Petőfi Népe, 1971. december (26. évfolyam, 284-308. szám)
1971-12-12 / 294. szám
Az örökség Ott hátul, az életvidám páréval sűrűn benőtt holt udvar végében deszkából összeszögelt ólféle szomorkodott. Péter bizalmatlanul körülóvakodta a tákolmányt, a kezében szorongatott gereblye nyelével meg-megkopogtatta. „Nem ól ez, nyilván kamra” —, motyogta félhangosan. Az ajtón spárga lógott kilincs helyett, a spárga végét egy kiálló szögre akasztotta valaki, valamikor. „Talán még a Nagyi” — gondolta Péter, míg bizonytalanul benyomta az ajtót. A dühödt-keserves nyikorgásra összerezzent —, hogy lehet egy ilyen szánalmas tákolmánynak ekkora hangja — ösztönösen ránézett a gereblyét szorongató kezére, aztán elszántan belépett A deszkafalon köröskörül fűrészlapok, sarló, csavarkulcsok, meg mindenféle szerszámok lógtak rozsdaette kampókon. Amott a sarokban egy szüretelő dézsa, abroncsa rég lepattogott, fája megfeketedett, benne lopótök, hasán kettérepedt. Halott itt minden, gondolta Péter viszolyogva és nem nyúlt semmihez. Sietve csukta be maga után az ajtót. Átgázolt a csupa gaz udvaron, hogy elújságolja Zsónak felfedezését. A nyári konyha felé fülelt, s csak akkor vette észre a csendet. Ráfigyelt egy percig, s maga sem értette, miért dühíti a vidék mozdulatlansága, örökzajhoz szokott hallóidegei ingerült vibrálása tompa, mély zúeássá erősödött dobhártyáján. A meggypiros kocsi villámsújtott eperfa üszkös törzse mellett állt, Péter végigsimogatta tekintetével az autót ezt az egyetlen valamit, mely itt az életről árulkodott. — Nézd csak, gémeskutunk is van — hallotta váratlanul Zsó hangját a nyárikonyha ajtajából. — Jobb, ha nem kóstoljuk meg a vizet — mondta Péter és megkönnyebbülve nyugtázta magában, hogy füléből elmúlt a zúgás. — Ez mi? — Zsó horpadt oldalú edényt lógázott kezében. — Zsajtár. Abba fejték a tejet Pedig a Mama halála óta nem tartott a Nagyi tehenet. Amikor Apával utoljára jártak itt, az istállókban már akkor is tyúkok tanyáztak, a jászol volt az ülőkéjük, s alkonyaikor maguktól ültek el, hogy a pirros orrú hajnallal ők találkozzanak először. Mert a hajnalnak piros orra volt, a reggelnek szelídkék szeme és az este szikrázó gyémántokat rázott szakállából az égre. Mindezt a Nagyitól tanulta annak idején, s milyen jó volt elhinni ezeket a szép meséket! Hány éve is? Tizenöt, húsz? A varázslat régen elmúlt, emlék maradt belőlük, nosztalgia, és egy nagy csomó kacat, valóságos kincsesbánya. Otthon, a nagyvárosban az innen előkerülő utolsó faragott kanálért is jó pénzt adnak az emberek. Nagy divat mostanában a múltat, mint dísztárgyat falra akasztani. Igen, eladnak innen minden holmit, így beszélték meg Zsóval, amikor jött a távirat, hogy ők lettek az örökösök. — Mondd, Péter, mit fogunk mi csinálni itt egész nap? — Ne félj, nem lesz időd unatkozni! Sok időbe kerül, amíg kiválogatjuk, mit pakoljunk be a kocsiba. — Kiválogatni ? De hát a bútorokon kívül elviszünk mindent, nemde? Amit nem sikerül eladni, azt elajándékozzuk. Légy nyugodt, a srácok majd kezet csókolnak még nekem egy lyukas cserépedényért is! Apropó! Ha kiürítettük, mit kezdünk ezzel a kunyhóval? — Kimeszeljük. — Aztán? — Rápingáljuk, hogy „Szép-lak”. — És aztán? — Ide járunk víkendezni. — És tanulmányozni fogjuk a patkányok házaséletét! Ugye? Péter nem nevetett A csendet figyelte megint attól félt, kihallatszik belőle a minduntalan előbukkanó emlékek neszezése, a Péter nem szerette az ellágyulást. — Zsó, légy szíves hozd ki a kocsiból a magnót! Az új kazettát