Petőfi Népe, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
Gazdaság és kultúra Sok szó esik nálunk a gazdasági dolgokról. Megtanultuk, hogy létezésünk anyagi alapokon nyugszik, s ezzel nem lehet tréfálni. Ha jobban akarunk, s szeretnénk élni, nincs más választás, törődni kell a javak megteremtésével, sőt bővített újratermelésével, s mindennel, ami ezzel összefügg. Több ez, mint a hajdani ősi ösztön, a megélhetésért folytatott harc, s az állandó küzdelem a létfenntartásért Más, mint a parasztember örökös félelme az időjárástól, s a különböző sorscsapástól. Itt ma már nemcsak reménykedés van, meg csendes fohász, s nem is csupán inat szakajtó verítékes munka. Hanem technika és szervezettség. közgazdaságilag megalapozott tervszerűség és előrelátás ... A leggyengébb közös gazdaságban is több a gép, s nagyobb a termelési biztonság, a javaik bősége, mint az egykori uradalmaikban. (Egy gőzgép szántott az egész határban, s egyforma növényzet alá éveken át, vagy csak a szokott vetésforgóban — emlékeznek az öregek.) A gazdaság és gazdálkodás köznapi téma lett. Fó- rumműsordk, újságoldalak, könyvek és folyóiratok legfőbb mondanivalója. S ez így van rendjén. Nincs út visszafelé. Örömteli gondunk ez naponta. És mégis — olykor hiányérzetünk támad. Amikor beszélgetni kezdünk falusi, városi vezetőkkel, s azt tapasztaljuk, hogy csak gazdasági kérdéseikben járatosak, s addig lelkesek, vitatkozók, amíg erről folyik a szó. Helységük kulturális lehetőségeiről, adottságairól már kevesebb mondanivalójuk van. Jól ismerik — évekre visz- szamenőleg — például a közös gazdaságok eredményeit, a beruházások számadatait, de a község, a város „művelődési térképe” ismeretlen előttük. Ritkán keríjl olyan napirend a vezető testületek elé, mely a gazdaság és kultúra összefüggéseit, . kölcsönhatásait vizsgálná. Nem valami erőltetett kapcsolatról van itt szó. Pártunk X. kongresszusa tömören így fogalmazptt: „Társadalmunk szocialista fejlődésének alapkérdése a dolgozók általános műveltségének emelése és szakképzettségének növelése.” Amiből az is következik, hogy sok még a tennivaló. Ahhoz, hogy a tudomány eredményed, korunk technikai vívmányai a társadalmi eszményeinknek megfelelően szolgáljanak bennünket, nem elég az iskolai oktatásra, az intézményes képzési rendszerre hagyatkozni. Hiszen ezek hatósugara még nem ér el egyformán mindenhova. Gondoljunk csak megyénk „fehér foltjaira”, a tanyavilág ma is létező és helyzetileg még sokáig ezt az állapotot örökítő elmaradottságára. Az osztatlan rendszerű, a villany áldásaitól megfosztott, képesítés nélküli tanerőkkel küszködő iskolákra, ahonnét alig jut el gyermek a középiskoláig — még kevésbé az egyetemig. A kultúra, mint költségetvési tényező, ma már nélkülözhetetlen és szerves része a gazdálkodásnak, ösz- szegszerűleg igen jelentős arányt képvisel például a számvetésben, az éves és középtávú tervekben. Sokkal kevésbé érezni a jelenlétét a vállalati, szövetkezeti, intézményi stb. terveik között. Mintha nem mindég értenék egyformán a kultúra fogalmát. Néha leszűkítik, máskor indokolatlanul kibővítik — a praktikus céloknak, a vezetők egyéni hajlamainak és érdeklődési körének megfelelően. Olykor csak a reprezentatív vacsorák, ünnepségek, néhány vezető ember külföldi útjának, vagy a