Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)
1971-11-07 / 264. szám
Szabó Zsuzsa műtermében A cím jelképes. Szabó Zsuzsa kecskeméti tanárnak nincs igazi műterme, nagy, világító ablaki el illetékkel, állványokkal. Tenyérnyi, ízlésesen berendezett lakását használja műhelyként, itt dolgozik termékeny csendben, itt formálja, építgeti gondolatait. Derűs ember, kiegyensúlyozott. A művészet nem menedékhely számára, elfordulás. elzárkózás valamitől, vagy tán pótlék. Az egyéniségéből áradó harmónia, az élet igenlésének a kifejeződése. A körülmények nem kényeztették. 1964-ben végzett Szegeden. a tanárképző főiskolán. Ám a vonalak, színek világa régibb szerelem. „Mindig is szerettem raj- zolgatni, igen, egészen kicsiny koromban . is” — mondja szinte maga magának, ahogyan az emlékezés vödreit leeregeti az ifjúság hogy sűrűn találkozunk alkotásaival. Dolgozik szorgalmasan, de pedagógusi hivatása erősen leköti. Több időt tölt az iskolában, mint amennyit „muszáj”. Gonddal készül az órákra. Ö a kecskeméti munkacsoport vezetője is. Bemutató tanításait dicsérik felettesei. Legnagyobb szenvedélye mégis a szakkör. Az Úttörőház megbízásából tanítja a gyerekeket a helyes tér- ábrázolásra, az önkifejezéshez szükséges technikai ismeretekre. Gimnazista diákok is ülnek a padokban a foglalkozásokon, mert nem akarnak elszakadni Zsuzsa nénitől. Neki újságolják el sikereiket: Katona Agn'es azt, hogy az országos tanulmányi versenyen első, Vida Ágnes, Murancsik Sándor, Szajki Károly második lett Ilyen eredményesen dolgozó úttörőszakkör, ha egy-kettő akad még a megyében. Hogyan éri el sikereit? kútjába, a gyermekkor mély vizeibe. Hallgatom. így biztatom, hogy beszéljen magáról. „Mohaupt Ferencné tanító néni kényeztetett el engem először, biztató szavait ma is őrzöm. Rajzsza- kos tanárom soha nem volt, nagyon sajnálom. A felsőben én rajzoltam a táblára, ami kellett. Felpuffadt önbizalmam azután a felvételi vizsgán pillanatok alatt lelohadt. Már-már összeroskadtam. Nem adtam fel. Beiratkoztam Goór Imre képzőművész szakkörébe ...” A pedagógus-szakszervezet által rendezett kiállításokon tűnt fel. Örömmel emlékezik vissza a kecskeméti Városi mozi előcsarnokában szervezett, Pálfy Gusztáv szobrásszal közös tárlatára. Batikolt technikával színezett, játékos és jól összeválogatott színekkel pompázó, ragyogó munkái osztatlan sikert arattak' A kéklő. barnálló nagy felületek látszólagos nyugtalansága talán örökös szellemi készenlétét, a múltból a jelen kapuján a jövőbe futó életet tükrözi, persze áttételekkel és inkább érzelmi, mint értelmi indíttatásokból. Rokonszenves művészegyéniség, bízunk benne, „A gyerekek világa külön világ. Nekem az a kötelességem, hogy az őben- nük levő értékeket, élményeket segítsék előhívni.” H. N. A pedagógus és a könyv A nevelői hivatásnak szimbóluma a könyv. A társadalom hosszú időn át természetesnek tartotta, hogy a pedagógusok a könyvpiac fő fogyasztói. Az utóbbi években azonban elszomorító híreket hallunk arról, hogy a tanárok, tanítók egyre kevesebbet olvasnak. Erről szól Laurenszky Ernő cikke, „Miért nem olvasnak a nevelők?” (Könyv és nevelés 1971/3.) — a címet így is fogalmazhatta volna: „Mi. lesz az írás ügyével?”. Válaszát abban lehetne summázni, hogy a pedagógusnak nincs ideje olvasásra, főleg a magyar szakosoknak nincs(!). Félelmetes és bátor helyzetrajz. Elénk vetíti azt a veszélyt, hegy a könyv Magyarországon elveszti ein- berformáló hatalmát. Bírálatként csak annyit mondhatunk róla, hogy egyetlen negatív tényezővel, az időhiánnyal foglalkozik. Igaz, az iskolai munka torlódása önmagában is elegendő magyarázat lenne. De ke-) reshetünk további magyarázatot is — könnyen talá- ! lünk. $ Közhelyek. A pedagógusnak el kell. tartania családját. Különórák, sertéshizlalás, csirkenevelés,. népművelési munka. Az első és az utolsó éppen úgy önművelést,- állandó tájékozódást kívánna, mint a tanítás, de mint túlórázás fáraszt, elvonja a kedvet, az energiát a könyvtől. A hivatás különleges jellege nagyon furcsa akadá-) lyokat is állít a szándék elé. A magam példáján ta-j pasztalom, hogy- maga a betű,' a tájékozódás igénye j is akadálya lehet az olvasásnak. Szomorú paradoxon, j A szakmai-nyelvészeti, pedagógiai, módszertani — fo-j lyóiratok például annyi időt vesznek el, hogy' az iroda- ! lomra alig marad■' valami, a filozófiára • gyakorlatilag ) semmi. Még a Kortárs, az Űj írás alaposabb áttanul-) mányozásához is csak külföldi tartózkodásom idején! !)