Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)
1971-11-14 / 270. szám
Hatvani Daniéi: Hogy feloldódjam... Lombalagút, júniusban —, tépett árnyak felhőzik arcom, széthullanak kristályos nyárfák az ég szélvédő üvegén. Árokparton a vénasszony-idő ül. kuporgatja kis robbanásait. Cirógatnám a rétet, ám tenyerem fillér-pikkelyektől ragacsos. Tó hátán lépkedni volna jó, de tolulnak vicsorgó vízredők, bőröm mintázzák rákkal, medúzával —. hogy feloldódjam köznapi lucsokban. Majd megépül a sziksó-molekulák űrbe sóhajtó tüzes csipketornya, testem égzengés röntgenezi át. szememben gyökereznek jégvirágok. Antalfy István: Munkásszállás vasárnap délután A fehér falak most is fénylenek, az udvar virágai most is nyílnak, az ablakok is tárva-nyitva, s fehér csomagolópapírnak mintái a polcokon, idenéznek. Minden olyan, mint más, egyéb napon, de most vasárnap délután van, és im, e percekben azt találgatom: e szobák emeletes ágyain hétköznap éjszakáin megpihenve miről álmodnak hű lakói, belesóhajtva éji csendbe felriadó vágyaikat; s hová tűntek ők, hol vannak e délután csendjén, lakói e tanyának? Pihennek, otthoni dikón talán, vagy a szomszéddal, rokonokkal beszélik a világ, s maguk sorát.. 1 Elmentek mind __hogy néhány óra múlva a rángató vonatra üljenek, s a most üres, magányos kis szobák csendje, érkezésükkor dalba kezd. Rudnai Gábor: Költőinvázió Ki hányaveti, ki meg elegáns, mindegyiknek más és más a póza, kit ismerőse, kit meg az apósa protezsál, s ha nem, hát azt mondja, hogy proletár — felvakart sebek a káderlapon — kedvenc szavuk a Forradalom, de mit jelent nekik e fogalom? Együtt került a zagyva agyba Maó és Dózsa. Ha téma nincs, jó lesz a lexikon, ha papír nincs, jó lesz a péklapát — hiába masíroznak balra át, a fenegyerek is csak epigon, a fontoskodó is csak dilettáns. Művészet és harmónia ■ Az emberek túlnyomó többsége ma már elhiszi, hogy a világ, a természet nem olyan, mint ahogy harminc, vagy ötven évvel ezelőtt az iskolában tanultuk. Elhisszük, hogy a természetben nemcsak harmónia van, hanem diszharmónia, nemcsak logikus törvény- szerűségek, hanem a logikának ellentmondó részletek, nemcsak változatlanság, állandóság, hanem szüntelen változás és az állandóság hiánya — egyszerre. Igen, Somoskői Lajos: Kései sirató (RADNÓTI MIKLÓS EMLÉKÉRE) Enyém még a jóízű létezés az élet, mint frissen sült kenyér leszelt karéja, vígságba rejtem gondom, bosszúságom, csak bánatom felét köpöm ki néha. Zsákoló küszködés zihál tüdőmmel, formálni hevíti acélkemény világom, paraszt elődeim kaszája villog szemem tükrében, ha elvemért vitázom. Ajkadról nem zuhog többé a vers már, nem dobban ritmust rímre szívverésed, s föléd a hírek tisztultabb világról hiába hordanak derűt, nem érted. Te már magadra húztad ott a tájat, fölötted télen kósza varjú károg, s tavasszal, mikor megolvad a hóié homlokcsontodon lassan átszivárog. Zelk Zoltán: Ahol, ahol, ahol Mikor beléptem a kapun, a liftajtó már becsapódott és elzúgott a pillanat, csak azt a szőke másodpercet, azt a piros villanást láttam, ahogy fiús-kurtára nyírt szőke hajjal, s piros kabátban szállt fölfelé az ifjúság. Megint elkéstem — ezt dohogtam, meg ezt: Mit is kerestem itten, ennek a seholsincs városnak ebben a sosevolt házában, ahol a kapun épp belépve, ahol a szőke másodpercek, ahol a piros villanások, ahol, ahol, ahol, ahol... Végül mi mást tehettem volna, a kapu küszöbére ültem, s mert itt ülök már ezer éve, látja a kőszakállú ember, látják a toronylakó varjak s minden hajdani madarak: ül a városuk kapujában, csak ül az özvegy szerelem. Csorba Tibor: Kecskeméti utca ezek az ellentétes dolgok egyszerre vannak jelen á természetben. Már most, ugyanazok