgyűlés törvénybe iktatta népköztársaságunk első alkotmányát, Fülöpszálláson tizenegy parasztember — közülük többen 1945-ös párttagok — megalakította a Vörös Csillag Termelőszövetkezetet. Izsáczki István lett az első elnök. Felesége szintén alapító tagja a szövetkezetnek és ma is ott dolgozik. Egy szocialista brigádnak a vezetője. Hatodik éve tölti be a nőbizottsági titkári tisztséget. Ez a pártmegbízatása az 1945 óta párttag családanyának. A fülöpszállási vasúti megálló közelében, ahol Izsák és Soltszentimre felé ágazik el az országút, egy nádfedeles épületcsoport tűnik elő a gyümölcsfák közül. Itt van a Vörös Csillag Tsz baromfinevelő központja, Izsáczkiné munkahelye. Az asszony egészen fiatalon lépett a szövetkezetbe. Húszegynéhány éves volt, amikor aláírta a nyilatkozatot. Világéletében sokat dolgozott. Kenyérkereső munkája mellett négy lányt és egy fiút nevelt fel tisztességgel. IVeliéz érek — Sokan nem is tudják elképzelni, milyen nehéz volt a szövetkezet megalakulása utáni néhány esztendő. Egy gazdátlan, kis- haszonbérletbe kivett birtokon kezdtünk. Egyetlen pár lovunk volt nekünk is, mint annyi más, akkor alakult közösségnek. Azzal a fogattal dolgoztunk, fuvaroztunk. A mai nagy telie- sítményű gépekről álmodni sem mertünk. Most természetes, hogy kombájn aratja a gabonát, gép vágja le a szálas takarmányt, Hogy a boltban mindig van kenyér, de húsz évvel ez előtt az asszonyokra sokkal több munka hárult. Éjszakánként mostunk, vasaltunk, sütöttük otthon a kenyeret. Hajnalban már talpon voltunk, kint a szőlőben, vagy a férfiakkal versenyre kelve arattuk a bükkönyös rozsot. És sokat foglalkoztunk a jövőnkkel. Pártszervezetünkben tér vezgettük, miként dolgozhatnánk eredményesebben, gazdaságosabban, de abban az időben még számos feltétele hiányzott a jobb munkának. Néhányan itthagytak bennünket, de újak is léptek be helyettük. Itt dolgozik a telepen az egyik brigádtársam, Polgár Lajosné, akit a szövetkezet az 1950-es évek ele jén traktoros iskolára javasolt. Akkor még Kiss Rozáliának nevezték. A jánoshalmi szakiskolán megszerezte a képesítést és a szabadszállási traktoros női brigád tagjaként évekig vezette a G—35-ös erőgépeket. ; Munkasiker Nem említette a brigádvezető, de meggyőződhettünk róla, hogy az állattenyésztésben dolgozó asszonyok munkája ma sem könnyű. Az öreg juhhodá- lyokból aligha lesz igazán korszerű csibenevelp telep. Az itatás ugyan automatikus, az etetés azonban nem, Egy gondozónőnek műszakonként hat mázsa tápot kell az etetőtartályokoa vödrökben elhordania, és szétosztania. Aki délelőttös, az reggel hattól délután kettőig van szolgálatban. Aki a délutáni műszakba van beosztva, annak másnap reggel hat óráig tart az ügyelete a sok ezer csibe mellett. Ilyen feltételek ellenére a telepen nem ritkák a munkasikerek. A legutóbb elszállított 7100 pecsenyecsirke 55 nap alatt érte el az 1.53 kilogrammos átlagsúlyt, s az asszonyok egy kilogramm húsgyarapodáshoz 2,5 kg tápot etettek meg a baromfiállománnyal. Nyolcvanhárom asszony dolgozik ma a fülöpszállási Vörös Csillag Termelőszövetkezetben. közülük huszonnyolcán a baromfitelep szocialista brigádjában. Nekik egész éven át mindig van mit tenniük. Folyamatosan keresnek és teljesíthetik az alapszabályban előírt 150 munkanapot. A növénytermesztők számára a téli három, négy hónap kényszerpihenőt jelent. Legalább húsz asszony akkor is szeretne dolgozni. Közbenjár a nőbizottság — A nőbizottság —folytatja Izsáczkiné — jogosnak tartja az asszonyok kívánságát. Beszélgettünk már erről többször is a szövetkezet vezetőségével. De nem egyszerű a helyzet. Nájunk is szakosodott a gazdálkodás. Több olyan növényfajta termesztését abbahagytuk, amiket nem lehetett