Petőfi Népe, 1971. április (26. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 97. szám

(JjP^j&jeícms^sjí Szép versek 1970 ILLYÉS Gyula, a nemzetközi költőtalálkozón mond­ta Budapesten, hogy a lírikus „kesztyűt dob” a két­ségbeesésnek, minden elkeseredettség, pesszimizmus ellenére megküzd „sötét” ellenfeleivel. S győznie kell. A l<\isötétebb tónusok mellett is felvillannak a világos színek. József Attila születésének évfordulóján minden év­ben Magyarországon a költészetet ünnepeljük, a „szép szavak” mestereit. A magyar líra a legritkábban szólt öncélúan csak a „szép szavak” bűvöletében. Nálunk a költői szó igazi tett. „A költészet: őr szerep. Amit véd, amit óv, amiért kiáll és kiált: az az ember. A költé­szet a mindenki által érthető beszéd: az emberiség anyanyelve.” (Fábry Zoltán) A magyar költők mindig erősen kötődtek és kötőd­nek ma is a szülőföldhöz, a hazához. Talán — többek között — ez a „földközeliség" az, mely megkülönbözte­ti például a kortárs francia lírikusoktól. Illyés Gyula a „Szép versek, 1970” című antológiában közölt Koszo­rú című versében — mint épp a nemrég megjelente­tett Hajszálgyökerek című könyvében is — a hajszál­gyökerek erejéről vall, a szél-kaszabolta magyar nyelv­ről. Hiszen hány ember, hány fajta módon használ­ja egyik legféltettebb kincsünket, a nyelvet! A diáktól a munkásig és a veteránig. Hány fajta érzést fejez ki a nyelv! Hűséget, reményt, szabadságot, panaszt, hitet. S Illyés a több nyelven is értő fordító az igazi koszo­rúra vágyik, melyet az anyától kaphat, az anyanyelv- töl. A MAGYAR MÜLT emlékei élnek több versben. A fiatal Kovács István a nemrég elhúnyt Tamási Áron sírjára tesz verskoszorút, ugyanő idézi fel a „vas- könnyeket” síró Szervátiusz Tibor szobrait: Dózsa abroncs-koronáját és Petőfi szív-arcát nem felejtve. Ratkó József Két ballada című versében a múlt halot- tait eleveníti fel, „balladás gyerekként” sírva, kiáltva ő épül „kőből, vérből” a lerontott Dévavárak helyett. Ady arcképét Képes Géza őrzi, József Attiláét Ratkó József, Veres Péter halálára Tornai József írt verset: „A halál eljön értünk, / o halál és sötétség.” (Utolsó zsoltár) Tornai éli át a múlt élményeit talán legerő­sebben az István király című versében, „mi vagyunk, akik megmaradtunk, / mikor a bőrruhások ránknyilaz- tak, I anyánkból kihasítottak, [ lófarkas zászlóval foj­togattak ...” Közben tegyünk egy összehasonlítást: a Szép versek 1968-as és a mostani 1970-es kötete között, Negyven­Dékány Kálmán: lánydk nagy izgalommal fogadták! — Hát megjöttél? — Láttuk, amikor este leszálltai a buszról! — Mesélj! A diák most kissé felülről nézte őket. Szinte sugár­zott. — Ebből mindent megtudtok — tett az asztalra egy bőrkötéses, szürke albumot. Tele volt fényképpel. — Köszönöm a levelezőlapot — húzta ki a széket maga mellől a feketehajú lány. — A képeslapom Itáliából. — A diák odaült. Egye­dül neki írta, a feketehajúnak, a másik kettőről meg sem emlékezett. Tenger, pálmafák. Terracinából küld­te a lapot. A lányok összedugták a fejüket az album fölött. A diák felütötte a fedőlapot. Egy híd boltívén át kis folyó látszott, a part mentén paloták. — Saját felvételem, tizennyolcszor — huszonnégyes nagyítás — kezdte magyarázni. — De mit ábrázol? — térdepelt föl a székre a feke­te lány, haja a diák arcába ért, szinte cirógatta. — Ez itt Velence, a vizek városa, A képen a Canale Grande, Velence legnagyobb csatornája. Az egyik híd alól