Petőfi Népe, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-09 / 134. szám
im. Június 9, péntek 5. oldal A könyvhét kritikája Vér és liliom A régi korok kedvelői minden bizonnyal sok örömet találnak e filmben — bár a klasszikus drámák hívei talán kevésbé lesznek elragadtatva ... Azért van ez így, mert e korszak, melyet Walerian Borow- czyk, ismert lengyel rajzfilmrendező megelevenít alkotásában, voltaképpen Shakespeare és Marlowe kora; a Lear királytól Hamletig vagy Rómeó és Júliáig terjedő európai középkor. És e fénytelen századok furcsa világát leginkább az ő mesteri drámáikból ismerjük. A Vér és liliom forgatókönyve főképpen ezért marad alul a művében. Köztudott, hogy a páncélba öltözött lovagok kora egyfelől a szigorú önmegtartóztatás, a szűzies élet, a nemes, tiszta erények és a túlvilági boldogulásba vetett hit időszaka volt. De ugyanezek a századok okkal teremtették meg a vasból kovácsolt „erényövet”, hiszen a trubadúrok, vándor énekesek, kóbor lovagok a női ártatlanságot egy cseppet sem tisztelő hagyományai is ekkortájt születtek. E kettősség lesz mozgatójává a Vér és liliom klasszikus ízű tragédiájának is. A nemes erényű Blanche férje, a várúr és A csábító király és a tiszta erkölcsű várúrnő A megyei könyvbarát- bizottság több mint egy hónappal az idei könyvhét megnyitója előtt, április 25-én ülést tartott. Ezen az összejövetelen több mint húszán voltak jelen és megbeszélték, elhatározták, hogy az idén a megyében hol tartanak író—olvasó találkozót, melyik községbe, nagyközségbe ki megy a Magyar Írók Szövetsége tagjai közül. Meglehetősen patinás nevek is szerepeltek a plakáton, amely nem sokkal ezután elkészült és kikerült az utcákra, a könyvtárakba, iskolákba stb. Aztán jött a nagy puffanás: május 27-én, Kecskeméten, a könyvhét megyei megnyitóján alig-alig volt ötven ember. Mellesleg megjegyezve még a könyv- barátbizottság elnöke sem volt a hallgatóság között, de nem mutatkozott az egész könyvhét alatt egyetlen rendezvényen sem. Ez azonban a kisebbik baj volna. A bizottság — írjuk le kertelés nélkül — azon túl, hogy egy alkalommal összehívott jó néhány embert, semmit sem tett. Vagy csupán a szervezés a dolga? De ha csak az, akkor miért nem szervezett? Az egész könyvheti megmozdulást, tizenegy rendezvényt, a megyei könyvtár bonyolította le négy-öt emberrel és tetemes költséggel, persze. Miért baj ez? Azért, mert a közművelődés, a könyv ügye már régen nem kizárólag a könyvtárak magánügye. Legalábbis elvileg. Továbbá a könyvtáraknak tudvalévőén meglehetősen kevés a pénzük mégis ki kellett fizetniük a szereplési díjakat, összesen 6500 forintot, a szállodaköltségeket, az utazások költségeit nem beszélve arról, hogy a két könyvtári autó a hét folyamán úgyszólván éjjelnappal úton volt, két-há- rom íróval a saroglyábán. Ugyanakkor a megyei könyvtár munkatársaira hárult a feladat, hogy a lemondásokat valahogyan áthidalják. Mert volt lemondás is: több „fővárosi író” az utolsó pillanatban táviratozott, hogy nem tud lejönni a megyébe. Viszont a találkozóról már tudtak a helyszínen, várták az illetőt. Valakinek tehát mégis kellett mennie, hogy a csőd mégse legyen totális. Feltétlenül a megyei könyvtár dolgozóinak az érdeme, hogy végül is minden számításba vett városban, községben volt könyvheti rendezvény. