Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)
1971-11-14 / 270. szám
Zám Tibor: Egész éjszaka fájt a szíve, egy szemhunyásnyit se aludt. Bal karja időnként elzsibbadt. Belecsípett, nem erezte. Talán azt se érezte volna, ha levágják a kezét. Néha köhintenie kellett. Ilyenkor nyögött is, mert nyilait az oldala. Szeretett volna megfordulni, de ahhoz sem volt ereje. Feküdt hát hanyatt, továbbra is mozdulatlanul, és hunyt szemmel fülelte a sötétet. Az ablak repedt üvegét meg-meg zörrentette a szél. Olykor a kéménybe is beledudált. A padláson egerek mocorogtak: még a cincogásuk is lehallatszott. Az öregembernek eszébe jutott, hogy szerezni kellene egy macskát, mielőtt az egerek szétrágnák a házat. Gondolatban legyintett erre. Minek? Amíg ő él, kibírja ez a ház. Meg talán meg se maradna itt egy idegen macska. Ami volt, az is elpártolt. Bár az is lehet, hogy befogták valahol. Mikor a hajnal benézett a tanyaablakon, jobban lett egy kicsit. Ráért volna még felkelni, de egész életében hajnalon kelt. - Most se maradt az ágyban. Első dolga volt körüljárni a házat. Ezen az éjszakán elvitték a létrát a padlásfeljárótól. Régebben a fűrészbakot. A disznóól ajtaját. A dézsát a háttól. Minden elemelhetöt. Mintha éreznék az emberek, hogy közeleg a halála; hogy neki már nem sokáig lesz szüksége földi dolgokra. Kovács Pál méregette a szemével a távolságot a föld és a padlásfeljáró között. Nem emlékezett rá pontosan, hogy mikor és miért voltak utoljára a padláson. Talán még a felesége halála előtt. Egy éve, vagy annál is régebben. Az öregember enni, inni adott a kecskének, azután megfejte. Töltött egy bögre tejet, de csak a felét itta meg. Az se esett jól. Eszébe jutott, hogy el kellene menni a boltba, mert fogytán a kenyér, és alig van a lámpába petróleum. Vagy egy óra hosszáig téblábolt a ház körül, azután meg már nem indult el. Kiült a cseresznyefa alá, várta a postást: mint minden kedden és pénteken fél esztendő óta. A gyermekeit a felesége temetésekor látta utoljára. A két fiú és a két lány kelletlenül ült le a házban, ahol felnőttek. Gyanakvóan figyelték egymást a szemük sarkából, és az apjukkal se néztek szembe. Hiába bizonygatta nekik az öreg, hogy egyikük sem járna rosszul ezzel a tanyával. Meg, hogy a szövetkezetben se úgy van már, mint az elején: hogy ott is jól lehet keresni... A nagyobbik fiú kerekén megmondta: nincs a világnak az a tanyája, meg az a szövetkezete, amiért eljönne Pestről. A kisebbik fiú szaporán bólogatott. Az egyik lány azzal érvelt, hogy öt. megpofozná a férje, ha csak említeni is merészelne előtte a tanyát. A másik lány azt mondta, hogy ők házat építenek Erden. Oda vannak kötve. Ősszel, amikor betegeskedni kezdett, s amikor a szomszédok elkezdték széthordani a tanyát, az öregember levelet irt a nagyobbik fiúnak. Megkérte, beszelje meg a többiekkel, hogy melyikük venné öt magához. Azt is megírta, hogy nem megy üres kézzel. Harminc-negyvenezer forintot biztosan adnak a házért meg a szőlőért. A fiú azt írta vissza, hogy rendben van, rövidesen eldöntik a sorsát. Azóta döntik. Kovács Pál minden kedden és pénteken figyeli a dűlöutat. De a postás csak havonta egyszer jön be a tanyába, amikor a nyugdiját hozza. Máskor, ha fel is tűnik ezen a határrészen, a kőkeresztnél elfordul