Petőfi Népe, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-23 / 120. szám
V. Kondaraki: Kiss Dénes: Őröl Őröl az idő őröl < Arcom letörli kőről kezem nyomait vasról magamat önmagámról Égen nem látszik lábnyom Föld arcán én se látszom Mi sem él tovább nálam csak amit kitaláltam. Kiáltás Szegesdrót szorongások sebeznek föl tartanak össze Magam vagyok akit kiások és lövök újra a gödörbe Nincsen úgy perc hogy ne ölnek és hogy ne ölne valaki Ez marad majd az 'örökség amit szét tudok osztani? Hatvani Dániel: Nem old fel Madár bukik űrhajó-pörgésbe, nap dühödik, villog veres kése, felkaptat rá hétszáz súlyos angyal, dobál nádbugával, zöld varanggyal. Dongó-csődör lovagol a dróton, mennykő szakad, zuhog olvadt ólom., lugas bújik, eresz alá mászna; rózsa pusztul, dermed konyulásba. Megy a sáncos, feldúlt téren átal csukjás-akác tüske szigonyával, fürtös haragját a szél megrázza; ablakokba dől az idők láza. Kunyhóba futsz, csurog sötét lőre, asszony-emlőn alvó csecsemőkre. Zengj, félelem! Nem old fel e hitben sem H-bomba, sem dzsessz, sem az isten. Katona Judit: Tanító szavam Még utoljára elmegyek: felgyújtott erdők, kertek sápadt arca előtt és bennem is a készülődök gyors vére vágtat. Elúsznak szárnyas fáim is őrizni foszló, égi kéket. Itt minden ház fénnyel jelölt, hogy el ne tévedjen az élet. Itt minden úton kis cipők kopognak, lépnek át világot. Horpadt mellű tanyák elé úgy járnak, mint aki istent látott. A munka, csendek zöldje közt, amely már hófehérbe hamvad, harsány hangú lányok, fiúk osztanak volt-cseléd hatalmat. Arcukon friss, erős öröm tanító szavam bát:r... c't s nevüket bátran é . ország-szemül; r: '•••••>• .'ele, D emerdzsí Alustátől északra, a szimfero* pol—jaltai út mellett a Krím legszebb hegye — mondják a helybeli lakosok. Ahány órája van a napnak, annyiszor változtatja színét. Mintha szivárvány tündökölne lankáin. Nappal, mikor mindent beragyog a fény, a hegyen sziklatömböket figyelhet meg az ember, mintha egy óriás tördelte volna le a csúcsról és dobálta volna őket halomba. A völgy felöli oldalon a kőoszlopok, mint mesebeli alakok, sem emberek, sem állatok. Mintha kérnék a hóbortos bálványok: „Tudakoljátok meg, kik vagyunk és hogy kerültünk ide”. Az őslakók a legendák sokaságát mesélik róluk. íme. egy közülük. Réges-régi időben hódító nomádok özönlötték el a krími földet. Köpcösek, hosszú kezűek voltak, az arcuk kerek, szemeik aprók, tekintetük vérszomjas. Tüzes lávaként áradtak szét a sztyeppéken és a hegyekben: nyomukban felperzselt földek, füst és bűz terjengett. Nem hódoltak a jövevényeknek a krími lakosok. Sokakat megöltek a hívatlan vendégek közül, lelohasz- tották harci kedvüket. Minél bentebb haladtak a félszigeten a hódítók, annál nagyobb szükségét látták a fegyvereknek. És elérkeztek a hegyekig, melyet a lakosok Funná- nak — Füstölgőnek neveztek. Csúcsából füst és lángoszlop tört ű magasba, mindig világos volt a hegy körül. Kovácsmfivészetükről voltak híresek a környék lakói. Sok aranykezű mester élt a hegy lábánál fekvő falvacskákban, szorgoskodva kis kovácsműhelyekben. A környék első kohóját a Funna csúcsáról hozott tűzzel gyújtották meg az emberek. Ezért nevezte gyakorta az itteni nép a hegyet Demerdzsinek, azaz Kovácsnak. összegyűltek a hegy alatt a hódítók hadvezérei és csodálkozva bámulták füstfellegekbe burkolódzott csúcsát. — Hol találhatnánk ennél jobb kohót? — szólt a vezér. — Itt fogunk fegyvereket kovácsolni magunknak ... Magához hívott egy embert, aki kitűnt megjelenésével. Termete délceg, mellkasa hatalmas, hosszú fekete szakáll díszítette arcát, szép nagy szemei voltak. Ha ezekbe a szemekbe nézett valaki, nehéz volt tőlük elszakítani tekintetét, lelkére pedig félelem telepedett. Aki csak egyszer i!j látta ezt.az embert, nem tudta elfelejteni sem szálfa termetét, sem súlyos tekintetét. A fővezér pár szót mondott a fekete szakállúnak, ő bólintott és harcosaival leereszkedett a faluba. Tucatnyi lakost összefogdostak és felvitték őket a hegyoromra. A ttól kezdve töméntelen fegyverrel rendelkeztek a hódítók. A fekete szakállú, a kovács készítette azokat. Gigantikus kovácsműhelye a hegy volt. Naphosszat mennydörgött, ömlött a füst, táncoltak a lángok, a szél messzire vitte a pörölyök zuhogását, a kalapácsok csengését. Egyre csak hordták a kardokat, dárdákat, pajzsokat, harci. szekercéket a hódítók felfegyverzésére. És mert a fekete szakállúnak valamilyen titokzatos, bűvös hatalma volt, olyan acélt kovácsolt a hegyen, hogy annak semmi sem állhatott ellent. Ezekkel az ördögi fegyverekkel mindenkit megöltek a hódítók. ... Elnéptelenedtek A környékbeli falvak. A legerősebb Á Kovács-hegy férfiakat elhajtották a mű-; helybe, ahol a fegyvereket kovácsolták saját népük leigázására. Az emberek belepusztultak az erejüket meghaladó munkába, az éhezésbe, a ' nélkülözésbe. A lobogó lángok felszárították a földeket, kiapadtak a források, elsekélyesedtek a folyók, nem termett a szőlő, hervadoztak a kertek. A Funna környékén fáradhatatlanul kóborolt a Kaszás, újabb és újabb munkásokat követelt a fekete szakállú kovács; egyre többen pusztultak közülük a hegy ormán. ^összegyűltek néhány falu vénei kigondolni, miv ként szabaduljanak meg rettenetes szomszéduktól, hogyan oltsák ki a pokoli kovácsműhely tüzét. A legtiszteletreméltóbbakat küldték a kovácshoz; kérjék, menjen el a hegyről. Sokáig hírüket sem hallották, aztán egyszer egy forró korsót küldtek a Funná- ról, benne emberi csontok maradványai. Jól értették a falubeliek, mit üzent á kovács. Akkor egy lány, Máriának hívták, elhatározta, hogy beszél a tűz urával. Óvatosan megkerülve az őrszemeket, ismeretlen ösvényeken jutott el a kovácsműhelyig. Siralmas kép tárult Mária szeme elé. A fészerekben tucatnyi kohó böfögte a lángot, zúgtak a fújtatok, vakító kévékben repültek a szikrák. Az üllőknél félmeztelen emberek kalapálták az izzó vasat. Megjelent a fekete szakállú. Mária hozzálépett. — Hallgass meg engem idegen — szólt a lány. A kovács végighordozta rajta villámló tekintetét. — Mit akarsz tőlem? — Kérlek, ne pusztítsd te az embereket, menj innét. A fekete szakállú csak nevetett. — Nem, nem megyek én! Minek mennék? Még téged is itt tartalak, az enyém leszel... Karját a lányért nyújtotta. Ö pedig eszeveszett erővel lökte el magától. A kohó mellé zuhant a kovács, a láng leperzselte haját, ruháját. Fékezhetetlen dühében felkapott egy frissen kovácsolt tőrt és Mária holtan zuhant a lábaihoz. A vénséges vén hegy nem bírt el ekkora gazságot. Megrendült alapjaitól a csúcsáig, lángot lihegett, meginogtak a fészerek, a tetők a kohókra és az üllőkre zúdultak. Kitárult a hegy torka és izzó mélységbe zuhant a fekete szakállú jövevény segédeivel együtt. Mikor kihunytak a lángok, lehullottak a szikladarabok, szokatlan látvány tárult az emberek szemei elé: a hegy lejtőjén hatalmas köbálványok függtek, a kovácsnak és segédeinek torz hasonmásai. Fennt a csúcson pedig megjelent egy szikla, körvonalaiban női fejre hasonlított. Mária jutott mindenkinek eszébe róla, a kegyetlen kovács utolsó áldozata. Attól kezdve megnyugodott a Funna, ormai fölül eltűnt a láng és elfelejtették az emberek a hegy egykori Füstölgő nevét. De megmaradtak a nép emlékezetében a szomorú események és új nevet adtak a hegynek. Demerdzsinek