gépesíteni, vagy az adottságunk hiányzott hozzá, Megszűnt például a sok nőt foglalkoztató téli dohányelőkészítés és fűzés. Könnyebb volt a szövetkezeti tagoknak a munkahelyükre szállításához az autóbuszt megvásárolni, mint a téli hónapokra munkát találni. A nőbizottság és a tsz-vezetőség továbbra is keresi a megoldást. Huszonhárom év telt el a fülöpszállási Vörös Csillag Termelőszövetkezet megalapítása óta. A hajdani ötvenholdas közösség 5900 holdas gazdasággá fejlődött. A mai gondok, amelyek a fülöpszállási szövetkezeti parasztokat foglalkoztatják, nem azonosak a két évtizeddel ezelőttiekkel. de orvoslásukon együtt fáradozik ez a szorgalmas, tettrekész szövetkezeti közösség. K. A. Elég az ígéretekből Három évvel ezelőtt, 1969-ben kötött szerződést a KISZ bajai építő közössége a Vaskúti Vegyes- és Építő Ktsz-szel, 48 lakás építésére. A biztató határidő 1970. november 30-a volt. Az építéssel kapcsolatos anyaghiány és sok egyéb akadály már az első évben jelentkezett, s ez arra engedett következtetni, hogy a vállalt határidőre nem készülnek el a lakások. Közben a átadási idő módosítását kérte a ktsz 1971 közepére. De még az újabb időpont lejárta előtt közölte, hogy az árvíz és anyaghiány miatt csak 1971 végére készülnek el a lakások. A KISZ-fiatalok megunták az ismétlődő hitegetést, ezért maguk keresték fel az építőanyagot előállító vállalatokat — felajánlva segítségüket — hogy előbb befejezhessék a félbehagyott munkát. Az építés így is igen lassú volt. 1972 márciusában a ktsz-szel közös gyűlést hívtak össze a fiatalok. Az eredmény újabb határidőmódosítás. Most már félreérthetetlenül és „komolyan” ígérték, hogy 1972. július 31-ig megkezdik a műszaki átadást. Jelenleg az építkezés még messze van a befejezéstől, s az eddig tapasztalt „munkatempó” mellett az átadás az év végére sem várható. Ez a véleménye egyébként Pető Józsefnek, a bajai városi pártbizottság titkárának is. Az építtető KISZ-fiatalok eddig 38—48 ezer forintot fizettek be épülő lakásukra. 1971. szeptembere óta az OTP-nek törlesztik az esedékes részletet, s emellett fizetik a jelenlegi lakásuk 300—400 forintos lakbérét. Ugyancsak Baján a KISZ-lakótelep 350 lakását 9 év alatt építették fel a KISZ-fiatalok saját erőből. Nem sok egy kicsit, hogy a Vaskúti Vegyes- és Építő Ktsz szakemberei 48 lakást 3 év alatt sem tudnak befejezni? Mit mond a ktsz elnöke Halter Antal? — Ha a panaszosok oldaláról nézem, sajnos, igazat kell adnom, s ezúton kérem elnézésüket és még egy kis türelmüket. Az igazság kedvéért azonban szabad legyen elmondanom, hogy a lakások építésének elhúzódása nem a mi hanyagságunk, vagy nemtörődömségünk miatt történt. A lakások építésének még a kezdetén meghalt a főmérnökünk. ígéretet kaptunk más ktsz-től is, hogy a három lakótömbből egyet elkészítenek. Sajnos ez is csak ígéret maradt. így ránk hárult mind a 48 lakás építése, ami kissé meghaladta az erőnket. Üjabb akadály volt, hogy a tiszai árvíz miatt nem kaptunk kavicsot. Emiatt a lakásépítésen dolgozók fél napokat ültek. Később nem kaptunk áthidaló vasszerkezetet. Négy vagy öt esetben anyaghiány miatt levonultattuk embereinket az építkezésről. Más megyéből kaptunk volna anyagot, de az építtetők nem vállalták a többletköltséget. Előfordult, hogy téglánk nem volt. Mindez 1 évre visszavetett bennünket az építkezés befejezésével. Később a helyi tsz is építkezett és jó néhány szakmunkásunk itthagyott bennünket, mert ott magasabb bért fizettek. Nekünk a legkellemetlenebb az építkezés elhúzódása, mert idáig több, mint félmillió forint többletköltségünk van emiatt. Most már tényleg utolsó határidőnként ígérhetem, hogy október 1-re mindhárom lakótömbbe beköltözhetnek az építtetők. fz. F.
