Petőfi Népe, 1971. október (26. évfolyam, 231-258. szám)
1971-10-17 / 245. szám
Eredményekés tennivalók — A forradalmárok emléke Hagyományaink, helytörténet és a közvélemény Ács Karoly, Jókai és Petőfi barátja, a kecskeméti jogakadémia híres növendéke, a XIX. század jeles magyarjai közé tartozott. 1849 februárjában mozgó nemzetőrséget szervez Solt környékén, majd ő az első népi származású főszolgabíró a pilisi választók bizalmából. Világos után éveket tölt súlyos fogságban. A szomszéd népek nyelvét, irodalmát, később — szabadulása után — népművészetét tanulmányozza, a csodálatos délszláv, román ősdalokat, balladákat, s hirdeti: a folklór közelebb hozza egymáshoz az embereket, nemzeteket. A polgári életbe visszatérve, volt bátorsága ahhoz, hogy az erősödő nacionalista hazapufogtatás lármájában száz és száz iskolának megküldje a saját pénzén kinyomtatott honi és külföldi népdalokat, méltassa szomszédaink irodalmát. A román Cusa fejedelem, Garibaldi elismeréssel szóltak kezdeményezéseiről. Szociális, gazdasági javaslatai is azt bizonyítják, hogy jóval messzebb látott kortársainál. Mit tud róla Bács-Kiskun megye ifjúsága, hirdeti-e valami monumentum emlékét? Kedves napokat töltött Kalocsán, Liszt Ferenc remek koncertekkel örvendeztette meg híveit. (Ott élt közeli barátja és kiváló tanítványának családja.) A hangulatos városka utcáin sétálgatva mégis hiába kerestem a világhírű művész nevezetes kalocsai látogatásaira utaló márványtáblát, a rá emlékeztető utcanevet. Moholy-Nagy László (Bácsborsód. 1895. Júl. 20. — Chicago, 1946. nov. 24.): festő, fotográfus, művészeti szakíró, a XX. század legsokoldalúbb művészeinek egyike..Az Akadémiai Kiadó gondozásában, 1967,ben kiadott Művészeti Lexikon harmadik kötetének 859—360. oldalairól idéztem a fenti mondatokat. Szerte a világon könyvtárnyi tanulmány, cikk foglalkozik — helyeselve és vitatkozva — alkotásaival, merész gondolataival. Az általános és művészeti lexikonok kivétel nélkül közük, hogy Moholy-Nagy László Bácsborsód községben látta meg a napvilágot. Csak szülőfalujában nem tudnak róla. Két esztendővel ezelőtt azt jelentette hivatalos, pecsétes levélben Bácsborsód tanácsa, hogy a községben nem született neves ember. A Magyar Alföld, a proletárdiktatúra kikiáltása után igy köszöntötte Vágó Bélát, a Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottságának tagját, a Tanácsköztársaság kiemelkedő képességű vezetőjét: ,,De rád büszkének kell lennünk, aki megalapítója voltál a kecskeméti proletármozgalomnak, később mindig a szélsőbalon állottál és hirdetted a meg nem alkuvó, kíméletlen osztályharcot.üdvözöl a kecskeméti munkásság téged, az új világ kecskeméti harsonását.” Szinte szégyenlem leírni: a felszabadulás után 26 esztendővel, semilyen monumentum nem idézi Vágó Béla tetteit, harcait, tragikus életét. Születésének 90. évfordulójáról is csupán a Petőfi Népe emlékezett meg. Három esztendeje társadalmi bizottságot hoztak létre a megyeszékhelyen, az utcanevek felülvizsgálatára, új elnevezések indítványozására. Vágó Béla neve az általuk készített előterjesztésben az elsők között szerepelt. Hiába. A döntésre hivatott tesület érdemi vita nélkül elutasította a tervezetet. Lassan egy esztendeje, hogy valamilyen raktárban, műteremben, sarokban porosodik Pálfy Gusztáv szobrászművész, Vágó Béla portréja. A kecskeméti tanács megrendelésére készítette. Ennyire rosszul sáfárkodnánk örökségünkkel? Miért éppen Ács Károly, Moholy-Nagy László, Liszt Ferenc és Vágó Béla utóéletével kapcsolatos mondandómat kötöttem egy csokorba? Életművüket vizsgálva bőven találunk eltérő vonásokat. (Liszt Ferenc sorsa, fogadtatása különben is egyedi eset.) Mind a négyen forradalmárok voltak, — ki így, ki úgy — szembeszálltak az adott politikai, kulturális társadalmi viszonyokkal, konvenciókkal, megpróbáltak kitömi a meg3Zökottság kötöttségeiből. Megvetették az illúziókat, a frázisokat, igyekeztek korszerűen élni, gondolkodni, cselekedni. Honi viszonyainkat szembesítették a külföldi törekvésekkel, tapasztalatokkal. Az ezüstös álmok boldog tájain merengő közvélemény rosszalva, idegenkedve fogadta őket. Példáim bizonyítják, hogy ma sem figyelünk mindig eléggé szavaikra, életük példázatára. A felszabadulás utáni évkben sok igaz ember kapott igazságot, eüsmerést az utódoktól, sok új név épült a köztudatba. A megyeszékhelyen például csak 1945-ben lehetett utcát elnevezni Ady Endréről, Mathiász Jánosról. Szomorú, hogy a személyi kultusz éveiben az élőkön kívül, érdemes holtakat is meghurcolt az önkény. Haladó hagyományaink gondozása, a helytörténeti, helyismereti mozgalom fellendülése különösen az utóbbi másfél évtized szép buzgalma. Eredmények is akadnak bőven. Tucatnyi kiadvány: Kiskunhalas története, a Csávolyi krónika, a Kecskemétet bemutató tanulmánykötet, Jánoshalma monográfiája... Üj szobrok, emléktáblák sokasága jelzi, hogy van mivel büszkélkednünk. 1960 és 1970 között csupán a megyeszékhelyen 18 szobrot és 17 emléktáblát avattak fel, tudományos konferenciákat tartottak. Méltó emlékjelet kapott a helyi munKa»mozgalom több kiválósága: Horváth Ambrus, Budai Dezső, Tóth László. Márványtábla örökíti a vidéken először szövetkezetbe tömörülő munkások neveit, a múlt század egyik legnagyobb agrárforradalmárának, Asztalos Jánosnak tetteit. Meg-megállnak fiatalok, öregek a kommunista párt első kecskeméti szervezeteinek, Bartók Béla itteni koncertjeinek helyét megjelölő emléktáblák előtt. A kiskőrösiek is példásan gondozzák a Ligeti Károlyra vonatkozó hagyományokat, a megyei tanács a megyei pártbizottság közreműködésével értékes köteteket adott ki a munkásmozgalom nagyjairól, a Tanácsköztársaság hősi napjairól, a felszabadulás utáni fejlődésről. Sokat tettünk, de nem eleget. Hiányoljuk a hoszszabb távú, tudományos igényű terveket. Esetenként a jó szándék, a lelkesedés — avagy a publikálás, a szereplés vágya — nem párosult kellő marxista történelemszemlélettel, elemző készséggel, tájékozottsággal, a rendelkezésre álló, hozzáférhető dokumentumok tanulmányozásával. Szólamok helyettesítik olykor a tényeket, általánosságok a dialektikus értékelést. Így azután előfordulhatott, hogy téves, félrevezető megállapítások is megjelenhettek és ami nagyobb baj: kellő kritikai fogadtatás nélkül maradtak. Ügy tapasztaljuk, hogy idén lanyhult a haladó hagyományokat felragyogtató buzgalom. Torz nézetekkel is találkoztunk. Többek szerint a történelmi sorsfordulók körülményeinek a feltárása. a kiváló emberek életművének kutatása csak az aktuális évfordulók kapcsán indokolt, szükséges. Az egyik városi tanács szerződést kötött egy tanáremberrel, a felszabadulás utáni időszak eseményeinek feldolgozására. Az illető teljesítette vállalását; kitűnően. A kötet rajta kívül álló okok miatt nem jelenhetett meg a negyedszázados évfordulóra. Azóta is az asztalfiókban van a tanulmány, mivel — úgy mondták — már nem időszerű... Összefoglalva elmondható, hogy magunkat» szegényítjük, munkánkat nehezítjük, ha a jövőt is tanító múlttal nem forradalmi következetességgel, elvszerüen, tudatosan foglalkozunk, ha nem küzdünk az esetlegesség, az alkalomszerűség megnyilvánulásai ellen. Tudatunkban ki kell alakítani a valóságos értékviszonyokat. Érdemes — mintegy tanulságként, az ügy fontosságának jelzésére — felidézni azt az eseményt, amikor Petőfi Sándornak indítványára jó néhány utca nevét megváltoztatták Pesten és Budán. A forradalmár költő március 20-án, öt nappal a sajtószabadság kivívása. a 12 pont meghirdetése után mondta el javaslatát. Ennyire sürgősnek, fontosnak tartotta a történelmi igazságtevést. A korabeli újság helyeslőén állapította meg: „ezt nagyszerű eseményeink históriája követeli a nemzedéktől”. Holtai Nándor Ott, ahol öreg Márton lakik, magas az égbolt, nagy a puszta ság és kicsi az ablak a tanyán. Ámbár ez utóbbi állítás nem egészen bizonyos. Ahhoz ugyanis valóban kicsi az ablak, hogy kellően bevilágítsa a szobát, arra viszont éppen elegendő, hogy öreg Márton kinézhessen rajta. Am öreg Márton — célszerű ember lévén — nem szokta haszontalan nézelődéssel tölteni az időt. Különben sem látna itt semmit. Ebben a homokvilágban már az is szenzációnak számít, ha egy magányos biciklista erre téved. A szóbanforgó napon azonban öreg Márton csupa szokatlan dolgokat művelt. Azzal kezdte, hogy a kamrából bevitt egy üveg bort a szobába és egymagában iszogatni kezdte. Később a pohárral a kezében az ablakhoz húzódott és minduntalan kipillantgatott az útra. — Még mindig nem jön — mondta hangosan. Pedig csak a macska szunyókált a tűzhely platniján, a szobában. öreg Márton az aszszonyt várta. Hétfőn gyalogolt be a faluba. Azzal ment el, hogy csak megnézi az unokáit, aztán fordul vissza. De ma már csütörtök van. Es az aszszony nem jön. Persze nem először fordul elő az ilyesmi. Máskor is megtörtént már, hogy a faluban feledkezett, de eddig valahogy megvolt nélküle, nem érezte enynyire egyedül magát. Szóval, öreg Márton kifelé figyelt. De közben szemmel tartotta az üveget is. Mikor úgy látta, hogy megfogyatkozott a Ari Kálmán • lifl tartalma, fogta és kiballagott vele a kamrába, teletöltötte, majd visszaült az ablak elé. Ezt a műveletet éppen harmadszor ismételte meg, amikor erősen tapasztalni kezdte a. homoki vinkó bódító hatását. — Ledőlök egy kicsit — mondta. De előbb még kipillantott az ablakon. Es ekkor látta azt, amit, amióta itt él, még soha: a homokbuckákon keresztül nagy fekete autó közeledett a tanyához. Kisietett az ajtó elé, hátha az ablakon át rosszul látta. Az autó már egészen közel járt. — Vendégek jönnek! — kurjantotta el magát, s gyorsan besietett a kamrába, meglötyögtette a demizsont, maradt-e még benne. Aztán poharakat rakott az asztalra. És máris ott állt, az ajtóban egy férfi, meg egy nő. — Nem zavarunk? — kérdezték. — Újságírók vagyunk. Erre jártunk, gondoltuk, benézünk ebbe a magányos tanyába... öreg Márton szólni akart. Valami olyasmit szeretett volna mondani, hogy meg-isztelve érzi magái, de beszéd helyett §S#' gyorsan teletöltötte a poharakat. Aztán mégis megjött a hangja: — Na, kóstolják meg a Márton bácsi borát! Már nem sok van belőle. Talán még öt liter lehet a demizsonban. Tíz liter volt. A többit egyedül iszogattam meg. Gondoltam, így majd gyorsabban telik az idő. Bocsássanak meg: öreg Márton vagyok! Már úgy értem, hogy a vezetéknevem öreg. Igaz, máskülönben is öreg vagyok már... éppen szilveszterkor töltőm be a hetvenötödik évem. Szilveszteri gyerek vagyok, mint Petőfi Sándor. Kicsit jó kedvem van ma. Bizonyára a bortól, amit unalmamban iszogattam. De ez a váratlan látogatás is .., Megmondom úgy, ahogy van: énhozzám nem szokott jönni soha senki. Az asszony a faluban van, a gyerekeim meg szanaszéjjel az országban. Azt se kérdik, hogy vagyok, miből élek. Nem panaszképpen mondom. de csak ez az egy nadrágom van amit rajtam látnak. Na. ül lenek már le, ne vigvék el öreg Márton álmát! De a két látogató előbb a csöpp tanyasi szobát vette ssenUigyre. A falon rózsás elejü. kölöncöt óra, árvább szúette citera. — Citerázni szokott-e? — Csak a magam szórakozására. Ha akarják, megpengethetem. De előbb igyunk egy pohárkárral. Aztán öreg Márton leakasztotta a kiszolgált hangszert, lúdtollat vett a kezébe, és pengetni kezdte: „Szépen szól a harminckettes banda.. A nóta végén a férfi megkérdezte: — Tán harminckettes baka volt, Márton bácsi? — Az én. Galíciában. Egy halovány fényképet vett le a falról. Jó kiállású fiatal bakát ábrázolt. — Ez voltam én akkor. Erről a. nótáról Galicia jut eszembe. Galíciáról meg egy szép szőke lengyel lány: Gilike. Minden este nála vacsoráztam. Két adag pörköltet, meg négy pohár sört. Utána simogattam a haját. Meg írtunk. Ö lengyelül, én magyarul. Ilyeneket, hogy: asztal, szék, pohár ... Hej, de szép lány volt ez a Gilike! Csak azt sajnálom, hogy nem fényképeztettem le magam vele. Pedig, nézzék csak: éppen elfért volna itt, mellettem... Öreg Márton az ajtóig kísérte őket, amikor indultak tovább. Polner Zoltán: Tyúkülte*ő Tyúkcm, tvűkom, pórdolyöm, úktiltető pördölvöm. Harminc tojás ki, ki, ki, mi»-«? a harminc keljen ki! Kalapból kivettem pöndöly alá tettem. Pöntíöly alá, tyúk alá, felh6-só«ét szárny alá. Xi?kor*kol. zeng a kast egy se jérce, minü fca&as* Hozzászólás a képzőművészeti vitához Én így látom... Teljes egyetértéssel olvastam, a Petőfi Népe szeptember 26-i számában Varga Mihály cikkét, megyénk képzőművészetéről. Ügy érzem, hogy a téma megérdemli újabb tényezők ismertetését, a körülmények részletezését. A városi iskolákban sincs rajzterem. Még az új épületekben sem. Kevés az iskolai rajz-szakkörök száma. A vizuális nevelés szinte az általános iskolákra korlátozódik. Amikor az ifjak arra a fokra jutnak, hogy gondolati tartalmakat képesek kifejezni — megszűnik a rajzoktatás. A IV. gimnáziumi osztályban tartott műalkotásórák száma kevés a mulasztások pótlására, korszerű szemlélet kialakítására. Sajnos, nem kedvezőbb a helyzet, a felnőtt társadalom képzőművészeti ismereteinek, ízlésének fejlesztésében sem. A TIT sem áll e tekintetben feladata magaslatán. Kecskeméten — tudomásom szerint — 5—6 esztendeje nem rendeztek a TIT keretében képzőművészeti előadást. A majd 80 000 lakosú megyeszékhelyen nincs egyetlen képzőművészeti szakkör. Sok a tehetséges fiatal az iskolákban, üzemekben, de nincs hol képezzék magukat. A Képzőművészeti Alap-tagok számára állnak rendelkezésre elsősorban a kiállító termek. Akik nincsenek a bűvös körben, csökkennek lehetőségeik. Bántó olykor a zsűri egyoldalúsága. A megyében élő, nem Alap-tagok „megtűrt személyek", nem tartoznak semmiféle szervezethez. Mi, fiatal pedagógusok, a tanárképző főiskolán igyekeztünk kellő szakmai ismeretre szert tenni, hogy később bekapcsolódhassunk a város, a megye képzőművészeti életébe. Azóta se érdeklődött senki törekvéseinkről, gondjainkról, terveinkről. Ügy tudom, hogy 1972 tavaszán rendezik meg Budapesten az Ernst-terem ben a Bács-Kiskun megyében élő alkotók kiállítását. Nagyon jó lenne, ha erre az alkalomra összpontosítanánk az erőnket és megmutatnánk országnak világnak: nemcsak a hagyományokba kapaszkodunk.hanem bátran és önbizalommal tekintünk a jövő felé. Ehhez azonban szemléleti változás és számos intézkedés szükséges. Gondot okoz az is — ezzel zárom soraimat — hogy megyénk képzőművészei a Szolnokon „székelő” területi csoporthoz tartoznak. Harcolni kellene, jó művekkel, kiállításokkal, pezsgő kulturális élettel az önállóságért. Így Bács-Kiskun megye is felnőhetne más területek képzőművészetéhez. Ügy érzem, hogy sok tehetséges ember él itt, nekik kellene fórumot teremteni. Nincs szükség arra, hogy máshonnan telepítsünk le művészeket. Természetesen egy-egy új. fiatal alkotó bekapcsolódása új színt hozhat, szükséges. De a „mag”, adott. Szappanos fstv-n • rajztanár
