Petőfi Népe, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-16 / 140. szám
' i oldal MTS. Június 18, péntek Bűnszövetkezet Bócsán //. Herman bácsi, a szervező A mágnást játszó kisiparosok manipulációja, s a tsz-vezetők azzal összefüggő magatartása csupán egyetlen mozzanata a népi ellenőrzés vizsgálatának. Pontosan 45 oldalon elemzi a jegyzőkönyv további része a tsz lakatos részlegénél dolgozók irreálisan magas keresetét, annak okát, s azon belül is Frankel Herman Budapest, VII. kerület, Landler Jenő utca 9. szám alatti lakos, nyugdíjas lakatos zűrzavaros, de az illetőnek annál jövedelmezőbb ügyleteit. A lakatosrészleg 1970. november 1-én jött létre, amikor Imre László tsz- elnök 12 csongrádi lakossal munkaszerződést kötött azzal a céllal, hogy a brigád a tsz melléküzem- ági tevékenységét segítve elvégezzen külső szerelési munkákat. De ebben az esetben is, éppen úgy, mint szinte mindig, a oa- pír hamis. A brigád ugyanis már januárban és 1969. évben is működött, mégpedig nem 12 fővel, hanem 23-inal. A többi adat igaz. Nevezetesen az, hogy például öt hónap alatt a brigádtagok 70—80 ezer forintot kerestek. Ennek a brigádnak az irányítására alkalmazta a tsz Frankel Hermant, aki az első hat hónapban közel 94 ezer forintot vágott zsebre a „szervezésért”. — 426 ezer forintot. Utalványozta: Aszalai János főkönyvelő. Márciusban ugyanez történik 329 ezer forinttal, azzal a különbözette!, hogy itt 44 ezer forint átvételét Frankel Herman „igazolja”. De senki nem kérdezi tőle akkor, sem azóta, hogy hová tette a pénzt. Százezer forintos tételeket mutatott ki az ellenőrzés, mint olyanokat, amelyeket valakit átvett, de aláírást nem találnak a pénztárbizonylaton. Néha bizonyítható, hogy utalványozta Aszalai János főkönyvelő, de később ez is eltűnik és a vizsgálati anyag csak ennyit tud rögzíteni: nem utalványozta senki, a pénz átvételét aláírással nem igazolta senki. Vida Ferencné, a tsz akkori pénztárosa kijelentette a népi ellenőröknek. hogy 1970. júniustól októberig — meghatározott részletezésben — összesen 533 ezer 489 forintot adott át Herman bácsinak, aki készített is átvételi elismervényt. Nézzük azonban Herman bácsinak, a lakatosüzem irányítójának jövedelmét, üzelmeit, visszaéléseit, amelyeket a tsz vezetőinek segítségével, tudomásával és közbenjárására követett el. Az ügylet itt is hamisítással kezdődik. A nyugdíjas lakatost papír szerint 1969. június 1-től alkalmazta a tsz, de gyakorlatilag már májusban számfejtettek neki bért. Igen jól beválhatott ez a „munkaerő”, hiszen májusban még csak 666,— forintot kapott, októberben pedig már 36 ezer 754 forint veit a „fizetése”. Hogyan csinálták ezt? Frankel Herman előlegeket vett fel, mégpedig Aszalai János főkönyvelő utalványozására. Nem is keveset: 1969. június 6-tól december 23-ig 19 tételben összesen 60 ezer 515 forintot. Ezeket a tételeket aztán — erről Aszalai gondoskodott — megfelelő átkönyvelésekkel, leírásokkal eltüntették, tehát nem kellett visszafizetnie Herman bácsinak. A gyakorlat jól bevált, és így a nyugdíjas szervező nagyon is belejött az előlegkérésbe. A kővetkező fél év alatt — 1970 első hat hónapjában — az előbbi 60 ezer már 117 ezerre emelkedett, ennyivel nem számolt el Frankel. Később, amikor a népi ellenőrök vizsgálták az ügyleteket, a szervező kezdte visszafizetni az összeget, de a vizsgálat lezárásakor is még mindig több, mint 57 ezer forint „adóssága” van. man egyébként nyugdíjas lakatos, aki magát