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy anyagilag segítette a könyvheti rendezvényeket, hogy a TIT egy írót, a KISZ^ ^ megyei bizottsága egy írót. a Katona József Társaság egy írót, a Kecskeméti Városi Tanács pedig négy írót honorált, fizette a költségeit, az előadói díjat. A megyei könyvtár viszont huszonegyet fizetett, ugyanakkor á már említett szállodai költségeken, útiköltségeken túl a meghívók nyomdaköltsége is terheli. Lehet, hogy sikeres volt ez a könyvhét, ami a kereskedelmi oldalt, a könyvek iránti érdeklődést, a vásárlást illeti. A megyében azonban nem mondhatjuk ezt el a rendezvények látogatottsága, a személyes érdeklődés tekintetében. Mert végig vonult a közöny a városokon és a községeken. Mindenhol kizárólag a könyvtáros volt egyszemélyben felelős a sikerért. Mit tehetett egymagában valaki, mondjuk Kunszentmiklóson ? Nem sokat, de minden tőle telhetőt. Sajnos, az összkép szempontjából ez is kevés volt. Leírtuk azt a szót, hogy közöny. Nem véletlenül és nem azokra értve természetesen, akik ott voltak a találkozókon, délutáni és esti rendezvényeken. Azokra értettük ezt, akiknek kötelességük, általuk is hangoztatott hivatásuk a kulturális nevelés, a közművelődés ügye. Mert azokat nem láttuk a nem mindennapi eseményeken. Hol volt a magát értelmiséginek nevező sok ezer ember, hol voltak a pedagógusok, az orvosok, a tanácsi vezetők, dolgozók és általában azok a könyvbarátok, akiknek érdekében megalakult valamikor a megyei könyvbarátbizott- ság? Azt hiszem, éppen ott voltak ők is, ahol maga a bizottság: a közöny állóvizében. Gál Sándor 13 szocialista brigád működik a Finomposztó Vállalat bácsalmási üzemében. A nagyközségben indított szocialista munkaversenynek ők lettek az első helyezettjei. Rajtuk kívül legtöbb szocialista brigád az ÁFÉSZ-nél (11) és a Ruhaüzemben (7) dolgozik. A Bácsalmási Állami Gazdaság 22 egymással vetélkedő kollektívája közül az idén 11 nyerte el a szocialista címet. Két kiállítás Az iskolai év vége a számvetés, a „betakarítás” időszaka. Az oktatási intézmények kiállításokon, tornabemutatókon (sajnos, ritkán, elvétve), vetélkedőkön mutatják be, hogy mit tanultak a diákok a nehéz 10 hónap során, miben értek el jó eredményeket. A kecskeméti Zrínyi Ilona Általános Iskola pinceklubjában egyszerre két kiállítás is fogadja a látogatót. A nagyobbik teremben a T'sza folyóval is- í merkedhefek a látogatók. A tanulók összegyűj-1 tötték a Tiszára vonatkozó verseket, a két parton elhelyezkedő városok fotóit. Érdekes a Benkőváriné j Mészáros Mariann tanár- j nő irányításával dolgozó! batik szakkör bemutatkozása is. Érződik, hogy a tanár szeretettel és szakértelemmel foglalkozik a növendékekkel, akiknek szemmel láthatóan fejlődött a látáskultúrája, kompozíciós készsége. klasszikus mesterekkel való vetélkedésben — kevésbé költői és a történet kevésbé eredeti —, de ez a viszonylagos hátrány a film előnyére válik. Mert az a nyelvezet, amit a szereplők használnak, a környezet, az öltözékek és nem utolsósorban az eredeti, XIII. századi muzsika hitelének eredményeképpen a moziban töltött másfél órára valóban térben és időben távol, eg5r későközépkori francia kastélyban érezhetjük magunkat. Borowczyk e korszak közkeletű morális, erkölcsi ellentmondását igyekszik szemléletesen megjeleníteni kissé nehézkes gondolkodású mostohafia az egyházi világnézet konok hívei — s velük szemben a „szabad erkölcsű” király és apród ja, a csapodár Bartalo- meo eme másik, sem istent, sem