fényképeztem. Ezt a palotát, itt ezt a csipkéset, régen a dózsék lakták. Tovább lapozott. — Jé, gondola! — kiáltott fel a szőke, hármójuk tözül a legidősebb. A kis tanító komoly szándékkal udvarolt neki. A diák bólintott. Nem fűzött hozzá bővebb magyará­zatot. Űjabb kép: E z itt a Lidó. Fürdőváros a tengerben. Most megy le a nap. Látjátok, hogy tükröződik a ví­zen - Mi egy magas épület teraszáról nézzük. Ez va­gyok ón. Ez, aki könyököl a párkányon. De ezt is én fényképeztem. Állványról, önkioldóval... Ez itt a bazáros. Ezt tőle vettem — halászott élő egy pic> bronz szobrot a zsebéből. — A capitoUuml farkas, amint a két csecsemőt szoptatja. Romulust és Re- must. A monda szerint ők alapították Rómát, az örök várost. A kis szobor kézről-kézre járt, s mire visszakerült hozzá, harmatos lett a lányok tenyerétől. — Mi ez a fölírás rajta — húzta végig ujját talap­zatán a feketehajú. — Te el tudod olvasni. Laci? — Semmi az — legyintett a diák. — Ricordj dl Roma. Emlék Rómából. Aztán újra az albumot nézték. Göndörhajú kisfiú guggol, galambok között, ame­lyek a kezéből esznek. Némelyik a határa is fel­négy költő azonos mindkét antológiában, huszonnégy az 1968-as kötetben szerepelt, míg most nem. Ezzel szemben huszonkét költő az 1970-es antológiában van benne, míg a korábbiban nem. Nézzük meg e válto­zást közelebbről! Hiányzik a mostani Szép versekből Juhász Ferenc! Azt hiszem, ha ma Magyarországon antológiát állítanak össze a mai magyar lírából, az el­ső négy között Juhásznak ott kell lenni! Hasonlókép­pen furcsa az, hogy Pilinszky János most kimaradt a kötetből, holott gyűjteményes kötete épp 1970-ben je­lent meg: a „Nagyvárosi ikonok.” De még fájóbb szá­munkra néhány „vidéki” költő (ha van ilyen megjelö­lés?!) eltűnése e kötetből: gondolok például Hatvani Dánielre, Kalász Lászlóra, Raffai Saroltára. (Érdekes lenne elgondolkozni azon, hogy a Szép versek 1970 cí­mű kötet hatvanhat költője közül csak tizenegy él nem Budapesten! Például Takáts Gyula Kaposváron vagy Buda Ferenc Kecskeméten vagy Csorba Győző Pé­csett!) KIKNEK a felfedezését, újrafelfedezését vagy ismét jelentkezését üdvözölhették az antológia szerkesztői: Mátyás Ferenc és Z. Szalai Sándor? Legnagyobb öröm a fiatalok néhány szép versel Tamás Menyhért a bu­kovinai székelyek 1944 őszén történt „erőltetett mene­téről” váll a Betemetetten temetők című versében, megrázóan, nagy költői erővel: „amerre vitt vezetett a nyom / keresztül a csont-halottakon / a felsebzett ré­paföldeken át / hol földbe nőtt az iszonyúság..." A fiatal Kovács István vagy Veress Miklós mellett külön öröm a saját verseivel éveken át alig jelentkező, a fel- szabadulás utáni években kitűnő kötettel induló Kor­mos István újrafelfedezése (például a tőle szokatlanabb népíes-szociográfikus hang az Óda a kukoricához című versében). Az idősebb nemzedék emlékszik talán Mécs Lászlóra, akinek néhány versét közli az antológia. Melyek voltak a szép versek közt a szebbek? A leg­szebbek? Minden válogatás szubjektív, az ilyen kieme­lés is, nagyban befolyásolja az olvasó ízlese, irodal­mi érzéke stb. Számomra a legnagyobb élményt Illyés, Nagy László, Csoóri Sándor, Kalász Márton, Buda Ferenc, Szécsi Margit valamennyi verse és Fodor And­rás, Lakatos István, Kiss Benedek, Kormos István, Tornai József és Veöres Sándor egy-egy verse jelen­tette. Nekünk, Bács megyeieknek külön öröm, hogy a kö­tet szerkesztői felhasználták a Forrás folyóiratban