Petőfi Népe, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-09 / 108. szám

Paul Éluard:

Jó igazság

Forró a törvényed ember Hogy a fürtből bor legyen Hogy a szénből tűz legyen És a csókból újra ember.

Kemény a törvényed ember Érintetlen megmaradni Háborúban és nyomorban S halálos veszélyben is.

Szelíd a törvényed ember Vizet fénnyé változtatni Valósággá ami álom Testvérré az ellenséget.

ősi s újdonúj e törvény Ez tökéletesedik A gyermekszívből kinővén A legfőbb értelemig

Illyés

Sass Ervin:

Gyula fordítása

Há

rom szivem

három szívem hogyha volna szerelmedért mind dobogna

fekete éj hogyha lennék hideg arcom melengetnéd

fényes hajnal hogyha leszek elfutok a felhők felett

ellopom a piros Napot s kitűzök egy új csillagot

Fazekas Lajos:

Embernek szólítalak!

Torz koponya, te számmal megjelölt múzeumi tárgy; csont-ember-alak, névtelen ős — hogyan szólítsalak? — itt éltél, s arcodra hullott e föld.

S talán tested: kin- és árnyék-köntösöd viselem én; — hány nemzedék szakadt véredből, küzdő, lázadó, szabad?

E folytonosságban születsz s halsz, örök

változandóság arcát viseled.

Torz koponya, te rabszolga-erős ősöm: te gyiklos, te kínzott, te hős,

vagy tán asszonyért esett vad fejed egy régi, pogány tivornya alatt?

Ki voltál? ,.. Embernek szólítalak!

Sípos Gyula:

Temetés

Látványosan temetkeznek sokan. Gyűjtik a pénzt elsőosztályú koporsóra. Mi elvonulunk szelíden, csöndesen, akár az elefántok.

Csak az utókor

fedezi majd föl az őserdő mélyén, milyen hatalmas agyaraink voltak.

És csecsebecséket készít belőlük.

A falu pedagógus-szemmel

N

yárlőrinc. Szép nevű község, „nyári” hangulata van. Kettős is. Felvillannak a környék erdeinek zöldjéből kinevető nyárjasok — nyárfások. Másfelől — télen is azt a napfényes, egyenes utat látja az ember a kis vasúti megállóból, amelyen toronyiránt, sűrű rajokban térnek hazafelé a Kecskemét felöl érkező lőrinciek. Sok-sok friss vakolású. sátortetős, színes meszelésű új ház is tetézi a „nyári” benyomásokat.

A központi iskola udvarán motorkerékpár, biciklik csillogó együttese. A folyosón svéd padok, ugrószekrények, tornaszőnyegek, s a testedzés egyéb szerei. Rusztikus megjelenésű, világosbarna — kicsit már ritkuló hajú, negyvenes férfi jön szembe. Szemének fürkész, barátságossága is elárulná, hogy pedagógus. Rácz Attila igazgatóhelyettes. Odabent éppen tantestületi értekezletet tartanak.

Dolgozatfüzetek, tankönyvek, ábrák, s jellegzetes iskolai szekrények, asztalok között kezdünk beszélgetni a tanári szobában. Hat iskola — nem tudom, szabályos-e, ha elhagyom az unalmas „egység” szót? — van a községben, s ebből 5 külterületi. A felsőtagozatosok ide járnak, a központba. Az összlétszám 400—450 körüli. Ezelőtt öt-hat évvel még 600 volt.

— Három év múlva újból ötszáz fölött tartunk. Sok a kicsi. Az anyasági segély hatása — mosolyog apró bajusza alatt az igazgatóhelyettes. — Aranyosak, egészségesek... S a tanulóink; hol vannak a 17 évvel ezelőttiektől! — Azóta tanít itt. — Azokra úgy emlékszem, mint akik szegény kis csórók a maiakhoz képest. Meg kell nézni, közönséges tanítási napon is, milyen jólöltözöttek. Különösen a lányok... Némely szülő talán még túlzásba is viszi;

Más adalékok a gyerekek életszínvonalához;

A feketei — külterületi! — iskola 49 tanulójának 17 ezer forintja van — takarékbélyegekből. Egy- egy tanulóra közel 350 forint bankbetét esik; fejenként havi 50 forint megtakarítás.

A központi iskola 200 kisdiákjának „csak” 18 ezer forint a vagyona. A „kérdőjelre”, nevetve int fejével a tanító a szemben levő boltra.

— De kérdezzük csak meg az üzletvezetőt —, kár, hogy dél van, bezártak — mekkora itt a napi csokoládé- és cukorkafogyasztás? Azt mondja a napokban: „Nekem rosszul jött a tavaszi szünet. Érezhető volt a forgalomcsökkenés, mert a gyerekek nem jártak iskolába.’

_ Tizenhét év — célzok a tanító itt eltöltött esz- * tendeire —, szép idő. Van alap az összehasonlításra — toldom meg, mialatt ő a papírokat keresi elő, hogy a továbbtanulásról pontos legyen a tájékoztatás.