jól játszó labdarúgócsapat kirándulásának fedezetére szolgál. (Elnézést a szélesőséges, de mégis jellemző, s minden ellenőrzéskor felbukkanó példákért.) A gazdasag és kultúra együtthangzása — túl az említett költségvetési mutatókon — ma még ritka doing. (Érdemes lenne például egyszer elemezni ilyen szempontból is az éves beszámolókat.) S még ritkább, hogy úgy essék szó róla, mint a kiteljesedő szocialista társadalom alapvető tényezőjéről — a kiművelt emberfők sokaságának igényéről. De hiányzik a mérce is hozzá. Ismereteink ezen a területen a leglhézagosab- bafc. Hiszen a tudat változását, az emberi műveltség színvonalát nyomon követni a legnehezebb. Legtöbbször — így mentegetődzünk — idő sincs rá. Ehhez vajmi keveset nyújtanak az alkalmi és csak reprezentatív jellegű szociológiai felmérések, s nem adhat teljesen hű képet a statisztika sem. Tulajdonképpen csak az adott területen elvégzett pontos felmérés, a társadalmi változások állandó figyelemmel kísérése lehet támpont a helyi vezetőknek ahhoz, hogy eligazodjanak, és ilyen szempontból is megismerjék saját tennivalójukat. ’ Úgy, ahogy azt évről évre megteszik a gazdasági élet minden területén a zárszámadáskor, amikor felmérik, mérlegre teszik az eredményeket és megszabják a jövő feladatait. Sok ilyen „zárszámadásra”, helyi összegezésre volna szükség a kultúra területén is. Együtt a gazdasági eredményekkel és tennivalókkal. F. TÖTH PÁL Könyvszemle A szépirodalmi két újdonsága A század hazai dráma- irodalma nem bőven buzgó forrás, s ennek ezer okát taglalták, taglalják maguk az alkotók, s az irodalom- történészek. Ezért is, s persze, magukért a művekért is eseményszámba megy az a két kötet, amelyben Németh László drámaírói munkásságának 1931—1955 között létrejött termését fogta össze az Életmű sorozatban a Szépirodalmi Könykiadó. Két kötet — húsz színdarab! Közöttük olyan alkotások, mint a Széchenyi, a Galilei, Az áruló, de olyanok is, amelyek a szélesebb közönség előtt szinte ismeretlennek számítanak, így például a Bethlen Kata. Szerettem az igazságot — ezt a címet viseli a két kötet, s bennük időrendi sorrendben követik egymást a darabok. A Bodnárné nyitja a sort, s az Apáczai fejezi be. Az a Bodnárné, amelyet maga a szerző — a drámák elé írt hosszabb bevezetőjében — olyan darabnak jelöl meg, melyet ma is vállalhatok”. S az az Apáczai, amely filozofikus mélységeivel vall a szerző világ- és emberlátásának bonyolult áttételeiről. A darabok időrendi egymásutánja szinte kínálja a lehetőséget az olvasó számára, hogy fölmérje: „lírának és matematikának frigyéből” miként a szerző írja, hogyan születtek azok a drámák, amelyek Németh László tolla nyomán korszakokat igyekeztek mérlegre helyezni. A kiadó újdonságai közül kiválasztott másik mű szerzője Ember Mária újságíróként jól ismert, szépíróként eddig azonban még csak egy művet jegyzett nevével, az 1968-ben megjelent Magamnak mesélem című regényt. Véletlenek címmel megjelent regénye a korábbi művel azonos forrásból táplálkozik; emberek apró, hétköznapi tetteit, gondolatát veszi sorra, s ezek alapján ad képet a korról, amelyben élnek, cselekednek. Mi történik ebben a könyvben? Lényegében semmi, ha történés alatt rendkívüli dolgokat értünk. Ám sok minden, ha a történést úgy fogjuk felh ahogy magunk