Petőfi Népe, 1971. április (26. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-25 / 97. szám
Szigorúbb mércét — Segítsék az újat a jobbat, Áz alkotómunka műhelyei A vidéki irodalmi társaságokról egy évkönyv ürügyén A megyében működő irodalmi társaságokról érdeklődött szerkesztőségünkben a közelmúltban a Rádió egyik riportere. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy három — többé-kevésbé rendszeresen tevékenykedő — egyesületre is fölhívhattuk figyelmét. Vendégünk feljegyezte az információkat, megígérte, hogy alkalomadtán ellátogat Kalocsára és Bajára is, majd távozott. Talán a portánál járhatott, amikor hozták a napi postát, s jókora borítékban — a Katona István Társaság évkönyvét. Belelapoztam. Az ízléses borítólap, néhány ismert név felfedezése láttán sajnálkoztam, hogy miért nem tartóztattuk a pesti kollégát. Ha még egy kicsit vár, itt helyben tanulmányozhatja a kalocsaiak — feltételeztem válogatott — publikációit.. Ahogyan mondani szokás, egy ültőhelyembén olvastam el a százoldalnyi kiadványt. Már a tizedik lap táján örültem, hogy a riporter nem látta ezt a kötetet és majd a helyszínen alakítja ki — bizonyára kedvező — véleményét. Ismerem a Katona István Társaság törekvéseit és ezért tudom és kereken kimondom: lényegesen magasabb színvonalú az évkönyvnél. A kiadvány alatta marad a várakozásnak, a lehetőségnek. Hol vétették el a lépést? Válogatás nélkül elfogadták a beküldött kéziratokat. Hiányzott a jó sűrű fonatú rosta! A gyenge írások elsápasztják a rangos publikációkat, rontják az összképet. Miért közöltek dilettáns, kidolgozatlan, további csiszolásra szoruló elbeszéléseket, tanulmányokat? A vidéki irodalmi élet kardinális kérdéséhez érkeztünk. Az ügy iránti tiszteletből következő őszinteséggel kell szólnunk, az okokat felmutatnunk. Ma is előfordul vidéki városokban az a hajdanán természetes gyakorlat, hogy a szerkesztők a jusson szóhoz mindenki, akiben fészkelődik a közlési vágy és akkor szent a béke — elvet követik. Nem tudják, vagy nem akarják vállalni az esetleges kritikai észrevételek, netán visszautasítás ódiumát. Az érintett szerzők' — tisztelet a kivételnek — pedig személy iWeöres Sándor: Leányfurfang Sárika sírsz: nálad szebb lányok hátra szorítnak. Kell alakoskodnod, s gyűjtheted udvarodat; Színlelj kis szeleburdit, s könnyen elérni remélnek; Mímelj titkos bút, mint ki vigaszra szorul; Sejtess gyenge szívet, s prédának nézik a gyengét — Am aki változatid csapda-vasára futott, Ahhoz büszke legyél: mit képzel uramfia rólam? Aztán választhatsz foglyaid ezreiből. Az elalvó gyermek Nyakig a paplanba takarva, szemei alvásra bevarrva, még ébren figyel az orrocska, már álom-tenger a hajacska. Nádasdi Éva: Szavak Néha csak pár szó, és velünk marad a végtelen: „Anyu, úgy hiányzottál nekem.” Ennyit ér most az életem. Egy ötéves kislány megoldozza a terheket. Halál utáni e szerelem. Már tudom, hogy ér valamit az életem. Pár szó csupán, piros mondat, s feloldódik benne a gyötrelem. Lakatos István: Prométheusz Miért gyűlölsz? Tépd májam, ez a dolgod, de tisztedet, sas, túl ne teljesítsd. Ha jóllaktál, beszélgess, ülj fülemhez, had higgyem, galamb vagy, szelíd. Gyötörsz? Az a tűz akkor is enyém volt; adtam, adom, tovább az embereknek, A titán még szabad lesz. Te pedig, kezes madár, követsz Vigyázz, szeretlek. ségükben éreznék megbántva, tekintélyükben megcsorbítva magukat, ha a kitűnő ügyvédről, orvosról, tanácsi tisztviselőről stb. kiderülne, hogy idő, tehetség, felkészültség, ihlet hiányában alkotásaik legfeljebb a baráti kör szórakoztatására alkalmasak. Kinek használnak — például — a „Köszöntő” üresen kongó, zavaros mondatai? (Mi az, hogy „szociális eszmeiség”, meg az „évfordulók tartalomra