nevezték és nevezik mindmáig, ami azt jelenti — kovács. A Demerdzsi, — Kovács-hegy, — Alustátől észak- ” ra található, a szimferopol—jaltai út mellett. Felejthetetlen szép látványt nyújt. A legendákban szereplő nomádok valószínűleg a hunok, akik a IV. században özönlötték el a Krím-félszi- getet. A legendát V. Kondaraki jegyezte fel. Fordította: Sávolt Béla A könyvhét előtt A könyvhét: ünnepből hétköznap lett. Megszokott, ismert, évenként ismétlődő. A nagyobb várakozások feloldódtak, az újdonságok sem olyanok mint régen. Miért? Talán azért, mert ha egyformák ezek az „ünnepek”, ezek a könyvhetek, ha nem emeli igazi_ ünneppé, emlékezetessé valami, akikor elszürkül, fényét veszíti. Mégis, mi tehetné szebbé, maradandó emlékűvé a könyvhetet? Azt hiszem, ha az olvasó találkozik kedvenc írójával, ha elbeszélgethet csak a versei révén ismert költővel, akkor személy szerint e találkozásokon részt vevőknek ünneppé válhat a könyvhét. Tavaly Kecskeméten járt Weöres Sándor költő fe_ leségével, Károlyi Amy költőnővel. Sóik fiátal, aki kisgyermekkora óta szavalta a Bóbita varázsos verssorait, s most találkozott a költővel, nem felejti a tavalyi könyvhét ünnepi pillanatait. A mai magyar irodalom ünnepének kellene lenni a könyvhétnek: ilyenkor „időzít” a könyvkiadás egy-egy izgalmas, új, mai könyvet. Nézzük meg, melyek azok a könyvek, melyekre érdemes felhívni az olvasók figyelmét? A mai magyar költők közül már régen kiemelkedett Juhász Ferenc, kinek eredeti „eposzait”, különös-bonyolult stílusát, legutóbb az „Anyám” című kötetét sokan ismerik. Most „A halottak királya” című verskötete kerül a közönség kezébe. A prózai írások közül két újra kiadásra hívom fel a figyelmet: Illyés Gyula: „Petőfi Sándor” és Németh László „Égető Eszter” című művére. Lengyel József, aki a felejthetetlen „Elejétől végig” című hosszabb elbeszélésével és drámát és költészetet eggyé olvasztó novelláival (Igéző) vált ismertté a nagyközönség előtt, most novellagyűjteményével szerepel a könyvhéten. A franciásan tiszta elbeszélő, Illés Endre „Tövisszúró” című kötete most lát napvilágot. Két novellista: Galambost Lajos és Sarkadi Imre köteteire is szeretném a figyelmet ráirányítani. A tragikus hirtelenséggel elhunyt kitűnő drámaíró és novellista Sarkadi Imre, ma már — legjobb műveivel — klasszikusaink közé tartozik. Olykor drámai sodrású, végtelen sűrített novellái széles olvasóközönséghez utat találhatnak. Érdeklődésre tarthat számot az „Irószemmel” című kötet, melyben irodalmi színvonalú riportok olvashatók. A szociográfia iránt érdeklődők biztos örömmel fogadják majd Erdei Ferenc „Város és vidéke” című kötetét. Külön kell szólni két antológiáról: az utóbbi években mind gyakrabban jelentkező fiatalok műveiről. Néhány iklassziikus magyar mű is megjelenik a könyvhéten; Petőfi versei, Krúdy Gyula zenei tárgyú írásai, Nagy Lajos elbeszélései, Tóth Árpád versei és • a közelmúltban elhunyt Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcija A korábbi évekhez hasonlóan féláron kapható a könyvhéten a Szép versek, a Körkép és a Rivalda című kötet. Galambvadászat címen a mai szovjet elbeszélők műveinek antológiáját vásárolhatják meg; A nemrég elhunyt népszerű költő Váci Mihály verskötete, a Százhúszat verő szív” — lesz azt hiszem a könyvhét legnagyobb sikere. „Ügy éltem, mint a százhúszat verő szív, úgy gyűlöltem és szerettem: mindenhez úgy fogtam, kívánva, hogy az legyen a vesztem!” (Váci: Százhúszat verő szív) Szekér Endre Lakatos István: Epitáf lum Költészet! álmok, emlék temetője, holt fény, Ágnes, egy sírkő sikolya. A végtelen — örökre fáj — legyőzve. Nem támad fel semmi, soha. \