mérnöknek adta ki, s akinek ezt el is hitték, 1969-ben havonta és átlagosan 10 ezer 673 forintot keresett, beleszámítva az 1223 forint nyugdíjat is. A következő évben, amikor már kötelező prémiumot, útiköltség-átalányt is kapott, ez az összeg ugyancsak havonta és átlagosan 20 ezer 922 forintra emelkedett. Vandálok Az ellenőrök több hetes munka után találták csak meg a részlegre vonatkozó dokumentációkat, s azokat a lehetőségekhez képest rendezték. Így aztán kiderült a következő. Ha betartják a munka- szerződést, akkor a kifizethető munkabér összege 528 ezer forint léte volna. De a pénztárból a lakatos részleg munkabérére kifizettek és felvettek egymillió 145 ezer forintot. Ha ebből levonjuk az 528 ezret, akkor kiderül, hogy 617 ezer forinttal károsult a termelőszövetkezet tagsága. Akkor csinálta ezt az elnök és a főkönyvelő, amikor a közös gazdaság 751 ezer forint veszteséggel zárta az évet. Kell-e ennél súlyosabb bizonyíték arra, hogy sem az elnököt. sem a régi, majd az új főkönyvelőt nem érdekelte a Petőfi Tsz, annak tagsága. Futottak a pénzük után, s ehhez a „futáshoz” jó társakat is találtak. Többek között Frankel Herman személyében. Mielőtt a szervező Herman bácsi ügyleteibe kezdenénk, néhány adatot annak bizonyítására — ha szükség van még a bizonyításra —, hogy a termelőszövetkezet vezetői tíz- és százezreket fizettek ki minden aláírás, bizonylatolás nélkül, s az sem érdekelte őket, hogy megdolgoztak-e ezért a pénzért azok, akiknek adták. Például 1970. januárjában 46 ezer forint munkabért számfejtenek a lakatosrészlegnek, de a külön aláírások csupán 40 ezer forint átvételét bizonyítják. Viszont az eredeti 46 ezer forintot egy 148 ezer forintról szóló bérjegyzéken számfejtik újra és ennek alapján 1970. február 27-én a pénztárból felvesz valaki — a pénz átvételét senki sem igazolta aláírásával Vessünk egy futólagos pillantást arra a közös vállalkozásra, amelynek igazgatója Aszalai János lett, s ahol mellékállásban Frankel Herman is „dolgozott”. Sajnos, azt kell mondanunk, hogy természetesen az eddigiek során is csak a manipulációk fő vonulatát ismertettük, elhagyva a 10—20—30 ezer forintos kis tételeket. Mert ilyen is van bőségesen a vizsgálati anyagban. A közös vállalkozás azonban más, itt százezrekről volt szó. Gál Sándor (A befejező része vasárnap következik: A haszon aranykulcsa.) Vandalizmusnak a vad rombolást, céltalan pusztítást nevezik. A vandálok — germán törzsek — nevét bélyegezte meg ezzel örökre a szóhagyomány —, akik különösen Róma műkincseinek értelmetlen tönkretételében élték ki dühüket. Ügy az 5. században szenvedett tőlük minden sziget és partvidék a Földközi-tenger nyugati részében. Észak-Afrikában egy vandál birodalmat is alapítottak. Mígnem aztán a 6. század első felében Belizár, Justinianus vezére végképp elnadrágolta őket Hogy egyszer s mindenkorra lecsillapodjanak, a vandál asszonyoknak római férjeket adtak, a vandál fiúká- kat pedig a császári lovasságba sorozták. Ki tudja, hová „enyésztek” azóta? Olvastam egy tudósról, aki szentül hitte, hogy a Kanári-szigetek kihalt őslakói, a guanchók, a vandálok ivadékai voltak. Eszerint duplán oda a vandálok irmagja is? No azért irmagjuk még van. Bőven. Nemcsak ebben a puskaporos világban, hanem itt köztünk is élnek vandálok. Akik például környezetünket rombolják, csúfítják, pusztítják oktalanul. Akiknek vetíthetik tucatszám a filmeket, tarthatják hónapszámra a megdöbbentő tényeket közlő előadásokat a fák. virágok, a növényzet —. a természeti környezet már-már tragikus romlásának végzetessé válható következményeiről. Mintha a falnak beszélnének. A Kanári-szigeteken kihalni vélt vandálivadékok honi képviselői esztelenül, lelketlenül belesegítenek a természetirtásba. Akik rendszerint — elnézést a triviális fogalmazásért — a markukba röhögnek, amikor a városukat igazán szeretők, a természet védelméért a vandálok szemében „rögeszmé- sen” küszködök — a sajtóban, rádióban, tv-ben, népfrontban, tanácsban, s minden lehető fórumon — hallatják szavukat, kiállnak, javasolnak, bírálnak. Mint sunyi kibicek „élvezik”, ha illetékesektől például az újságban kérik számon, miért nem fásítana, gyorsabban, miért nem takaríttatják el a város utcáit, tereit rondító szemetet, miért nincs több villany, park, miért éktelenkednek gödrök az utakon — és így tovább. „No megint beolvastak nekik” — dőzsölik a markukat. aztán... Aztán, mikor magukra — vagy vandál társaságukra — maradnak, „nagybátran” tördelik ki az útjukba eső Kánikula Kunfehértón $ a Ebben az időszakban — 1970 közepén — az akkor 64 éves nyugdíjas szervező igen alaposan bedolgozta magát a bócsai Petőfi Tsz vezetőinek a kegyeibe. így aztán például tagja volt a tsz-nek, bár Budapesten lakott. Főállásban volt a tsz-nél, mellékállásban a már említett hangzatos nevű közös vállalkozásnál Kecskeméten (itt volt a vállalkozás székhelye), állítólag dolgozott az épület- elemgyámál a fővárosban a lakatosbrigáddal és irányít a soltvadkerti építő ktsz megbízásából a fővárosban. Frankéi Iier(Pásztor Zoltán felvétele) facsemetéket (verik le at huszadszor felszerelt villanylámpát stb.) ... — Mint például a Műkertvárosban, ahol március végén ültetett ki 900 gömbakácot a tanács költségvetési üz + e, de egy fél hónap se kellett, s a vandálok már 85-öt kicsavartak belőlük. S mennyi pázsitot, cserjét, virágot, bokrot tipornak szét a vandál paták! Egyáltalán észreveszik még az ilyenek a természetet? Hogy kellemes illatok, színek, gyógyító — mert friss — szellők zaklatott idegeinket nyugtató látvány forrásai a virágok, levelek? Vagy olyan érzéketlenek, ridegek, szürkék már belül, mint a beton? Amit azért „tisztelnek” talán, mert az keményen „visszarúgná”, ha fut- ballnak néznék, mint a gyenge palántákat, melyeket ormótlan lábukkal kioltanak ... De érzéketlenség bői — bármennyire is kikérnék maguknak, hogy egy szőnyegen árulnának a vandálokkal — őket támogatják, akik mondjuk Kecskemét új városnegyedeiben a parkok, gyermekjátszóterek pázsitján mossák, olajozzák, tartják karban gépkocsijukat. (Figyeljük csak, hány rendszámot jegyzett fel Darida József részlegvezető, aki egyik cikkünkre válaszolt levelében)... Mert számukra is falra- hányt borsó valamennyi betű, amelyet az újságban kinyomatunk, a fásításra, parkosításra évről évre kiadott tetemes összegekről. Tudat alatt talán az él bennük, hogy elvégre az autóval hipp-hopp! — akkor teremnek ott a természet legkiesebb közepén, amikor idejük, s benzinköltségük engedi. De még jóval többen vannak a gyalogosok, akiktől gondatlanságukkal, bárhogy szépítsük is, végeredményben a jó levegőt veszik el, illetve csökkentik. S ha jól meggondoljuk, azért az autósok — a füvet, bokrot tip- rók éppúgy, mint a természetet kímélők — életük jóval nagyobb részét töltik szintén kövek, beton közt, lármában. bűzben. A vandálok — önpusztítók is. —th. —n. J. K. Galbraith: As új ipari állam A szerző világhírű közgazdász, a