valamerre. Ha látja az öreget kint állni, meszel a karjával: nincsen levél. Az ősszel egy fiatalasszony kereste fel a szövetkezetből. „Megvan, Pali bácsi?” „Megvagyok.” összesen ennyit beszélgettek, s a fiatalasszony ment is tovább. Később hoztak egy szekér gallyat. Tavasszal újból eljött a szociális bizottság küldötte. Ám akkor is csak az egyik lábát vette le a bicikli pedáljáról. Azt kérdezte, amit korábban, és Kovács Pál se felelhetett mást, mint az első látogatásakor. Szerette volna pedig elmondani, hogy tatarozni kellene a házat, javítani a fedélt. Es a szőlőt is ki kellene nyitni valakinek, mert az ő kezéből már kifordul a kapa. A cseresznyefa alatt volt egy tuskó, arra telepedett le az öreg. Hallgatta, hogy zümmögnek a méhek a virágba borult fán és nézte az utat. Dél körül a postás odaért a kőkereszthez. Meszelt a karjával, elfordult jobbra. Kovács Pál mindaddig nézte a postást, amíg el nem tűnt a szeme elől. Azután odaballagott a szalmához. Csóvát sodort, és a tető alá dugta. A házban kötelet vetett keresztül a mestergerdán. A lecsüngő végén megtágította a hurkot. Előkereste a gyufásdobozt. Kiment. Elengedte a kecskét. Körüljárta a házat, megnézett mindent. Vizet ivott. A kútostorról lefeszítette a vedret, és beledobta a kútba. Megtapintotta zsebében a gyufásdobozt, de még nem nyúlt érte. Nézte a cseresznyefát. A felesége egyszer azt mondta: ez a dísze a tanyának... Pedig akkor kevesebb volt a virág. Tétovázott, hogy megkegyelmezzen-e a fának, azután mégis kétkézre fogta a fejszét. Az ütésre a méhek megrebbentek, hangosan, haragosan dongtak. Az első szédülés után letérdelt az öreg. El-elfulladó lélegzettel irtotta a fát. Ahogy csapás csapásra hullott, a szirmok peregni kezdtek. „Még, na még” — biztatta magát az öregember. Egyszerre megbillent alatta a föld. Elvágódott. A fejsze kifordult a kezéből. Rángott a teste, haláltusájában hanyatt fordult. A szirmok a fáról arcába hullottak. Három nap múlva a postás talált rá, amikor a várva várt levelet meghozta. Kiss Dénes: Olyan lánynak látszott, akivel könnyen ki lehet kezdeni. Kicsi volt és riadt. Az apró asztal mögé bújva ült, íélszeg testtartással. Ügy rémlett, alig mer fölpillantani. Az állomás melletti eszpresszóban sokan voltak. Éjszakai műszak után beültek a fiúk a közeli üzemekből. Sokféle ember akadt köztük. A legtöbben vonatra vártak. Némelyik már láthatóan részeg volt, borzas hajjal, tunya tartással könyökölt. Sok volt a sörösüveg is a kis asztalokon. A fiúk feje az üvegek tompa zöldje fölött világított. Az eszpresszó volt a falu egyetlen szórakozóhelye. A lány melletti asztalnál is három suhancféle ült. Már ők ittak is annyit, hogy hangosan és elég feltűnően szólítgatni merjék a lányt, aztán mekegve nevessenek ostoba megjegyzéseiken. — Hallod-e, kisanyám? Figyuzz rám, figyuzz a te jópofádra. Naa!... Nem hallod? — hajolt most közelebb a lányhoz a legrészegebb és legvagányabb kinézésű, aki mindig első akart lenni mindenben, hogy így őrizze meg tekintélyét. Haját, aműgyis alacsony homlokára fésülte, mintha szégyeilné, hogy egyáltalán van homloka. A lány pedig igyekezett nem rájuk nézni. Az ajtót fürkészte, de nem mozdult. Bár igazában sokfelé nem nézhetett, mert alig volt asztal, ahol ne ült volna férfi és ne pislogott volna rá. A szemek