rakd bele. Addig én bemegyek a lakásba. Majd gyere utánam. A tornácról a konyha nyílt, a sarokban ott guggolt még a kemence, amit a padlásfeljáróból lehetett fűteni, de a kemence mellett zománcozott teatűzhely fehérlett Amint belépett, Péter torkának ugrott az áporodott, fojtó levegő, s az asztalról mintha egér indult volna el hirtelen a zajra. Zsó vonult be a szobába, friss levegőt hozott magával meg a kezében ordító magnetofont, amitől alig értették egymás szavát, de nem halkították el. Péter ceruzát, noteszt vett elő zsebéből, az első lapra felírta: „Leltár az örökségről”. Péter magára maradt és tanácstalanul pislogott, hol kezdje a rámolást. Már éppen a szekrényhez indult, amikor meglátta azt a vaspántos ládát ott az ablak alatt. A láda nem volt lezárva, Péter felnyitotta és a falnak támasztotta tetejét. Zsineggel átkötött irat-, meg levélcsomagokkal volt teli. Kíváncsian kibontott egy köteget és a legfelső levelet széthajtotta. Konok akarattal rendre, sorjába kényszerített betűk fáradt munkáskéz írásáról árulkodtak: „Kedves Fiam! Kívánom, hogy leveled a legjobb egészségben tandíjon. Ne csodálkozzál, hogy ilyen hamar válaszolok, nem kell megijedni, nincs itthon semmi baj a szokottakon kívül. Valamit meg kell neked vallanom édes fijam, amit még anyádnak se mondtam el és hidd el most is nehéz szívvel teszem. Dehát igazság az, hogy az Űr keze mindenütt utolér, híjába búvok az emberek, az évek múlásába. Édes gyermekem, én már látom, hogy a dolog a Terézkével komolyra fordult részedről és úgy gondoltam, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Azt kérdezted, miért ellenzem én a Terikét, hát megmondom neked, ővele semmi bajom nincsen, biztosan jó asszonyod lesz, ha elveszed. Hanem engem ez a Tériké régi nagy bűnömre emlékeztet, ártatlanul. Meséltem már fijam, hogy szöktem én meg a frontról 45-ben a Jóskával. Először csak úgy vaktába indultunk bele a nagyvilágba, három napig egyfolytába szaladtunk. A hideg esőt mégcsak. elviseltük, hanem az éhség az annál nehezebb volt. Három napig alig ettünk valamit, már csak a Jóskának volt egy darabka kenyere és az éhség állatot csinált belőlem, el akartam venni azt a kis kenyeret, pedig a Jóska volt jobban legyengülve. Harmadik napon éjjel egy erdőben csináltunk vackot magunknak és mielőtt elaludtunk volna kilestem, hogy a Jóska egy konzerves dobozba teszi a kenyeret, és amarébb egy fa töviben tíz körmivel gödröt ásva, eltemette. Mondom, fijam, az éhség csinált belőlem állatot, én megvártam míg a Jóska elalszik, aztán kikapartam és megettem a kenyerét. Reggel, mikor felébredek, látom ám, hogy a Jóska ott hasal annak a fának tövinél, arcoal a gödörbe bukva. Ha nem eszem meg a kenyerét, lehet, hagy nem is hal meg, de én megettem és hazajöttem, és tíz éve nyomja a telkemet ez az átkozott nagy bűnöm. Híjába élek én azóta is tisztességgel, az Űr nem feledkezett meg vétkemről, figyelmeztetőül éppen a Terézkével hozott össze Téged. Merthogy a Jóska, a földim, Terézke apja volt. Én nem állok az utadba fijam, ha ötét szereted, de azt ne kívánjad el ezekután, hogy majd egy fedél alatt éljek veletek. Remélem nem bántottalak meg levelemmel, az Űr legyen veled, édes fijam és a levélről ne szóljál soha senkinek. Apád.