Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)

1971-11-14 / 270. szám

1971. november 14. vasárnap 5. oldal A hakni-brigádok és a rendeletek A falu egészsége Betegségek és megelőzés — tompái tapasztalatok nyomán „Folytassa Hacsek — de ne így” címmel közöl­tük lapunk augusztus 6-i számában Kovács Sándor­nak, a kunszentmiklósi mű­velődési ház igazgatójának panaszos írását. Azt kifo­gásolta a Petőfi Népe régi levelezője, hogy a július 28-ra Kunszentmiklósra „szerződött” művészek kö­zül többen távolmaradtak, helyettest küldtek maguk helyett. Kibédy Ervin pe­dig majd háromórás késés­sel érkezett meg az előadás színhelyére. Emiatt az este nyolc órakor megkezdett vidám műsor másnap haj­nalban ért véget. Kovács Sándor úgy véle­kedett, hogy az Országos Rendező Irodának nagyobb körültekintéssel kellene szervezni műsorait. A csípős írással az ŐRI vezetői is foglalkoztak és megvizsgálták a július 28-i előadás körülményeit. Szer­kesztőségünknek néhány hete küldött levelükben el­ismerték, hogy Garas De­zső, Lehoczky Zsuzsa való­ban nem utazott el a kis­kun nagyközségbe, Kibédy Ervin és társa háromórás késéssel kezdte meg műso­rát. A cikk egyes kitételeit, következtetéseit, megállapí­tásait azonban pontatlan­nak tartják. A tényék ismeretében készséggel tanúsítjuk, hogy a kunszentmiklósi műsort az ŐRI csupán engedélyez­te és nem rendezte vagy közvetítette, ahogyan Ko­vács Sándor írta. (Kár, hogy a csalódott háromszáz nézőt az ügy jogi vonatko­zásainak minősítésében je­lentkező nézetkülönbségek kevéssé érdeklik.) A vizs­gálati jegyzőkönyvből az is megállapítható, hogy Kibé- dyék aznan csupán két sze­replést vállaltak; késésüket váratlan közlekedési aka­dályok okozták. Azzal zárta az Országos Rendező Iroda igazgatója a levelet, hogy őket semmi­féle felelősség nem terheli. Ezzel azonban nem zár­hatjuk le az ügyet. Még ha a paragrafusok betűi sze­rint nincs is igaza a kun- szentmiklósiaknak. Mi a biztosítéka annak, hogy hasonló esetek nem ismétlődnek meg? Ki védi a művelődési otthonok, a közönség igényeit? Megfe- lelnek-e a gyakorlat köve­telményeinek, a hivatásos művészek alkalmi vendég- szereplését szahálvozó ren­delkezések? Kielégítő-e a falusi művelődési otthonok „műsorellátásának” jelen­legi módszere? Érdemes elgondolkozni ezeken a kérdéseken. A hivatásos művé­szek közreműködésével tar­tott előadások jogi viszo­nyait az 1958. évi 3. sz. törvényerejű rendelet sza­bályozza. A bevezető sza­kaszból idézünk: „A lakos­ság kulturális szükségletei­nek fokozottabb kielégítése cél iából, a műsoros elő­adások művészi színvona­lának. eszmei tartalmának fokozottabb biztosítása ér­dekében ...” Egy műsor bemutatásá­hoz két pecsétes aláírás szükséges. Az Országos Rendező Iroda megállapít­ja a befizetendő jogd'i j összesét és a művészek tiszteletdíját. A műsor tar-1 talmi vonatkozásainak a mérlegelése a területileg illetékes művelődésügyi osztályra tartozik. A ren­dező szerv által beküldött kérelmet elbírálók a leg­több esetben látatlanul bó­lintanak igent a műsorra. A pecsét, az aláírás kény­szere így csupán formali­tásnak tekinthető. Még nagyobb baj, hogy gyakor­latilag csak az egyik felet kötelezi a szerződés, mert az Országos Rendező Iro­da nem léphet és nem lép fel a szerződésszegő művé­szekkel szemben, a legrit­kább esetben kezdeményez mulasztás esetén vizsgála­tot Elvétve fordul elő, hogy valamilyen szankciót alkalmaznak az előzetes feltételeket nem teljesítő előadók, énekesek stb. „rendszabályozására”. A „kunszentmiklósi ügyben” azt tanácsol­ták, hogy a nagyközség művelődési otthona közvet­lenül. érvényesítse erkölcsi, anyagi kártérítésre vonat- j kozó igényét az érdekelt művészekkel