kancsal tü- zében ült kopottan és félszegen, s nem volt árnyéka. Ha sokáig nézte az ember, már nem volt biztos abban, hogy „olyan lány”. Inkább árvának és elhagyottnak tűnt fel. Az asztalon nem volt már előtte semmi. Elég régen rendelhetett, mert a felszolgáló elvitt előle mindent. Az asztallap üressége még jobban felbátorította a suhancokat. Az előbbi „bátrabb” szőke most még közelebb húzta a székét. Két társa kihajolt az asztal mellől és röhögött. Az egyik még a kezét is összedörzsölte: jó hecc ez. A nagy jelenetre szinte az eszpresszó egész közönsége figyelt. Sőt, úgy tűnt, hogy hallgatólagosan még biztatják is a majomarcú szőkét. Azt pedig nem nagyon kellett biztatni. Vaskos megjegyzéseket és disznóságokat mondogatott a lánynak. Rekedtes, mély Weinlrager Adolf tusrajza: Kút hangja bántóan különült el a többi vendég zsongásba mosódó hangjától. A leg- disznóbbakat azért olyan halkan mondta, hogy csak a lány és a haverok hallhatták. A lány pedig egyre ijedtebb lett, összehúzódott a kis asztal mellett, és egyre jobban kiütközött esetlensége. Pedig közelről dacossággal ötvözött báj látszott az arcán. — A kisasszonynak nem vagyok elég jó? — kérdezte kihívó hangsúllyal a homlöktalan. — Majd akkor jönnek a haverok is! Ennyien csak megfelelünk? — Körülnézett és várta a röhejt. A haverok röhögtek is azonnal. A lány keze az asztalon feküdt. Nem voltak kis kezek kecsesek, finomak, hanem erősek, durvák. Nem illett volna rájuk a kézcsók, sem a hosszúszárú, városi kesztyű. Pedig nem lehetett több tizenhat—tizenhét évesnél. Elhagyatottságában kis riadt verébre emlékeztetett. Szárnya és lába béna, kis'zólgáltatottan várja sorsát. Nem tiltakozik. Nem csinál semmit, csak éppen van. De létezése bizonyos fokig védtelen felkí- nálkozás és nem, nem az erősek vadásznak rá, hanem a minden tekintetben leggyengébbek. — Hát meddig pofázzak, kisanyám? — emelte fel hangját a homloktalan egy pohár sör után és felállt, hogy egészen a lány mellé húzza székét, amikor egyik társa hirtelen pisszegett neki. Már elvkor mindenki látta, hogy az eszpresszó ajtajában egy fiú áll. Tekintete felett összehúzta a szemöldökét, majd határozottan megindult a lány asztala felé. A lány arcán megenyhültek a vonások. A fiú közeledett és közben nem nézett se jobbra, se balra. Ment egyenesen ahhoz az asztalhoz. Megállt a homloktalan előtt, nem sokkal volt magasabb nála, mert az is zavartan felegyenesedett. Az új fiú nyílt tekintetét nem sokáig tudta elviselni.- Néhány másodpercig farkasszemet néztek, majd a homloktalan bizonytalanul élfordította fejét és elindult az illemhely felé. Arcán visszafojtott düh és gyáva gyűlölet ült. — Iszol, iszol egy kávét? — kérdezte a lány, miután halkan, megkönnyebbülten sóhajtott. — Nem — felelte a fiú, kis hallgatás után. — Bántottak? A lány megrázta a fejét és mosolygott. Kinyílt az arca, mint valami nagy virág. Szép volt. De ezt az emberek már nem látták. Az eszpresszóban már nem figyelt rájuk senki, nem voltak érdekesek többé... Meddig érdekes egy lány? Pálfy Gusztáv: Memento Bajszok, csizmák Amióta a gazdasági reform szelleme áthatja hétköznapjainkat, ugyancsak mozgásba jött a vendéglátóipar. Üjabb és újabb sarkokon nyilnak ki a frissen festett borkóstoló-, meg presszóajtók, látványos fel- tárulkozásukkal