az emberek akik a tudománynak már mindezt elhiszik, nagyon gyakran tiltakoznak, ha a művészet sugall valami hasonlót „A művészet hirdesse a harmóniát!” — hangzik gyakran a kifogás a mai alkotások ellen. „A diszharmonikus zene nem zene! Hol nézi ki így egy emberi test, mint ez a madárfejű szobor? Miért olyan a ló nyaka a képen, mint egy fahasáb? Miért nem az elején kezdődik a színdarab, s miért nem a történet végével fejeződik be? Miért nem tudhatom a filmben, hogy ez a jelenet a valóságban játszódik-e le, vagy a hős képzeletében?” Rendszerint így fogalmazzák meg a kifogásokat, a modern zene-, képző- és színház- vagy filmművészet egyes produkciói láttán. Ismételni kell: gyakran ugyanazok fogalmaznak így, akik nagy izgalommal olvassák például az Élet és Tudományt, s benne a kozmikus tér görbületéről, a .lövő űrutasainak Földön kívüli „időeltolódásáról” szóló cikkeket. Ám a művészetben ugyanennek a tükörképét nehezen, vagy egyáltalában nem ismerik fel. Miért? Hát ugyanarról van szó a modern műalkotásokban is, mint a korszerű tudományban? Igenis, meg nem is. Egy műalkotás — akár régi, akár új — ritkán vagy alig vállalkozhat arra hogy a tudomány új felfedezéseit népszerűsítse. Nem ez a dolga. A művészet mindig az emberről és az emberi kapcsolatokról, vagy éppen azok hiányáról, ellentmondásosságáról szól. (S persze a társadalomtudományok is szolgáltatnak éppen erről elég sok új információt.) Ám azok az emberek akiket a mai művészet ábrázol, mi vagyunk. A ma, a most élő emberek. Akik — a művésszel együtt — többet tudunk a világról és magunkról mást tudunk a világ egészéről, mint ötven, vagy száz esztendeje. Tudjuk például, hogy e század a technikai civilizáció nagy korszaka, s azt is, hogy a világtörténelem legnagyobb embermáglyáján ugyanebben a században ötmillió emberi test füstje szállt a levegőbe. Megéltük hogy az első ember a Holdra lépett, miközben ugyanennek a nemzetnek a fiai, ugyanakkor, bombákat szórtak a gyerekekre és asszonyokra. A képernyőn látjuk, _ hogy ugyanabban a percben a Föld túlsó oldalán ki lő gólt az ellenfél kapujába, s nem tudjuk hogy a szomszéd lakásban három napja elhagyatottan meghalt egy öregasszony ! Mert mindez együtt van jelen a világ „szekrényében”. Ami egy pillanatra sem jelenti azt, hogy nincs haladás hogy az emberiség nem egyértelműen halad most már — Marx szavaival — egy valódi, egy igazi történelem felé. Mert ugyanebben a században zajlott le a forradalom, amely kaput nyitott e felé az új történelem felé! De csak harmóniát számonltérni a művésztől, amikor tudja, hogy a természet sem csak harmonikus, csak atléta terme tű szobrokat kívánni, amikor a művész tudja hogy e század félelmei milyen görcsbe rántják a legdeltásabb férfiszépségeket, mereven ragaszkodni az elbeszélt esemény időrendjéhez, amikor a művész tudja a pszichológustól, hogy a jelen minden tettében képviselve van a múlt s az űrhajóstól, hogy ha egy kicsit eltávolodunk még a Földtől és a Holdtól, menynyire más időszámítást kell alkalmaznunk, mindezt számonkérni ilyen ismeretek mellett: a művészet egyoldalú korlátozását jelentheti! , Akkor hát a művész csak a rosszat a torzat, a logikátlant, az időtlenséget ábrázolhatja? Ez talán még egyoldalúbb és képtelenebb követelmény lenne, mint ez a mostani elég széles körben megfogalmazott igény: „A művészet úgy szórakoztasson, pihentessen hogy közben harmóniát sugalljon — mert ez megnyugtat. Erre a nyugalomra pedig olyan nagy szükségünk van a mai zaklatott zajos világban, mint egy falat kenyérre.” A kívánság lényege itt alighanem a megfogalmazás végén bújik meg. Aki munkáját csak fárasztó nyűgnek érzi, emberi kapcsolatai ziláltak, vagy egyáltalán