szemben ... Többe kerülne a leves, mint a hús. Az alkalmi hakni-brigá­dok — tisztelet a kivétel- j nek — ezért veszik félváll- j ról a szerződéseket („Eszik, nem eszik, nem kapnak mást”.) Még elkedvetlenítőbb az összkép, ha a művelődési otthonokban rendezett mű­sorokat tartalmi szempon­tokból elemezzük és a ta­pasztalatokat szembesítjük művelődéspolitikai célja­inkkal. Aggasztóan növekszik a silány műsorok száma. A pénzszagra, mint a mézre a legyek gyűlnek a koráb­ban visszaszorított ügyes­kedők, akik jó szimattal adják el gyakorta ízléste­len gügyeségeiket. Ez azonban már külön téma. Legközelebb írunk róla, ezzel a címmel: Hajnalka is jön. Előzetes összefogla­lóul — a kunszentmiklósi ügy apropóján — azzal zárjuk sorainkat, hogy ér­demes lenne a hivatásos művészek alkalmi fellépé­seit szabályozó rendelete­ket az újabb követelmé­nyekhez igazítani. cl icuu ; Erre vagyok kíváncsi Tompán. Még pontosabban: a nagyközség egyik felé­ben. A két körzeti orvos egyike, dr. Már'iási Károly 17 év óta egyfolytában itt praktizál. Délelőtti rendelés. Jön­nek a gondozottak: érelme­szesedéssel, derékfájással, cukorbajjal. Dr. Máriásí, mint akárrhely más körze­ti orvos, kérdezget, javasol, recepteket ír fel. Hivatását teljesíti. A rendelés után beszél­getünk. — Mintegy háromszáz gondozottam van — sorol­ja. — Körzetem lakóinak az egytizede. Számuk nem növekszik, de nem is fogy. Hogy ez sok vagy kevés? Munkatempóval bírom, ez nem számít. A társadalom- biztosítás terjedtsége „ide­hozza” a betegeket, nem maradnak ellátatlan és sta­tisztikán kívül, mint régen. De azt hiszem, a tíz száza­lék mégis sok. Több mint másfél évti­zed alatt — dr. Máriás! tapasztalatainak, praktizá- lásónak jóvoltából ekkora időszakot tudunk átfogni — megváltozott a betegségek összetétele. Tíz év óta rendszeres a tüdőszűrés, ezért' a gyorsan felderített tbc-mégbetege- dések viszonylag könnyen gyógyíthatók. . Ami viszont egészen új és elgondolkodtató: a gon­dozottak kétharmad része szív- és érrendszeri megbe­tegedésben szenved, ide so­rolandó a magas vérnyo­más is. Még egy évtizeddel ezelőtti is ez a falun ritka betegség-csoportnak számí­tott. Ma pedig sorkatona­ság előtt álló fiatalembe­reknél is előfordul; évente 2—3-an maradnak vissza ilyen okok miatt. íme a diagnózis! Máris az okok keresésénél va­gyunk. — Az érrendszeri beteg­ségeket írhatjuk a feltéte­lezetten túlzott ' alkoholfo­gyasztás számlájára? — Egyértelmű pem-mel válaszolhatok. Nem mintha nem volnának kirívó ese­tek. De kérdem én, hol nin­csenek? Jelenleg két alko­holista gondozottam van. Tudom azt is, hogy a ta­nácselnökhöz hetente átlag- két asszony tér be, hogy férjük mértéktelen italo­zása miatt panaszkodjanak és valamiféle segítséget kérjenek. Szerintem az 50- es években, az átszervezés előtt,' többen ittak. Megvol­tak a „maszek” szőlők. Ezek zöme azóta kipusztult. — A nagyobb anyagi jó­lét tehát nem ösztönöz túl­zott italfogyasztásra? • — Nem feltétlenül. Az ivás csak keveseknél válik rituális szokássá. Ezek kö­zül kerülnek ki az alkoho­listák. A túlnyomó többség megmarad az alkalomsze­rűségnél. Lakodalmak, ban­kettek után többen, jönnek alkoholos gyomorbántalom- mal. Máskor csak elvétve. Az italt tehát „elejthet­jük”. De nem a feketeká­vét! Ennek fogyasztása már az idősebb tsz-tagoknál is rendszeressé vált. Nem kezdik el úgy a munkát, hogy kora reggel le ne hajt­sák ‘ a szokásos duplát. S van egy másik tényező: a kalóriadús, zsíros ételek fo­gyasztása. Kiderült, hogy az egyoldalúság a bőség­ben sem kisebb „veszély- forrás”, mint a hajdani szűkösségben. A korszerű, fehérjedús táplálkozás vi­szonylag lassan hódít, csak a legutóbbi időben figyel­hető