Szemben áll az ablakkal, böngészi a kimutatásokat. Aprókat bólogatva mosolyog.

— Szép idő... „Családi betegség” ez nálunk. Feleségem, testvérem, sógor, közeli, távoli rokon —, vagyunk vagy tizennégyen; mindannyian pedagógusok... Édesapám Lakiteleken fejezte be. Kis híján 40 évig tanított. A katedrán lett rosszul, a kórház már nem segített. Fél éve volt még nyugdíjig.

Tanítóősök — generációkra visszamenően. A fivér Lakiteleken lépett az apa helyébe.

Továbbtanulási statisztika 1969'70-ről. ötvenkilenc végzős nyolcadikosból harmincketten tanulnak tovább; 54 százalék. Szakközépiskolába 5, gimnáziumba 1 megy közülük. 24-en szakmunkástanulók, gyors-gépíró 2. A többi itthon marad, mezőgazdaságban, erdészetben dolgozik majd.

K

özénk telepedik Tóth Lajos igazgató is. Idősebb, lelkes-lobogó szemű ember. 1933 óta tanít, itt — 4 év járási munkát is beleszámítva — 12 esztendeje.

Folytatjuk a tények szemügyrevételét, a község anyagi és szemléletbeli fejlődésének bizonyítására. Kicsit hangsúlyozottan a pedagógus szemével is vizsgálódva. Hiszen az ő munkásságának „anyaga” a legnemesebb: az ember. S mint ahogy olyan szépen kifejezte Rácz Attila: „Igazi fizetségünk a fáradozásokért: amikor a gyermek szemében felcsillan az értelem.”

Kint a kapu előtt, ahonnét — mintegy magaslatról — jól szét lehet látni a községben —, Tóth Lajos büszkén mutat körül:

— Pár éve még nem volt itt ez sem, az sem — és kinyújtott karja olyan tempóban célozza sorra a középületek, lakóházak, intézmények egész kis ármádiáját, hogy nem győzöm kapkodni a fejem, és ceruzám reményvesztetten bújik vissza noteszomba; kigyőzné jegyezni. «

Rámutat egy okkerságra-vörössávos vakolatú villára, az látszik legjobban a mezőség végét karéjba fogó házsorból.

— Ha a család kétkezi építőmunkáját Is beleszámítjuk, nyugodtan be lehet szorozni 180—200 ezer forintjával ezeknek az értékét. Három-négy év alatt közel másfél száz épült ilyen a faluban.

Rácz Attila: — Mindemellett most négymillió forintja ván a lakosságnak a bankban. Négy éve még egymillió volt.

Váratlan kérdés: — Maguknak mennyi takarékbetétjük van?

Kicsit meglepődve: — Egy fillér se... Huszonhárom pedagógusnak KST-je — ha van. Várjunk csak. Igen:

négynek, havi 700 forint értékben.

A tanáriban. Pedagógusgondok. Fájdalmak is, melyek ha „tüskés sirámok” is egyesek számára, akik nem szeretnek nyíltan szembenézni a valóságos helyzettel — a társadalom jövője szempontjából nagyon tiszteletre méltó nyugtalanítások. Hiszen az általános iskolában a legkényesebb „palántanevelés” folyik.

Mennyire szeretnék, s fáradhatatlanul hadakoznak ezért, ha minél több gyerekük továbbtanulna. Különösen a jó képességűek elmaradásáért fáj a szívük. Évekig. Például Sz. F-ért.

— Az utóbbi idők egyik legtehetségesebb tanulója volt. Próbáltuk meggyőzni a családot: vétek a gyerek

ellen, ha nem adják szakközépiskolába. Nem és nem. Pincér legyen! Abban van fantázia; sokat keres.

Persze, van más ok is. ők is. mint sok-sok pedagógus, erősítik, hogy a mai felsőtagozat az általános iskolában jóval erősebb, nagyobb követelményeket támaszt a gyerekekkel szemben, mint valamikor a polgári vagy a gimnázium négy alsó osztálya. Tény, hogy vannak, akik nem bírják végigvinni. Mint az a fiú, aki 16 éves koráig járt iskolába, de csak 4 általánosról van érvényes bizonyítványa.

— De erős fizikumú, s míg erejéből tart, aligha látja hátrányát, anyagilag. Mint segédmunkás, kétezeröt- kétezerhatot keres.

— Igen, ez jó. Megdolgozik érte. De egyszer az energia is fogyóban lesz, s akkor milyen jó lenne szakmát tudni.

Mesélnek. Sok volt tanítványuk, szakmunkások, segédmunkások —, igen jól keres. Nőtlenek, a szülők se állnak rosszul, a fiútól nem veszik el a keresetet. S bizony, mikor a presszóban összetalálkoznak volt tanítóikkal, nehezen értik meg, miért húzódoznak azok leülni egy „körre”. Laposabb pénztárcából óvatosan lehet erre vállalkozni, hiszen gyerekek is vannak otthon, meg...