nincsenek, vagy akár csak egyszerűen fáradt — s nem kevés ilyen ember van —, rendszerint az tiltakozik fennhangon a modern művészetek bizonyos formái, stílusjegyei ellen. Meg lehet érteni ezt a tiltakozást, s talán segíteni is kell, hogy afféle szódabikarbónát és idegnyugtatót pótló művek is szülessenek. Csak abba nem szabad beletörődni, hogy ez legyen a művészet mércéje, hogy ezek a tiltakozások szabják meg a művészet fejlődését, ennek megfelelően kapjon támogatást, vagy szégyenbélyeget egy-egy mű. B. L. Az ifjúsági irodalomról Gondos mérlegelést kíván, milyen könyvek kerüljenek a gyerekek kezébe. Gyakran vitatkoznak erről irodalomtörténészek, tanárok, írók. (Gondolunk itt például Kolta Ferenc pécsi főiskolai tanár tanulmányaira...) Egyrészt az életkori sajátosságok figyelembe vételét követelik meg: de ez a színvonal csökkenéséhez vezethet az író „alászáll”, lentebb teszi a mércét, „gügyögni” kezd. Másrészt bizonyos irodalmi színvonalat követelne meg az ifjúsági irodalommal foglalkozók egy része, de ez sokszor pusztába kiáltott szó, eredménytelen, hiábavaló követelmény. A gyerek képzeletvilágához először legjobban a népmesék világa illeszkedik. Tudatosan nem „mesékről’' szóltunk, usymis ''«mos nem népi eredetű mese forog közkézen ezek erkölcsi, nevelési és irodalmi éptéke kevés. Nagyon szerencsés minden szempontból ha a szép mesék formálják a kisgyerekek érzés- és gondolatvilágát, Így a felnőttebb diákkorból saj- »á’atosan kimaradt népköltészet korán maradandó élménye lehet a gyerekeknek. Számos jó népmesegyűjtemény áll a kis olvasók — vagy szülők — rendelkezésére. Méltán népszerű pl. Illyés Gyula népmesegyűjteménye. Ingoványos terület az ifjúsági irodalomban: a gyerekvers. Számos gyenge tehetségű költő menekül erre a területre itt jó „pénzkereseti” forrásra talál. Kis verselő készség, félig értelmes mondatok: és kész a gyerekvers. Jobban meg lehetne és meg kellene rostálni az efféle gyerekverseket, hogy melyek kerüljenek tankönyvbe, antológiákba. Jó példát itt is idézhetünk: Weöres Sándor ragyogó ritmusú gyerekversei hamar kedveltté váltak. Könnyen megjegyezhetek, játékosságuk vonzó a gyerekek számára. A Bóbita többször megjelent, Zimzizim csupán 1969-ben 25 ezer példányban. Hatásuk felmérhetetlen. Egy példát a maradandó élményre: még érettségi előtt álló diákok is idézik Weöres sorait: „Harap utca három alatt megnyílott a kutya-tár, síppal-dobbal megnyitotta Kutyafülű Aladár.” Nem könnyű kérdés: milyen prózai művet adjunk a gyerekek kezébe? Kosztolányi egyszer azt mondta. hogy azonnal a felnőtteknek szánt irodalmat kellene olvasni a fiataloknak is. Ez részben elfogadható. Hisz ha arra gondolunk, hogy jó válogatással a legjobb irodalmat, az igazi Írókat ismertethetjük meg a gyere kekkel — s ez sem utolsó szempont! —, akkor jó. tv- ezen az úton indulunk el. Móra ifjúsági írása'ma' mély embersége nagy nevelő hatású, színvonala rágás, utána könnyebben eljut a gyerek az Arany'-o porsót író Mórához is. Ha a Légy jó mindhalálig kerül a gyerek kezébe, ismét értékes irodalmat kap. -i' ra igazi íróval ismerkedett meg: Móriczcal. S azt h szem Mikszáth vezethetne át legjobban az Ifjús • irodalomból a felnőtt irodalomba: anekdotikusság; mellet kritikai szemlélete formálhatná a gyerek ítélőképességét. Nagy gond az. hogy miként lehet áz ifjúsági írókat olvasó diákok kezébe „felnőtt” irodalmat adni. Mint középiskolában tanító tanár, minden évben észre kell vennem ezt a nehézséget. Még él bennük az ifjúsági írók naiv valóságszemlélete, leegyszerűsített jellemformálása, s ezt várja a többi irodalmi alkotástól is. A legjobbak műveinek olvasásával, olvastatásával könnyíthető meg az átmenet. Szekér Endre
