Petőfi Népe, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-07 / 185. szám
Könyvtáraink jövője Ha jól emlékszem, a múlt év végén lezajlott könyvtáros konferencia második napján — a szünet után — néhány oldalas sokszorosítványt találtam a székemen. Bele se néztem: eltettem. Nem mintha a se hideg, se meleg felszólalások annyira lekötötték volna a figyelmem. Fél óra múlva azonban észre kellett vennem: úgyszólván mindenki ezeket a papírlapokat nézegeti, s csak fél füllel figyel a szónokra. Mindez addig tartott, mígnem a felszólalók is arról kezdtek beszélgetni, ami a papírlapokon volt olvasható. Egyre szenvedélyesebben. Nyoma sem volt immár a jólfésült óvatoskodásnak. Igaz, az első pillanatban csak a hozzáértők ismerték fel: A III. országos könyvtárügyi konferencia ajánlásainak tervezete cím mögött mi rejtőzik. Aki azonban figyelmesen végigolvasta az oldalakat, meg kellett, hogy értse; a konferenciának sorsdöntő kérdésekben kell állást foglalnia. Csakhogy a pontokba szedett kérdőjelekre sokféleképpen lehet válaszolni! S a tervezet Achilles-sarka tudniillik épp az volt, hogy a válaszok körvonalazása háttérbe szorult a kérdésfeltevésekkel szemben. Márpedig nyilvánvaló, hogy nem lehet csak kérdezni. Még akkor sem, ha az is vitathatatlan, hogy más a válasz Szabolcsban, más a Dunántúlon, nem is szólva a tanyák, falvak, kisvárosok könyvtári helyzetének összemoshatatlanságáról. Mindenesetre a problémák leplezetlen felsorolása is megtette a magáét. Fölszakadtak a zsilipek: mindenkinek volt hozzátennivalója, kiegészítenivalója, javaslata. Másfél nap alatt csaknem száz ötlet, módosítás, kifogás hangzott el. Senkit sem lepett meg, hogy a konferencia rendhagyó módon ért véget: a küldöttek semmiféle dokumentumot nem fogadtak él. Csak egy , bizottság alakult, amely azt ígérte, hogy egy, másfél hónap múltán — azaz január végére, február elejére, az elhangzottak figyelembevételével végleges formába önti az ajánlásokat. Tévedtek. Nem számítottak ugyanis arra, hogy a vita tovább gyűrűzik. Akik például nem kaptak szót a konferencián, írásba foglalták mondanivalójukat. A tanácskozás sajtóvisszhangja is nem egy esetben vitára, állás- foglalásra ösztönzött. Ugyancsak bebizonyosodott, hogy a könyvtárak jövője felől korántsem csupán a könyvtárosoknak kell határozniuk. Hiszen ez a jövő nemcsak az övéké kell, hogy legyén. Hanem a társadalomé! Ennek a kissé közhelyszerű igazságnak az érvényesítése rendkívül nehéz. A szóban forgó bizottság például többhónapos munkát végzett azért, hogy — lég- alább elvileg — kidolgozza az érvényesítés alapjait, feltételeit. A napokban jelent meg mindössze nyolcoldalas kiadványuk: A III. országos könyvtárügyi konferencia ajánlásai. Tudom, hogy furcsán hangzik: engem mindenekelőtt meglepett a stílusa. A könyvtárosok „ajánlanak”, „kérnek”, szerényen „fölhívják a figyelmet” a. problémákra. Mintha elbizonytalanítaná őket a látszat: maguknak kérnek. Ámbár ez a „maguknak” — mi vagyunk! Mi, akik — kár volna tagadnunk — túlságosan is szűkkeblűén bánunk a könyvtárakkal. Az utóbbi három-négy év statisztikái egyértelműen azt tanúsítják, hogy az állami költségvetésen kívüli anyagi források jelentősen apadtak. Sok helyen „spórolnak” a könyvtárakon. Nem véletlen, hogy „A munkások és az olvasás” című kiadvány szerint 486 üzemi dolgozó véleménye alapján 12 felsorolt foglalkozás