erényt nem tisztelő, mohó világi hatalmasságok képviseletében jelennek meg az ódon kastély termeiben. Drámájuk — a lengyel Ligia Branise és a kitűnő francia színész, Michel Simon főszereplésével — így a valóságos és hiteles környezetben „tudósításként” hat a francia nemesség későközépkori világából. Pavlovits Miklós A népművészet bölcsőjénél A Magyar Rádió ifjúsági osztálya az elmúlt év őszén pályázatot hirdetett olyan énekes, népi gyermekjátékok, dalok és mondókák gyűjtésére, melyek nyomtatásban még nem jelentek meg. A Rádióban 1972. április 4-én Dömötör Tekla tanár, a néprajztudományok doktora, értékelte a pályázatot. Elmondotta, hogy kb. 170 pályázó küldte be gyűjteményét. Ä pályázók nagy része megértette, mit kért tőlük a Rádió, s a beküldött anyag jó része hiteles, szép népköltészeti alkotás. A beküldött anyag az egész magyar nyelvterületet képviseli, a határon túli szlovákiai magyar falvak költészetét is éppúgy, mint a magyarországi német és horvát népköltészet — hangzott az értékelésben. Három Bács-Kiskun megyei pedagógus ért el szép eredményt a pályázaton. Fehér Zoltán bátyai tanár a Művelődésügyi Minisztérium nemzetiségi osztályának különdíját kapta. Harmath Lajosné hajósi tanítónő az áttelepített felvidéki lakosok gyermekjáték és mondókaanya- gának összegyűjtéséért második díjat kapott. Csé- pány Veronika ágasegyházi pedagógus, pedig dicséretben részesült jó munkájáért. Mindhárom községet: Ágasegyházát, Bátyát és Hajóst június 8-án és 9-én felkeresik a Magyar Rádió munkatársai, hogy a gyűjtött énekes játékokat, gyermekdalokat, mondókákat, kiszámolókat a helyszínen magnetofonszalagra vegyék. A Rádió az ősszel a tv- ből jól ismert és népszerű Röpülj páva műsorhoz hasonló sorozatadást tervez a pályázati anyagból. Akkor hallhatjuk majd a Bács- Kiskun megyei műsort is az említett három helyszínről. ín. Alfréd Flessburger, akit legnagyobb meglepetésére Jugoszláviába érkezésük másnapján felesége nagyanyja, mint régi, kedves ismerősét mutatott be, egyre nyugtalanabb érzéseket kavart Szász Dánielben. Az újságíró úgy vélte — különösen az éjszakai találkozásuk óta —, valami titok lappang a Dédi és a nyugatnémet gyógyszerész között. Sok képtelennek tűnő lehetőség is felbukkant gondolataiban. De aztán any- nyira belemélyedt a Kaszinó ügy változataiba, hogy azt sem vette észre, felesége mily sokat tartózkodik Flessburger társaságában. Szász Dániel a teraszon levő asztalon elrendezte az iratokat és a magnókészüléket, és elhatározta, most már csak az anyagra koncentrál. Kényelembe helyezte magát és dolgozni kezdett. A magnótekercseket időrendi sorrendbe rakta, elővette a legöregebb felvételt és bekapcsolta a készüléket. — ISedves Dákay professzor úr! Kérem, foglaljon helyet. Nagyon régi eseményről és egy feledésbe ment személyről szeretnék érdeklődni. Tudtommal Selmecbányán ön együtt végzett Balátai Jenővel. Itt van a fényképe. Felismeri?... Középmagas... Igen?... Barna hajú, barna szemű, székely fiú volt... Érdekes a szeme állása. Az orrnyergétől nem felfelé, hanem csa- pottan lefelé hajló szemív... A száj ugyancsak lefelé hajlik és ettől van a feszült érdeklődésre, állandó koncentráltságot tükröző kifejezése... A homlok túlságosan nagy, széles... Ez Balátai Jenő, az erdélyi favágó gyermeke. Vajon a külső benyomások rávezetnek a belső kép felismerésére? Emlékszik ön erre a diákra? — Ezer ember közül is