— De csak keressenek, éljenek jól, akik megbecsülik a szakmájukat.

Az iskola. Kevés a tanterem. Ez sajnos, sokáig lesz általános panaszlistán. A tanítás egésznapos. Délután az alsótagozatosok járnak, akik a tűdéi legalapjaival ismerkednek. Ismert az is. hogy délután — a délelőtti fogékonyságot 100-nak véve — feleannyi se a tanuló szellemi készsége.

— De mi enne, ha a felsősök jönnének délután? Kifáradva, pihenni lennének csak jók. Mert sok szülő alaposan megdolgoztatná őket délelőtt A kisebbek mégsíncsenek ennek kitéve.

Pedagógushiány. Az igazgató kérdően tárja szét karját.

— Két év múlva hatan megyünk nyugdíjba. Jelenleg is hat — képesítés nélküli tanítónk van. Mi lesz akkor?... Egyedülálló vívmány hazánkban az anyasági segély, a 3 év kimondhatatlanul áldásos a csöppség szempontjából. De a mi hivatásunk sajátosságai miatt, más szempontokra is tekintettel kell lenni. Ad 1: ha egy kartársnő szülési szabadságra megy, természetesen státusban marad. Helyére csak szerződésest lehet felvenni. De hol kapunk szakképzett pedagógust szerződésre, mikor azzal se félárú. se illetményföld nem jár, nem beszélve egyéb meggondolásokról. Ad 2: ha egy szövőnő elmegy szülési szabadságra, az ő eddigi 120 százalékos teljesítményét nem lehet már elrontani. Az áru kész. Holt anyag volt eleve... A legdrágábbat, az embert, a tanulót odaadhatjuk képesítés nélküli tanítónák, ha a szakképzett pedagógusnő szülési szabadságra megy? Mert nincs más. Mikor eddig biztos kezekben voltak a gyerekek?

Nem a derék, hivatásszerető képesítés nélküli kollégák elleni sopánkodás ez. De mikor olyan „buktató" tantárgy a történelem is, nemhogy a matematika, kémia.

Az igazgató kis füzetet mutat. Módszertani segéd- eszköz, kísérletféle is; hogyan lehet mind hatékonyabban tanítani a történelmet. Tanmenet, témavázlat, összefüggéseket megvilágító kérdések, érzékletes, jelképi ábrázolások. Aztán minden egyes tananyagrész feldolgozása után az osztályzatok statisztikája. Kiderül, hol volt gyengébb az átadás módja, min kell javítani a tanárnak is.

De hogy lehetne ilyen módszerességet elvárni a képesítés nélküli tanítótól, aki maga is tanul, míg tanít. Négy osztályt, mondjuk, a tanyai iskolában, s le se merjük írni, havi hány órát adva. Lehet felelősségre vonni, mert nem tudja, amit nem tanult?

— Egyik kis kolléga nem tanította a gyerekekkel a durranógázt, mert félt, hogy a kísérletnél felrobban valami.

Másiknak az óráját meghallgatta. Utána finom tapintattal magyarázta az ifjú pedagógusjelöltnek, ő még mit tartana helyesnek, hogy csinálná. Mire az: „Minek erről annyit tárgyalni? Az egyhetes tanfolyamon mindent megtanultam erről.”

— Mindent?... Gyerekem, én közel 40 év után se vagyok ilyen elégedett magammal.

Ügy látszik, csupa „panasz” áradt ebben a kis községi iskolában? Ahol:-r- nem takarítás miatt vannak folyosón a tornaszerek;

— nincs úttörőszoba, szakköri hely;

— korrepetálnának, hisz’ „mindannyian szeretjük tantárgyunkat, s igyekeznénk még többet átadni”;

— „sokkal többet segíthetnénk a fizikai dolgozók gyerekeit”.

— De hol? Nincs hely.

— De mégis végezzük kötelességünket. Mert bízunk az emberekben, elsősorban munkatársainkban. Ha nehéz is; menni fog.

|g| em értik azokat a fiatalokat, akik bölcsész-dip■ loméval a kezükben elmennek üzemi matematikusnak, statisztikusnak, laboránsnak; hogy nem érzik küldetésük igazi irányát, a katedrát?

Vagy csak nem akarják kmondani: értik, miért.

Egyik.volt gyenge tanulóját, aki 8 osztályig se vergődött fel, így dicsérte az igazgató: „Tudod-e, gyerek, hogy segédmunkás létedre kétszer annyit keresel, mint egy fiatal tanító?” — Mire a fiú, deltáit kidüllesztve:

— De az nem Is dolgozik.

Így: a tanító „nem is dolgozik”.

Az én beszélgető partnerem, az igazgató 12 esztendeje nem ebédel rendszeresen. Mondjuk úgy: csak nagyon ritkán.

— Innen 3 kilométerre lakom, külterületen. — Ezzel

magyarázza.

N

agyon jókor jött Fock elvtárs bejelentése a pedagógusok fizetésemeléséről.

Tóth István