Petőfi Népe, 1971. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-20 / 144. szám
Hatvani Dániel versel: • Szigorú füsfben Szigorú füstbfen élek ágán a tűnődésnek szavam ha szól kopáran pereg szét a világban Homok horzsolja arcom nincs mitől megriasszon felkelők járok fekszem túggönyözött ketrecben. Utamat gyöngyök .bombák rontással, beragyogják mihez kBzöm lehet még jövőjében is emlék Öröm ha van csak ádáz dühöm ha van csak áldás, s nincs utolsó ítéleti szigorú füstben élek •Ákácvirágzdsban Pőrévé tágult pillanat egyetlen tömör habzásában suhanok akácsor alatt megint fehér gránáthullás van Es illat-szirmok sebzenek és nyaraim mind véresebbek emlékek mézfoltja felett halálos dongók üzekednek Megállhatnék egy percre tán hogy szíven üssön a csend ökle s feküdnék bénultan bután akácfürtök alatt örökre De visz a robogás szele hurkot körém a rothadás fon már jön a tdrnyok serege és átgázol a virágzáson. Csillagzó csontjaimon Építed vérrögeimből tornyaid, kőcsipke-várad: csókkal árasztasz veszejtó árkot az elmúlásnak. Félsz a sötétben? Vetkőzz szefhem reflektorában! Érlelő türelemmel tördeled,- fosztod ágam. Álcázod magad múlttal, didereghetsz bilincsben, ahhoz, hogy hiányommal élj, már esélyed sincsen. Takarózz homlokommal, szívkamrám táplál, éltet, ha kívül maradsz rajtam, csak lidérc vagy, kísértet. Elhagyott, kopár tárnáim majd visszhangoznak utánad. Csillagzó csontjaimon vessél magadnak ágyat. Bárdos Ferenc A leány ezt a különös “ * keresztnevet viselte. Megismerkedésünk után rohantam az orvosék házi- könyvtárába lexikont böngészni. Görög, szó, olvastam, mely fénylőt, ünnepi ragyogást jelent. Egyik volt Zeus főisten leányai, a Charisok közül, akik a költők képzeletében, az ősi isteneik lakomáin, minden ruházat nélkül, egymást átkarolva táncoltak, játszottak és énekeltek, ökadtak az Ifjúságnak testi és lelki szépséget, ők voltak a költészet és művészet védnökei. Aglája (Agleia) mellett a másik istennő Euprosyné volt, a boldogság, az örvendezés megszemélyesítője, a harmadik Thaleia, a virulás, a virágzás örök hordozója. Aglája! Csak a bemutatkozáskor tűnt különösnek e szó csengése, hamarosan megszoktam és azóta sem tudnék elképzelni számára találóbb nevet, mely Öt je4^ . lenti; a fényességet, a ragyogást, múltba tűnő ifjú éveimnek legszebb emlékét. — Honnan kapta ezt a nevet? — Anyám után. ö is ezt viseli. — Vannak talán görög kapcsolataik? — Nagyanyámat, boldogult nagyapám Görögországból hozta magával Késmánkra, ahol lenszövő és mű- hímző üzeme volt. Egymásközt csak görögül beszéltek, anyám, a lányuk, még tudott keveset, de mi. gyerekek, már úgyszólván semmit. I lyenkor nyári esténként, ha elül a világ zaja, kiülök a kertünkbe és mindig Aglájára gondolok. A kerítésen túlról előbb csak felvillan lebegő köd- alakja, aztán mind közelebb jön, betölti az egész kertet és sokáig nálam időzik. A kert este is szép. A színeit nem látom, a tárgyaknak is csak a kontúrjai mutatkoznak, engem mégis teljesen betölt. Minden fáját, boikrát. virágát ismerem, magvaiknak, csemetéiknek, palántáiknak én vetettem puha, porhanyós földágyat, növekedésük állomásait én figyeltem naponta buzgó érdeklődéssel. Esténként ezek mind Aglájára emlékeztetnek. Még a szellő siusogása is, amint sorra járja a bokrok alját, a leány szellemsúgását lehelik a fülembe. Ilyenkor behunyom a szemem... A sötét egyszerre rpegvilá- gosul és a fényben Aglája jön felém. Beszél hozzám, én hallgatom. Es nézem őt Szőke a haja, a hőre tej- fehér, magas és karcsú, szemei a tiszta égbolt kékjét A fiatalok és az irodalom AZ UTÓBBI években alkalmam volt az ország különböző részein ankétokon, irodalmi esteken, író—olvasó találkozókon megfigyelni: kik ülnek a nézőtéren, vagy a klubszobák asztalai körül. Legtöbben fiatalok. Fiúk és lányok, értelmiségiek, munkások, parasztok, pari tanulók, diákok. Ott vannak és aktívan, cselekvőén vannak ott. Kérdéseket tesznek fel, vitatkoznak, örömeiknek, kételyeiknek és kifogásaiknak adnak tangót. Megfigyelhető ilyen alkalmakkor, hogy a jelenlevő iatalok szinte egyöntetűen az igazságot, a szépítés nélküli valóságot igényelik; azt várják a körükben megjelent írótól, költőtől, szerkesztőtől, hogy ne hereijén, ne köntörfalazzon, hanem a legőszintébben beszéljen az eredmények mellett a gondokról is — akár rodalomról, művészetről, akár az aktuális társadalmi, politikai problémákról legyen is szó. Azt is szeretik a fiatalok, ha komolyan veszik őket, ha egyenrangú félként tárgyalnak velük. Ez a tulajdonságuk (amit c$ak dicsérni tehet) már az iskolapadban megmutatkozik, de méginkább akkor, ha kikerülnek az életbe. Számos jó észrevétel, javaslat született már azáltált, hogy egy-egy ankéton a megjelent írók, költők meggyőzték hallgatóikat arról, hogy örömmel fogadjak az okos megjegyzéseket, észrevételeket. Azok a, lányok, fiúk, akik szeretik az irodalmat — ha igazán szeretik —■ bírálóan nézik az alkotókat, a műveket. Gyakran tapasztalható: kifogásolják, hogy kevés a róluk szóló színvonalas mű. Pedig ők igénylik ezt. Szeretnének több olyan igazán művészi értékű regényt, verset, novellát olvasni, melyek róluk szólnak, melyekből magukra ismerhetnek. Többen kifogásolják — s ez elég gyakori —, hogy az írók nagy része az emberi életnek csupán a negatív oldalát ábrázolja, mintha a másik oldal: a pozitívumok, a becsületes emberi helytállás, a mindennapi munka öröme stb. nem is tartozna már az élethez. Megfigyelhető ezeken az esteken, találkozókon, vitákon, hogy az irodalom iránt érdeklődő'legtöbb fiatalban megvan a vágy a gazdagabb, tisztább emberi élet után. Elítélik a durvaságot, harácsolást, a Képmutatást és az önzést, azokat a — sajnos — még gyakran taapsztalható emberi tulajdonságokat, vonásokat. amelyek napjainkban is gyakran csúfítják életünket. TERMÉSZETESEN nem lehetünk elégedettek: kevés m'ég — aránylag — azoknak a fiataloknak a száma, akik a céltalan csavargás, „lödörgés”, „bulizás", s más haszontalan időtöltés helyett a múzeumlátogatást, irodalmi esten való részvételt, hangversenyt, klubrendezvényt választja. S kevés még a lehetőség is: az épület, terem, ízlésesen berendezett szórakozóhely, tartalmas rendezvény stb. De vannak már biztató jelek, követendő példák, melyek bizakodóvá lehelnek bennünket a jövővel kapcsolatban. Varga Mihály tükrözik, melyekből sürgető biztatást olvasok: Gyere hozzám, egészen közel, hogy érezzelek! Közeledek. Ke- resem a száját, mely érzékien duzzadt, nyakának hűvösségét, minden testrészét, akár párosával vannak azok, akár egyesével. Mind vonzanak. Külön-külön egyforma erősséggel, együtt elsodró szédüléssel... A határon túlról jött, a Poprád partjáról. Nyaranta Péter Pál napjára pontosan érkezett a mi kis falunkba. — Alkotni és alföldi napsugárban fürdeni — szekta mondani. A nagynénje élt itt, akinek finánc férje után özvegyi jogon trafikja volt. Délelőttönként, hús szobába zárkózva dolgozott művészi .gobelin-darabjain, korai ebéd után aztán megindultunk együtt a fűzfákkal sűrűn szegett lanyistyai tó irányába. Közben be- száguldtuk a kutyatejes, szerbtövises nagylegelőt, majd azon túl versengve gyűjtöttünk csőkörhöz minden fellelhető vadvirágot.. Míg ő fürdéshez készülődött valamelyi .bokor védelme alatt, én a pázsdtos hús füvön fekve, dobogó szívvel vártam rá. A tó mozdulatlan vizén1 úszva rengeteget nevettünk egymás bohóságain, künn a parton szorosán egymás mellé fekve süttettük magunkat a nappal. És beszélgettünk kifogyhatatlanul. Mert vele mindenről lehetett beszélgetni, legfőképpen a művészetekről. A rajongása rám is átragadt. Csodálatosan megértettük egymást, ború sohasem furakodott közénk. U a rámnézett, nevetett a szeme — „a tiéd is tü’ 1 kör számomra” — mondta számtalanszor — „amelyben nemcsak a magam képét, de a te, lelkedet is látom.” Ha a vérem ilyenkor merészebb tettre ingerelt, megsímogatta az arcomat és belesúgta a fülembe: „Nemcsak szeretkezést kívánok tőled — az úgysem maradhat el.., — hanem szerelmet is. Mert az kettő. .Te légy a Napom, a boldogság-életem forrása, én á Föld, érezzém, hogy a te ragyogásod tesz termővé...” Világossal, bárhol voltunk is kettesben és idegen ■ szemektől védve, sosem engedte át magát szorosabb testi közelségnek, de este, a sötétség lepeltakarója alatt, annál odaadóbban árasztotta testének értékeit. Ilyenkor megszűnt számunkra létezni a világ. A teljes bealkonyodás után nagynénje kertjének végén találkoztunk. A sűrű mogyoróbokrok alól felénk szivárgott a tücskök eirpelése, előbb ritkán, szaggatottan, aztári egyvégtóben harmatszálltáig. Az utána beálló teljes csend adta a jelet számunkra, hogy búcsúzzunk mi is. A negyedik nyáron — oh, hogy vártam! — nem jött el. Levél sem tőle. Nagynénje, aki úri tnivdltanak tudatában nem igen szívelt engem, a parasztfi-diáköt, érdeklődésemre csak annyit közölt: „bajban vannak”. Szomorú volt az a nyár. Naponta jártam a vele ábökött utakat és őt idéztem magam elé. Akkor már, diplomával a kezemben, eljövendő közös életünk gondolata is alakot öltött bennem. Közben a világ egeiii egyre jobban' gyűlt sötét felhőkből már kezdtek hullani az ártatlanokat pusztító gyilkos nyilak. Ősszel behívtak katonának. Országaink között megszakadt a kapcsolat. Tavasszal vittek a frontra. Fogságba estein. A testet-lelket ölei lágernapok estéin Aglája volt nékem a reményt adó vigasz. Arca naponta csodálatos élességgel jött elém és sokáig nálam is időzött. Felejthetetlen nyári na,pjaink emléke, a viszontlátás reménye és hite új erőt adott a gyötrelmek elviselésére. Vége lett a háborúnál?, hazajöttem. Itthon már új világ formálódása indult. Jöttek a hajszák, az újabb megpróbáltatások, apróbb-nagyobb sikerek. Megházasodtam, bővült a család. Aglája arcát elnyomták az új küzdelmek, az új életek hozzámnőtt problémái. Szaladtak az évek... a naplemente küszöbén állok. Nemrégiben egy turistacsoport tagjaként Késmárkon időztem pár órát. Nyakamba vettem a városka utcáit és a nosztalgia lendületet adó erejével kerestem Aglája nyomát. Meg is találtam. 1^1 árványba vésve olvastam nevét a vakolatát hut* * lató zsinagóga udvarán állított emlékművön, a nácik által elhurcoltak között. A rásütő májusi fényben ragyogtak nevének aranyozott betűi, miként a görög istennő arca, akinek a nevét viselte. Paizs Éva: Női fej.