serkentő hatása”, vagy a „magáról hallgatás válaszútja”?) Vitáznunk kell a néprajzban tájékozott Cserey Józseffel. Jószándékú, valóságos gondokra dohogó indulata elfogadhatatlan következtetéseket mondat ki vele. „A beatzene problémái” árnyaltabb elemzést igényelnek. Raffai Sarolta elbeszéléséről, Fehér Zoltán jóízűen megfogalmazott néprajzi dolgozatáról, Kuczy Károly helytörténeti tanulmányáról a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Íme, mit tud Kalocsa, mit tud a Katona István Társaság. Érdeklődéssel, tetszéssel — itt-ott kisebb fenntartásokkal — olvastuk M. Kiss Pál, dr. Czajtányi István, Bozsó Ferenc, Gróf József, Szabó Gábor, Bagó István írását. Sajnos, a kötet mind a huszonnyolc (!) szerzőjére, hely fogytán, nem térhetünk ki. Miért morcoskodik a kritikus, hiszen több kitűnő írást nevezett meg, s általában jó tapasztalatai vannak a Katona István Társaságról? Éppen ezért! Az elért szint mérce; kötelez. Megyénk irodalmi társaságai sok gonddal küszködtek az elmúlt évtizedekben. Keresik, kutatják létezésük legkedvezőbb formáit, „működési területüket”. A TIT, a művelődési otthonok hálózata, a honismereti mozgalom, látszólag elvette kenyerüket; hitték többen, légüres térben mozognak. A megváltozott közművelődési viszonyok közepette is szükség van vidéki irodalmi társaságokra. Ez a véleményünk. Tévednek, akik az efféle tömörüléseket eleve a provincializmus melegágyának, a dilettantizmus kovászának tekintik. Az igényesen vezetett, a korszerűen gondolkodó, tehetséges embereket tömörítő egyesületek napról napra erjeszthetik az itt-ott állóvízszerű kulturális közéletet, fórumaivá válhatnak az újnak, a jobbnak, segíthetik a fiatal tehetségeket. Akkor szürkül „vidéki önképzőkörré” valamely közművelődési egyesület, ha hiányzik az effajta, elvi alapokon nyugvó, az alkotásokat a valósággal szembesítő kritikai szellem, az önkontroll. Mi elsősorban műhelynek tekintjük az ilyen tömörüléseket. A provincializmus buktatóit csak akkor kerülhetjük ki — Kalocsán és Baján, Kecskeméten és Kiskunhalason és mindenütt —, ha önmagukért helyt állnak a nyilvánosságnak szánt írások (előadások, műsorok). Az alkotásból hiányzó tartalmi és formai értékeket nem pótolják a más területeken szerzett érdemek. ismételjük meg: lehet valaki jó tanár akkor is, ha csapnivalóan rossz rigmusokat gyárt vers címén (amennyiben ezek publikálását szorgalmazza, már hiba van az ízlés körül...), kitűnő rajzpedagógus művészi adottságok nélkül... Mondanunk sem kell, hogy az évkönyv egyes közleményein kívül máshonnan is idézhetnénk negatív példákat, hiszen a kiadvány számomra félig-meddig a katalizátor szerepét töltötte be: régóta esedékes következtetések, megállapítások megfogalmazását, a felgyülemlett tapasztalatok elemzését siettette. De térjünk vissza a kalocsai évkönyvhöz. Az előszó szerzője szerint most „önkéntes tizedet” adtak, „szeretett városuknak”. Meggyőződésem, hogy a kéziratban, a szerzők fiókjában maradt „kilenctizedből” céltudatosabb szerkesztői válogatással olyan évkönyvet lehetett volna kiadni (kisebb terjedelemben, kevesebb szerzőt foglalkoztatva), amely valóban dokumentálja a sokra hívatott Katona István Társaságot. No, de várjuk a következőt, amely bizonyára jobb lesz, ha tanulnak a hibákból. Reméljük hogy a sorozat második kötete a Köszöntésben jelzett „tervezett mérceemelést” igazolja, mert a kezdeményezést folytatni kell. Csak átgondoltabban. Heltai Nándor Elkallódó gyerekek A külterületi iskolások továbbtanulásáról SOK SZŐ esik mostanában a hátrányos helyzetű munkás- és parasztszülők gyermekeinek megsegítéséről. Pedagógus pártalap- szervezetek tűzik napirendre, tantestületi értekezleteken foglalkoznak a kérdéssel, és keresik az