> jutok. ' ) A szépirodalom természetesen nem elég ahhoz,hogy) korszerűen tájékozott szakembernek, tartsuk magun-) kát. De nélküle nincs műveltség és nincs hivatását jól) végző nevelő. Mert: ) 1. A rendszeresen olvasó diákok többsége főként! szépirodalmat olvas, s a tanárnak készen kell állnia, £ hogy a tanulók kérdéseire választ, útmutatást adjon./ (Az" osztályfőnöknek, igazgatónak akkor is, ha nem magyar szakos.) 2. A közvélemény ma is elsősorban a szépirodalom ismeretét értékeli olvasási kultúrának. 3. Az olvasás intim, érdek nélküli örömét többnyire) a szépirodalom adja. Érzelmi gazdagodást, művészi! élményt ettől várhatunk, nélküle az ember szakbar-í bárrá durvul. Laurenszky Ernőnek teljesen igaza van abban, hogy < az olvasás akadályai főként objektívek. Elfogadhatjuk! azt is, hogy a tanárt nyugodt, harmonikus légkör ve-) gye körül. Mert az energia elpocsékolása érdektelen feladatokra, az idegeskedés, a hivatáshoz nem tar-) tozó munkák nyomasztó hatása, a sok súrlódás többet! árt az önképzés ügyének, mint az időhiány. Fontos, hogy a tanítóknak, tanároknak jó példát; mutassanak a felettesei. Vagy legalább ne rosszat.) Mert akadnak, sajnos, olyan igazgatók, akik olvasni) szerető, szakmailag, irodalmilag tájékozott beosztot-) taikat nem szívelhetik — jaj, ne is említsük a búvár- ; kodókat, a folyóiratokban publikálókat, hiszen az eret- ; nekség gyanújába keveredhetnek... Vajon nem kívánunk lehetetlent? Elképzelhető-e,: hogy a tanárnak bő szabad ideje, nyugalma legyen — ; egy ilyen munkaigényes és idegesítő pályán ...? Meg- ) győződésem szerint: igen. Századunk jeles költőinek.) íróinak, irodalomtörténészeinek tekintélyes része kö- s zépiskolai tanár volt pályakezdése idején, s Babits) például a kezdő éveken túl is tanított. Ezek az em- ; berek a kor legcsiszoltabb, legolvasottabb irodalmárai voltak! ) A művelődés és a nevelés érdekéről van szó. < Dr. Bán Ervin ) IßODfiLOHI Látjátok-e a ködös végtelent, S a felkelő nap véres sugarát? Halljátok-e a forradalmi zajt, S a rabszolgák haragvó vad dalát? Halljátok-e- a zokogást, a jajt, Északról szállong vérpárázaton, E fülünkbe sírja zúgva, rémesen: — Forradalom! Ott északon, a ködök bús honán Tisztulni kezd a szürke látóhatár, Ott északon az éj nyugovóra tér, Es kél a várt hajnal sugara már. A fénye tiszta, makulátlan még, S úgy ragyog le az égboltozaton, Pirosra meg a vér festi, — a vér, Ott északon! Ott északon leszáll a Messiás S utána, átok, pusztulás nyomul, Ott északon leszáll inogni kezd a föld. A rög megindul, az ég elborul — S a gyűlölet rombol kegyetlenül, Nagy diadaltort ül most a gazon! Látjátok-é egy új világ dereng Ott északon! „Általánosan elterjedt nézet, hogy a huszadik században a szociális kérdés lesz az emberiség legfőbb ügye” — irta a századforduló után a társadalmi átalakulást sürgető nézeteknek is helyet adó Kecskemét című újság egyik szerkesztője. Közölték 1907. március 10-én az első orosz forradalmat köszöntő, nagy jelentőségét megérző költeményt is. Szerzője egyelőre — számunkra — ismeretlen. Mivel Hajnal József és Horváth Ambrus, a helyi szociáldemokrata párt tisztségviselői is a lap külső munkatársai közé tartoztak, feltehető, hogy egyikük irta ezt a verset. Ha a stiluskritika eszközeivel közelítjük meg ezt a szép és igen jellemző költeményt, inkább Hajnal József szerzőségére kell gondolnunk. Zelk Zoltán: Kinek mi jut István tegnapelőtt Rómába utazott, László tegnap Párizsból jött haza, Ferenc Bostonban keltezett képeslapját