rögtön felismerném, emlékeimből soha nem tudom kitörölni. Az egyik szünidőről visszajőve, dolgozatot hozott magával. Az öreg Szádetzkynek mutatta meg. Én a laboratóriumban az öreg kőzet mintáit preparáltam. — Mi ez? — dugta az öreg professzor Balátai elé hegyes kecskeszakállát. — Gyergyóremete határát, szülőföldemet kutattam — kezdte Balátai. — A községgel párhuzamosan en- tiklinálisok megfúrását szeretném javasolni és a Kereszthegy környékének ércre történő feltárását. Az érc jelenléte kétségtelen — mondta Jenő büszkén és kihúzta magát. — Aranyat, ezüstöt sejtek ott, profesz- szor úr! — Eh, már maga is? — kiabálta Szádetzky. — Nem az arany tesz naggyá egy országot, hanem az ipar. Az iparhoz pedig tömegfém kell — és otthagyta mérgesen növendékét. — A professzornak azért kedvére lehetett, hogy növendéke nem szerelmi kalanddal, hanem aranylelőhellyel érkezik vissza nyári szabadságáról. — Ö, ő, persze. Az öreg jól tudta, nálunk csak értéktelen, kibányászásra alkalmatlan arany található. Boldog volt viszont, hogy talált egy „megszállottat”... Valamikor tudniillik ő is kutatott. Azt hiszem, Erdélyben talált is gyenge minőségű bauxitot. Nos, ezt a tanulmányát átadta ő Balátainak. Emlékszem, sokszor láttam őket a park öreg fái között karonfogva sétálni... — Kedves professzor úr, tudja ön, hogyan halt meg Balátai ? — Igen. Az újságokban olvastam, hogv öngyilkos lett. A háború előtt én külföldre emigráltam, mert szöknöm kellett a fasizmus elöl... 1946-ban jöttem haza. Persze ismerem azért a harmincas évek esemó* nyeit. Tudom, hogy Balátait, a tehetséges kutatót, anyagilag teljesen tönkretették ... Szász kikapcsolta a készüléket. Ez tehát a legrégibb emléke, s Dákay az egyik régi szemtanú. Van-e itt valami tisztázni való? Talán csak az, miért kezdett kutatni Balátai?... Meg akart gazdagodni? Dicsőséget akart szerezni? ... Szász fellapozta a Bányászati és Kohászati Lapok 1938-as évfolyamának 104. számát: „Balátai Jenő a kutató élő megtestesítője volt, állandóan űzte, hajtotta a vágy a hegyek közé. A bauxit-előfordulásokat nemcsak a véletlen, hanem az irodalom és a térképek tüzetes tanulmányozása alapján ismerte fel. Fáradságot nem kímélve, vízmosások és hegyoldalak, sűrű bokros részek között tört utat magának, és olyan területeken kutatott, ahol bányamérnökök és geológusok már jártak, mégis övé lett a bauxit felfedezésének dicsősége...” Szász bekapcsolta a magnót, a készülékből ismét a saját hangja szólalt meg: — Professzor úr a negyvenes évek végén lett a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója? — Igen. 1848-ban neveztek ki. — Egy év múlva találkozott Balátai Jenő lányával? — Tél volt. A Körúton sétáltam, hazafelé igyekeztem. Undorító idő volt, havas eső esett. Az unokáimnak akartam karácsonyi ajándékot venni és az egyik kirakathoz léptem. A nő, aki ott állt mellettem, alig lehetett több tizennyolc évesnél, és mint később kiderült, csak tizenötéves volt... Teljesen rossz, kopott, szürke felöltőt viselt, lábán széttaposott, barna, sportos cipő... Kendő, kalap sem volt rajta. A hó rövid, barna hajára esett. Kérem, ön az előbb Balátai Jenő fiatalkori képét mutatta nekem ... A lánya megdöbbentően hasonlított hozzá. A szeme, arcának vonalai.. . Hangsúlyozom, teljesen véletlen eset volt... — Mit néz a kisasszony annyira elmerülten? — kérdeztem, s azt válaszolta: — Hagyjon békén, öregúr!... (Folytatjuk)