útját- módját; hogyan s miként lehet a tehetséges diákok számára kedvezőbb körülményeket teremteni. A viták több helyen már gyakorlati megoldásokat is eredményeztek: szakkörök, előkészítő tanfolyamok és külön foglalkozások segítik a hátrányos helyzetű tanulók felkészítését, hogy a magasabb követelményű tanintézetekben is megállhassák a helyüket. A tudatos törekvések eredményeként a városok és a községek belterületén levő iskolák tanulóit egyre kevésbé fenyegeti az „elkallódás" veszélye. Nem mondható el ugyanez a külterületi iskolákról, ahol két, három, sőt nem egy esetben négy osztály is tanul azonos időben, ugyanabban a teremben. A munkát itt nem óráról órára cserélődő szaktanárok irányítják. Egyetlen nevelő tanít ■— kényszerűségből — magyar nyelvet, irodalmat és matematikát, oroszt és testnevelést. És igen sok helyen még ez a pedagógus sem rendelkezik a szükséges szakmai ismeretekkel, hiszen a megyénkben tanító képesítés nélküli nevelők zöme tanyasi iskolák összevont osztályaiban végzi fáradtságos munkáját. A KÜLTERÜLETEKEN élő gyerekek alkotják a valóban hátrányos helyzetű 1 tanulók túlnyomó többségét, általános iskolai diákságunk mintegy 10—15 százalékát. A nyolcadik osztályt most végzők pályaválasztásának megyei összesítésű adatait vizsgálva rendkívül élesen jelentkezik a kétfajta típusú tanulócsoport növendékeinek különbözősége, a tanyaiak lemaradása az isOrosz István: Vergilius illusztráció. meretek megszerzéséért folytatott versenyben. Nyolcezerhatszáz gyerek hagyja el néhány hónap múlva a tanintézeteket, és közülük mintegy hatszá- zan összevont nyolcadik osztályban végeznek. Gimnáziumba és szakközépiskolába a nyolcadikosok negyvenöt, a külterületi tanulóknak viszont csupán hat és fél (!) százaléka küldte el jelentkezési lapját. A szakmunkásképző intézetekben is csaknem öt százalékkal magasabb a falusivárosi gyerekek aránya. Fordított már a helyzet viszont azokkal, akik nem kívánnak további ismereteket szerezni. Semmiféle szakmát nem tanul az osztott nyolcadikosok mintegy egyötöde, de ez az arány a külkerületi tanulóknál már 45,5 százalékra emelkedik. BESZÉDES számok ezek, a tanyavilág társadalmi feszültségéről, az ott élő emberek, fiatalok és idősebbek terveiről, szándékairól árulkodnak. Hiszen a tanulást befejezettek aránya nem csupán a valóban létező hátrányos helyzet, a családi körülmények, a nagy távolságok és az osztályok hiányos felszereltségének a következménye, hanem a szülői akaraté is. A szülőké, akik jól látják, hogy gyermekeik ismeretszerzésének útja messzire vezet a tanyai házacskáktól. Ezért tiltakoznak sok helyen a körzetesítés, az általános iskolai hétközi diákotthonok ellen. Nem akarják, hogy gyermekük a világ messzi horizontjai felé tekinthessen, mert attól tartanak, hogy szűknek érzi majd a tanyasi gazdasági udvar lehetőségeit. A továbbtanulás adatai rávilágítanak a külterületi fiatalok lehetőségeire, lpa- ritanuló-intézetekbe mennek — vagy otthon maradnak a tanyán. A szülői hatás következménye, hogy csaknem minden második gyerek lemondott a további tanulásról, az összevont tanulócsoportos iskoláké pe- . dig a gimnáziumi és szakközépiskolai jelentkezések alacsony számarányában mutatkozik, meg. Szülők és a társadalom közösen felelős így a jövő fejlődéséből kimaradó tehetséges gyermekek sorsáért. Hibás a korszerűtlen tanyasi iskola, melyből hiányoznak az ismeretszerzéshez elengedhetetlenül szükséges oktatási feltételek, és vétkesek a szülők, akik megelégedve az adott helyzettel, lebeszélik gyermekeiket a tanulásról. PEDIG a holnap mezőgazdasági és ipari üzemeiben nagy szükség lesz ezekre a fiatalokra, és ki tudja, növekvő lemaradásukat miként pótolhatják majd a gyorsuló időben. Pavlovits Miklós