a patyolat- kabptos szakma újabb és újabb dicsőségét hirdetve. És amiképp az új mechanizmus biztatgatásához illik. nemcsak a börkóstoló- meg a presszóajtók száma szaporodott meg, de hasonlóképpen figyelemre méltó /áltozást mutatnak a poha- •ak ürítgetését szolgáló he- viségek belső vidékei is. tt pácolt faburkolat sugároz „természetes” hangulati, ott csiszolatlan kövek idézik fel az őstermészetet, máshol pedig a faluhelyen használatos edények — szitamatuzsálemek, elaggott mángorlók — kerülnek a főfalak főhelyeire. Vendéglátóiparunkban erősen megnőtt a zsúp-, illetve zsindelyfedeles házak használati eszközeinek ázsiója. Ám — miként az egyre inkább tapasztalható — a vendéglátó egységek díszítési divatja a flaskák, tányérok világán messze túlcsap. A presszófalakról fölröppennek a mázasköcsögök, lekváros szilkék ősi motívumai, és igen gyors ütemben áttelepülnek a születésük szerint mai, mondandójuk szerint pedig modernnek szánt képzőművészeti alkotásokra. Soha annyi mázasköcsög- motívumot, mint manapság! Soha annyi lekváros- szilke színezetet, mint ezekben a Mechanizmus megmozgatta években, hónapokban! így van, ahogy mondjuk: az utóbbi időben nemcsak a vendéglátóipar fedezte fel a régi betyárivók ösztönösen művészi díszítőelemeit, de — az említett csatornákon keresztül — az ősdekorációk eljutottak a grafikuskartonokra, a festővásznakra is. Megfigyelhető ez az át- plántálódás sok-sok tárlatunkon! Kajla bajszok, ráncos csizmák — meg szűrök, gubák, pöndölök és rokolyák — váltják egymást majdhogynem képről képre, a legfrissebb képzőművészeti divat szótlan bizonyítékaiként. Kajla bajszok, ráncos csizmák... Isten ments, hogy ez önmagukban szép és nemes motívumok indokolt alkalmazása ellen szóljunk, hogy kifogásoljuk: miért veszi valaki ecsetjére, tollára ezeket a „rekvizilurrwkat”. De hát a dolog egészen másként fest! Olyképpen, hogy ezek a motívumok immár kellékekké lettek — a festményvagy rajzesinálás mindig „kéznél levő” alkatrészeivé. Néhány, a szürrealisták túldirekt módján megfestett gatyás-kalapos betyáralak, hozzá pár karikásostor, füstös csövű pisztoly, és máris kezd alakulni a sokfigurás munka, amely minden bizonnyal gyorsan vevőre is talál. És hát ez a lényeg! A divat hullámain gyorsan továbbjuttatni a kartont, a vásznat; addig, amíg a karikásostorok, füstös pisztolyok láttán még nagy kedvvel nyitogatják bukszájukat a „műbarátok”. Érdekes, pár éve a motívumot motívummal metsző — az úgynevezett nagyvárosi világot egymásra másolt látványelemekkel megvk'To— kép- építések számítottak slá-_ gernek, most viszont éppen ez a pandurromantika kap vastapsot... Elharsogni, hogy miként hamis volt az a túllihegés, éppúgy „értéken felüli” ez a hozsannázás? Szertedörögni, hogy miként torz ízlésre vallott annak a „modern” világnak az a „modern” megörökítése, épp úgy torz ízlésre vall ennek az „őseredeti” irányzatnak ilyen gátlástalan kiszolgálása és mindenek fölé emelése? Bizony, elég egy kézlegyintés is. tudatni: túlhajtott, túllihegett divatokról volt és van is szó az említett képzőművészeti jelenségek esetében. Túlhaitott, túllihegett divatokról, amelyeket muzsáj néha nevükön nevezni. Már csak azért is, hogy tudjuk: az igazi értékek megteremtése ..hol”, vagyis hogy kiktől nem várható ... Akácz László