száll. Mindenféle galambok. Ügy ellepték a Szent Márk teret, hogy a kövezet se látszott tőlük. — Irtó édesek — dugta ki nyelve hegyét a legki­sebb lány. Arcát szögletesre nyírt Eton-frizura keretez­te. — Hozzád is ilyen közel merészkedtek, Laci? — Ugyanilyen közel! A galambok nem tesznek kü­lönbséget. Jó volt ott lenni... — Beszélt, beszólt, ki nem fogyva a szóból. Egyszerre úgy tűnt föl -neki, mintha ez a lány, aki a széken térdepel, Itáliában is mellette lett volna. Együtt csodálták a Laocont, meg az örök romokat. Ezzel a lánnyal és — ezért a lányért. A lkonyodott. Homály borult a szobára. Mér csak a szemek világítottak. Legfényesebben a tér­deplő lány szeme. Egész ifjúságuk benne ragyogott. A gyermekkori vonzalom és ez az új igézet. Fény. A diák fénynek nevezte. Mindenütt ott van. A tudás­vágyban, a világlátásban. Mindenütt. S az arcához simuló haj érintéséből érezte, hogy belül, legbelül már egyek, bármi lesz is még ezután, A lányok képzeletében megelevenedett a mese. Per­gett a film: a diák szavai pergették. A széken térdep­lő lány a foga között feledte a kisujját, ahogy a fiút hallgatta. Muzsikált a hangja, mint a zenélőóra ün­nepnapokon. Hétköznap a közönséges óra jár, az csak ketyeg, meg csörög, amikor ébredezni kell. Az édes mama órája. Terveit a ketyegése mellett szövögette. Magdus eljegyzése a tanítóval, ma már befejezett tény: az Eton-frizurásnak kiszemelte a tanácstitkárt; a középső feketével sem várhat tovább. Már túl sokáig tartogatta a diáknak. Oldalán nagy jövőt remélt a lánya számára. De a fiú évekig távol lesz még. Jövőre érettségizik, azután egyetemre megy. Csak évek múl­va lesz kész férfi. Margit nem várhat addig, A há­rom közül ő a legszebb. Nem gubózhat be. Akkor a legkisebb se mehetne férjhez, nem illik megelőzni a nővérét. Kopogtattak. Az asztal körül fölriadtak. A szoba sarkában hangosan ketyegett az óra. Szinte fájt most ez az ébredés. Hosszú, szemüveges férfi lépett be az ajtón. Le kel­lett hajolnia, hogy fejét be ne verje a szemöldök­fába. Nyomában az édes mama: H ozta isten, Béla. Foglaljon helyet, Béla! — tessékelte befelé kövér mosollyal. — Lá­nyok, a villanyt! Mit vakoskodtok? Nem kell taka­rékoskodni az árammal. Tudja, Béla — hunyorgott a kigyulladó fényben — az én lányaim mind spóro­lósak! — Nem kellett most villany, édes mama — má­szott le a székről a feketehajú. — Laci mesélt. Észre sem vettük, hogy jön valaki. — Magdusom, terítsél meg, kislányom — mondta gyorsan, buzgólkodva a mama. — Mindjárt kész lesz a vacsora, — ó, kézit csókolom — szabadkozott a hosszú. — Maga csak ne tiltakozzon, Béla. Magányos fiatal­embernek mindig jól jön egy kis vacsora, családi körben. A diák elnémult. Hiába próbálkozott a tár­salgással a jövevény, nem tudott többé beszélni. Ez nem a tanító, se nem a tanácstitkár, hanem az új állatorvos. Faluszerte beszélték, hogy Margit miatt Jár a házhoz, de ő nem hitte. Most szemtől-szemben meg­győződött a valóságról. A találkozás szíven ütötte. Gyermekrajz kiállítás Kecskeméten A Kecskeméti Kodály Zoltán Iskola „Népdal gyer­mekrajzokban” címmel 6—14 éves általános iskolások részére rajzpályázatot hirdetett, az ország zenei isko­lásai között. A pályázatra harminc iskolából több száz rajz érke­zett, melyekből a kecskeméti képzőművészekből és pe­dagógusokból álló zsűri összeállította a kiállítás anyagát. Képünkön a VII. osztályos Kósik Attila siklósi ta­nuló „Három betyár” c. I. díjat