meg, hogy a háztáji „zsírtermelő” hízókat mind­inkább felváltják a hús­sertések. Abban, hogy bizonyos betegségtünetek és a vege- : tatív életmód között szoros összefüggés van, évezredek óta ismert tény. Üj jelen­ség viszont a mai magyar faluban, hogy a társadal­milag meghatározott életvi­telnek is jellegzetes beteg­ség-vonzatai vannak. A ter­melőszövetkezetek munka- szervezetének hierarchikus felépítése '— nem is szólva az egyéb munkahelyekről — kedvez a különböző idegrendszerbeli sérelmek, neurotikus traumák kifej­lődésének. Ezt — a kifeje­zést egészen tágan értel­mezve — akár civilizációs ártalomnak is nevezhetjük. Vezető beosztásban dolgo­zó .emberek, ide sorolva a tsz-brigádvezetőket is, gya­korta keresik fel az orvost idegi panaszokkal. Ilyesmit kiváltanak a munkakörben történt változások is, föle? ha a magasabb beosztást kisebb követi. Sokszor az esti- és a levelező oktatás­ban résztvevők idegzete is megsínyli a tanulási ked­vet, vagy inkább a tanulási' kényszert. De a különmun­kák vállalása, olykor hal­mozása — mielőbb megszer­zendő a különböző anyagi javakat — sem jelent ki­sebb megterhelést, mint a tanulás. Újabban pedig a falut sem kerülik el az idő­járásbeli változások, a frontátvonulások által ki­váltott „ideges” panaszok. A nemzetközi, politikai fe­szültségek kiéleződése nyo­mán magasra szökken a nyugtatószerek fogyasztá­sa —, ez a jelenség, ha úgy tetszik, a töme»táiékozta- tási eszközök „áldásaként” is felfogható. S mindezek mellett, különösen nőknél, fiatalasszonyoknál a rende­zetlen szexuális problémád szintén neurotikus ártal­mak termőtalajává válhat­nak. Ez is új jelenség fa­lun, miután az elemi lét- fenntartás gondjai immár régóta nem elsődlegesek. A- falusi „házipatikák” készletében első helyen a nyugtatok szerepelnek. Egész sorozat a különböző hatásfokú szerekből — a leggyengébbektől a legerő­sebbekig. Használatuk iránt már valamelyes autodidak­ta érzék is kifejlődőben van, az emberek tudják, hogy mikor mit kell szed­niük. A nyugtatok, az ideg­csillapítók neveit épp úgy megjegyzik, mint az autó­márkákét. Mit tehet az orvos? Fel­írja a tüneteknek megfele­lő szert. Többek között a csecsemők és az iskolás- gyermekek mind nagyobb hányadának. A csend, a nyugalom fészkeként megidézett ha­gyományos faluképben is több volt az illúzió, mint a valóság. Mostanra azonban az idill utolsó lehellete is tovatűnt. A falu népessé­ge épp oly társadalmi erő­vonalak mentén rétegezett, mint a városi, csupán a méretek kisebbek. Szembe kell néznünk a valóságos helyzettel: a ci­vilizációs jelenségek ösz- szetétele, hatása nem csök­ken, hanem tovább fokozó­dik. Ezeket mérsékelni ro­mantikus, nevetséges és végső soron káros ábránd — legkevésbé a falu népe kívánja magát' elszigetelni a világtól. Ehelyett, a mind teljesebb urbanizálódás je­gyében, az igények és a le­hetőségek optimális össz­hangjának megteremtésére kellene törekedni. Egyebek között Tompán is... Sajnos, pillanatnyi­lag az anyagi eszközök el­sődleges meghatározó sze­repével kell számolnunk. A tanácselnök szerint leg­alább 20—22 millió forint kellene ahhoz, hogy az 5400 lélekszámú nagyközség a kor színvonalára úgy ahogy „beálljon”.' A művelődési ház a jövő év közepére ta­lán elkészül. Ám ugyanak­kor még több mint 300 la­kóház —' túlnyomórészt ta­nya — vár villamosításra, megépítésre 15 kilométer vízvezeték, 70 négyzetmé­ter'járda, 4 iskolai tante­rem, egy óvoda, diákottho­ni étterem. Mély vizű kutat fúrtak a faluszéli fenyves­erdő szomszédságában, esz­ményi hely volna fürdő lé­tesítésére — de erre egye­lőre nem is gondolhatnak. Évente alig több, mint négymillió forint áll rendel­kezésre. Teljességgel