közül a könyvtáros az — utolsó előtti. (A Közért-boltvezető, s a bérelszámoló is megelőzi őket...) Mit kellene tenni? — ötlik fel az emberben a kérdés. „Sürgős intézkedésre van szükség!” — feleli rá a mégszokottság. Amiben kimondatlanul is benne van: „fölülről”. Az ajánlások azonban arról a fölismerésről tanúskodnak, hogy fölöttébb naív dolog azt hinni, valamiféle központi rendelettel, intézkedéssel egycsapásra rózsaszínűvé varázsolható az ország könyvtári helyzete. Amikor az általános kulturális fejlődés a helyi önállóság kiteljesítése felé tart, a problémák megoldásának a mechanizmusa is meg kell, hogy változzék. Azaz a megoldás nélkülözhetetlen elemévé válik a helyi erők megnyerése — jelen esetben a könyvtárak ügyének. Jól példázza ezt a falusi könyvtári körzetek kialakítása. Tulajdonképpen Pestről is. elő lehetne írni, milyen nagyobb településeken keli kifejleszteni azokat. a könyvtárakat, amelyek ellátják a környezetükben levő 3—4 kisebb falu és tanya olvasóit. Úgynevezett lététi könyvtárak segítségével, amelyek könyv- anyagát a központból cserélik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ily módön egy-egy körzet könyvvel való . ellátása — mondjuk így: könyvtári kultúrája — számottevőén megjavítható. Papíron fölöttébb egyszerűen: a könyvtári céntra- lizáciő szükségességét senki séhí tagadja. Amikor azonban az anyagi erők összpontosításáról van szó, a fölöttébb magától értetődő egyszerre „bonyolulttá” lesz. Miért? Azért, mert x körzet központi könyvtára csakis úgy fejleszthető ki a jelenlegiből, ha az érintett falvak, illetve e falvak kisebb-nagyobb vállalatai, termelőszövetkezetei kulturális célokra szánt forintjaik bizonyos részét a leendő központi könyvtárnak adják. Azaz, ha .fölülemelkednek önmagukön: áldoznak valamit a holnapjukért. A könyvtáros konferencián elhangzottak arra figyelmeztettek: egyelőre igén messze vagyunk a fontiek megvalósításától. A tervezett körzetközpontok elenyésző hányadát sem sikerült — még csak álap- jaiban sem! — kialakítani. Az ajánlásokból az is kitűnik, nemcsak a szűklátókörűség miatt. Hiányzanak a tervek: egyelőre fehér hollónak számít az a helység, ahol többé-kevésbé tudják, milyen irányban ésszerű fejleszteni a következő 5—10 év során könyvtáraikat. A perspektívátlan- ság miatt, a könyvtárak költségvetési tétellé egyszerűsödnek, ennyi és ennyi jut új könyvek Vásárlására, esetlég korszerűsítésre, renoválásra. Holott aligha kell különösebb szakértelem, ahhoz, hogy bárki megértse: nem lehet pusztán a forintokra bízni az ország könyvtári kultúrájának a holnapját. Mindenekelőtt azért, mert félő, hogy kellő előrelátás híján ezek a forintok napi esetlegességekre forgácsolódnak szét. Ezért fontos hogy az ajánlások a helyi távlatok kiKalmár Sándorné rajza dolgozásának a megalapozása végett árra kérik a Művelődésügyi Minisztériumot: dolgozzon ki 15 évre szóló távlati tervet a magyar könyvtárak fejlesztésére. A másik ezzel kapcsolatos javaslat: a minisztériumnak érdemes volna kezdeményeznie egy úgynevezett központi könyvtári alap létrehozását. Azért, hogy a helyi érdekek körén kívül eső feladatokat — például az országos könyvtári együttműködés magasabb szintre emelését, a szakirodalmi információs hálózat kialakítását stb, — központilag is lehessen támogatni. Mindebből nem nehéz kiolvasni: az ország könyvtári szerkezetének átalakításáról, modernizálásáról van sző.,. Tjjszejíá. „Kpnyvlfisj góndolkozásmód” meghonosításáról, Amihez, persze, nemcsak pénzre és perspektívára van szükség. Hanem az ötvenes évek derekától származó könyvtári „törvény” újjáformálására is! Azt hiszem, érdemes elgondolkozni a tennivalók, ajánlások vázolta sorrendjén. Nem véletlen, hogy a könyvtárosok úgy vélik, ,,lent” kell megalapozni a jövőt. Mert különben a legnagyszerűbb országos tervből, a legkitűnőbb könyvtári elképzelésekből sem lehet válóság! V. M. Devecseri Gábor:* Strandon Egy pók a lábamon: lesodrom. A természet remekműve. Egy pillanatra láttam. E pillanat felében is bosszankodtam. Csák azután gondoltam arra: hát van költemény, mi szebb lehet, mint ez a rajzos építmény, ez a nyolcszor rímélő, e világ minden irányába díszesen mutató, e világ minden táját jelképesen befedő pók, küllős napszekér, sugárszirmú mozgó virág? Semmi sem szebb nála. De minden ugyanilyen szép. Megnyugodhatunk, hogy semmi baj, ha majd a létezésről lesodortatunk. Voltunk; és szépek voltunk. •Devecseri Gábor Kossuth-díjas költő és műfordító elhunyta alkalmából közöljük e költeményét. Gyurkovics Tibor: Mit mondanék Mit mondanék, ha erre jönnél, mit mondok majd, ha erre jössz, ha illatozol, mint a gyömbér, és arcodon ragyog a szösz, ha eljössz és azt mondod: este erre vezet az utam el, te addig menj be a terembe, hogy ne lehessen semmi jel, fordulj meg, támaszkodj a falnak, és zárd le fényes szemedet, tarts vissza kényszerű hatalmad míg házad előtt elmegyek. Pilinszky János: Gyermekkor Elsüppedek a hóesésben, eltűntem, eltűnők a fiatal intézeti lányok, ligetek, fák, első játszótársaim a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek áhitatos szemléletében. Orosz István: Napra? Eduardos Miezelaitis: (Litván SZSZK) Hamu Lábunknál csontok zúzott szilánkjai barnán, Mint dárdahegyek rozsdás szilánkjai, egykor Gyerekláb volt mind, ugrált, szaladt a réten, Kergetve lepkét ösvények hosszán, egykor Gyerekkéz volt mind, gyöngéden ölelte nyakát. Mellét meg vállát anyjának, s nagyobb kezek amott, Kezek, melyek kisdedet fogtak a mellen, a vállon. Hamuszín hamu, szél fújja szerte, egykor Szemek, sírók, nevetők; meggypiros ajkak. Kacagtak, csókoltak, szóltak egymáshoz szótlanul is. S e hamu, hamuszín hamu, mind, egykor Szív volt, mely örülni, aggódni tudott, S kínban is verni; agyvelő egykor, mely tárolta e szót „Elet”, amíg csak élt, tárolta e szót, Míg birkózott a halállal, halálra szántan. '. ? Es ott az a hegy, az haj volt azelőtt, haj-hegy, Melyet borzoltak egykor, becéztek, fésültek, Befontak egykor, ó hajszál, ó haj, Melyet virágzó fák tövén csókok borítottak el. S mind e szívek remegése, s boldog álma, Bánatos szemek, s az ajkak halk nevetése: Mindez hamu már, hamu m.ár, emberhús-salak, Kemencék őrjöngő füzében emésztve, elégve. Madár száll; szárnya, mely hamuszín szürke, ' ebben a napfényben, rozsdálló drótok felett, Repülve vérszín rózsához, mely hamuból nőtt ki, A hamu, s rozsdálló drótok közt tárva virágát. Fáj nekem itt minden, mint soha a lét eddig. Elszállni Szabadon nem tudok mégsem: mint gránátszilánk, népi a lelkem, s hurcolom, magamban. "zeniem el nem fordítom többé a kékellő égtől, 'Jely messze valahol kezd. felhőket gyúrni megint; "amüval szíhüítig téli kezemet emelem: öljetek végre embert, ne, soha többé, il Auschwitz) Bán Ervin fordítása