nyert képe. (MTI fotó — Karáth Imre felv. — KS) megjelent verseket is, s erre utalnak a jegyzetekben például Parancs Jánosnál is. DE A LEGNAGYOBB OROM: az új ráolvasás, régi élményeink fokozódnak, elhalványuló verssorok izzani kezdenek újra. Így olvassuk ismét a megyei születé­sű Kiss Benedek és a Kecskeméten élő kitűnő költő, Buda Ferenc verseit. Messzehordó síneken messzi kattog a szívem. Csűngenek imitt-amott tövig égett csillagok. (Buda Ferenc: Messzehordó) Sz. E. Egyszerre megértette, hogy neki itt már nincs keres­nivalója. Kijátszotta őt az édes mama. Hóna alá csapta az albumot és elköszönt. Marasz­talták, de ő ment. Margit kikísérte. Ki, egészen a kapuig. — Eljössz holnap? — nyújtotta oda a kezét és sokáig otthagyta a tenyerében. — Lehet, nem biztos — engedte el a kezét a diák. Elsietett. Tudta, nem jön el többé. I^f ég egy hétig maradt a faluban. Vánszorogva ■ ■ teltek a napok. Elromlott a vakációja. Elszür­kültek a világjáró élmények is. Látni sem akarta a lányt. Még a házuk táját is el­kerülte. Egyszer, véletlenül mégis találkoztak. De nem a faluban, hanem messze kint, a régi töltésen. Előbb a lány vette észre a diákot. A kerekező lány. A diák előtte nyargalt a folyó falé. Kék mackónadrág­ban volt, felül csupasz, háta szinte villogott a nap­sütésben. A lány belehajtott. Be akarta érni a futót. A tá­volság gyorsan fogyott. Már látta a futó hátán gyön­gyöző verejtéket, meg a harmonikázó lapockákat. Kezében a gombóccá gyűrt atlétatrikó. Azt mondta neki egyszer a diák, azért szereti a fu­tást, mert elveri vele a falusi utak unalmát. Kerék­párja nincs, hát futva teszi meg az utat. Beérte a fiút. Elsurrant mellette. Aztán fékezett 0 és szorosan az oldalánál kerekezett. Szoknyája oda-odalibbent a futó vállához. A fiú megremegett. A lány közelsége az izmaiba vil- lanyozott. Felfrissült, mintha csak most kezdte volna a futást. Intett a lánynak, hajtson csak, bírja ő még az iramot. Nagyobb iramot is elbír. Nem beszélt, csak vágtatott. Könnyedén, egyenle­tesen, nyújtott lábbal. A földet is alig érezte. Szinte szárnyat adott a büszke gondolat: Tudja meg ez a lány! Hadd tudja meg, ki az, akit elcserélt! Tudja meg ,— utoljára! A lány szem rátapadt. Már nem az utat nézte, ha­nem csak a futót, ahogy kerékpárján mellette szá­guldott. Fogta a látvány. Magas homlok, lüktető nyal?, széles váll, keskeny derék. S ez az egész nyúlánk futás. Különös ízt érzett az ínyén. Ismeretlen, tiltott gyümölcsök ízét. Titkos erő húzta, egyre közelebb húzta a fiúhoz. Feléje dőlt a vázon, combja a vállához súrlódott, ahogy pedálozott. Szilaj fellobbanás gyorsította a kerekező iramát. <5 meg a fiú, együtt. Együtt menni mindenhová Gyűj­teni a színeket, az emlékeket. Mindig együtt. — Hogy futsz! — tört ki belőle. — Hogy tudsz te futni, Lacii Fény, káprázat. A nyár tüzes melege. Zengő mezei sürgönypóznák. Zengő szárnyalás. De a rádöbbenés a futóra sajt. Elviszik! — rándult görcsbe egy izom a combjában. Elviszi ezt a lányt, akinek csupán az idő az előnye. A lábikra felé kúszó éles csavarodás. Lankadó len­dület. A levegőt tátogva szedte. A lány még egyre repült, egyedül száguldott tovább, amikor a diák már leszakadt tőle. Futni már nem bírt. Bicegve kocogott. Azután megállt. sak nézte, ahogy távolodik, szökik tőle a lány, kis szoknyája kacéran repked a szélben. Még egy villanás, aztán semmit sem látott már be­lőle.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom