Petőfi Népe, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-16 / 114. szám
#/ A Kiskunság tett íróváj Ayw /# Találkozás Lakatos Vince wXXlX^wx ív« • • filmrendezővel Kevesen vagyunk már öregek, Szívünk kicsiny agyagkosara repedezett, De tenyerünk összeszorítja, S a kosár aljáról Tisztán nyúlik fel a láng, Amit tartunk elétek.., (Darázs Endre) Példaképek Negyedikes gimnazistákkal beszélgettem példaképeikről. Egyikük — az osztály legjobb tanulója — így vallott beszélgetés közben: „Nekem nincs példaképem. A mai élet, a rengeteg tennivaló nem hagy helyet az illúzióknak. Én korszerű ember1 módján a közösség érdekeit szem előtt tartva, de a magam elképzelései szerint akarok élni és dolgozni.” A kijelentés nyomán felizzott a vita. A lányok, fiúk egymás szavába vágva mondták el véleményüket. Többségük elutasította az eminens osztálytárs vélekedését. Érvelve állították, kell a példakép. De ki legyen a példa? Ki az, akit egy jelenben élő, de tekintetével már a jövendőt pásztázó fiatal eszményképül választhat? A kérdések fiaiftá.n elmondtam nekik, hogy a X. kongresszus Xiadr—awd171 ott ött « kommunisták öt nemzedéke. Veterán^ akik ott álltak a mozgalom bölcsőjénél, katonák, aMk Lenin zászlai alatt, majd a mi Tanácsköztársaságunk harcaiban váltak hősökké. Régi illegális kommunisták, akik életüket kockáztatva harcoltak az ellenséggel, és ma már ősz hajú internacionalisták, akik a spanyol földön, majd a fasizmus elleni harc más frontjain bizonyították be sza- badságszeretetüket, s a töretlen hűséget, amely a munkásosztályhoz, a dolgozó néphez fűzi őket. S ott voltak az ifjabb nemzedék képviselői, akiknek már nem kellett fegyverrel verekedniok, akik az országépítés nagy munkacsatáiban a tudásért, o szakképzettségért vívott küzdelemben bizonyították be, hogy az igazi forradalmár nemcsak a lövészárokban áll helyt, hanem a békés alkotó munka idején is megleli tennivalóit. Szerencsés helyzetben vagyunk. A történelmi múlt nagy példáin kívül az élők példája is itt áll előttünk. Azoké, is akik az új világot, a dolgozó emberek világát megteremtették. Miért kérdezték mégis a negyedikes gimnazisták tétován: ki legyen a példakép. A fiatalok véleménye szerint sem az agitációs módszereink, sem pedagógiánk nem tisztázta még elég meggyőzően ezt a fontos kérdést. Ezért volt az, hogy a forradalmár erények taglalása, a kommunista helytállás elemzése közben az én beszélgető partnereim is zsák a mártírok példáját említették. Ságvári Endre, Schönherz Zoltán. Az rendben van, hogy az ő példájuk a legtiszteletreméltóbb. Bizonyos történelmi körülmények között egy ügyért valóban az hozza a legtöbbet, aki ha kell, az életét is feláldozza érte. De ez nem ment fel bennünket, idősebbeket a kötelezettség alól, hogy> az élő példák nagy tanulságait is megismertessük fiataljainkkal. Hiszen ilő harcosaink közül sokan éppen a mártírok legközvetlenebb küzdőtársai voltak. A hős elvesztése után ők vívták tovább a harcot, ök tudnak legtöbbet mon- iani a küzdelem szépségeiről és buktatóiról is. Miért nem keressük, miért nem kérdezzük gyakrabban őket? Személyes tanulságtételükkel sok téves elképzelést eloszlathatnának. Többek között azt, is, hogy csak a fegyveres harcnak volt igazi romantikája. S hogy iga- i forradalmár csak a barikádokon, a lövészárokban 'erem. A mai fiatalok gyakran szűknek érzik a jelen ■.ennivalóit, úgy vélik, az előttük járó nemzedék letépett minden harci babért, s a mai fiatalokra csak a szürke hétköznapokat hagyta. Élő példáink más mondanak erről. Szerintük a fegyveres harc csak kényszerűség volt. Az 6 küzdelmeik szépsége sokszor csak a kezdet nehézségeiből fakad- 'ak. A vállalkozás nehezebb, romantikusabb szakasza zppen most kövétkezik. Az lesz az igazi próbatétel, ímelyet mai életünk állít a fiatalok elé: a jó alapokra felépíteni a szabad, korszerű munkáshazát. Kellenek a példaképek! Ezzel a követeléssel fejeztük be a* tanulságos beszélgetést. A jeles hazafiak élete, tettei, érzései mindig vonzották, ma is vonzzák a fia- alokat. De segítenünk kell. hogy közelebb kerüljelek ezekhez a vonzó példákhoz. Hiszen a példaképek küzdeni, dolgozni, gondolkozni. a hibákat kijavítani ösztönöznek: Segítik a hazához való kötődést, fellobban ‘ :jf‘ a: igaz hazaszeretet érzését. Márpedig ez a: é - alapul szolgál mind íz itthoni, mind az int.. ü x. jiuillsta tennivalók hűséges teljesítéséhez. Délután 6 őrá. Csillapul a csúcsforgalom a pesti utcákon. Szokatlanul nagy a csend a Könyves Kálmán körúti filmstúdióban is. Nem égnek a lámpák a stúdiókban, nem szaladgálnak a folyosókon, senki sem zavarja beszélgetésünket Lakatos Vincével, aki már napok óta csak a késő esti órákban áll fel a vágóasztal mellől. Siet. Szeretné mielőbb befejezni új filmjét, a tápéi gyékényszövőkről. Mindjárt egy részletet is leperget belőle a vágóasztalon. Arcok néznek ránk a parányi ernyőről. Az időt méltósággal magukba fogadó öregek arca, akiknek kezében él még az ősi mesterség, a gyékényszövés, de eszük már össze- békélt az újjal. Azzal a világgal, amely az olaj feltörésével egyre erőteljesebben gyúrja át és ve- szejti el a régit A riporterben felismertem a rendezőt, aki nem is titkolja, hogy legszívesebben egymaga old meg minden feladatot: a szövegírástól a vágásig. Ebben az esetben még az operatőr is családtag: Lakatos Iván, a fia. „Akinek gondolata van..." Legnagyobb, legéltetőbb szenvedélyének az írást tartja. Az a véleménye, hogy néhány sikerületlen szerzői filmtől eltekintve, igazán jól filmet csak az tud készíteni, aki írni is tud. Arra a kérdésre, hogy kit tart a film igazi alkotójának, az írót, vagy a rendezőt, salamoni bölcsességgel válaszol: „Akinek gondolata van. Minden filmben ő az első számú alkotó.” Aki ismeri a kisfilmjeit, tanúsíthatja: lelke is, hitele is van annak, amiről szólni kíván. Talán az író érdeme, hogy soha sem áldozza fel a látvány kedvéért a lényeget filmjeiben, az pedig talán a gyerekkori táj, a Kiskunság érdeme, hogy szólásra bírta, írásra késztette. Az egyedüli véletlen az, hogy éppen odakerült. — Számomra valóban véletlen, hogy családunk Aradról Kiskunhalasra költözött. Apám az egyik tanyai megállóhelyen kapott pályaőri állást, engem beírattak a harkakö- tönyi pusztai iskolába. Mint gyerek, megéltem a tanyavilág kiteljesedését, hiszen abban az időben még igencsak szaporodtak a tanyák, most pedig 64 évesen, láthatom a tanyavilág végét. az elsőbéresnek, s az uraság csupán azért tartott fenn „iskolát” hogy mentesüljön az iskolaadó alól,v A cikk ismét a szenzáció erejével hatott, s eredménye is lett. Tulajdonképpen irigyelnem kellene. Olyan korban élt, amikor bőven volt mit bírálni annak, akinek mersze és tolla is volt hozzá. Mikor elmondom, mire gondolok, tapintatosan nem az újságírásról beszél, hanem arról, hogy milyen jó nevelő, kritikai eszköz lehet ma is a film. — Sohasem azt szabad nézni, hogy mit bírál egy film, hanem miért? Aki segítőszándékkal bírál és nem a hecc kedvéért, az feltétlenül jó ügyet szolgál. És mi mást tehetne az ember? Bírál, hogy seLakatos Vince gítsen. Azért készít filmet, hogy odafigyeljenek az emberek és tanuljanak belőle. Tanyai diákból — érdemes művész! Még állnak a tanyák... — De már fogynak, ürülnek. És ami a fő, az élet sem olyan már bennük, mint akkor, amikor még én is gyerek voltam. Hatéves korában került a kiskunsági tanyavilágba, amelynek a végét nemcsak jósolja, hanem meg is szeretné írni. A Kiskunsági Krónika első két kötete után nem szeretne adós maradni a harmadikkal sem. Kötődését ehhez a zárt, nehézkesen mozduló, ma már egyre inkább felbomló homoki világhoz, olyan filmekkel is bizonyította, mint a Kiskunság, vagy a Tömörkény- emiékfilm. Hittel vallja, hogy a Kiskunság tette íróvá, emberré. — Voltam én ott minden. Borfinánc, kódusbí- ró, helyi lapszerkesztő Kiskunhalason, de akármivel foglalkoztam, az mind szoros kapcsolatban állt a tanyákkal. A szegedi jogászkodásnak köszönheti, hogy bejáratos lett az egész nagyalföldi tanyavilágba. A halasi lapszerkesztésnek megvolt az a haszna — miután fizettség nem járt érte —, hogy megtalálta az utat a fővárosi lapokhoz. Ez azért volt nagy szó, mert a pesti lapokban megjelenhetett mindKétszáznál több filmet alkotott eddig. A felszabadulás után ő készít elsőnek oktatófilmeket az országban. Ezekben tanulta meg a szakmát, itt kísérletezte ki későbbi híres kisfilmjeinek alkotóelemeit: a Teremtését, a Magányét, vagy a Me- mentóét, amely hatalmas történelmi portré a második világháborúról. Már akkor filmezett, amikor a mostani, a magyar rövidfilmeknek nemzetközi tenem a rövidfilmek kedvéért ül be a moziba. Azokat kapja a nagy film mellé. Viszont, ha azt vesszük, hogy az úgynevezett „nagy” regény is sokat vesztett népszerűségéből s a tudományok iránt egyre nagyobb az érdeklődés, akkor várható, hogy nagyobb szerephez jutnak majd a rövidfilmek is. Különösen a televízió tehet sokat azért, hogy a rövidfilm önálló mű legyen és ne kísérőzene, üm iflfÄ« :É¥tíL'M& > f -V A „Magány” című film szereplőjével az, amit a halasi „polgár- mester lapjában” nem lehetett volna napvilágra hozni. Tanító a tyúkólban De mi lett az iskolával? 1940-ben került fel Budapestre végleg. Mint a Nemzeti Újság belső munkatársa is hű maradt a homoki világ nehéz sorsú parasztjaihoz, az „Alföld székelyeihez”. — Ma is őrzöm azt a riportot, amelyet 1937- ben írtam a kötönypusz- tai iskoláról. Egyetlen kis szobában 60 gyerek tanult, a tanító pedig a tyúkólban lakott. A riport nagy port kavart fel, országos méretű lett a felháborodás és az adakozás. Abból, a körülbelül 20 ezer pengő értékű ruhaneműből, ami karácsonyra összejött, a tanító még évekig ruházta a kötönyi szegényparasztokat. — Az is felépült. Ma is ebbe járnak a gyerekek, bár azt hiszem, lassan nem lesz rá szükség, mert sorra költöznek el onnét az emberek. Szívesen emlékezik azokra az időkre, amikor még tollal verekedett a tanyai emberekért. Szenvedélyes hangú cikket írt a páhi pusztai cselédbéres tanítóról, akit az uraság ispánnak alkalmazott. Tanításra alig tudott ellopni pár órát, a tanítványok pedig a borjúistállóban „szívhatták” magukba a tudást, az istálló ajtaját 3 lépés választotta el a trágyadombtól: A tanítónak annyit fizettek, mint kintélyt szerző ifjabbik generáció még valóban gyerekcipőben járt. Felsorolni is nehéz, hány díjat nyert itthon, s kint a nagyvilágban, a különböző fesztiválokon. Rangja, neve van a szakmában. Mikor ott jártam, éppen Bécsbe készült, ahol hat filmjéből rendeztek önálló műsoros estet. Ezek a tények ellentmondani látszanak annak a sajnos, tapasztalatokra alapozott kérdésnek, amely így hangzik: „A közönség körében miért ismertebb egy gyenge, vagy közepes képességű játékfilmrendező, mint egy kiváló rövidfilmes?” — A játékfilmeket el kell adni. Azoknak közönség kell, tehát nagyobb a hírverés is a filmek körül. A közönség. egy — előfordulhat y- rossz játékfilmhez .,. Hisz a rövidfilmek Jövőjében. Mégis szeretné már abbahagyni a filmezést, szeretne nyugdíjba menni, azért, hogy teljesen átadhassa magát a régóta nélkülözött írás örömének, szenvedélyének. Tele van gondolatokkal, ötletekkel, fiatalos cselekvési vággyal. — Vince bácsit tetszik keresni? — kérdezte megkülönböztetett előzékenységgel a filmstúdió portása. Idős ember volt a portás, bácsi korú. Idősebb talán Lakatos Vincénél is, aki azért lett a szakma Vince bácsija, mert szeretik, tisztelik, s nem azért, mert öregnek tartják. És azért lett érdemes művész mert valóban érdemes rá. Yadas Zsuzsa