** Péter ideges ujjakkal nyúlt a boríték után, amiből a levelet kivette. Nem tévedett A címzett az ő apja volt. A borítékra bélyeget is ragasztottak, de nem volt lepecsételve. Tehát a Nagyi csak megírta, de el nem küldte Apának ezt a levelet! És Apa elvette feleségül Terézt és milyen sokáig élt egy fedél alatt Anyával — a Jósika gyerekével! Befogadta a családba, rábízta egyetlen fiát és nagyon-nagyon szerette Teréz gyerekét — a Jóska unokáját! S mindezt anélkül, hogy csak egyszeris elszólta volna magát! Micsoda akaraterő, önmegtartóztatás kellett ehhez, szegény Nagyi, hogy tudtál nekem hazudni, hogy el tudtad hitetni velem a piros orrú hajnalt, a kék szemű reggelt, meg mindent, ami szép és érdekes volt az életben! A másik szobában még mindig teljes hangerővel üvöltött a tranzisztoros magnetofon. Péter átrohant, ingerülten csapott a magnó gombjára, amitől hirtelen ijedt csend támadt. Zsó éppen egy szekrénypolcot vallatott, félbe maradt mozdulattal felkapta fejét: — Neked meg mi bajod? Péter ujjaiban ott vibrált még az indulat, de a feszültség már feloldódott. — Semmi. Csak meggondoltam magam. Menjünk, haza! — Nem baj. Hagyd a csudába az egészet. Nem viszünk el semmit. Gyerünk innen. Hallod?! Ne bámulj úgy rám! Gyere, mert itthagylak! — Legalább megmagyaráznád! Péter nem magyarázkodott Kezében a magnetofonnal máris kiviharzott az udvarra. Zsó nem értett semmit, a tehetetlenség visszafojtott dühével követte férőjét. Nem szólt, gondosan bezárta maga után a konyhaajtót, de még mindig nem akarta hinni ezt a hirtelen hangulatváltozást A tornác oszlopa mögül macska lesett felé, kötőzködve, dühödten nyervákolt, mintha csak káromkodna. Zsó szétnézett mit vághatna hozzá, de közben a kocsi felberregett az udvar túlsó végében és lassan elindult. Az asszony végre elhitte, hogy Péter komolyan beszélt, idegesen a kocsi Után iramodott, mert nem volt kedve egyedül maradni ebben az idegen, holt tanyában. Almás! Márta Klossy bén Szülei házában találkoztam először a fiatal bajai képzőművésszel. A köztiszteletben álló iparos ma is csendes, komótosan a határba igyekvő utcába lakik, a Kálvária közelében. A nagymama itt neveli a kis unokát, a húszegynéhány esztendeje Klossy Irént is körülvevő bútorok társaságában. A tanítóképző intézet fiatal docense megállt a kapuban és kezével mutatta. — Arra lakott Nagy István, sűrűn járt errefelé, s ritkán kerülte el a házunkat. Másoktól tudom: itt minőig jó szívvel, jó szóval várták. „A belső hűséget” egy életen keresztül kutató nagy magyar piktor amíg Baján élt legtöbbször itt mutatta meg először új képeit. Egyiket másikat mindjárt megvette Klossy Tihamér, aki megtakarított fillérjein tucatnyi Nagy István-képet vásárolt. Az új szerzemények felkerültek a házi galériának is használt „gyerekszoba” falára, Koszta, Derkovits, Aba-Novák, Rudnay, Szinyei-Merse, Bernáth Aurél alkotásai mellé. „Képek között nőttem fel, képek között élek. Izgatók és érdekesek a gyermekrajzok és a népművészet termékei, mert ezek a tehetségnek és a léleknek tanult technika és kultúra nélküli megnyilatkozásai. Csodálom a természet duzzadó erejét, a múltat is magában foglaló mát." — Ezek már a felnőtt ember, az alkotó művész, az egyéniségét, alkatát, hajlamait, ösztöneit, törekvéseit elemző tanár szavai. Abban a katalógusban olvashatók, amelyet ez év elején a művész szekszárdi kiállítására adott ki a Babits Mihály Művelődési Központ. Sipos Gyula József Attila-díjas költő mutatta be „az elvitathatatlan tehetségű és korunk mondanivalóját kifejezni akaró” Klossy Irént. Második önálló tárlatát, immár a szülővárosban Ranódy László Kossuth-díjas filmrendező nyitotta meg 1971 tavaszán. Mit mondanak a művész életkörülményeinek, indíttatásának érzékeltetésére összegereblyézett adatok? A múlt, az