ma hozta meg a posta. Kinek mi jut, nem irigykedem én: kat-kat — mondják a tanulékony percek, utánozva a kerekek szavát, s én tenyeremmel, ahogyan szokás, letörlöm a tél fagyni készülő leheletét emlékem ablakáról: a töltéstől egy karnyújtásnyira ott áll most is a körhinta a réten, megül a hó a lovacskák farán, megül a teve két púpja között. Tersánszky J. Jenő: Cézár és a szerelem Ha naplót írnék róla, körülbelül így festene. Az első nap. Be kínos volt, be kínos! Hivatalból jövök haza aznap, mikor áthelyeztek. Még nem ismerem a kisvárosi utcát. Hát egy rácskapunál, egy borjúnyi szentbernáthegyi rohan a kapunak. Es ordít, vonít kínjában és dühében, hogy nem marhat le. Ezer szerencse, hogy a kapu zárva. így is, úgy ugrok félre, mint a lövésre az a nyúl, amelynek szülei nem voltak párducok Núbiában. Ez semmi volna. De az ablakban, ahol el kell haladnom, egy bájos leányfej, s egy idősebb hölgyé, nyilván az anyjáé. A rémülettől lépteim elvesztik a ritmusukat, s úgy megyek, mint mikor járni tanultam, Pont az ablak alatt pedig megbotlom. Be kínos! Ilyen gyáva fráter! De mit tegyek? Ez az idegek gyávasága, nem a lelkületé. Azazhogy hagyjuk ezt. Másnap. Amikor jövök, a kutyát — ezúttal messziről — kinn látom feküdni a járda szélén. De már nem vonulhatok visza, mert az ablakban ott van a bájos ismeretlen, anyjával, s röstellném. Kacagtatóan undorító, ami bennem végbemegy,. amikor közvetlen közelből, a kutya, ahogy meglát, fölkel és jön elém. Nem ellenséges ezúttal. EJgy látszik, csak a nadrágomat akarja megszagolni. De a nadrágomban a lábaim már reszketnek és szemeim előtt dőlnek ösz- sze az utca házai, mint egy berúgott bál, és az ég rogy alá és a föld hullám zik talpam, alatt, mint a *°nger. A kutya orra háromujjnyira a lábikrámtól. így haladnánk el édes kettesben az ablak, alatt. Rohanj neki! Iramodj! Míg beléd nem mar ez a fene vad! — sistergi minden idegem. Kivált, amikor a kutya, pont az ablak alatt, egyszerre elém kerül. Csak pacsit akar adni? Dehát nem fogadom el. Hallatlan büszke vagyok. A levegőbe tartom az orromat. De a kutya nem enged. Szökdösni kezd előttem. Két ízben a kabátomat végigsimítja mancsával, s lába bele is akad a kabátzsebembe. Az ablakból hallom a mamát: — Cézár! Nem jössz vissza mindjárt! — majd nekem címezve a szavakat: — Ne féljen, kérem, nem bánt, csak játszik. Cézárt Te engedetlen! Erre illenék, hogy visz- szanézzek. De ezt sem te- '•zeni* Nem mosolyogtak ugyan rajtam. De annál rosszabb. Mert sajnáltak. A veszélyen túl düh csap fel bennem, Na, ilyesmi nincs többé! Szerzek valahol egy fegyvert. És ha megint hozzám közeledik az a dög, egyszerűen lelövöm. Nonono! Néhány perc múlva már inkább azon töprenkedem, hogy kellene a másik utcán kerülni ezentúl, feltűnés nélkül, mivel negyedórányi út. Néhány nap múlva. Estefelé tartok haza. Messzebbről láttam már, hogy egy vézna fiú, egy csomaggal a hóna alatt, benyitott a ház kapuján. Nyilván nem tudott a kutyá ról. Mikor odaérek a ház elé, nagy jelenet. A kutya ráugrott a fiúra, úgy, hogy az szegény hanyatt esett az ijedtségtől, sőt el is ájult. A háziak éppen most rohannak ki a fiú ordítására. Az idősebb hölgy kétségbe i'an esve. Elrio- gatja a kutyát és fel- tápásztaná a fiút. Erre én segítek. XJg% viszem be a tornácra — karomban. Persze semmi baja. Egy pohár víz és már csak reszket éppen egy kissé. Én a háziakkal ismerkedem és csillapítom zavarukat. Fejtegetem felváltva a mamának és lányának a félelem természetrajzát. De nagyobb előszeretettel a lánynak. Valóságos hősnek érzem magam, annyi bizonyos. Már alig rezzenek össze amint az eb ott ólálkodik körülöttünk és szagolgat. Tizednapra. Ahogy jövök és látom a kutyát az utcán, dehogy átkozom már! „Drága, jó kis kutyuskám!” — így becézem magamban. Neki köszönhetem, hogy mindennapos vagyok a háznál, s az ifjabbik, bájos gazdája egy hét múlva hivatalosan a menyasszonyom. Ez lenne ennek a históriámnak rövid naplója. Ha másutt olvasnám, kevesebb hitelt adnék neki.