hányoznak a falusi tömegsport létesít­ményei, holott ezek egész­ségvédelmi funkciói eléggé ismertek. A rendszeresen sportoló 60—70 éves ember szíve olyan állapotban van, mint a nem sportoló 30—35 évesé.' A harmonikus életesz­mény kialakítása sem a szülői, sem az iskolai ne­velésben nem kap megfe­lelő hangsúlyt. Holott a szocialista társadalmi vi­szonyok között is csak a te'stileg-lelkileg kiegyensú­lyozott ember képes az ön­megvalósításra. A gyógyítás orvosi fel­adat volt és ■ marad ezután is. De a megelőzés alapve­tően társadalmi feladat! Nagyjából azt kellene el­érni, hogy a civilizáció ál­dásaiért a falu népének ne kelljen testi és idegi ártal­makkal fizetnie. Hatvani Dániel Kendőzetlenül _____ Több világosságot! Talán olcsó szellemeske­désnek tűnik, hogy cikkünk címéül Goethének, a né­met szellemóriásnak halá­los ágyán tett utolsó sza­vait választottuk: több vi­lágosságot. (De akaratlanul is ez jut eszébe az ember­nek, ha a mostani enyhe időben esténként egy kis lazító sétára indul Kecske­méten akár a város pere­mén, akár annak központi részein, az úgynevezett bel­városban. Ilyenkor a gya­logos ember nem győz há­lálkodni az autósoknak, akik kényszerhelyzetükben nem haladnak tompított világítással, hanem „meg­eresztik” a lámpákat, s azok fénycsóváiból jut a botladozó gyalogosnak is. Bizonyára sejtik olvasó­im, hogy nem a Szabadság tér, a Kossuth tér, vagy az Aranyhomok előtti Széche­nyi tér világításával van baj. Itt meglehetős ragyo­gás uralkodik. De nem mindenkinek csak itt van dolga esténként, nem mindem kecskeméti az em­lített környéken lakik. Mert például, ha elindul a jám­bor sétáló bármerre a köz­ponttól, hamarosan sötétbe burkolózik a házakkal, utakkal együtt. Mondjuk, a Vörösmarty utcában megy végig, rátér a Bem utcára. A jótékony félhomály még elviselhető, azonban a Bem utca végén, közel a város egyik legveszélyesebb út­kereszteződéséhez, már úgy érzi magát, mint néger az alagútban. Több lámpa nem ég, a következő remeg, s ez még rosszabb, mintha tel­jesen kialudt volna. A világosságot kereső kétségbeesett pillantás vi­szont észreveszi, hogy a Bem utcába torkolló kisebb utcákban teljes a sötétség. Mellesleg megjegyezve — bár nem a cikk témájához tartozik —, néhány hónap­pal ezelőtt úgy nyilatkozott a rendőrség lapunknak, hogy az aluljáró előtti ke­reszteződésben reggel és es­te, a csúcsforgalom idején rendőr irányítja a közleke­dést. Hol van ez a rendőr? Rátérvo újra a közvilágí­tásra, illetve a közsötétítés­re, nem kell azt hinni, hogy csupán az említett út­szakaszokon van így. Saj­nos, oldalakon lehetne so­rolni azokat az utcákat, ahol a korszerű közvilágí­tásról beszélni nem lehet. Ilyen például a Reiszman Sándor utca, a Klapka ut­ca, de ilyen a Cifrapalota környéke és a Kálvin tér is. A felsorolás helyett ta­pasztalatokra alapítva azt mondhatjuk, hogy a me­gyeszékhely nagy részén nincs megoldva a közvilá­gítás, vagy ha igen, az csu­pán félmegoldás: félho­mály. Talán nem kell magya­rázni az illetékeseknek, hogy az utcák, terek kellő megvilágítása nem csupán hivalkodást céloz. Nem ki­zárólag azért kell kielégítő fényerejű lámpákat felsze­relni, hogy íme Kecskemét nagyváros. Közlekedési közbiztonsági megfontolá­sok is szükségessé teszik az intézkedést. Tisztában va­gyunk azzal, hogy nem ol­csó mulatság az elavul' közvilágítási hálózat cse­réje, a korszerűsítés, a kar­bantartás. Viszont tud luk azt is, hogy erre van pén­ze a városnak, kell, hoT' legyen tehát olyan embe ■■ is, aki törődik a közérdek' gonddal, s aki intézkedik a megoldás iránt is. —dorgál— Heltai Nándor HAZAFELÉ (Pásztor Zoltán felvétele.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom