Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-09 / 83. szám
1 Petőfi Sándor: Füstbement terv Egész úton — hazafelé — Azon gondolkodóm: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringató, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél-szebb gondolat, Míg állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt. S a kis szobába toppanék.. Röpült felém anyám ... S én csüngtem ajkán... szótlanul... Mint a gyümölcs a fán. Dunavecse, 1844. április 1844. április 7-töl 10-ig, húsvét ünnepén Petőfi Sándor, az ifjú segédszerkesztő szüleinél Duna- vecséri tartózkodott. Szűkösen éltek itt az öregek, mindössze egy szoba állt a család rendelkezésére. A fiú népszerű ember már, Vörösmarty páitfogolt- ja; támogatói elhatározták, hogy egy csokor versét kiadják és Vahot Imre szerkesztő úrnál szerződést írt alá a Regélőhöz. Ilyen jó hírekkel érkezik a neheztelő szülőkhöz, ennek az útnak, hangulatnak megörökítője a Füstbement terv. Az összeállításunk címéül választott verssort kevéssel a végső órák előtt írta az akkor már „A nagy kínok késeivel játszó” József Attila, aki 1905. április 11-én szippantott először a mi világunkból. 67 esztendeje. Születése napján — József Áron szappanfőző és Pőcze Borbála harmadik gyermeke salétromvirágokkal cifrázott ferencvárosi proletárlakásban töltötte élete első napjait, heteit, éveit — a költészetre és a forradalomra emlékezünk. Kifejező jelkép. Igazolása egy nagy életműnek — „Jut az én virágom dalos szabadoknak” — és szüntelen buzdítás, mérce az utódok számára. József Attila, Petőfi Sándor, Ady Endre és osztályos társaik életműve telve van a mának szolgáló tanúságokkal. Vállalnunk kell ezeket, tanításukat az életről, hazáról, emberségről, haladásról. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ünnepi pózba merevítsük alakjukat, márvánnyal, kővel emlékezzünk rájuk, noha ők nem kivételes alkalmak díszei. Jelen kell, hogy legyenek hétköznapjainkban ők, a szüntelenül önvizsgálatra késztetők, a feltétlenül őszinteségre buzdítok. Így válik alakjuk „ércnél maradandóbbá”, „hasznos akarattá” és így idézhetjük csak felelősséggel József Attila szavait: „Íme, hát megleltem hazámat.” A közelgő költészet napja alkalmából a Bács-Kis- kun megyében élő poéták műveiből válogattuk az irodalmi mellékletben olvasható verseket. Beney Zsuzsa siralói Volt olyan eset a magánéletben, amikor a fiatal kismama az alig megszületett és utána meghalt csöppségének a ruháit elrendezgette a szekrényben, mintha továbbra is szükség lenne a pólyára, pelenkákra, az apró rug- dalózókra. Esténként aztán elővette a holmikat, a lámpafény felé fordítva nézte őket. mintha egy alak árnyékát keresné, orrához emelve szagolgatta a hófehér anyagokat. A dolog hosszú távon kóros lehet, de ez a fájdalom képes legerősebben égetni az embert. Arany János is, aki az eltemetett kislánya, Juliska emlékezetére fogott tollat, négy sor után abbahagyta az írást. Indokként csak ennyit jegyzett meg a kéziraton: Nagyon fáj! Nem megy! Egy életben nagyon sokáig friss seb marad az egyetlen — történetesen 22 hónapos — fiú és nem sokkal utána a férj tragikus elvesztése, főleg akkor, ha az illető megelőzően sokgyermekes családban tudta csak elképzelni a sorsát De mindez maradhat együttérzésre késztető magánügy, s a fájdalmat esetleg enyhíti a megőrzött kis ruhadarabok elővétele, a naftalinszagú emlékezés. Más a helyzet, ha költőről van szó. akit jelen esetben Beney Zsuzsának hívnak, s aki 39 esztendőt ért meg. amíg „beválogatták” a Költők egymás közt című. 1969-ben megjelent gyűjteményes kötetbe. A rangos bemutatkozás után két évvel, most két könyvvel jelentkezett. Talán a nagy példakép, Weöres Sándor költői követéseként gyermekverseket írt, amelyeket a Móra adott ki Reich Károly stílusos rajzaival. Vagy talán ennek a Cérnahangra című kötetének rltmu- sos, játékos és lélektanilag igaz kis darabjait úgy vetette papírra, mintha a saját gyerekének akarta volna elmondani. Csupán az ilyen, finommá vékonyított fogalmak, mint a ..cérnagyökér, aranyércfonal, rózsaerek” jelenléte is megsejtet valamit a másik, Tűzföld című kötettel való hasonlóságból. Csakhogy ez a gyászos-fekete borítólapos könyv a hirtelen döbbenetről szóló és a fájdalomcsillapító versek gyűjteménye. Még akkor is. ha az égető élmény közelsége — ami Arany János kezéből is. kivette időnként a tollat — olykor laposabb megoldásokat szintén eredményez, mint a Hó verseinek 5. és 7. darabjában. S még akkor is, hogy ha állandóan meg kellett küzdeni azzal a tudattal, hogy — szörnyű! — lényegében hálás a téma, s a legszemélyesebb bánat épp úgy tud oldódni, ha több ezer példányban sokszorosított versekké formálódik. Ez a körülmény nem hagyta