is, napról' napra átéljük; a hétköznapok sodraként. A szerző egy régi egyetemi évfolyam néhány tagjának sorsát, húsz év eltelte utáni életét — elért sikereit, kudarcait — helyezi nagyító alá. Köny- nyed stílusban,, már-már az egymásközötti csevegés gördülékenységével szövi a. mesét, sikeremberekről és családtagokról, becsületesekről, és simulékonyakról, kedvesekről és visszataszítókról. Látszatra semmi másról nem szól a könyv, mint egy késői, s beteljesületlenül maradt szerelemről, ám Dóra és János alakja jóval többet sűrít magába, mint érzelmek kavargását; az értelem is csatáját vívja. Csatát, amelyben nemcsak ők ketten, hanem sokan mások is résztvevők, s ellenük, mellettük küzdenek, legtöbbször úgy, hogy nem tudnak erről; mint ahogy az életben. Mire a könyvet leteszi az olvasó, rájön: bár a kötet címe szerint a véletlenről szólt a szerző, valójában arról írt, hogyan ötvöződnek egyéni sorsunkban a társadalmi változások hatásai, ellentmondásos vonásai. Mert Dóra és János meghatározott kor megtestesítője, s ami, s ahogyan történik velük, az elsősorban és dönfö mértékben nem a véletlenektől függ. (M) Nótafák, hangszeresek, tudósok — í. Dr. Kiss Lajos kandidátus Kétezer dallamot gyűjtött megyénkben Bács-Kiskun megye nagyabb része, Kecskemét környéke fehér folt a magyar népi hangszerek elterjedését ábrázoló, három esztendővel ezelőtt kiadott térképen. Készítője, dr. M. J. nagyszerű szakember azóta errefelé járva személyesen tapasztalta, hogy milyen sok citerás, furu- lyás él ezen a vidéken, de akad dudás, okarinás, köcsögbőgős is. Azóta több műsorban a rádióhallgatókat is megismertette felfedezettjeivel. A könyv új kiadásában módosítani fogja a térképet — így foglalta össze tapasztalatait. Magunk se sejtettük sokáig, hogy milyen gazdagok vagyunk. A folklórtalálkozókon ámulva, láttuk, hallottuk a megyénkben élő énekeseket, furu- lyásokat, zenekarokat. És tapsoltunk. Vajon fiaink, lányaink is gyönyörűséget találnak majd a népi muzsikában? Akad-e mestere az évszázados hangszereknek? Az életforma változása csökkenti a megszokott éneklési alkalmakat, elsorvasztja a barkácsolódíszítő szenvedélyt. Törvényszerű folyamat? Igen is, nem is. Manapság országos akciók növesztik az újra kiviruló éneklési, zenélési kedvet, tudósok gyűjtik a fellelhető hagyományokat, keresik a szinte megnevez- hetetlent, megfoghatatlant: a népművészet szépségének titkait. Vagyis: a mi viszonyaink között a „bádogcivilizációt” nem követi és nem követheti az érzelmi elszegényedés, az ■ egyéni alkotókedv beszá- radása. Időszerű kérdés: Kodály Zoltánnal, Vikár Bélával büszkélkedő megyénkben hol állunk a népművészet feltérképezésében? A népi kultúrát istápoló módszerek, törekvések megfelelnek-e a kor követelményeinek, kik tettek eddig a legtöbbet szereztek maradandó érdemeket haladó hagyományaink gondozásában népszerűsítésében? Ezekre a kérdésekre keresünk választ cikksorozatunkban. A téma legjobb ismerőit is megszólaltatjuk, felhasználva esetenként az alkalmat munkásságuk bemutatására. Három évtized termése Dr. Kiss Lajos kandidátust kerestük fel elsőként. Noha már nyugdíjas, gyakran találkozhatunk vele egykori munkahelyén, a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjánál. — Már 1944-ben gyűjtöttem Dávodon. Azóta harminc községet