Harward Egyetem tanára. Ebben az új művében a mai amerikai társadalom legfőbb gazdasági alapját, a nagyipart elemzi, annak minden fontosabb előzményével, történeti és gazdasági — sőt: társadalmi-szociológiai — jellemzőivel együtt. Galbraith megállapítja, hogy az utóbbi 60—70 évben rendkívüli változáson ment át az USA iparának szerkezete. Elég itt talán csak arra az egy tényre utalni, hogy a híres Ford Motor Company alakulása évében (1903) csupán 125 embert foglalkoztatott, s ma jóval többet, mint háromszázezret! S a szerző e könyve tartalmazza mindazokat a legfontosabb tudnivalókat az amerikai részvénytársaságokról, amelyek nélkül nem érthetjük meg igazán például az amerikai külpolitikát. Elegendő lenne csak a hadászati költségvetés csillagászati számait említeni annak bizonyítására; hogy e hatalmas „jóléti” államban hogyan polarizálódik a pénz, a töke: hogyan duzzad az egyik oldalon, s hogyan növekszik a szegénység a másik oldalon. (Érdekes, hogy a nem kommunista, sőt nem is marxista szerző hányszor — és mekkora súllyal említi könyvében a szegénységet.) A könyv erényei közé sorolhatjuk még az alábbiakat: javasolja, hogy térjenek át a hadi versengésről az ipar békésebb versenyére; ellene van a fokozódó bürokráciának; leleplezi a fogyasztó—szerző manipulációt, az üres propagandát; ugyanígy a haszonszerzés fokozásából adódó társadalomellenes- séget; hangoztatja az esztétika elveinek háttérbe szorulását a praktikus gazdasági szempontok mellett. S csak helyeselni lehet a szerzőnek azt a törekvését, hogy példatárában szocialista (szovjet, lengyel, magyar, jugoszláv) tapasztalatokat, adatokat is szerepeltessen. (Marx Károlyt is említi több helyen, például azt írja róla, hogy „különleges, szinte természetfeletti előrelátó képességgel rendelkezett”.) Hogy a hatalmasra dxiz- zadt mammut részvénytársaságok mekkora gazdasági — néha politikai — hatalmat jelentenek, egy konkrét példa jól szemlélteti: a, tekintélyes General Motors évi bevétele 1965- ben éppen annyi volt, mint az USA-ban hárommillió farmé — összesen! A szerző tényekkel alátámasztott állítása szerint a műszaki, technikai, kereskedelmi (sőt: pszichológiai, .szociológiai, pedagógiai) értelmiség alapjában új vezető réteget alkot ma már. Ezt Galbraith technostruktúrának nevezi. Szerinte a jövőben sok változást jelenthet az ipar — s ezen keresztül az egész társadalom — életében. Úgy gondoljuk, nem indokolt a szerzőnek ez a mély optimizmusa. Ha már a bíráló megjegyzéseknél tartunk, érdemes egyet-kettőt még megemlíteni. Azt, hogy a szerző túlontúl lekicsinyU a szakszervezetek szerepét e megváltozott helyzetben. Túlságosan eltúlozza az értelmiség szerepét, s elmossa (vagy igyekszik elmosni) a határokat a szocializmus és az imperializmus között. Ezt nyilvánvaló jó szándékkal teszi, amikor hangoztatja, az érdekellentétek csökkenését. Egy másik egyoldalú túlzása az, amikor az imperialista államon belüli ipargazdálkodásban a tervezést túlhangsúlyozza, azt állítva, hogy a piac meghatározó szerepe háttérbe szorul éppen a tervezés előretörése által. Könyvében a szerző sürgeti a több szabad időt, de csakis akkor — ezt hangsúlyozza —, ha a dolgozók a felszabadult időt műveltségük gyarapítására fordítják. Jól tette a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, hogy kezünkbe adta ezt az el- gondolkoztatóan érdekes, hasznos könyvet, mellyel segít bennünket abban, hoay a minket körülvevő világit még jobban megismerjük^, V. M.