elődöket dicsérő értékek tiszteletét, kötődést a természethez, fákhoz, virágokhoz, a közeli kertek illatát hordozó szélhez, az errefelé már szélesen hömpölygő Dunához. Ezek a kapcsolatok inkább érzelmiek, szívbéliek. Klossy Irén tudja, hogy a világ változik és a történések lényege, a mozgás jellege csak az értelem, a „tudatos jövőbe látás” segítségével érthető. Mindenáron ismerni akarja a kor fejlődésirányát, a kortársművészetet, a mai ember mai gondolatait, örömeit és szorongásait vívódásait és győzelmeit (Téved, aki valamiféle karrierista alkalmazkodásra gondol, arra, hogy modem életérzések, stílusok erejével táplálva írja műveit a kor falára; aki epigonizmusra, divatos, „bevált” irányzatok szolgai követésére, nagy mesterek fényében való sütkérezésre hivatkozna.) Kiállításainak látogatói, művészetének ismerői előtt szinte bizonygatni sem kell. hogy ez a sokféle figyelő, művelt fogékony Klossy Irén mennyire őrzi sajátos egyéniségét, vigyáz hangjának eredetiségére és őszinteségére, a képekben kifejezett vallomások, tanúságtételek hitelére. Életvitele, olvasottsága, tájékozottsága — könyvespolcán leningrádl és párizsi, prágai és tokiói kiállítások katalógusát láttam — arra példa: lehet vidéken is a szellem magaslatain élni, el lehet kerülni a provincializmus szürkeségeit, gondolatszegénységét Kíváncsi arra, hogy mi történik ma a filmművészetben és miként tolmácsolják a XX. század emberének életét a költők. Mert számára a mérnökök, munkások gyáraival, robogó vonataival, vastraverzeivel, a homo saolens alkotásaival felsebzett és feldíszített táj is mindenekelőtt az emberi élet kerete és tanúja. Nem mondta, de gránitom, hogy ismerőseit, munkatársait, barátait aszerint ítéli meg, hogy. milyen környezetben élnek, milyen környezetet alakítottak ki maguk körül. Mert a cselekvő ember tudatossága, a dolgok elrendezésére irányuló törekvése meglátszik lakásán, bútorain, használati tárgyain: szinte determinálja érzéseit, hangulatait, életmódját. Mit látunk Faludi Gábor főiskolai tanár és Klossy Irén otthonában ? Rengeteg virágot, a Duna partján zsákmányolt löszbabákat, a természet játékos kedvének bizonyítékait, Marx, Engels, Aragon és Juhász Ferenc műveit, a Nagyvilágot és a Forrást, kavicsgyűjteményt és használható állapotban levő szövőszéket. Meg rengeteg rajzot, festményt. Fáradhatatlanul dolgozik termékeny csendjének magányában a fiatal művész, aki mindössze néhány esztendeje fejezte be tanulmányait a pécsi pedagógiai főiskolán. Rosszul mondom, nem végzett be semmit, hiszen ha más formában is; szüntelenül gyarapítja ismereteit. Tagja a vizuális neveléssel foglalkozó országos szakbizottságnak, remek tapasztalatokat szerez a havonta szervezett tanácskozásokon. Tisztelettel említi Éber Sándor és B. Mikii Ferenc, Kajári Gyula kollégák nevét. És — az egyik példaképhez. Nagy Istvánhoz hasonlóan — sokat utazik. Elmegy szünidőben a keszthelyi képzőművészeti táborba, meglátogatja hazánk hegyes vidékeit, heteket tölt vázlatfüzetével a kezében a kiskörei vízierőműépítkezésen. A cselekvő nyugtalanság a legszembetűnőbb tulajdonsága, ez ösztönzi újabb és újabb kísérletezésre, az anyag lehetőségeinek a kipuhatolására, sajátos formanyelv kiépítésére. Amikor műtermében jártam éppen markáns grafikákat készített. „Rendkívül érdekel a vonal” — válaszolta egyik kérdésemre. Tegyük hozzá, azért foglalkozik sokat formai kérdésekkel, hogy hatékonyan, erőteljesen, pontosan szólhasson magáról, korunkról. Heltai Nándor Klossy Irén; Kisköre 197L