látogattam meg és sikerült kétezer dallamot lejegyeznem — válaszolta, amikor a megyéhez fűződő kapcsolatairól kérdeztük. — Tudomásunk szerint Kalocsa környékén dolgozott legszívesebben. — Valóban. Szakmárt, Foktőt, Homokmégyet, Miskét, Géderlakot, öregcsertőt többször bebarangoltam. Ütjaim kiindulópontja mindig Kalocsa volt. Ma is hálával gondolok dr. Hegedűs László önzetlen segítségére. Azt hiszem elsőrendű kultu-----r alis érdek lenne a fel- szabadulás után régi családi házába hazatért, sajnos korán elhunyt néprajzkutató tanulmányainak publikálása. — Kik voltak' a legjobb adatközlők? — A „nótafák” nagyrésze már meghalt. A felső- ereki Törölt Ignácra és szüleire, Kollár Annuská- ra, Török Pálra, a kalocsai Boldizsár Károly bácsira és feleségére éppen olyan jó szívvel gondolok, mint Beke Ferencnére, Rideg Ferencnére és Nagy Menyhértnére Szakmár- ról. A miskei. István . nevét sem hagyhatom M. — Megkérjük, jellemezze a gyűjtött anyagot. — A dallamvilág rendkívül sokrétű és mind a népzene, mint a népszokások szempontjából igen gazdag. A magyar zenei típusok varinak többségben. Feltűnő, hogy a műdalok hatása jóval kisebb, mint más vidéken, örvendetes az új népdalstílus virágzása. A régibb népzenei réteg dallamai a gyűjtött anyagnak mintegy ötödrészét tették ki. A Kiskunsággal határos részeken megmaradtak a pásztordallamok legrégibb 'típusai. Kodály Zoltán egyetértésével — Ügy hallottuk, hogy népszokások szerint is csoportosította a lejegyzett dalokat. — Így van. Még ma is sok népszokás él: a régiekre az idősebbek emlékeznek: névnapi és egyéb köszöntések, diszSercs Sándor; Tanyaközpont. nótori, farsangi mulatozás, karácsonyi kántálás, a lakodalom, a gyermekjátékok ... — Professzor úr Kodály Zoltán kedves tanítványai, majd legközvetlenebb munkatársai közé tartozott. Bizonyára beszámolt neki kutatásai eredményeiről. — Szemmel tartotta a megyében végzett gyűjtő körutakat és ezeket szakavatott tanácsokkal támogatta. Nála ritka eset: többször is kifejezte a népdalkincs magyarossága, a dallamtípusok eredetisége és régiessége feletti örömét. A tanár úr szorgalmazta, hogy a többi terület: a Duna menti falvak, a három bukovinai székely telepesekkel vegyes falu, valamint Baja és Kalocsa közti sáv szláv népzenéjét is ösz- szegyűjtsék. Ehhez is nekifogtam, de erről külön kellene beszámolni. A Kalocsa környéki dallamvidék Dr. Kiss Lajos, a sokoldalú zenetudós, az ismert kórusvezető ma is szorgalmasan dolgozik. Hatalmas tanulmányában összegezte, elemezte Kalocsa környékének népzenei viszonyait. Dolgozatát a Magyar Tudományos Akadémia illetékes bizottsága néhány hónapja elismeréssel fogadta és a szerzőt kanditátusnak minősítette. Örömmel hallottuk, hogy hozzáfogott Baja vidékének, s a Duna menti falvak népzenei monográfiájának elkészítéséhez is. Dr. Kiss Lajosra vár ez a feladat. Kívánjunk hozzá jó egészséget, munkakedvet. Ezúton is kérjük, hogy gazdag tapasztalataival az elkövetkezendő években is segítse az eddigiekhez hasonlóan megyénk gyűjtőit, az itteni folklór-találkozókat. Ahogyan ismerjük: itt látjuk ót amikor a népművészek összegyűlnek, tudósok tanácskoznak a hagyományőrzés módszereiről szerényen meghúzódva, egy-egy találó mondattal a helyes álláspontot meghatározva, a tennivalókat is láttatva. Heltai Nándor