nyugodni A. Wajdát, a lengyel filmrendezőt sem, amikor a halott barátjáról forgatta a „Minden eladó”-t. Beney Zsuzsa mai sira- tókat ír. újra azonosul az eltemetettél, akit leheletfinom, légies képekben idéz meg, a képzelet és a valóság szívszorító ellentétekbe kövül. a fájdalom végletességét végletekkel, fokozásokkal érzékelteti, s a mondatok ennek megfelelően sokszor a barokkra jellemző stílusjegyekkel burjánzanak. A szelíd madonna és a karján ülő kisded képével tudja hatásosan ellenpontozni az auschwitzi haláltábor áldozatainak szörnyűségeit is. Szinte minden ide kapcsolható motívumot körüljár, felhasználja a görög mitológia és a Biblia hitvilágát, requiemet ír. Azt a fájdalmat fogalmazza minduntalan újra — emlékeztetőül —, amit legtisztábban így fejez ki: „Virágot lépő virágszál, (már gyermeked gyermeke vagy, / betemeti a föld pora lassan / örömeidet és a bánatodat. / Gyöngy kis Madonna, jő a Karácsony, ! szórjad szét ezüstös szirmaidat, / felhők puha bokrain futna utánad, / dajkáld el az én fiamat!” (Szépirodalmi Könyvkiadó. 1972.) Halász Fereno Gál Farkas: Az idő rajtom áf-szivárog Beomlott évek csordakút emlék csobban és bugyborékol mohos kövek közt nagy szemű békák vartyognak fel a kútból fekete zöld és sárga kék tücskök zúgnak s ezüst legyekkel borítja arcomat a nyár s befed fonnyadó levelekkel. Támaszkodom a csordakút fényes akácgerendájához útjaim benőtte a fű hogy jutok el a szivárványhoz? í’. . T'-í-VJ pj'üT:. Arcod dicsérem s átkozom miattad hétszer megtörettem már nem tudom mikor vagyok alázatos mikor kegyetlen. Nem hasonlítok senkihez virágaim betonvirágok ujjaimmal a csönd dobol az idő rajtam átszivárog. Buda Ferenc: Ne rejtőzz el Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámut. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizén a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak s öröm maikol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek! Goőr Imre: Fekefe szeretőm vagy Fekete szeretőm vagy, de hófehér a melled, ha fölvillan a hold előtt szerelem kútja mellett. Öntözlek sűrű könnyel, sóízű harmatokkal, te éhezőnek óriás hullámtól partravert hal. Fekete szeretőm vagy, mezőmön őszi mályva. Friss hajnalom, hús éjszakám megmérgező virága. Provaznik Géza: félve remegve te rohannál de tétova lépésed alatt is reccsen a palló mit magadnak építettél hogy baj ne legyen osonsz hogy össze ne dőljön míg átérsz a túloldalra az életeden Hatvani Dániel: Emelkedőn Csatakos, csellengő múltam ott füstölög a völgyben, ködfalta kukoricák és sikoltó jégverés mögöttem. Hol van a télbe vezető ui? Felülről kések zuhQgnak. Húsomba metszik, kegyetlenül, izzó jelét a holnapoknak. Raffai Sarolta: A rét nem enged Magához húz á rét Nem enged. Kamillafennsík a vadon. Buborék-sárga szemhatárul akár sorsommá fogadom. Mi mást tehetnék? Hiszen mindegy: a vonzás úgyis fogva tart, Ha hittem, hát a földnek hittem csalánverést vagy útkanyart, termékenységet, fáradtságot, megújulást is. Mint a rög oly látszat-mozdulatlanságban a folyton állandó fölött, beletörődve látszat-rendbe elnyúltam, fekszem egymagám. Kamillarét, fertőtlenített: már-már hiszem, hogy gaztalan. És el nem enged. Csupa fojtás. Napsárga buborék özön a szemhatár — tömény izzással kénpor ül szemöldökömön. Alattam nyüzsgés, nyughatatlan: kis, életképes bogarak. Ha elmozdulok, szertefútnak elhagynak így is. Hagyjanak. Varga Mihály: Roncsoljuk egyre Roncsoljuk egyre egymást s önmagunkat... Munkál bennünk a múlt szennye-átka, hogy egymás torkának esve buta dühünk legyőzze tépett nyugalmunk, sápadt józanságunk.. Pedig milyen egyszerű is lehetne minden! Ajtónkon már a nyár dörömböl fényes nevetéssel, s a tetők felett az ég is józanságra int. Lehetne egyszerű a perc, az óra, amilyen a ház előtt a fű, amint a Napra nézve zöldül. Lehetnénk derű, fény w,agunk is, ha vulkán-kínunkat végre megkötöznénk, hogy ne bántsa már nyugalmunk. Roncsoljuk egymást halmozva egyre kínra kínt, — feledve, hogy éveink (átlépve rajtunk) elszaladnak. Antal fi István: Apám emléke Kopott bekecsben járt, ha jött az ősz. És bakancsban taposta a sarat. Szótlan Vetett számot, ha úgy esett; a semmiből mi lett és mi maradt? Tenyérnyi ég, ha tán jutott neki, tenyérnyi égről egy tenyérnyi nap, guruló rézfillérek; gyermekek, és szakadékok, s ívelő hidak. Nem a szivárvány — csak hulló eső. Nem ragyogás — csak csillogó szemek Emléke fáj a szívben, — és ahol járok, ott jár, fuldokló táj felett. Hideg Antal: Festett leltár Halványzöld. Kuszán kavargó vonalak. Az eszmélés na.ancsszín foltjai. Mosolyod Nap-szilánkja. Tört mozdulatom, árnyék. Pillantásod téli-víz-zöld. Üvegcserepek. „Szállj költemény, szólj költemény" 1972. ÁPRILIS II: A KÖLTÉSZET NAPJA
